„Zeng, zúg a mozdonyok sípja: Minden szavát szívünkbe írta.”

Sztálin halála Magyarországon 1953-ban

„A nagygyűlések mindenhol mély benyomást keltettek a dolgozókban. A dolgozók Sztálin elvtárs és a Szovjetunió iránti forró szeretetük és ragaszkodásuknak olyan példáját adták, amit eddig nem tapasztaltak. Baján reggeltől estig egyesével, kettesével mentek a dolgozók a szovjet hősi emlékműhöz. Estére a szeretet virágai, kis ibolya és hóvirágcsokrok gyűltek halomba. A salgótarjáni dolgozók, bányászasszonyok, s még sok más város dolgozói árasztották el virágjaikkal Sztálin elvtárs hős katonáinak emlékműveit.”

Bevezetés

Forrásközlésünk a Sztálin halála körüli magyarországi események felidézésével azt a történelmi pillanatot, azokat a különleges, a kortársak és szemtanúk számára emlékezetes napokat próbálja megragadni levéltári források, sajtókivágatok és fényképfelvételek segítségével, amelyek egyértelműen érzékeltetik a korszak, a gyengülő személyi kultusz légkörét, hangulatát.

A fenti idézetet 

„Mozdonyok sípja" című költeményébŐl vettük. A vers 1953. március 10-én, Sztálin temetésének másnapján jelent meg a Szabad Népben. Az 1953. március 5-én, 74 éves korában meghalt Sztálin halálhíre világtörténelmi jelentőségű esemény volt, hiszen Sztálin a szovjet világbirodalom elsőszámú vezetőjeként a kommunista „világmozgalmat" is irányította, és halálával teljesen új bel- és külpolitikai helyzet állt elő. Bebalzsamozott holtteste mellett megkezdődött a hatalmi rivalizálás lehetséges utódai - L. P. Berija, V. M. Molotov, G. M. Malenkov, Ny. A. Bulganyin és Ny. Sz. Hruscsov - között. Ez a küzdelem csak az ötvenes évek második felére dőlt el egyértelműen Hruscsov javára, s érzékelhetően hatott a csatlós országok, így Magyarország politikájára is.

Hazánkban az ötvenes évek eleje a magyarországi sztálinizmus tetŐzése és mélypontja volt egyidejűleg, amit a gazdaságpolitikai hibák következtében előállt életszínvonal-csökkenés, a lakosságra nehezedő mind nagyobb terhek, a megfélemlítettség és kiábrándultság, az éberségi kampányok, az ellenségkeresés és a személyi kultusz jellemzett. Soha annyi embert nem ért presszió, mint ezekben az években. Több tízezer embert internáltak, ill. kerültek rendőri őrizetbe, közel tizenháromezer főt, két és félezer családot telepítettek és tiltottak ki Budapestről. 1950-1953 között mintegy egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A Sztálin halála után rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet több mint hétszázezer embert érintett. 1953-ra a magyar nép teljesen elnyomorodott, szinte utolsó tartalékait is felélte, családok sokasága éhezett. A félelemnél csak a kiábrándultság és a gyűlölet volt erősebb. Nem csoda, ha Sztálin halálának hírére a magyar lakosság egy része megrettent, félt a bizonytalanságtól, mások azonban titokban fellélegeztek.

Sztálin betegségéről az átlag magyar ember 1953. március 4-én értesülhetett először a Kossuth Rádióból. A 

 közleménye szerint - ezt ismertette a magyar rádió is - Sztálin másodikán éjszaka agyvérzést kapott. Hegedűs András, aki akkor az MDP Politikai Bizottságának tagja és az állami gazdaságok minisztere volt, a pártközpontban olvasta a hivatalos értesítést Sztálin betegségéről: „Tudtuk, hogy a hatalmon lévő pártokban a vezetők betegsége titkos ügy, és ezért erős gyanú élt bennünk, hogy Sztálin agyvérzésének a bejelentése tulajdonképpen Sztálin halálát jelenti." A Sztálin megbetegedéséről szóló hír váratlanul érkezett, ekkor még mindenki reménykedett. A hivatalos verzió szerint Sztálin 1953. március 5-én, késő este, 21.50-kor halt meg. Ez jelent meg a Szabad Nép március 6-ai pénteki különkiadásában olvasható közleményben.

A Szabad Nép és a Népszava elsŐ oldalon közölte Rákosi Mátyás Moszkvába küldött táviratát, amelyben még reményét fejezte ki Sztálin felépülése miatt, de közölte a Kínai Kommunista Párt nevében megnyilatkozó Mao Ce-tung, a lengyel Bolesław Bierut fŐtitkár, a csehszlovák kommunisták vezére, Klement Gottwald, a bulgár Vlko Cservenkov főtitkár ésEnver Hodzsa az Albán Munkapárt első titkárának nagyjából azonos szövegű sürgönyét is. A nyugatiak közül Jacques Duclos francia pártfŐtitkár és Benoit Franchon szakszervezeti vezető, valamint Palmiro Togliatti, az Olasz KP főtitkára táviratát hozták a napilapok.

A Magyar Rádió március 6-án, péntek reggel jelentette be hivatalosan Sztálin halálát. Ettől kezdve a Kossuth és Petőfi Rádió ugyanazt a műsort közvetítette, s félóránként ismételték a szovjet párt közleményét: [popup title="„Eltávozott korunk legnagyobb embere [...] utolsót dobbant a lángeszű bölcs szíve"" format="Default click" activate="click" close text="Vámos György: „Mit ér a szó most? Rádióműsorok Sztálin haláláról. BeszélŐ. 2003. 3. sz."] A rádióműsorok egészen a temetésig, március 9-éig Sztálin jegyében zajlottak, még a zeneszámok is csak róla szóltak.

A Magyar Dolgozók Pártja Titkársága 1953. március 6-án rendkívüli ülést tartott, amelyen a Sztálin halálával kapcsolatos tennivalókat tárgyalták. A Titkárság tudomásul vette Rákosi Mátyás megemlékezését Sztálin haláláról, majd határoztak arról, hogy az Országgyűlés soron következŐ ülését 1953. március 9-ére össze kell hívni, ahol meg kell emlékezni Sztálinról, és érdemeit törvényben kell megörökíteni. Az ülésen a Titkárság határozatot hozott, hogy az MDP Központi Vezetősége, a Minisztertanács és az Elnöki Tanács felhívással forduljon a párt valamennyi tagjához és az ország dolgozó népéhez. Nemzeti gyászt kell elrendelni, és a temetés napján az egész országban gyászünnepségeken kell megemlékezni. A Szovjetunió budapesti nagykövetségének együttérzésüket kell kifejezni. A Titkárság utasította a vidéki lapok szerkesztőségeit a TASZSZ jelentés közlésére, s elŐírta, hogy a megyei lapok vezércikkben foglalkozzanak Sztálin halálával. A további szükséges intézkedések megtételére háromtagú bizottságot választottak, amelynek tagjai: 

Március 6-án, délben Rákosi Mátyás vezetésével az MDP Központi VezetŐsége, a Minisztertanács képviselői és az Elnöki Tanács küldöttsége Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének vezetésével részvétlátogatást tett J. D. Kiszeljovnál, a Szovjetunió magyarországi nagyköveténél. A látogatáson Rákosi tolmácsolta a magyar nép, az MDP és a Népköztársaság kormányának részvétét és együttérzését a veszteség miatt, amely

Az Országos Béketanács nevében küldöttség kereste fel a Szovjetunió magyarországi nagykövetségét, melynek tagjai voltak Andics Erzsébet, az Országos Béketanács elnöke,Kodály Zoltán, Lukács György, Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes, Nánási László, az Országos Béketanács alelnökei és Benke Valéria, az Országos Béketanács titkára.

A magyar „szervezett dolgozók" nevében a Magyar Szakszervezetek Országos TanácsaElnöksége részvéttáviratát fejezte ki a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsa Elnökségének.
Magyar-Szovjet Társaság országos vezetŐsége a Szovjetunió Minisztertanácsához, aDolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) Központi Vezetősége a Lenini-Sztálini Komszomol Központi Bizottságához küldött távirataiban fejezte ki a magyar nép mélységes megrendülését. Az üzemek, a falvak és a hivatalok dolgozói táviratok százait küldték az MDP Központi Vezetőségéhez és a Szovjetunió magyarországi nagykövetségéhez. Írók, tudósok, parlamenti képviselŐk, tekintélyes pártonkívüli személyiségek is kifejezték részvétüket.
Forrásunkban két táviratot közlünk, amelyek arra utalnak, hogy az egyházaknak is be kellett állniuk a sorba. Az egyiket az Adventisták Felekezetének Országos Tanácsa, a másikat pedig a Kisújszállási Szabadság téri református egyházi presbitériuma küldte az Állami Egyházügyi Hivatalnak.

Az 1953. március 6-án megjelenő napilapok Sztálin halálával kapcsolatos nekrológokat közöltek. A Szabad Nép különkiadása gyászkeretben, Sztálin fekete keretben közölt képével jelent meg. A különkiadás „A magyar néphez!" című felhívásában közölte Sztálin halálát, méltatta érdemeit, ismertette a Sztálin betegségéről és haláláról kiadott zárójelentést, és egy TASZSZ jelentésben tudósította a magyar népet arról, hogy bizottság alakult Sztálin temetésének megszervezésére. Ez rendkívül fontos volt, mert a „gyászszertartás liturgiája" jelezte a hatalmi viszonyokat. A bizottság elnöke Nyikita Szergejevics Hruscsov, a moszkvai városi pártbizottság első titkára lett, az ő feladata volt eldönteni, hogy ki és mikor áll díszőrséget a ravatal mellett, ki viszi a koporsót, és ki mond beszédet.

Március 6-án, a kora reggeli órákban az ország minden tájára eljutott Sztálin halálának híre. Döbbenet, gyász, könnyek, munkafelajánlások és legendák gyártása. Ez jellemezte a reakciókat. Az egész ország gyászba borult, Sztálin magyar hívei és alattvalói megrendülten gyászoltak. A középületekre elŐször vörös lobogót tűztek, majd hamarosan megjelentek a fekete zászlók is. Az ablakokba Sztálin fekete anyaggal bevont képét állították. Az „utcákon könnyes szemű asszonyok, komoly tekintetű férfiak járnak. Csöndesen, szótlanul. De a tekintetek beszélnek." - írta a Szabad Nép aznapi száma. Az emberek csoportokban gyülekeztek, tárgyalták az eseményeket.

Az írók és költŐk is siratták Sztálint. Darvas József („mellékesen" közoktatásügyi miniszter) örök életet jósolt a halottnak: „

 Eörsi István  Benjámin László ugyancsak hódoló szavakkal emlékezett meg a vezérről:

Az üzemekben, termelőszövetkezetekben, gépállomásokon, állami gazdaságokban, hivatalokban, az egyetemeken és az iskolák szüneteiben gyászröpgyűléseket tartottak. Az egyszerű ember így búcsúzott Sztálintól, akinek gyászkeretes képe előtt „száz- és százezer új ígéret hangzott el. [...] Ígéret fokozott helytállásra, több szénre, több és jobb acélra, arra, hogy gyorsabban forognak majd a gépek a magyar gyárakban." A diósgyőri martinászok, az adonyi Béke tsz, a komlói bányászok, az angyalföldi Gheorghiu-Dej Hajógyár és az ózdi nagyolvasztó munkásai, parasztok és sztahanovisták megfogadták, hogy „Sztálin-Őrséget" állnak, „így fejezzük ki a drága Sztálin elvtárs elvesztésén érzett fájdalmunkat." - írta a Szabad Nép. A halálesetet kihasználva a propaganda is működésbe lépett, aminek hatására parasztok, munkások ezrei újabb és újabb munkafelajánlásokat tettek. „Szívünkben gyászolunk, de kezünk, agyunk még serényebben dolgozik az ? eszméiért."

Az 1953. március 7-én összeült Minisztertanács 0479/20/1953. számú határozatában elrendelte, hogy március 9-én, délelŐtt 10 órakor, Sztálin temetésének napján az üzemekben és a gyárakban, a vasútnál és a közlekedésnél, a postánál, valamennyi hivatalban és iskolában öt perces munkaszünetet tartsanak, és szólaltassák meg a gyári szirénákat, amellyel a munkaszünetet még ünnepélyesebbé lehet tenni. A közölt forrásból kitűnik, hogy a minisztertanácsi határozat nem vonatkozott azokra a munkaterületekre, „melyekben az 5 perces munkaszünet emberéletet veszélyeztetne, vagy nagy népgazdasági kárral járna".

Március 8-án, kora délutántól forgalomkorlátozást rendeltek el a Városliget környékén. A villamosok csak a Keleti pályaudvarig közlekedtek. (A Rákóczi és a Thököly úton ekkor még jártak villamosok, a gödöllői HÉV végállomása ugyancsak a Keletinél volt.) A Kossuth Rádió aznapi műsorában ismertette a Szabad Nép vezércikkét, majd Sztálinról szóló dalok és egy irodalmi összeállítás keretében költők írásait olvasták fel, köztük Illés Béla, Nagy Sándor, Kónya Lajos, Kuczka Péter költeményeit. A Petőfi Rádióban felolvasták Méray Tibornak a Szabad Népben megjelent tárca-novelláját, amelybŐl kiderült, hogy „Sztálinnak akkora hatása volt, hogy amikor már elment a Vörös térről, még ott maradt a szelleme". [popup title="[!]" format="Default click" activate="click" close text="Vámos György: i. m."]

A nap folyamán Farkas Mihály honvédelmi miniszter a másnapi temetés időpontjára díszsortüzet rendelt el

Vasárnapra összehívták az Országgyűlést, melyet a rádió is közvetített. Nagy Imre miniszterelnök-helyettes ünnepélyes beszédének elmondása után javaslatot terjesztett elő, hogy

 Érdekességként jegyezzük meg, hogy Nagy Imre beszédében a meghittebb és még szorosabb magyar-szovjet barátság mellett érvelt. A Társadalmi Szemle, az MDP „elméleti" folyóirata márciusi számát teljes egészében újranyomták, s a Sztálin halálával kapcsolatos, fontosnak tartott jelentéseket és dokumentumokat jelentették meg benne. Nagy Imre beszéde azonban nincs közöttük! Az 1953. évi I. törvény sincs a Társadalmi Szemlében, pedig az

Moszkvában március 6-át, 7-ét, 8-át és 9-ét gyásznappá nyilvánították, ezért 9-ére a Minisztertanács Sztálin halála miatt nemzeti gyászt rendelt el. A gyász miatt nem játszottak a színházak és a mozik, nem tartottak hangversenyeket és sportrendezvényeket, betiltották a szórakoztató műsorokat. Az Államvédelmi Hatóság a Sztálin halálát követő időkben különösen éberen figyelte a nyilvános helyeket. A nemzeti gyász miatt a Magyar NŐk Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) és a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) nőbizottsága által meghirdetett nőgyűlést elhalasztották.

Moszkvában 1953. március 9-én zajlott a temetési ceremónia. Ebből az alkalomból küldöttség utazott Moszkvába Rákosi Mátyás pártfőtitkárnak, a Minisztertanács elnökének vezetésével.

1953. március 9-én, délelőtt 10 órakor, moszkvai idő szerint 12 órakor, Sztálin temetésének időpontjában a szocializmust építő országokban néhány percre megállt az élet: mozdulatlanná dermedt, aki élt. Öt percre megállt a munka a gyárakban, a földeken, a laboratóriumokban és irodákban, szünetelt a forgalom az egész országban, a gyári kürtök, szirénák, mozdonyok sípjának búgása közben búcsúzott Magyarország népe Sztálintól, amikor bebalzsamozott holttestét a Vörös téren Lenin múmiája mellé helyezték. Délután szerte az országban gyászgyűléseken búcsúztatták Sztálint. Hazánk városaiban és falvaiban ezen a napon „ismét hitet tett a magyar nép a felszabadító Szovjetunióval való örök barátság, a béke és a szocializmus ügye mellett" - írta a Szabad Nép másnapi számában.

A Kossuth és a PetŐfi Rádióban kora reggeltŐl gyászindulókat és kantátákat közvetítettek, majd 10 órától folyamatosan fordították a Moszkvában, a Vörös téren beszélő orosz bemondó szövegét, valamint Malenkov, Molotov és Berija beszédét.

A szovjet és a magyar himnusz, valamint az Internacionálé elhangzása után a következő szöveg hangzott el: [popup title="„Sztálin ügye él! A sztálini korszak gyermekei győzedelmesen menetelnek pártunk útmutatását követve, soha meg nem inogva. [...] Ahol gyermek, acél, búza, terv születik, ott ragyog mindenütt Sztálin neve."" format="Default click" activate="click" close text="Vámos György: i. m."] A legközelebbi híradásban, délután három órakor már azt jelentették, hogy: eltemették. Nemsokára, pontosan délután 4 órakor megkezdődött a nap fő budapesti eseménye, a gyásznagygyűlés, amelyen a jórészt kirendelt tömeg hódolattal búcsúzott  A gyűlést a Felvonulási térből frissen átnevezett Sztálin-téren,  A Szabad Nép tudósítása szerint több mint százezer ember jelent meg, s „hosszú-hosszú sorok álltak a Sztálin-térhez vezető utakon, az emberek sűrű tömegei töltötték meg a  [...] Itt volt az egész főváros, hogy tisztelegjen a drága Sztálin elvtárs halhatatlan emléke előtt. [...] eljöttek, hogy búcsút vegyenek tőle, az egyszerű emberek legnagyobb barátjától és

A téren félárbocra engedték a fekete és vörös zászlókat, Sztálin hatalmas szobrának talapzatát virágokkal borították, a kandeláberekben láng lobogott. A szobor előtt a honvédség, az Államvédelmi Hatóság és a rendőrség tagjai álltak díszőrséget. A zenekar gyászindulókat játszott, s a téren fekete és vörös zászlók alatt némán vonult fel Budapest népe. A szobor mellvédjén az elnökség tagjai foglaltak helyet, így Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Nagy Imre, Hidas István, Kiss Károly, Hegedűs András, Kristóf István, Horváth Márton, Apró Antal, Szabó István, Zsofinyecz Mihály, Piros László, Rónai Sándor, Harustyák József, az MDP Politikai Bizottságának tagjai. Ott volt J. D. Kiszeljov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete is.

A gyásznagygyűlést Pongrácz Kálmán, a Budapesti Városi Tanács végrehajtó bizottságának elnöke nyitotta meg. A nyitó beszéd után javasolta, hogy egy perces némasággal adózzanak Sztálin emlékének. A megnyitó után Gerő Ernő, a Minisztertanács elsŐ elnökhelyettese mondott beszédet. Gerő a korabeli szertartásnak megfelelŐen szenvtelen hangon felsorolta az ismert tételeket: Sztálin minden idők legnagyobb hadvezére, szeretett édesapánk, bölcs tanítónk, a magyar függetlenség atyja, forrón szeretett vezér, legjobb barát, páratlan szervező, aki „erős, egységbe kovácsolt, öntudatos pártot, [...] erős, hatalmas államot, [...] világot átfogó, szervezett békemozgalmat hagyott hátra", akiben

 E soroktól kezdve, a szónoklat második felében Gerő csupa felkiáltójeles óhajtó és parancsoló mondatokat használt, amelyben a honvédelem és az államvédelem megerősítése mellett a munkaversenyt is szóba hozta, majd felhívott mindenkit, hogy

A kötelező ováció után Muszka Imre, a Rákosi Mátyás Művek (volt Weiss Manfréd) Kossuth-díjas sztahanovista vasesztergályosa olvasta fel a számára megírt szöveget. Felszólalását így kezdte: „Meghalt a mi drága Sztálinunk. Meghalt a mi legigazabb barátunk. Meghalt a mi édesapánk", majd így folytatta:

küldötte, Boér Béla, a  dolgozója is szót kapott, aki szerint

A nagygyűlés szónokainak egymásutánja a korabeli szertartásrend szerint alakult. A Fővárosi Tanács elnöke, Pongrácz Kálmán, a helyszín „házigazdájának", szerepe nyilvánvaló, de nem feledhető az sem, hogy

 Mivel Rákosi délelőtt Moszkvában részt vett a temetésen, Gerő, mint a legmagasabb rangú kommunista volt a szónok. Muszka Imre a korszakra oly jellemző, és valójában a kötelező termelési normák minden határon túli megemelésére, vagyis a munkások vég nélküli kizsigerelésére szolgáló sztahanovista munkaversenyt képviselte, Sztálinváros küldötte pedig az új Dunai Vasmű és a köréje épülő város, a hazai sztálinizmus legnagyobb szimbóluma volt.

Pongrácz Kálmán, a Fővárosi Tanács elnökének zárszava után, gyászindulók hangja mellett Gerő Ernő és Révai József az MDP Központi VezetŐsége nevében megkoszorúzta az emlékművet, majd a tüzérségi díszlövések közepette a Minisztertanács részéről Nagy Imre és Hidas István, az Elnöki Tanács képviseletében Nagy Dániel koszorúzott. Ezt követően Farkas Mihály hadseregtábornok, J. D. Kiszeljov, a Szovjetunió nagykövete, majd a többi szocialista ország nagykövetei, ideiglenes ügyvivői, valamint az Indiai Köztársaság követségi titkára és a Török Köztársaság követségének képviselői helyezték el koszorúikat. 

 Sebestyén László a rendőrség képviseletében tisztelgett az emlékműnél. A meglehetŐsen hosszú ceremónia második felében a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség, az MDP Budapesti Pártbizottsága, a Budapesti Városi Tanács, Sztálinváros, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége, a Magyar-Szovjet Társaság, az Országos Béketanács, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége és a Magyar Szabadságharcos Szövetség koszorúit helyezték el Sztálin szobránál.

A szobor talapzatát elborították a vörös virágokból, örökzöld babérokból font koszorúk. A nagygyűlés a magyar és a szovjet himnusz, majd az Internacionálé dallamával ért véget. A Szabad Nép tudósítója szerint „A hatalmas tömeg még sokáig ott állt a szobor elŐtt." Azonban Vámos György „Mit ér a szó most?" Rádióműsorok Sztálin haláláról című tanulmányában megemlíti, hogy a nagygyűlés végén, már a koszorúzás kezdetén megindult a tömeg, oszlani szeretett volna. A botrányos jelenetekről egy korabeli 

 tudósított.  A Szabad Nép nem számolt be semmiféle rendzavarásról, egyszerűen így összegezte a nap eseményét: „Az üzemek, hivatalok dolgozói, az iskolák tanulói koszorúk százait, virágok tömegét helyezték el a nagy vezér szobrára. Budapest népe, amelynek szívében kitörölhetetlenül ott él a nagy Sztálin emléke, búcsúzott felszabadítójától, tanítójától, vezérétől." Hogy mi történt a nagygyűlés után, hogy a több mint százezres tömeg miként hagyta el a teret, nem esik szó.

A temetés estéjén, nyolc órakor a Kossuth Rádióban szóról szóra közvetítették Malenkov, Molotov és Berija beszédét, eredeti orosz hangbejátszásokkal.

1953. március 9-én a vidéki városok és falvak lakói is búcsúztak Sztálintól. Az egyes városokban, falvakban lezajlott megemlékezések mind a szervezésben, mind pedig a lebonyolításban nagyon hasonlítottak egymásra. Szegeden a Széchenyi téren, Miskolcon a Hősök terén, Tatabányán a PetŐfi filmszínházban, Salgótarjánban Sztálin szobra előtt, a város főterén, Győrött a városi tanácsháza előtt, Debrecenben az Arany Bika-szálló előtti téren, Veszprémben a színházban, Szombathelyen a szovjet hősök emlékművénél tartottak gyászünnepséget. De megemlékeztek Sztálin haláláról Szolnokon, Kisújszálláson, Túrkevén, Karcagon, Egerben, Komlón, Sztálinvárosban, Kaposvárott, Pécsett, Örménykúton, Zalaegerszegen és Lovásziban is. A beszámolók szerint a megemlékezéseken ott voltak az üzemek, a gyárak dolgozói, a falvak parasztjai, az egyetemi hallgatók, a vasutasok, a postások, az egyszerű emberek. Gyászbeszédet mondtak a megyei és városi pártbizottságok titkárai, a sztahanovista élmunkások, akik újabb fogadalmakat tettek, hogy [popup title="„fokozzák erőfeszítéseiket, [...] letörlesszék adósságukat, teljesítsék tervüket és így szolgálják méltóan a sztálini ügyet". " format="Default click" activate="click" close text="Szabad Nép. 1953. március 10. XI. évf., 69. sz. 4."]Sok helyen Sztálin életnagyságú, gyászkeretes képét vitték. A gyászünnepség után a gyűlés résztvevői Sztálin szobra vagy a szovjet hősi emlékművek elé vonultak, ahol elhelyezték koszorúikat. Szombathelyen például az ünnepség végén a katonai díszszázad háromszoros díszsortűzzel tisztelgett Sztálin emléke előtt.

Március 10-tŐl 12-ig számos budapesti filmszínház „Sztálin harcos életével" foglalkozó filmeket tűzött műsorára. A Feledhetetlen 1919 című, színes, magyarul beszélŐ filmet a Corvin, a Vörös Csillag (a körúti Royal szálló egykori és mai bálterme), a Puskin, a Munkás, a zuglói és a rákosszentmihályi Kossuth filmszínház játszotta. Az Eskü című filmet a Szikra mozi tűzte műsorára. A Sztálingrádi csatát a Csokonai, a Harmadik csapást az Alkotás mozi mutatta be. A Fáklya filmszínház műsorra tűzte a Sztálin, akit legjobban szeretünk című francia filmet. A Fény moziban szintén ezt a filmet és a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom" 34. évfordulójának moszkvai emlékünnepségéről készült filmet játszották.

Az Országos Levéltárban található dokumentumok közül néhány érdekes, korabeli hangulatjelentést közlünk, így Budapest III. kerületi agitációs- és propaganda titkárának jelentését, a Sztálin elhunyta alkalmából összehívott vidéki falusi és tanácsülésekről, gyászgyűlésekről készült feljegyzéseket. A jelentésekből nemcsak a gyász, a Sztálin életéhez, emlékéhez méltó példás, fegyelmezett magatartás, a bálvány iránti szeretet és imádat tükröződik, de már ott lappang a kétkedés és a hogyan tovább gondolata is.

A jelentések, feljegyzések szinte mindegyike beszámolt arról, hogy a Központi Vezetőség megyékbe lejuttatott intézkedései előtt nagyfokú bizonytalanság volt a pártbizottságokon és a pártszervezetekben, vagyis hiányzott a pártvezetés irányító szava. A KV határozattal hirtelen megváltozott minden, a pártvezetőségek és tanácselnökök most már el tudták magyarázni a dolgozóknak a teendŐket és az elvárásokat. A szabadban tartott gyűléseken tömegek vonultak fel, a zenekarok gyászindulókat játszottak, a dekorációk, a felvonulók ünnepi öltözete tükrözte a dolgozók gyászát. Megkoszorúzták a párthelyiségekben lévő Sztálin szobrokat, virágokat vittek a szovjet hősi emlékművekhez, volt, ahol fáklyás felvonulást rendeztek. A beszámolók arról is szólnak, hogy egyes pártbizottságok nem foglalkoztak kellő gonddal a falusi gyűlések előkészítésével, ellenőrzésével, s volt, ahol gyászgyűlést sem tartottak. Ez „hátráltatta [...] a dolgozók érzelmeinek, Sztálin elvtárs iránti szeretetének még szélesebb kibontakozását, megnyilvánulását", ami vizsgálatot és felelősségre vonást vont maga után.

A hangulatjelentések szerint az emberek készültek a temetés napjára, rendbe hozták házuk környékét, „hogy ezzel is tiszteletet adjanak Sztálin elvtársnak". Volt, aki kijelentette, hogy „az utolsó ruhájába is kerülne, ha lehetne, elmenne a Sztálin elvtárs temetésére". Rendkívüli taggyűléseket hívtak össze, ahol munkafelajánlásokat tettek a tavaszi munkák példás elvégzésére, pótműszakokat hirdettek. A falusi tanítók gyászindulókat, Sztálinról szóló költeményeket tanítottak be.

A gyász és a szomorúság mellett egyesek már a jövőbe tekintettek, hiszen sokan azt gondolták, Sztálin halálával új időszámítás kezdődött. Többen megfogalmazták kérdéseiket és aggodalmukat az utódlással és a béke ügyével kapcsolatban. Egyesek attól tartottak, hogy „az imperialisták ki fogják használni Sztálin elvtárs halálát egy újabb világháború kirobbantására" és akkor „mi lesz a békével, fenn marad-e". Megindultak a találgatások, hogy „ki léphet Sztálin elvtárs helyébe [...] most biztosan Molotov elvtárs lesz utód".

Az „ellenség", a jelentések szerint elsősorban „Horthy-fasiszta, csendőr és kulák elemek" is aktivizálódtak, mivel hangoztatták a dolgozók között, hogy háború lesz, s azt terjesztették, hogy megindult a harc az SZKP vezetői között Sztálin örökségéért. Mint az egyik jelentés írja, a gyászoló emberek „A legkisebb fegyelmezetlenségre felfigyeltek, erélyesen rendre utasították azokat, akik nem hagyták abba a munkát. Óriási felháborodást váltottak ki az ellenséges megnyilvánulások, s a provokációk elkövetŐit leleplezték. Volt, ahol véresre vertek embereket, másokat átadtak az ÁVH-nak, volt, akit elbocsátottak munkahelyéről, mert „horogkeresztet és ellenséges jelszavakat rajzoltak a falra", vagy egyszerűen csak „ellenséges kijelentéseket" tettek. De durvább kijelentések is elhangzottak, sőt a testi erőszaktól sem riadtak vissza, például a Hegesztőkészülékek gyárában egy „pártonkívüli dolgozó", amikor kijelentette: „hogyha bárki is terjesztene valami rémhírt [...] kalapáccsal verné ki a fogait". Előfordult, hogy valaki nem akart részt venni a röpgyűlésen, mert szerinte „nekem nem adott semmit a demokrácia [...] menjen az, akinek adott" - Őt a „dolgozók követelésére" azonnal eltávolították.

A gyász(os) sorozat azonban nem zárult le a temetéssel. Még napokon keresztül a rádióban újra meg újra, az elŐadások, irodalmi összeállítások, termelési híradók és egyéb műsorok keretében rázendítettek a siratók, és orosz zenészek muzsikája szólt, a napilapok pedig megemlékezéseket közöltek Sztálinról. Azonban a közelgŐ „nemzeti ünnep" miatt a megemlékezés egyre inkább háttérbe szorult, s előtérbe került április negyedike, a „felszabadulás" megünneplése.

Sztálin halálának évfordulóiról a következő években is megemlékeztek. Egy évvel később, 1954-ben Horváth Márton javaslatot terjesztett az MDP KV Agitációs- és Propaganda Osztálya elé, amelyről határozat is született. A bemutatott dokumentumokból kitűnik, hogy az országosan megjelenő napilapokat, a megyei pártlapokat és a képes hetilapokat utasították, hogy vezércikkek és belső irodalmi cikkek formájában emlékezzenek meg Sztálin haláláról, és

 Az 1954. február 16-án, Horváth Márton aláírásával keltezett bizalmas feljegyzésben kérdésként merült fel, hogy március 5-én kitűzzék-e a gyászlobogót a középületekre. A válasz már másnap megérkezett egy aláírás nélküli, Gerő Ernőnek szóló szigorúan bizalmas, mindössze 12 példányban készült levélben, amely elrendelte, hogy „március 5-én a hivatali, üzemi, társadalmi épületeken és a házkezelőségeken gyászlobogót" kell kitűzni. Tehát Sztálin magyar hívei és alattvalói a következő években sem feledkeztek meg vezérükről.

Forrásközlésünk három bázisra épül: forrásokra, fotóanyagra, ill. a levéltári dokumentumok között található sajtókivágatokra. A bemutatott dokumentumokat a Magyar Országos Levéltárban található MDP KV Titkársága, Agitációs- és Propaganda Osztálya, a KV Iroda információs anyagai, Gerő Ernő titkári iratai, a minisztertanácsi jegyzőkönyvek, a Népművelési Minisztérium Általános iratai, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal Elnöki iratai közül válogattuk, a teljesség igénye nélkül.

A képanyag, amelyet forrásközlésünk végére helyeztünk, alapvetően a gyásznagygyűlés napjának budapesti eseményeit örökíti meg: egyrészt a budapesti utcákon álló, öt perces gyászszünetet tartó embereket, másrészt a különbözŐ gyárakban készült pillanatfelvételeket. A képanyag következő blokkja a gyásznagygyűlés elnökségét és a beszédet tartó

A következő részben a gyásznagygyűlés résztvevőit, főként a gyárak képviselőit láthatjuk, majd végül a koszorúzást végző Gerő Ernőt, Révai Józsefet és Farkas Mihályt, ill. tisztelgő úttörők egy csoportját mutatjuk be.

A sajtócikkeket elsősorban az 1953. március 10-én megjelent Szabad Nép tudósításaiból, ill. cikkeiből válogattuk.

Végül befejezésként bemutatunk egy címlapot, illetőleg egy Sztálin halálával kapcsolatos, humorosnak aligha nevezhető karikatúrát, ami utal a korszak meglehetősen sajátos humorára és kifejezi azt a propaganda által sulykolt hitet, amit Leninnel kapcsolatban korábban, sőt évtizedekkel később is állítottak, vagyis: Sztálin élt, Sztálin él, Sztálin élni fog!

Ezen a napon történt szeptember 17.

1939

A szovjet hadsereg betör Lengyelországba és elfoglalja annak Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területeit (a Molotov–Ribbentrop-paktum...Tovább

1963

Elindul a Malév első Európán kívüli járata Kairóba, athéni közbülső leszállással Il–18-as típusú gépekkel.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es a hónap utolsó hetében. A 3. számban három, egymástól teljesen eltérő sorsú személy életútjával ismerkedhetünk meg. A Berkes József, Kántás Balázs, Szabó Piroska és Szerényi Ildikó által közösen jegyzett írásban egy vajdasági születésű, 1920-ban Magyarországra távozott, később pénzhamisítási botrányba keveredett jobboldali, irredenta érzelmű tanító, Bicskey Elek izgalmas története tárul elénk. Sorsa jól példázza, hogy az első világháborút követő impériumváltás hogyan sodort el és tett tönkre életeket, s miként álltak elő olyan kényszerhelyzetek, ahol többnyire csak rossz egyéni döntések születhettek. A kaposvári származású Mautner József – amint ez Farkas Péter írásából kiderül – teljesen más életutat járt be. Nyomdászinasként korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal, zsidó származása miatt pedig 1942-ben munkaszolgálatosként a szovjet frontra került, ahonnan megszökött, és beállt a szovjet Vörös Hadseregbe. Kommunista meggyőződésében az 1956-os forradalom és szabadságharc sem ingatta meg. Zsilinszky Antal életpályája mindkettőjükétől eltér. Miklós Dániel dokumentumközléséből megtudhatjuk, hogy a fiatal diplomata – aki egyébként Bajcsy-Zsilinszky Endre unokatestvére volt – a londoni magyar követség titkáraként dolgozott 1941. április 6-ig, amíg Nagy-Britannia meg nem szakította Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatot. Ezt követően nem tért haza, hanem az egyik nagy londoni emigráns csoport vezetője lett, nem sokkal később bekövetkezett öngyilkosságáig. Összeállításunkat Pécsi Tibornak a magyarországi cionista mozgalomról, valamint Marosi Tibornak az első tiszti század 1919. évi szegedi megalakulásáról szóló írásaival zárjuk.

 

Budapest, 2019. szeptember 2.

 

A szerkesztők