„… szeretnék már a fenébe menni – de nem lehet” – Három levél az Országos Széchényi Könyvtár Irattárából

Mi köze volt egymáshoz a magyar oktatófilmgyártás úttörőjének, a Természettudományi Múzeum volt főigazgatójának és egy sikeres szülészorvosnak, név szerint Geszti Lajosnak, Ernyey Józsefnek és Schey Gézának? Erre is választ kapunk az Országos Széchényi Könyvtár Irattárában található alábbi levélváltásból, amely érdekes adalékul szolgál a személyes kapcsolatok első világháború alatti alakulásához.

Az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) vezetősége – valószínűleg német minta alapján – 1914 augusztusában döntést hozott egy háborús gyűjtemény létrehozásáról azzal a szándékkal, hogy a háborúra vonatkozó valamennyi dokumentumot

. 1914. szeptember 2-án már gondosan megfogalmazott levelekben kérték Budapest Polgármesteri Hivatalától, a Magyar Királyi Államnyomdától és a bécsi Hof- und Staatsdruckereitől, hogy küldjenek a háborúval kapcsolatban kibocsátott dokumentumaikból az OSZK részére. Megfogalmazásuk szerint„a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának egyik főtörekvése a jelenlegi háborús állapotra vonatkozó mindennemű nyomtatványt lehető teljes sorozatban összegyűjteni, és mint a mostani idők nagybecsű történelmi emlékeit a jövendő számára ."

A gyűjtési szenvedély a háborús évek teltével sem lankadt. A Könyvtár vezetősége a háborús gyűjtemény gyarapítását a békeszerződés megkötéséig folyamatosan elsődleges fontosságúnak tekintette, a könyvtár költségvetését ennek teljesen alá is rendelte. Valamennyi hadviselő országból gyűjtöttek anyagokat (különmegbízottjaik útján költségeket nem kímélve nemcsak a szövetséges, hanem az ellenséges államokból is folyamatosan vásárolták a háborúval kapcsolatos dokumentumokat). Kezdetben a gyűjteményt a Levéltári Osztály kezelésére bízták, azonban 1916-ban már önálló osztályt szerveztek köré, amit a háború elvesztése után, 1920-ban megszüntettek. Anyagát ezután a Nyomtatványi Osztályra bízták, majd 1922-ben a gyűjtemény önálló naplóit lezárták, gyarapítását befejezték. Az egykori gyűjtemény történetét 2014-ben önálló kötetben

az Országos Széchényi Könyvtár és a Gondolat Kiadó jóvoltából, a könyv kéziratából azonban kimaradt három érdekes levél, amelyek a gyűjtemény gyarapítása során születtek 1918-ban.

Mi köze volt egymáshoz a magyar oktatófilmgyártás úttörőjének, a Természettudományi Múzeum volt főigazgatójának és egy sikeres szülészorvosnak, név szerint Geszti Lajosnak, Ernyey Józsefnek és Schey Gézának? Napjainkban a személyes kapcsolati hálók felderítését aránylag egyszerűen elvégezhetjük a közösségi oldalak segítségével. Múltbeli személyek esetén ez az eszköz értelemszerűen nem áll rendelkezésünkre, így sok esetben csak a vak véletlenen múlnak bizonyos felfedezések. Esetünkben a fenti kutatás során kézbe vett irattári anyag volt árulkodó, mely az Országos Széchényi Könyvtár Irattárának 1918/143-as jelzete alatt található.

Ha már nevesítettem a levélváltás három szereplőjét, a levelek közlése előtt illik őket részletesen bemutatni.

Geszti Lajos 1885. január 25-én született Gamáson. 1911-ben szerzett földrajz-biológia szakos tanári oklevelet. Az első világháború kitörésekor bevonult a 32. császári és királyi gyalogezredhez, majd 1914 novemberében áthelyezték a 29. honvéd gyalogezred állományába. Az ezred emlékkönyvének tanúsága szerint 1915. január 10-ig a szerb hadszíntéren harcoltak. Ezt követően áthelyezték őket az orosz frontra, ahol 1918. március 28-ig küzdöttek, majd az olasz hadszíntérre kerültek, és ittfejezték be a háborút. Geszti Lajos 1918 novemberében tartalékos hadnagyként szerelt le. A háború után tanárként, majd oktatófilm-készítőként dolgozott. 1956-ban

.

Ernyey József születési adatai kapcsán ellentmondanak egymásnak a lexikonok. Nem tudjuk, hogy Felsővesztényen vagy Bélaudvarnokon született, ahogy azt sem, hogy 1869-ben vagy 1874-ben. A Magyar Katolikus Lexikon szerint 1889-ig Nyitrán a piarista gimnáziumba járt, ahol hat osztályt

. Az 1883. évi XXX. törvény szerint a gimnázium nyolc évig tartott és az elemi iskola négy éve után legalább kilenc évesen lehetett . Ennek megfelelően 1889-ben 15 vagy 16 éves volt. Ha a Magyar Katolikus Lexikon adatai helytállóak, akkor valószínűbb az 1874-es születés. Abban már megegyeznek a források, hogy 1889 és 1892 között gyógyszerészgyakornok volt, majd sikeres gyógyszerészeti vizsgát tett. Több évi praktizálás után Budapestre került, ahol az állatorvostudományi főiskola, majd a budapesti tudományegyetem hallgatója lett. 1903-ban a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályára került gyakornokként. 1910-ben segédőrré léptették elő. 1919-ben már múzeumi őrként, majd 1923-tól 1929-ig a Nemzeti Múzeum szervezetébe tartozó Széchényi Könyvtár könyvtárosaként dolgozott. Ezt követően lett az Éremtár megbízott igazgatója. 1934-ben igazgatóként átkerült a Természettudományi Múzeumba, majd 1935-ben főigazgatóvá nevezték ki. 1937-ben nyugdíjazták, s végül 1945-ben hunyt el. Tudománytörténeti kutatásaival maradandó nyomot hagyott a magyar tudományos életben.

Schey Gézáról jóval kevesebbet sikerült kideríteni. 1888-ban Nagyszentmihályon született. Az első világháború alatt mint ezredorvos teljesített szolgálatot, sajnos azonban nem lehet tudni, melyik ezrednél. A Geszti Lajos kapcsán hivatkozott 29-es honvédok emlékkönyvében nem szerepel, így feltehetően nem ott szolgált. Eredetileg szülészorvos volt, és a leszerelést követően a Weisz Alice kórház szülészeti osztályán dolgozott főorvosként. 1938-ban

.

1918. február 1-én Geszti Lajos főhadnagy az alábbi személyes hangvételű levelezőlapot küldte Budapesten dolgozó barátjának, Ernyey Józsefnek (a helyesírást a maihoz igazítottuk).
 

„'918. febr. 1.

Kedves Ernyey barátom!

Leveledre íme a válasz. Schey Géza főorvos minden pillanatban szívesen odaadja a képeket vagy lemezeit. Írhatsz neki, ha akarsz. Itt van Kraljevoban. Szabadságra f. hó végén vagy március elején megy. Ő legalábbis azt mondja, és ha engedik, megy is. Mi újság arrafelé? Veronkának sok üdv. Mikor jössz ismét erre? Én magam is szeretnék már a fenébe menni – de nem lehet. Isten veled, szíveskedj üdvözölni nevemben is Verát.

Téged tisztelettel köszönt készséges híved

."

Jelzet: Országos Széchényi Könyvtár Irattára 1918/143. – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

 

Az aktában további két levelet olvashatunk. Ezek közül az elsőt Sebestyén Gyula, az első világháborús gyűjtés ügyében illetékes osztályigazgató küldte Geszti Lajosnak.

„Nagyságos Geszti Lajos főhadnagy úrnak, Kraljevocs. és kir. hadtápposta.

Ernyey József, n. múzeumi segédőr úr közölte velünk, hogy Nagyságod szíves volt Schey Géza főorvos úrtól kieszközölni, hogy háborús felvételeit másolatok készítése céljából rendelkezésünkre bocsássa. Őszinte köszönetünket van szerencsém tolmácsolni nagyságodnak szíves fáradozásáért és közbenjárásáért s kérem, hogy háborús gyűjteményünket továbbra is jóindulatú támogatására méltatni kegyeskedjék.

Kiv. tisztelettel.

1918. III. 22.

M. N. M. K.

Jelzet: Országos Széchényi Könyvtár Irattára 1918/143. – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Erre a levélre már a megkeresett Schey Géza válaszolt.

„Kraljevo '918. IV. 22.

Nagyságos Osztályigazgató Úr!

A Kt. 143/918 számhoz van szerencsém értesíteni, hogy amint Pestre jövök, az összes negatívjaimat készségesen rendelkezésükre bocsátom. T. i. Pesten vannak elcsomagolva. A dátumot sajnos nem közölhetem, de annak idején értesíteni fogom.

Kiv. tisztelettel:

Jelzet: Országos Széchényi Könyvtár Irattára 1918/143. – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Mi derül ki ebből a három levélből? Geszti Lajos és Ernyey József szoros barátságban voltak, Ernyey a szolgálati helyén is meglátogatta Gesztit. Az említett Veronka talán felesége, esetleg húga volt Ernyeynek, mindenesetre Geszti számára is fontos személy volt. Ernyeynek Schey Gézával is lehetett valamilyen kapcsolata, hiszen valahonnan tudomást kellett szereznie annak fényképgyűjteményéről, de e kapcsolat eredete nem derült ki. Schey Géza és Geszti Lajos egy helyen állomásoztak, azonban a 29-esek emlékkönyve szerint nem egy ezredben. A mindhárom levélben szereplő Kraljevo is érdekes mint helyszín. Ez a város ugyanis Szerbiában van.  A 29-es honvédek 1918. március 28-áig a Kárpátokban állomásoztak, utána utaztak csak a déli frontra, míg a levelek közül az első kettő 1918. február 1-i, illetve március 22-i datálású. Az ellentmondás jelenlegi ismereteim szerint nem feloldható.

Maga a levélváltás az Országos Széchényi Könyvtár egykori első világháborús gyűjteményével kapcsolatban nem hordoz sok hozzáadott információt ismereteinkhez. A személyes kapcsolatok háború alatti alakulásához azonban érdekes adalékul szolgál.

 

 

Ezen a napon történt január 24.

1989

Kihirdették az egyesülési jogról szóló 1989:II. törvényt. (Módosítva az 1989: XXXIII. tv. által.) Ez adott törvényes alapot az 1945 és...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő