Pillanatfelvétel Szász Endre festőművész és grafikus életéből

„Húszéves ellenségeim vannak. Akár hiszi, akár nem, hiányoznak.”

„Szász Endre második éve tartózkodik Kanadában, s ez alatt rendkívül jó hírnévre tett szert, nemcsak Kanadában, de az USA-ban és Mexikóban is. Több százra tehető azoknak a képeknek a száma, amelyet megfestett, különböző galériákon keresztül kiállított, és az itteni körülményekhez képest nagyon magas áron értékesített. […] Felajánlotta, hogy a Torontó-i rezidenciáját térítés nélkül a magyar államnak ajándékozza. (Ha nem fogadható el, odahaza forint elszámolásban lehet rendezni. A ház értéke kb. 150 ezer dollár.) Egy cserével így megoldást nyerne a nagyköveti rezidencia problémája.”

Bevezető 

Szász Endre a magyar képzőművészet világhírnévre szert tett művészegyénisége már életében legendává vált. Tehetsége mellett színes egyénisége és kalandos életpályája is hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak hazánkban, de külföldön is nagy elismertségnek és tiszteletnek örvendett. Sokrétű művészeti tevékenységével kiemelkedik pályatársai közül. Alkotói munkássága több évtizedet fog át, művészetének újszerűsége, külföldön elért látványos sikerei azonban heves vitákat váltottak ki nemcsak a hazai, de a külföldi művészettörténészek, műértő kritikusok körében is. Sajátos világot, utánozhatatlan stílust teremtett, melyet nem lehet irányzatok bilincseibe verni. Mindent elért, amit a nyugati világban egy képzőművész elérhet, nevét Salvador Dalival és Picassóval együtt emlegetik.

Szász Endre 1926. január 7-én, Csíkszeredán, Erdélyben született. Gyermekkorát is itt töltötte, életének meghatározó élményeit az erdélyi, illetve dunántúli táj és a családi közeg

Édesapja Szász Béla orvos, édesanyja Szuszenka Erzsébet. Édesanyja családjától örökölhette tehetségét. Gyermekkorától kezdve természet után rajzolt. Marosvásárhelyen érettségizett, itt került kapcsolatba Erdély akkori szellemi vezetőivel, akik felismerték tehetségét és segítették. Tanára volt, aki első kiállítását is szervezte. A fiatal Szász Endre érdeklődése kezdetektől az erdélyi élményvilágból, a falu, az egyszerű emberek, a természet és az állatok iránti érdeklődésből táplálkozott.

A háború végén, 1946-ban áttelepült Magyarországra, s Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán megkezdte tanulmányait. A diákok egy része a főiskolai tanárok,

és művészetének befolyása alá kerültek. E főiskolai mesterek bűvköre, a Gresham kör művészete, a posztnagybányai festészet kiutat, védelmet és menedéket jelentett sok fiatal festő számára. Szász Endre nem élt ezzel a lehetőséggel. Tartósan nem került osztályfőnöke, Szőnyi hatása alá sem. 1949-ben - tanulmányai befejezése előtt - távozott a főiskoláról, „kimenekült az életbe".

Pályáját „reklámgrafikával" kezdte. Legkorábbi megbízásai alkalmi eseményekre készült transzparensek voltak (május elsejei felvonulások üzemi dekorációi, Sztálin, Rákosi és Lenin fejek,

az Uránia moziban).

1950-ben koholt vádak alapján fegyverrejtegetés vádjával tíz év börtönre ítélték, de egy év múlva szabadult. Ez után könyvillusztrátorként kereste kenyerét, hogy anyagi nehézségein úrrá legyen. Több száz könyvet illusztrált, tollrajzai és rézkarcai széles körben ismertté váltak. Ekkor alakította ki stílusteremtő vonalrajzait, amelyekkel számos díjat nyert külföldön. Az '50-es évek második felétől készítette sajátos, puha felületeket létrehozó, hidegtű technikával készült rézkarcait. E művei olyan sikereket értek el, hogy egyre több megrendelést kapott a könyvkiadóktól. Több műve magyar és nemzetközi elismerést kapott. Illusztrátori tevékenységét 1959-ben Lipcsében, a Nemzetközfi Könyvművészeti Kiállításon aranyéremmel, 1966-ban ugyanitt ezüstéremmel díjazták. Az ő képeivel jelentek meg Villon, Balassi Bálint és Heine versei. Legnagyobb sikerét

Rubáiját című verseskötetének magyarra fordított kiadásához készített rajzaival érte el, ami 1964-ben a British Múzeum nemzetközi pályázatán bekerült a világ legszebb harminc könyve közé. Külföldi sikerei elismeréseként 1965-ben Munkácsy díjat kapott. Kidolgozott egy sajátos, csak rá jellemző festészeti technikát. A Medicor Orvosi Műszergyár számára ezzel a technikával készült naptára tette országszerte ismertté a nevét.

Ebben az időszakban alakult ki egyéni művészeti stílusa, a jellegzetes Szász Endre kompozíció, elvont, erősen stilizált alakokkal, amelynek fő motívuma a művészi fantázia szülte, szemben álló félalak. Alakjainak fontos stílusbeli sajátossága a hosszú nyak és a vállak, az arcok keskeny nyújtottsága. Különleges találmánya, hogy a kompozíció csúcspontját megkettőzte az arc és a fejre illesztett különleges motívumok segítségével. E típusok fokozatosan kristályosodtak ki, és évtizedeken keresztül tárházát képezték a jellegzetes Szász-kompozícióknak: sárkányok, lebegő halak, kiszáradt fatörzsek, vak házak, kihalt városok. E kettős középpontú portrémegoldások valószínűleg a Szász által kedvelt keleti illusztrációkból születtek, melyek lényegében emblémák, elvont tulajdonságok megszemélyesítői. Szász Endre nem mezteleníti le alakjait, hanem éppen az ellenkező módszerrel él: felöltözteti és felékesíti, figuráit mintegy megkoronázza.

 

Szász Endre - Férfi portré

(Forrás)

A hatvanas években díszlettervező-dekoratőrként dolgozott a Filmgyárban. Látványtervezője volt az

című filmnek. Tervezett színházi és filmes díszleteket, valamint jelmezeket. Grafikai munkássága mellett ekkor főleg festészettel foglalkozott, s rövid időn belül festményeivel is sikereket ért el. 1964-ben és 1967-ben a budapesti Dürer Teremben, 1964-ben Szegeden, 1965-ben Bulgáriában, 1967-ben Olaszországban és Berlinben, 1969-ben a Derkovits Teremben állította ki alkotásait. Szerepelt több európai fővárosban, az 1960-as Velencei Biennálén, továbbá a brnói, a Sao Paulo-i grafikai biennálékon.

 


 Egri csillagok (1968)

A kiállításokon elért sikerei ellenére, elképzelései és vágyai által hajtva elindult a nagyvilágba

. 1971-ben érvényes magyar útlevéllel hagyta el az országot, akkori feleségével, (Lásd erről Szász Endre kérvényét és a Művelődésügyi Minisztérium 1970. december 19-ei keltezésű határozatát!) Felesége volt a menedzsere, aki minden összeköttetését, ismeretségét, manöken múltjában szerzett tapasztalatait felhasználta, galériákat keresett fel férje képeivel, tárgyalt a műkereskedőkkel, kiállításokat szervezett, élénk társasági életet élt, hogy minél többen megismerjék a Szász Endre nevet. 1971-től huzamosabb ideig távol élt hazájától. Magyar állampolgárként először Torontóban, majd Los Angelesben telepedett le, és szerzett világhírnevet magának. Komoly egzisztenciális sikereket ért el, miközben hazájában „giccsgyanúsként" támadták alkotásait. Nevét, munkáit világszerte megismerték, és megszerették. Szász Endre jellegzetes allegorikus fejdíszt viselő barokk nőalakjait, az általa tervezett porcelánokat, ékszereket, bútorokat és kristályokat Európa számos fővárosán kívül Torontóban, Montrealban, Vancouverben, New-Yorkban, San Franciscóban, Los Angelesben, Mexikóban, Tokióban, Johannesburgban és Ammánban megrendezett kiállításokon is megcsodálhatták az érdeklődők. Sorsát nemcsak a magyar, de a kanadai és az amerikai újságok is figyelemmel kísérték, beszámoltak kiállításairól, adományairól, életének alakulásáról. Életét luxuskörnyezetben, sztárok, elismert művészek és tudósok társaságában töltötte. A sikeres világkarrier ellenére végleg hazatért, de már a '80-as évektől gyakran itthon tartózkodott, amit nagyszabású hazai munkái is tanúsítanak. Megfestette az újonnan elkészült Győri Nemzeti Színház előcsarnokának arany-fehér porcelánfalait, részt vett a Hollóházi Porcelángyár Stúdiójának megalapításában, ahol vázákat, dísztárgyakat tervezett, szőnyegeket készített a soproni szőnyeggyárnak. Keze nyomát őrzi a budapesti 3-as metró Dózsa György úti megállójában Dózsát ábrázoló tűzzománc alkotás, az ő porcelán faliképe díszíti az 1996-ban épült hollóházi Istványi Ferenc Általános Iskola auláját, valamint a miskolci megyeháza Szász-termében látható hatalmas falképek és a Miskolci Egyetem auláját díszítő a Tudás fája is az ő alkotása. 1983 márciusában nagy visszhangot kiváltó tárlatot rendeztek munkáiból a Vigadó Galériában.

 A tudás fája

A Miskolci Egyetem aulájában található 62 négyzetméteres porcelánkép

Hazatérése után előbb Sopronba költözött, majd a Somogy megyei

telepedett le. Romos állapotban megvette a Somssich-Matulay család hajdani kastélyát, amelyet eredeti állapotában felújíttatott, és több száz különleges fával és cserjével ültette be. Életének utolsó szakaszát Várdán töltötte, ahol aktív közéleti tevékenységet folytatott: díszelnöke volt a Várdai Ifjúságért és Polgárokért Egyesületnek, író-olvasó találkozókat, kiállításokat, képzőművészeti táborokat szervezett. Várdán rendkívüli elismerés és szeretet övezte. 2002-ben Várda Község Díszpolgára címmel ismerték el munkásságát. Állandó kiállítása van a községben és a várdai lakosság őrzi és ápolja emlékét. Életművét a Somogy Megyei Közgyűlés Örökségünk Somogyország Kincse kitűntető címmel ismerte el 2009. január 7-én. Szász Endre munkásságát a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje (1992) és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat, 2003. augusztus 20.) kitüntetéssel ismerték el, amit két nappal korábban, augusztus 18-án, a mosdósi Tüdő és Szívkórházban bekövetkezett halála miatt már nem tudott átvenni. Posthumus „Örökségünk Somogyország Kincse" elismerésben részesült.

Ezen a napon történt szeptember 21.

1980

Iraki csapatok benyomulnak Iránba, ezzel megkezdődik a két ország közötti háború.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő