Jurij Gagarin Magyarországon

1961. augusztus 19–22.

Ma már nehéz kihámozni az egykorú tudósításokból, mi volt a pátoszos túlzás, mi a valóság Gagarin látogatásából. Kiemelkedően fontos esemény volt a világ első űrhajósának látogatása, mivel a fogadtatás bizonyította a szocializmus vélt fölényét, és jó szolgálatot tett az ’56-os forradalom óta még mindig nemzetközi elszigeteltségben lévő Kádár rendszernek. Gagarinban az embert önmagáért is szerethették az emberek, mivel olyan tettet hajtott végre, amit azelőtt még senki, függetlenül attól, hogy sokan még az űrrepülés tényét sem hitték el.

Az előkészületek

Ötven éve, hogy 1961. április 12-én

végrehajtotta világtörténelmi űrrepülését, amely egyben az emberi űrutazás kezdetét is jelentette. A sikeres űrrepülés után Gagarin, az addig ismeretlen szovjet pilóta a világ legismertebb embere lett. Neve és fényképe az újságok címoldalára került, tettéről sugárzott képet a televízió, mondott kommentárokat a rádió, róla beszéltek az emberek. A szenzációs eseményt a szovjet propaganda alaposan kihasználta a kommunista rendszer felsőbbrendűségének bizonyítására. Gagarint őrnaggyá (később ezredessé) léptették elő, megkapta a legmagasabb szovjet kitüntetéseket, a Szovjetunió Hőse címet és a Lenin-rendet. A „két lábon járó propagandafegyver” – ahogy akkor nevezték – valósággal „fürdött” a dicsőségben, körbeutazta az egész világot, állam- és kormányfők fogadták, elhalmozták kitüntetésekkel, még életében holdkrátert, ásványt, utcákat, tereket, [popup title="brigádokat" format="Default click" activate="click" close text="Hazánkban többek között Gagarin nevét vette fel a Villamosgép- és Kábelgyár szerszám műhelyének egyik brigádja, amely „nem hozott szégyent névadójára”, mivel „késés, munkafegyelem-sértés […] egyszer sem fordult elő”, amióta Gagarin nevét felvették, ami annak köszönhető, hogy „tudjuk, hogy ennek a névnek, Gagarin, mivel tartozunk”. (Népszabadság 1961. augusztus 18. 1.)"] neveztek el róla. A hithű kommunista Gagarin mindig és mindenütt kiállt hazája és rendszere mellett. A korabeli szovjet titkolózás miatt azonban még ma is akadnak, akik kétségbe vonják űrrepülését és elsőségét. Abban az időben ő volt az egyetlen szovjet ember, akinek megjelenése mindenhol rokonszenvet keltett, és mindenütt szívesen látták, bárhová is ment. Rajongtak érte, tízezrek éljenezték nemcsak a szocialista blokk országaiban, hanem Nyugaton is, ahol népszerűsítette a Szovjetuniót.

Jurij Gagarin áprilisi űrutazása után a világ számos országába ellátogatott, így járt Csehszlovákiában, Bulgáriában, Finnországban, , Lengyelországban, Kubában, Brazíliában és Kanadában, mielőtt Magyarországra érkezett volna. Mai szóval világsztár lett, akinek jelleme, gondolkodása, egész magatartása érezhetően ellenkezett a közszerepléssel, a körülötte hullámzó állandó érdeklődéssel és kíváncsisággal. 1961-ben, a szovjet kommunista párt lapjában, a Pravdában megjelent és folytatólagosan közölt életrajzában azt írták, hogy „űrutas csak az lehet, akinek egészséges a szíve, gyorsan kapcsol az agya, erősek az idegei, hajlíthatatlan az akaratereje, erős az ellenálló képessége, és vidám, szereti az életet”. A túlzó kifejezéseket természetesen átvették a többi szocialista ország pártlapjai, sajtókiadványai is. A Népszabadság például „korunk hősének” nevezte, aki megjelenésében, tulajdonságaiban, tudományos ismereteiben és megfigyeléseiben megvalósította az ember legmerészebb álmát, az ember űrutazását, hiszen űrhajójával, a Vosztok–1-gyel elsőnek lépte át a kozmikus sebességet, és az ember által még el nem ért magasságban körülrepülte a .

Miután a rádió először bemondta és a napilapok hírül adták, hogy Gagarin – eleget téve a magyar nép és a magyar kormány meghívásának – hazánkba látogat, az egyik legfőbb beszédtéma országszerte e látogatás volt. Az emberek otthonaikban, munkahelyeiken, az utcákon és a járműveken véget nem érően kommentálták a hírt, és készülődtek Gagarin fogadására.

 

A „Gagarin-mosoly”

Az előkészületekből, a Gagarin és családja érkezését megelőző hangulatból egyértelműen megállapítható, hogy ez a propagandával összekötött diadalmenet hazánkban is folytatódott. Különösen a fiatalok – beleértve a kisiskolásokat is – körében hódított a „Gagarin-láz”. A gyerekek megrohamozták a trafikokat, utcai standokat, könyvesboltokat, papírüzleteket Gagarin-képért, nemzeti színű és vörös zászlócskákért. A

által kiadott nagyméretű Gagarin-portrék egy-két óra alatt az utolsó szálig gazdára találtak. A bevonulási útvonal mentén lévő házak lakói, a repülőtéri fogadtatásra és a szombat délutáni Hősök terei nagygyűlésre készülő üzemek, hivatalok, intézmények dolgozói transzparenseket, űrhajóst ábrázoló képeket készítettek, és színes szalagokat helyeztek el, hogy külsőségeiben is impozáns legyen a fogadtatás, az ünneplés. Készülődtek az üzemek Gagarin-brigádjai is, hogy testületileg köszöntsék, közelről lássák névadójukat. Kerületenként ezer, ezerötszáz dolgozót jelöltek ki a szombat reggeli repülőtéri fogadásra. Egymás után jelentkeztek az üzemek, a nagyvállalatok és a hivatalok, hogy tőlük jóval többen szeretnének kimenni a repülőtérre. A hosszú bevonulási útvonalon, a lépésben haladó kocsisorban, és a délutáni nagygyűlésen mindenki szemtől-szembe kívánta látni a világhírű vendéget. Száz és száz meghívás futott be a pártszervezetekhez és a tömegszervezetekhez, hogy az üzemek, a hivatalok, a vállalatok szeretnék saját szűkebb körükben is üdvözölni a hős űrrepülőt, de családok százezrei is örömmel látnák vendégül házukban Gagarint és családját.

Gagarin meghívását az MSZMP Politikai Bizottsága 1961. június 6-án tartott ülésén döntötték el. A jegyzőkönyv szerint a kormány és a Hazafias Népfront 1961. augusztus 20-a alkalmából háromnapos magyarországi látogatásra hívja meg Gagarint. Kérték, hogy a meghívó levélben jelezzék, hogy augusztus 20-a nálunk milyen jellegű ünnep. A látogatás programjának elkészítését a KB Politikai Tömegszervezetek Osztálya és az Agitációs és Propaganda Osztály kapta feladatul. A Politikai Bizottság 1961. augusztus 15-én vette tudomásul, hogy Gagarin augusztus 19–21. között hazánkba látogat. A határozatban rögzítették, hogy pótlólag Gagarin feleségét és gyermekeit is meg kell hívni. A látogatással kapcsolatban felmerülő kérdések megoldásával bízták meg, pedig egy operatív bizottság létrehozására kérték fel. A határozat értelmében a repülőtéren „kb. 10–15 ezer, esetleg 20 ezer főnyi tömeg” fogadja Gagarint, a városba vezető úton nyitott kocsiban jöjjön, a sajtó már csütörtök reggel közölje az érkezését és a bevonulási útvonalat. A nyitott kocsiban Gagarin és együtt vonuljon a városba, a Városliget melletti Felvonulási térre pedig nagygyűlést hirdettek az űrhajós tiszteletére. Meghatározták a megnyitó beszéd időtartamát és azt, hogy „a legidőszerűbb bel- és nemzetközi eseményekre, ezen belül döntően ” térjen ki az előadó. Emellett úgy döntöttek, hogy a komlói nagygyűlésen beszéljen. Egyetértettek abban, hogy a repülőtéren egy rövid üdvözlés legyen, az pedig fogadja Gagarint a Parlamentben, megállapodtak a kitüntetés átadásának időpontjában, a díszebéd helyszínében, sőt arra is volt gondjuk, hogy szovjet nagykövet kérésének megfelelően „hagyjunk az ő [mármint a Gagarin-család] számukra is vagy két órát”, „egy kis pihenőt”. Az ülésen Szirmai István részéről felmerült az a gondolat, hogy „nem volna helyes […] elvinni őt valamelyik vasipari nagyüzembe, ahol öntőkkel Végül „egy laza program” mellett döntöttek.

   

Gagarin nyilatkozata magyarországi látogatásáról  (Moszkva, 1961. augusztus 18.)

MOL XXI–A-14 –1961. augusztus 16–23.

(Magyar Országos Levéltár. Magyar Távirati Iroda.)

A Népszabadság, az MSZMP központi lapja 1961. augusztus 16-án, szerdán, négy nappal Gagarin érkezése előtt, címoldalon, vastagított nagybetűkkel adta hírül a világ első űrhajósának magyarországi látogatását. A „Munkás–Paraszt Forradalmi Kormány” a magyar nép nevében meghívta Gagarint, hogy az alkotmány ünnepe alkalmából látogasson el hazánkba. A Magyar Távirati Iroda kiadott jelentésében közölte, hogy „a Szovjetunió kormánya a meghívást örömmel elfogadta és augusztus 19-én, szombaton Budapestre érkezik”

. A hírt augusztus 17-én, csütörtökön a címoldalon ismét megerősítették, majd kiegészítették azzal, hogy Gagarin repülőtéri fogadása után gépkocsin indul a városba a Ferihegyi gyorsforgalmi út–Üllői út–Nagykörút–Margit híd–Mártírok útja–Moszkva tér irányába. A Hősök terén az érkezés napjának délutánján a Magyar Szocialista Munkáspárt, a kormány és a Hazafias Népfront elnöksége nagygyűlést rendez, ahol a főváros lakossága találkozhat Gagarinnal. A Népszabadság 1961. augusztus 18-án megjelent számában A főváros népe szeretettel várja Jurij Gagarin őrnagyot címmel cikket közölt, melyben jelezte, hogy Gagarinnal együtt érkezik felesége, Valentyina Ivanovna és kisebbik leánya, az öthónapos Gálocska. Ugyanezen a napon még Moszkvában, Gagarin terjedelmes nyilatkozatot adott a Népszabadság különtudósítójának, ami másnap, a megérkezés napján jelent meg. Az interjúban hosszasan beszélt európai és amerikai utazásairól, találkozásáról Fidel Castro kubai vezetővel, az USA űrpilótáiról, munkájáról és magyarországi látogatásáról. Utazásaival kapcsolatban leszögezte: „Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy megismerkedhettem ezekkel az országokkal, ezekkel a népekkel és vezetőikkel, s boldog izgalommal készülök arra, hogy most újabb testvéri országot keresek fel – a népi demokratikus Magyarországot –, és találkozhatom barátainkkal, a magyar emberekkel.” A nyilatkozattétel során szóba került, hogy a sok ünneplés, a dicsőség, a világjárás nem változtatta meg emberi magatartásában. Erre azt : „meg is érdemelném, hogy a sapkámra verjenek, ha a fejembe szállna a dicsőség”.

 

Ezen a napon történt szeptember 26.

1920

A numerus claususról szóló törvény elfogadása, mely előírja az egyetemekre, jogakadémiákra fölvehetők számát és összetételét. Azaz...Tovább

1946

A MKP II. kongresszusán elfogadott pártprogram része lett az egyház „megsemmisítése”.Tovább

1989

A Magyar Országgyűlés elfogadja a be- és kivándorlási törvényt. Ez alapvető emberi jognak nyilvánítja a kivándorlást, és a szabad mozgást...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő