Budapest – Washington – Havanna, avagy egy FBI-akta háttere– I.

I. rész: Budapest – a Corvin közi srác

Curtis A. Fitzgerald, az FBI különleges ügynökének jelentése: „1967. november 20-án [J. B.] a Mariasy Felix F. álnevet használva eltérítette az Egyesült Államok, Florida Hollywood, North Perry repülőtérről a Bahama-szigetek, Bimini felé tartó kétmotoros N1431P számú Piper Apache típusú repülőgépet… Kubába, Havannába.” Ezt követően vette körözés alá az FBI az Interpollal közösen a magyar származású amerikai [J. B.]-t.

Bevezető

[J. B.] 1934. március 10-én született Budapesten. Regényes életútjának főbb állomásairól több archív dokumentum és újságcikk is beszámolt. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (továbbiakban: ÁBTL) iratanyagai között több életrajza is megtalálható. Ezek tanúsága szerint 11 éves volt, amikor édesanyja halála után négy testvérével együtt árvaságra jutott. A házat, ahol éltek, 1945-ben lebombázták, ezt követően két évig az utcán és nevelőintézetekben

.

Az általa megnevezett otthonok között szerepel a Rottenbiller utcai, valamint a Sztehlo Gábor által vezetett Pax Gyermekotthon is. Ezekbe az intézetekbe elsősorban háborús árvák, elhagyott gyerekek kerültek, de voltak köztük „erkölcsileg veszélyeztetett” kiskorú bűnözők is. Az otthonokban a tanulás, a közös munka az itt lakók életkörülményeinek javulását és mentális fejlődését segítette, azonban nem minden esetben vezetett

. A fiatal [J. B.] többször megszökött az intézetekből és alkalmi munkákból tartotta el magát. Többnyire a vendéglátásban, budapesti kávéházakban dolgozott, volt pincér, londiner, .

Az életrajzok és a hivatalos iratok alapján [J. B.] 17 éves korától 22 éves koráig megszakításokkal, több alkalommal ült börtönben. 1951-ben izgatás és csalás bűntette miatt, 1953-ban társadalmi tulajdon elleni lopásért, 1956-ban katonai szolgálat megtagadásáért és ehhez kapcsolódóan tiltott határátlépésért. Ez utóbbinak csak a szándékát ismerte el, ugyanis a külföldre meneküléssel a kötelező katonai szolgálatot szerette volna elkerülni. „Első kihallgatása során beismerte, hogy a katonai bevonulás elől nyugatra szándékozott szökni, azonban ezt a vallomását visszavonta és jelenleg is tagadja szökését, csupán arra hivatkozik, hogy a katonai bevonulás elől szökött meg és azért jött Szombathelyre, hogy ne találják

". Egy másik dokumentumban, melyben honosítási ügyében fordult a magyar hatóságokhoz, a börtönévekről a következőt írta: „Politikai meggyőződésem miatt 19511956-ig a váci politikai börtön egyik legfiatalabb foglya ." Egy önéletrajza szerint 1956. szeptember 29-én szabadult büntetése , azonban a hivatalos iratokban 1956. október (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

[J. B.]-nek az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt betöltött szerepéről, tevékenységéről az ÁBTL-ben őrzött „Budapesti ellenforradalmárok” című dokumentum számol be. Ebben található az a jelentés is, amely szerint 1956 októberében 91 csoport és mintegy 16 500 személy vett részt a harcokban. A résztvevőket az „ellenforradalmi cselekmények alapján” a következők szerint csoportosították: 1. „Huligánok” – fegyveres nemzetőrök; 2. „Szokásos bűnözők” – ellenforradalmi parancsok végrehajtói, tolvajok, fosztogatók; 3. „Közveszélyes munkakerülők” – sztrájkok szervezői, résztvevői; 4. „Prostituáltak” – fegyveres harcok segítői, résztvevői, „nőtüntetők”; 5. „Dolgozni nem akarók, cigányok” – a helyzetet kihasználó, köztulajdont eltulajdonító személyek; 6. „Züllött, fegyelmi nevelésre szoruló fiatalok” – olyan fiatalkorúak, akik helyzetüknél fogva gyermekvédelmi nyilvántartásban szerepelnek.

A forradalmi eseményekben résztvevők hatósági beazonosítása és felelősségre vonása a különböző fővárosi helyszíneken készült fotók összegyűjtésével kezdődött meg. A képeket csoportosították, majd az országos lakcímnyilvántartóban szereplő fényképek alapján többnyire be tudták azonosítani a fotókon szereplő személyeket.

A fenti jelentésben fénykép nem található [J. B.]-ről, de az Óbudai Hajógyár nemzetőrségének névsorában már szerepel a neve. „Utolsó munkahelye az Óbudai Hajógyárban volt, a jelzett munkahelyen 1956. október 8-tól október 23-ig, az ellenforradalom kitöréséig dolgozott, mint

." A forradalom napjaiban a Forradalmi Fegyveres Erők Országos Bizottságának volt a tagja, de részt vett az Óbudai Hajógyár Nemzetőrségének megszervezésében és a Corvin közi harcokban is. Az utóbbi vonatkozásában csak a hivatalos jelentések másodkézből származó, illetve a [J. B.] által leírt, elmondott részletek állnak rendelkezésünkre. „1956 októberében aktívan részt vettem a forradalomban, a Corvin-közi ellenállások egyik csoportját vezettem. Kijelölt vezetőként képviseltem társaimat a parlamenti tárgyalások ." (Lásd a 2. számú dokumentumot!)


Mindszenty József, hercegprímás

Egy amerikai férfimagazinnak 1973-ban adott interjújában az ötvenhatos szerepvállalásához kapcsolódóan azt mesélte, hogy részt vett Mindszenty József bíboros, hercegprímás kiszabadításában, a parlamentben pedig életveszélyesen megfenyegette

. Erre vonatkozó hivatalos iratokat azonban eddig nem tártak fel.


Kádár János fiatalon

Ezzel szemben [J. B.] óbudai tevékenységéről maradtak fent levéltári dokumentumok. A belügyminisztérium 1957. november 28-án kelt összefoglaló jelentése az óbudai hajógyári „ellenforradalmárok” ügyében [J. B.] és több társa tevékenységéről is beszámolt. Eszerint 1956. október 23–30. között az Óbudai Hajógyár munkásai megakadályozták, hogy a gyárban a szovjetek számára készült, még ott lévő hajókat felgyújtsák vagy megrongálják. Míg nem 1956. október 30-án [J. B.] vezetésével egy csoport érkezett a gyárba. „[J. B.] nevű Corvin-közi ellenforradalmár – nyugatra szökött – vezetésével a hajógyárba benyomult ellenforradalmárok a gyár fegyveres kommunista csoportját lefegyverezték, tettleges bántalmazás közben kizavarták a gyár területéről. Ezt követően megalakították a gyári fegyveres

. Feladatuk az volt, hogy megakadályozzák a szovjet katonák bejutását az Óbudai-szigetre, és hogy egyes egységeik részt vegyenek a Gyűjtőfogház őrzésében. A jelentés szerint kormányellenes propagandát folytattak, de a terveik között szerepelt a szigetre vezető vasúti híd felrobbantása is. A dokumentum tanúsága szerint a későbbi vizsgálat során az egyik tanú [J. B.]-re vonatkozólag azt mondta, hogy az ő felszólítására vállalta el a hajógyári nemzetőrség . A tanúvallomásból azonban nem derült ki, hogy [J. B.] meddig volt a hajógyárban, részt vett-e az eseményekben, vagy miután megszervezte a parancsnokságot, hova távozott. (Lásd a 3. számú dokumentumot!)

Az 1956-os szerepvállalásával és magatartásával kapcsolatban 1964-ben a belügyminisztérium több ismerősét is kihallgatta. Az erről szóló jelentés a forradalom leverését követő politikai légkör szellemének megfelelően mutatta be személyét, nem túl pozitív képet festve róla. (Lásd a 4. számú dokumentumot!)

[J. B.] későbbi nyilatkozatait és a hivatalos jelentéseket összevetve az derül ki, hogy az óbudai eseményeket megelőzően ott lehetett az általa megjelölt helyszíneken. A vele történt események valóságtartalmát – részvételét Mindszenty József bíboros amerikai nagykövetségre szállításában, találkozását a parlamentben Kádár Jánossal – újságcikkek és hivatalos iratok mozaikdarabkáinak összeállítása révén csak feltételezni lehet. Bár Corvin közi tevékenységére hivatalos utalások is vannak, ezek csak általánosak, konkrét részleteket nem tartalmaznak.

A forradalom leverését követő tevékenységéről több mint harminc év távlatából így írt: „November 4-én a Nagy Imre vezette csoport megbízólevelével és küldetésében hagytam el az

." A kalandos életút kritikájának alapját ő maga adja meg az 1956 nyarán született részletes önéletrajzában, melyet a katonai szolgálat megtagadása miatt folytatott bírói eljárás során írt le. „Egyetlen szórakozásom volt a »MOZI«, itt mindig magamat képzeltem a főszereplőnek, itt mindig fantáziáztam, én voltam a Tarzan a Tarzan filmekben, én voltam Tom nix az atom lovas, én voltam mindaz, aki megjátszotta a főszerepet, a film az olyan nagy hatással volt rám, hogy sokszor még most 1956-ban sem az igazi életemet élem, hanem valamelyik film főszereplőjét játszom valódi életem . (Lásd az 5. számú dokumentumot!)

[J. B.] 1956. november 7-én lépte át a magyar–osztrák határt, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

Folytatása következik…

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 24.

1989

Kihirdették az egyesülési jogról szóló 1989:II. törvényt. (Módosítva az 1989: XXXIII. tv. által.) Ez adott törvényes alapot az 1945 és...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő