Forrás

Dr. Bakonyi István naplója

1944. december 12. - 1945. március 28.

Ezeket a sorokat, melyekben megörökítem vándorlásom történetét azzal a célzattal írom, hogy évek múltán is feleleveníthessem a dolgokat, hogy kedves Feleségem, ki tőlem távol van, ha a sors úgy hozná, ebből értesüljön sorsom alakulásáról, amíg a napló tart. Ezért arra kérem azt, akinek a napló esetleg kezébe kerülne, hogy juttassák el Feleségemnek, a következő címre: Dr. Bakonyi Istvánné szül. Kőműves Irén, Győr, Erzsébet liget u. 16. A.

 

Penc, 1945. március 19.

Már hosszú idő óta vajúdik bennem a gondolat, hogy papírra fektessem azokat az eseményeket, amelyek velem történtek 1944. december 12-e óta, midőn Feleségem elutazott Óbarokról. Ezen idő óta semminemű életjelet nem kaptam Felőle, remélem szerencsésen hazaérkezett. Én ismételten írtam, de leveleim valószínűleg Bicskén rekedtek, és onnan nem továbbították őket. Most próbálom vázolni a 12-e és 24-e közötti eseményeket. A helyzet mind feszültebb, esténként távoli villanásokat látunk, a környékbeli keretbeliek tudni vélik, hogy egyes községek már orosz fennhatóság alá kerültek. A nappali órákban szinte állandósul a berepülés, de szerencsére nem bombázzák barakktáborunkat, a század útjavításra van kirendelve.

Én minden nap lemegyek Óbarokra, és ott próbálok valami újat és pozitívat megtudni. Mi hárman, orvosok elhatároztuk, hogy semmi körülmények között sem megyünk tovább, hanem amennyiben a századaink parancsot kapnak az indulásra, úgy mi csendesen lemaradunk. Közben az események rohamosan fejlődnek, a mi gyengélkedő szobánkba beköltözik egy főhadnagy és kísérete, ki az útjavítási munkálatokat vezeti, és megkezdik a bánya értékesebb gépi alkatrészeinek bevagonírozását. Románjaink kétségbeesett arckifejezéssel járnak-kelnek, annál is inkább, mert kiszivárgott hírek szerint a német főhadnagy, tekintettel a front fenyegető közelségére, 18-a óta állandóan sürgeti a századok indítását Komárom irányába. Ez természetesen lehetetlenség, mert egyrészt az utakat a visszavonuló egységek veszik igénybe, másrészt embereink oly hiányos öltözetben vannak, hogy kb. ¼ része állandóan a barakkban tartózkodik, és munkára sem vonul ki. Az utakat állandóan támadják az orosz gépek, és mint veszem észre, a századparancsnokok sem akaródznak útnak indulni. Az utakon állandóan özönlik vissza a német katonaság főleg az ellátó oszlopok, és gépesített egységek, rengeteg tank, részben megrongálódva, egy jó húz 2-3 bedöglöttet. Közben az Óbarokra vezető út mentén a lucernásba befészkelte magát 4 német légelhárító ikergéppuska, és az elhaladó orosz gépekre tüzel, azok természetesen viszonozzák a tüzet, és most már szinte állandósul a géppuskázás közvetlen közelünkbe, és emellett az ágyúzás is mind közelebb hallatszik. 19-én már nem vonul ki útjavításra a század, mert a tőlünk 6 km-re lévő munkahely már erősen veszélyeztetett, az oroszok közvetlen közel vannak. Az emberek állandóan a bánya óvóhelyeken tartózkodnak, még enni sem jönnek rendesen haza, én rendesen a közeli óvóhelyen vagyok, de mi nem kapunk támadást. Közben minden nap lemegyek a postára, és azt hiszem 18-án történt, hogy éppen a lucernás közepén voltam, midőn 2 orosz gép jött, és parázs géppuskatűzbe jutottam, meg is fogadtam, hogy a jövőben futólépésben fogok azon a tereprészen áthaladni. Ugyanezek a gépek az Újbarokon átvezető út mentén ledobtak néhány bombát, emberéletben nem esett kár. A német főhadnagy mindinkább szorgalmazza útnak indításunkat, és semmi kifogást nem fogad el, de az elindulás lehetetlenség egyrészt az említett okoknál fogva, másrészt a századot lehetetlenség összeszedni, mert szanaszéjjel bújnak a légitámadásoktól való félelmükben, éjjel sem alszanak odahaza, hanem óvóhelyeken, pincékbe rejtőznek.

Én XII. 20-ig odahaza aludtam, de már nagyon kellemetlen volt, és a mosdó feletti polcról potyogtak le a holmijaim az állandó rázkódtatásoktól, és így én is elhatároztam, hogy bevonulok a fiúkhoz. Csütörtökön teljesen visszapakoltam és részletekben bevittem holmijaimat Óbarokra, hol a Friedreichék pincéjébe helyeztük el. Csütörtökön már a konyha sem működött, mert szakácsaink is jobbnak látták biztonságosabb helyet keresni, tekintettel az állandó légi tevékenységre. Hátizsákomat, este sötétben vittem le, és az Óbarokhoz vezető úton 2 alkalommal igazoltattak a tábori csendőrök, de szerencsére nem kértek semmi írást, és megelégedtek bemondásommal, hogy orvos vagyok és megyek biztonságosabb helyre. Csütörtök éjjel Freiberger és Charapnál aludtam, de ott ugyanolyan fenyegető volt a helyzet, mint nálam és elhatároztuk, hogy a jövőben követjük Friedreichék példáját, és mi is a pincében fogjuk tölteni az időt. Péntek reggel felmentem a századhoz, de ott teljes zűrzavart találtam, a konyha nem működik, csak itt-ott lóg egy ember, még gyengélkedő sincs, így tehát elhatároztam, hogy végleg átteszem székhelyemet, és otthagyom a sivár és elhagyott tábort. Boriska kotyvasztott valamit a tiszti konyhában, tőle is elbúcsúztam - azóta sem láttam -, és még néhány apróságot összeszedve lementem Óbarokra. Majdnem egész nap a pincébe[n] voltunk, az országúton végeláthatatlan sorban vonulnak vissza, időnként repülőgépek jönnek, és nem tudjuk, hogy milyenek, mindenesetre jó lesz lemenni, mert néhány sorozatot nagyon könnyen megeresztenek. A major is tele van német és magyar autókkal, nem nagyon kellemes közelség. Az orosz gépeket nagyon lövik, de eredmény nélkül, közben úgy látszik német messze hordókat állítottak fel

körül, és azok onnan lőnek, Felcsút irányába, honnan az oroszok viszonozzák a tüzet, a ki- és belövések nagyon hasonlók, és mi találgatjuk, hogy vajon ez a dörrenés mi volt. Pincénk nem nagyon biztonságos, de mégis jobb a semminél a túlzsúfoltság óriási. Friedreichéken kívül, kik a Rudi feleségével és kisfiával vannak súlyosbítva, vagyunk mi hárman, valamint a szomszédból átjött házaspár és 2 fiú, majd később még 1 házaspár költözött oda, sőt a megszállás napján 1 mama és 2 felnőtt fia és odajött, de ők már csak a konyhába tudtak leülni. Az étkezés teljesen rapszodikus, az ebédet természetesen megzavarja egy repülő támadás, amely az országút ellen irányult, de sajnos igen közel van. A német tankok erősen lőnek, egy tank bevette magát a 2 ház közé, és onnan lövöldöz, tehát közvetlen közelből, az orosz pilóta ismételten visszatér, és bizony nem sajnálja a lövedéket, aminek meg is látszik a hatása, mert a cselédház ablakai mind betörtek. Egy másik tank a templom előtt áll, de ennek kezelőszemélyzete úgy látszik már megelégelte a háborút, mert egyetlen lövést sem adott le, és még a pénteki napon el is ment. Ugyancsak elmentek a lucernáson felállított ikergéppuskák, csütörtökről péntekre virradóra, aminek nagyon örültünk, mert állandóan kellemetlenkedtek. Éjjelre kissé elcsendesedett úgyhogy, Charap, Freiberger és én elhatároztuk, hogy a posta szobában fogunk aludni, hol mégis kényelembe helyezheti magát az ember és legalább ki tud nyújtózkodni. Közben Freiberger meggondolta magát, mert a messze hordók ismét működésbe léptek és az Ő helyét Friedreichék szomszédja foglalja el, aránylag nyugodt éjszaka volt.

 

December 23. szombat

A majorban és az országúton olyan zsúfoltság van, hogy szinte kínálkozik a repülő-támadás számára, és ez nem is marad el. Orosz gépek mélyrepülésben támadnak borzalmas géppuskázás, becsapódások közvetlen közelünkben néhány géppuskalövést mi is kapunk, de nagyobb hiba nem történt a faluban néhány ház kigyulladt és leégett, a majorban a szoba égett el, Vázsonyban a tehénistálló - a teheneket sikerült kiengedni és most a mezőn kóborolnak -, oltásról szó sincs, állítólag sérültek vannak, nekiindulok, de csak a Mohosig jutok, újabb támadás, kénytelen vagyok meghúzódni, majd visszamenni. A végén kisült, hogy sérülés nem történt. Délutánra elcsendesedett a légi tevékenység, igaz, hogy az országúton már csak elvétve megy egy-egy jármű, és én elhatározom, hogy újra felmegyek, lehozom az összes kötszereket és petróleumot, hogy legyen világításunk, mert a villany már napokkal előbb felmondta a szolgálatot, és így sajnos rádiózni sem lehet. Az út felfelé sem volt valami kellemes, de elintéztem mindent a barakkba[n] egyetlen emberrel, a Leonnal találkoztam, ki, mint telefonügyeletes volt otthon, - 2 nap alatt legalább 10 évet öregedett. Századparancsnok, keret, sehol senki. Leonnak adtam 2 takarót, legalább ne fázzon, és ajánlottam neki, hogy menjen az óvóhelyre, ahová hamarosan én is kénytelen voltam követni olyan borzalmas ágyúdörgés kezdődött. A német messze hordók és az orosz ütegek vacsora előtti párharca volt az óvóhelyi áthidalásban. 2-3 asszony magyarul, németül imádkoztak, közben felettük vad fütyüléssel repkedtek a gránátok. Szerencsére semmi nem tart örökké, így tehát ez is megcsendesedett, és én az összesek szerencsekívánságai kívánságai közben visszaindultam Óbarokra. Útközben, hogy teljes legyen a boldogságom, midőn a kukoricás mellett haladtam, repülőgépek jöttek, és én jobbnak láttam a futóárokban meglapulni, alig néhány sorozatot engedtek meg, egy lövedéket találtam, kb. 25 cm széles volt, nagyon kellemetlen sebet üthet. Mire a lucernás közepére értem, jöttek visszafelé, de már erősen szürkült, és szerencsére nem tüzeltek, úgy látszik felderítőik már jelentettek, hogy az ikergéppuskák elmentek. Én azonban ezt nem tudtam, és mikor meghallottam a gépek zúgását a teljesen nyílt terepen olyan futást rendeztem, hogy bármelyik bajnoknak becsületére vált volna, amíg el nem értem a nagy gödröt, hol kissé kipihegtem magam. Azután erős tempóban igyekeztem elérni Friedreichék pincéjét, ahol mégis sokkal biztonságosabb, vagy mi azt hisszük. Mikor felértem, azt mondják, hogy kissé megviseltnek látszottam! Én a magam részéről elhatároztam, hogy ilyen viszonyok között többet nem megyek fel a barakk táborba, és ezt meg is tartottam. Éjjelre megint a posta szobába helyezkedtünk el, de 11 órakor olyan vad lövöldözés támadt, hogy sürgősen visszamentünk a pincébe. Mire leértünk, elcsendesedett, csak időnként jelezték az ellenfelek ébrenlétüket egy-egy lövéssel és mi hosszas tanakodás után 1 órakor ismét bevonultunk, és aludtunk reggel 5 óráig.

 

December 24. vasárnap

Reggel 5 órakor felzörgetnek bennünket azzal, hogy Vázsonyban már az oroszok vannak. Ez a hír kacsának bizonyult, de már nem feküdtünk le, és vártuk az elkövetkezőket. Magyar katonákat, részben fegyver és felszerelés nélkül, látunk a ház melletti úton Zsámbék felé menni, majd néhány német tank is megy arra, és ½ 8-ra sem magyar, sem német katona nincs többé az országúton és faluban. Furcsa, dermedt csend váltotta fel az előbbi napok állandó zaját, ágyúdörgés sem igen hallatszik. A vázsonyiak mondják, hogy az éjjel felpakoltak a németek, és messze hordó ágyúikat is elvitték, valamint a megrongált tankjaikat is elvontatták. Tekintettel arra, hogy reggel van, és éhes vagyok, csend is van, néminemű evést proponálok, de úgy látom a pincések étvágya nagyon gyenge, és csak Charap tart velem komolyabban. Közben a pincében is próbálunk némi rendet teremteni, hogy legalább mozogni lehessen. A hülyéket kizavarjuk, de csak az erőszaknak engednek, dacára annak, hogy teljes csend van. Csatazaj idején annyira félnek, hogy nem lehet őket kicsalogatni. ½ 10 körül megjelennek az első orosz csapatok, de ezek csak átvonulnak, és nem maradnak nálunk. Újabb és újabb orosz csapatok özönlenek, amelyek részben Zsámbék, részben Németháza felé menetelnek, de a falunak és Friedreichéknek is jut belőlük. Friedreichék lakásában is elhelyezkedik vagy 10 orosz katona, míg a posta épületében 4 tiszt helyezkedik el, és délután 2 h-ra ebédet kérnek, mi neki is látunk, hogy elkészítsük. Közbe[n]-közbe[n] újabb orosz katonák jönnek, esznek, amit találnak, de bántani senkit nem bántanak, egy orosz hadnagynak megtetszik a karórám, és így kénytelen vagyok cserélni, kapok helyette egy női karórát, amelyik nem jár és 200 Pf [ennig]. Úgy látszik, ezt a cserét, amely a konyhában folyt le, megleste egy orosz közkatona, aki a pénzemtől, és a kapott karórámtól szabadított meg. Ez a háború! Majd a majorból szalad mezítláb az egyik ember, akiről a csizmáját húzták le, Charap is megkönnyebbült, az Ő óráját is elvették. Hiába minden tiltakozás, hogy orvosok vagyunk és szükségünk van az órára. Semmi nem használ davaj, davaj, mondja az orosz és oda kell adni. Délután 3 körül elmentek, és borzasztó rendetlenséget hagytak maguk után, de ennivalón kívül mást nem vittek, a szekrények ajtajai ugyan megsínylették a látogatást, pedig nyitva voltak. Majd egy részleg orosz katona Freiberger Jancsi orvosi táskáját vitte magával a posta szobából, és mi a pincébe húzódva vártuk, mi lesz tovább. A csatazaj mind távolabb hallatszik, és mi megnyugodva szedjük össze a lakásba szétszórt dolgokat, na hála Isten ezen is túlestünk. Az öröm nagyon korainak bizonyult, mert estére a távolban felállított német ütegek elkezdték lőni a falut, és belövés-belövést ért, egy lövés a templomtornyot találta mely kigyulladt, és másnap reggel midőn a faszerkezet kiégett ledőlt. Egész éjszaka tartott a német tüzérség tüzelése, és néhány gránát közvetlen közelünkbe esett, de a házat magát nem érte találat. Mi a pincébe kuksolva vártuk az elkövetkezőket.

 

December 25. hétfő

Karácsonyhétfő, karácsony első napja, szinte teljesen megfeledkeztünk róla, hogy ünnep van, és csak a délelőtti csendesebb időben jutott eszünkbe. A délelőtt első része nyugodtan telt el, de 10 óra után megkezdődött a légi tevékenység, és dél felé repülőtámadást kaptunk, most változatosság okából a németek géppuskázták végig a falut. Én éppen egy sebesült magyar katonát kötöztem az országút melletti házban, midőn megkezdődött, szegény egész biztosan meghalt azóta - csúnya nagy szakított sebzése volt a b[al] oldala és j[obb] könyöke is szét volt lőve. Igyekeztünk meghúzódni a szoba sarkába, nehogy valami baj legyen, és hullám szünetben megindultam biztosabbnak látszó pincelakásunk felé. Útközben természetesen újabb hullám, és én a fal mellett lapulva rohantam be a pincébe. Közben a harci zaj hol közelebb, hol távolabb hallatszik, de a befutó hírek nem nagyon bíztatók, a németek nagyon közel vannak, és sokat törjük a fejünket, mit kellene csinálni. Irigyeljük románjainkat, kik tegnap délelőtt az oroszok bevonulása után 1 órával már útnak is indultak hazafelé és már bizonyára messze vannak a fronttól. Elhatározzuk, hogy amint megcsillapszik a helyzet, mi is tovább állunk és Friedreichéket sorsukra hagyjuk. Eddig mi képviseltük a családot, és mi tárgyaltunk, ha kellett az oroszokkal. Du. 3 órára tűzcsend lett, és ágyúdörgés sem hallatszott, de a kézifegyverek lövései közvetlen közelben hangzottak, és a befutó hírek szerint a németek ismét Vázsonyban vannak, oroszt alig lehet látni, de az itt-ott felbukkanó oroszok mind Bicske irányába mennek. A helyzet nagyon kényelmetlen, még egyszer semmi körülmények között nem akarunk német kézbe kerülni, tehát menni kell. Csak oldalzsákot viszünk magunkkal, de a bánya irodánál lévő oroszok kinevetnek bennünket aggodalmaink miatt, és így elhatározzuk, hogy visszamegyünk többi holmijainkért. Épp jókor, egy törött lábú asszonyt hoztak oda, ezt még sínbe tesszük és újabb érzékeny búcsúzás után megindulunk, irány Székesfehérvár. Első megálló Felcsút, hol Tessényinél szándékozunk éjszakázni. Alaposan felpakolva indultunk útnak, és igyekeztünk minél hamarabb túljutni a vasúti töltésen, ami hamarosan sikerült is, közben Freibergernek vöröskeresztes jelvényét egy orosz leszakította, de más baj nem történt. Az olajraktár közelében egy fiatal orosz katona csatlakozott hozzánk, akinek nagyon megtetszettek a bakancsaim és kénytelen voltam tőlük megválni, de szintén csere formájában. Csak egy hiba volt, hogy a kapott bakancs rövidnek bizonyult, és nem bírtam benne járni, nagy nehezen bejutottunk a közeli Felcsútra, hol egy őr igazoltatott bennünket. Míg itt várakoztunk, a rövid bakancsot elcseréltem Freiberger Jancsi félcipőjével, amely valamivel nagyobb, de viselhető számomra. A csere után az őr bevezetett bennünket a parancsnokságra, hol összes holmijainkat ott hagytuk, és elhajtottak bennünket benzines hordókat gurítani. Midőn ezzel végeztünk, minden további nélkül elengedtek bennünket, azzal hogy menjünk tovább, semminemű írást természetesen nem adtak. Felcsútra beérve kisült, hogy Tessényi dr-nál nem lehet aludni, mert Tessényiék nincsenek odahaza és lakásukat, rendelőjét teljesen kifosztották. Miután Felcsúton nem tudtunk elhelyezkedni éjszakára, mert mindenütt rengeteg az orosz katona tovább indultunk Alcsút felé, hova már sötétbe érkeztünk meg. Az úton semmi különösebb kalandunk nem volt, csak a kesztyűmet cseréltem el egy orosz katonával, de itt legalább olyan kesztyűt kaptam, amely ha rosszabb, is mint az enyém, de használható. Alcsúton sikerült szállást kapnunk egy nyugdíjas nyomdásznál, ki szívesen látott bennünket, sőt még éjjel is megoltalmazott a bejönni akaró oroszok elől.

 

December 26. kedd

Reggel nagy tanácskozás, hogy hogyan menjünk tovább, mert gyalog nagyon nehéz a csomag. Igaz, hogy már megkönnyebbült[ünk], mert úgy látszik, míg Felcsúton benzines hordókat gurigáltunk, csomagjainkat átkutatták, és az értékesebb dolgok eltűntek. Freiberger Jancsit komoly károsodás érte, mert ékszerei voltak, az én orvosi táskámból eltűnt az alkohol, az összes kötszerek, injekciók, 100 gr[amm]os Wetol, úgyhogy majdnem teljesen kiürült, csodálatosképpen a fecskendők, csipeszek stb. nem hiányoztak. Eme hiányokra, csak most reggel jöttünk rá, és tekintettel a rengeteg orosz erősítésre, amely mind Bicske irányába igyekezett, már arra gondoltunk, hogy visszamegyünk, midőn egy nagy karavánt láttunk 2 kocsival, kik szintén Székesfehérvár irányába meneteltek, mint kisült hasonló sorban lévők voltak, és így gyorsan hozzájuk csatlakoztunk. Hátizsákjainkat mi is feltehettük a kocsira és így megkönnyebbülve folytattuk tovább utunkat, du. 4 óra körül érkeztünk Baracskára, hol sikerült szállást kapnunk, és itt éjszakáztunk.

 

December 27. szerda

Másnap reggel folytattuk tovább utunkat, és hamarosan kiértünk a budapest-székesfehérvári menethez, hol a társaság néhány tagja elszakadt, mert ők Ercsinek tartottak. Mi tovább mentünk a balatoni úton, és csak egy esetben állítottak le robotra, de ½ óra múlva onnan is elengedtek. D[él]u[tán]. 2 óra körül érkeztünk az útelágazáshoz, amely Adony felé vezet és itt sajnos el kellett válnunk, mert a kocsik odavalók voltak, és így nem jöttek tovább Székesfehérvár felé. Most a Velencei-tó mellett folytattuk tovább az utunkat elhagyott nyaralóépületek között, míg egy olyat találtunk, hogy volt kályha és fekvőhely, és itt megéjszakáztunk. Az éléskamrában talált paradicsom segítségével még finom meleg paradicsomlevest is ettünk, és hamarosan elaludtunk.

 

December 28. csütörtök

Sajnos reggel ismét fel kellett vennünk a hátizsákot, és szomorúan bandukoltunk tovább. Az idő sem kedvez, az eddigi enyhe időjárást komoly hideg váltja fel, és szinte muszáj sietni, alig mentünk ½ órát, előttünk ökrös fogatokat pillantottunk meg. Rögtön rákapcsoltunk, hamarosan beérjük őket, és természetesen felpakoltunk a szekérre. Kisült, hogy Tabról jött az ökrös fogatok egy része, lőszert szállítottak az oroszoknak, és most mennek hazafelé, a velük lévő muszosok közül 3 tabi lakos, ők már biztos, hogy így eljutnak hazáig, mi pedig Székesfehérvárig, mert útjuk azon visz keresztül. A tabiak ugyan nagyon hívnak, hogy menjünk velük, de mi kitartunk eredeti tervünk mellett. Lábam nagyon szenved a rövid cipőben az állandó nyomás folytán, de a hideg miatt nem bírok ülve maradni, pedig most lehetne, és csak taposom az utat. Amint közeledünk Székesfehérvárhoz, mind közelebb hallatszik az ágyúzás, és mi hárman mind gyakrabban dugjuk össze a fejünket, és aggodalmasan nézzünk magunk elé, frontról jöttünk és most beszaladunk egy másik frontba. Orosz katonákat kérdezünk, milyen messze a front, de vagy nem tudják, v. nem akarják megmondani, és csak azt mondják: daleko, messze. Végre egyik azt mondja: 15-20 k[ilo]m[éterr]e, ez is valami! De nem nagyon megnyugtató. Du. 2-re beérkezünk Székesfehérvárra és miután elbúcsúzunk a Tabiaktól és az ökrös fogatoktól, amelyek olyan jó szolgálatot tettek, elhatározzuk, hogy azonnal a városházára megyünk a parancsnokságra, hogy egyrészt igazolást, dokumentet kapjunk, másrészt felajánljuk szolgálatainkat Székesfehérvár polgárainak. A parancsnokság előtt kb. 100 m[éter]rel elcsíp egy orosz őrjárat bennünket, és bevisz a

, hogy igazoljuk magunkat. ½ órai várakozás után egy orosz kapitány elé kerülünk, tolmács segítségével igazoljuk, hogy kik vagyunk, elengednek, de semmiféle igazoló írást nem adnak. Gyerünk fel a városházára, majd ott kapunk gondoljuk mi, de a helyzet nem olyan egyszerű. Hosszú várakozás után beszélek, mint rangidős a polgármesterrel, ki közli, hogy az orosz hatóságok nem akarnak semmiféle írást kiadni, nekünk pedig magyar és cirill betűs igazolásra van szükségünk. Mint orvosokra sincs nagy szükség, de azt tanácsolja, várjunk, illetve beszéljünk dr. Berzsenyivel, ki az itteni kórház igazgatója, az talán elhelyez bennünket. A helyzet egyáltalán nem bíztató közben teljesen besötétedett és elhatározzuk, hogy a városház alagsorába a rendőrségi őrszobán töltjük az éjszakát. Matracokból elég jó fekhelyet készítünk, és nyugalomra helyezzük fáradt meggyötört testünket.

Másnap d[él]e[lőtt] lementünk a városi közkórházba, hogy beszéljünk dr. Berzsenyivel, de őt nem találjuk, ellenben találkozunk egy ott lévő muszos orvossal, kinek felvilágosításai nyomán  letettünk arról, hogy tovább várjunk, és visszamentünk a városba, hol a kommunista pártba[n] állítólag adnak igazolást. A

pártba[n] nagy a sürgés-forgás, de igazolványt még nem tudnak adni, mert a cirill betűs szöveg és bélyegző még nincs készen, és várnunk kell néhány napig. A pártban találkoztam dr. Alpár Palival, ki alattam végzett Pécsen, és ő felajánlja, ha más nincs, menjünk hozzá a téli gazdasági istállóba[n] lévő hadikórházba, hol szállást és valami élelmezést is biztosít részünkre. Tekintettel arra, hogy más választásunk pillanatnyilag nincs, elfogadjuk a felajánlott megoldást, és beköltözünk az említett hadikórház alagsorába, hol elég nyomorúságos körülmények között, de elhelyezkedünk. Székesfehérváron nem valami rózsásak a viszonyok, a front kb. 9-10 km-re van a várostól a belövések szinte szabályszerűen napról-napra az esti órákban történnek, így minden időnket az alagsorban töltjük. Közben Charap

tonsillitisen

	[X] mandulagyulladás.

ment keresztül, lába is fel volt törve, lassan gyógyul a befutó hírek nem valami bíztatók, és mi sokat tanácskozunk. Az óhajtott igazolványt, január elején sikerült megkapnunk, ámbár orosz pecsét nincsen rajta, de jónak látszik, és mint az idők igazolták, érdemes volt reá várni. Charap és Freiberger azon az állásponton vannak, hogy ők élnek a tabiak meghívásával, és lemennek Tabra, ez Siófokon túl van, és így messze jutnak a fronttól. Én a magam részéről ama naiv hitben, hogy hamarosan Győr is orosz megszállás alá kerül, nem akarok távolodni, és az időközben felbukkant Harmat Laci - szintén győri - ebben a nézetben velem tart. Harmat Laci az orosz pékségben dolgozik, és nekünk is juttat kenyeret, amire égető szükségünk van, mert alig lehet szerezni. A befutó hírek mind kedvezőbbek az oroszok közvetlen a város előtt csinálhatnak felderítéseket, és Alpár Pali, valamint az ott lévő muszosok I. 6-án, szombaton elindulnak Pest felé, melynek közeli elestével számolnak, és nem akarnak Fehérváron maradni, mert a helyzet bizonytalan. Mi hárman és én külön Harmat Lacival sokat tanácskozunk, és elhatározzuk, hogy hétfőn I. 8-án nekiindulunk. Freiberger és Charap célja Tab. Mi ketten a balatoni műúton indulunk Pest felé, Harmat Lacinak Martonvásáron vannak ismerősei, ott majd megtudjuk, mi a helyzet merre menjünk. Közben az angol rádió adásából megtudjuk, hogy a németek offenzívát indítottak a Pest-Bécs műút mentén és egy német ék egész Bicske térségéig hatolt, nem kedvező számunkra. A front mindjobban közeledik, a belövések állandóan ismétlődnek és mi egy drukkban vagyunk. Vasárnap, I. 7-én reggel mosakodás közben betoppan Harmat Laci és hozza a vészhírt, hogy Székesfehérvár felső részén az oroszok evakuálják a civil lakosságot, és az egész helyzet nagyon visszavonulás jellegű. Nem sokat gondolkozunk, hanem az azonnali indulás mellett szavazunk, és így elválnak útjaink. Freiberger és Charap az eredeti elgondolás szerint Tabra, mi ketten Pest felé indulunk, miután érzékeny búcsút vettünk egymástól. Alaposan felpakolva indulunk, és bizony látjuk, hogy az összes orosz kocsik felpakolva menetkészen állnak, és az orosz sebesülteket szállítják el részben vöröskeresztes autókkal, részben autóbuszokkal. Az útelágazásnál egy asszony csatlakozik hozzánk, ki Dömsödre igyekszik, és mi a csúszós, síkos úton megindulunk az országútra, csomagjainkat 4 km-nél váltogatjuk, és hamarosan Pákozdra érünk, hol pihenünk, eszünk, közben beteghez hívnak -, majd továbbindulunk erős havazás közben. Néhány k[ilo]m[éter]nyi gyaloglás után sikerül egy borszállító orosz autóra felkapaszkodni, amely elvisz egész Velencéig. Itt leszállunk, és épp útjára akarjuk bocsájtani a dömsödi hölgyet, hogy itt elválnak útjaink, ő megy Adony felé, mi pedig tovább Pestnek. Ő nagyon szeretné, ha velünk tarthatna, mert egyedül fél, de az irány ellenkező, nagyon hív, hogy menjünk vele át a Duna-Tisza közre. E közben jön egy orosz autó és vezetője kérdezi, merre van Dunapentele, melynek útja Adonyon visz keresztül. A nálam lévő térkép segítségével magyarázom az utat, az orosz türelmetlen és azt mondja, hogy menjünk vele vezetőnek. Az autó csábít, és így felülünk szakadó hóesésben megérkeztünk Adonyba, hol útbaigazítva az oroszt, mi leszállunk és éjszakai szállás után néztünk. Stanczel Béla asztalos mester és családja nagyon szívesen fogadtak bennünket rögtön befűtöttek az első szobába hol 2 ágy és 1 sezlon volt, és mi megmosakodtunk, elhelyezkedtünk. Mire mindez megtörtént és a vacsora után kezdtünk érdeklődni jön egy orosz pilóta kapitány és a tolmács, hogy az is itt alszik. Megegyeztünk vele, ő alszik az egyik ágyban, mi ketten Lacival a másikba, a sezlont pedig bevisszük a másik szobába. Megvacsoráztunk a háziakkal együtt, hamarosan lefeküdtünk, az ágy meglehetősen kemény, ketten alszunk benne, kényelmetlen, de azért kipihenve ébredtünk. A háziak megkínáltak reggelivel és nagyon szívesek voltak, postacímük: Stanczel Béla Adony, Magyar u. 306. Oly figyelmesek, kedvesek voltak, hogy példaképei lehetnek a vendégszerető házigazdának, amijük volt, mind megosztották velünk, nem kérdezték kik vagyunk, mik vagyunk.

 

Január 8. hétfő

Reggel megindultunk a Duna felé, hogy átkerüljünk a túlsó partra, a zajló Dunán átvivő csónakosok alaposan kihasználták a conjuktúrát, és fejenként 50-100 P-ért viszik át az embereket, más választás nincs meg kell fizetni. D[élutá]n 3 óra körül érünk Dömsödre, hol nagy csalódásban van részünk. A hölgy ugyanis, ki velünk jött, valami malomtulajdonosnak a felesége és tekintve, hogy senki sem volt odahaza egész lakását kirámolták, csak a puszta falak maradtak meg, az ajtók ablakok hiányoztak. Mi ketten helyet keresünk magunknak és sikerül is egy parasztháznál megaludnunk, de sokkal nyomorúságosabb viszonyok között, mint előző nap.

 

Január 9. kedd

Csikorgó hidegben indulunk Pest felé, alig hogy elhagytuk a falut, sikerül egy kocsira felkapaszkodnunk, és azzal úgy 12 kilo[m]étert eljönnünk, nagy előnyhöz jutunk ezáltal, és Taksony előtt 8 k[ilo]m[éterr]el egy tanyán megpihenünk, reggelizünk, és ez az első alkalom, hogy teát iszunk cukor nélkül. A későbbiek folyamán nagyon megbarátkozom a teaivás eme módjával, mert sajnos cukorhoz nem jutunk sehol sem. A hideg kissé megenyhült, de ezzel szemben megindult a havazás, és sűrű hóesés közben indulunk tovább. A 2 órai utat 3 és ½ óra alatt tesszük meg, mert a hóesés hóviharrá vált és erős ellenszélben, szakadó hóesésben érünk Taksonyba. Már az úton elhatároztuk, hogy csak valami rendes helyen szállunk meg, mert nagy szükségünk van teljes pihenésre, és komoly tisztálkodást akarunk végezni. A félcipő, amelyben járok teljesen átázott és a lábam merő víz. Kresz Gáspárnál nagyon jó szállást kapunk, jó forró lábvíz, alapos mosakodás után pihenünk a jól fűtött konyhába[n]. Kisül, hogy Taksonyban nincs orvos, és rögtön igénybe is vesznek, nagyon kérnek, maradjak itt, de engem űz, és hajszol a gondolat, hogy közelebb jussak Győrhöz és feleségemhez, így tehát nem hajlok szavukra. Jó vacsora után másnap alaposan kipihenve ébredünk, de már itt is van értem a policej, hogy azonnal menjek a parancsnokságra. A parancsnokságon leigazolnak, először német eredetűnek gondolnak anyám neve után, de miután sikerült ezt megmagyaráznom, a kapitány kijelenti, hogy igénybe vesz, mint sorozó orvost. Taksony ugyanis sváb község, és a falu férfi lakosságát 18-45-ig igénybe veszik, a nőket pedig 18-30-ig. Így tehát kénytelen vagyok 2 napon át sorozni, ami alatt Laci alaposan kipiheni magát, néhány beteg is akad, pénzhez és élelemhez jutok. A besorozottakat autóval viszik, és az autók Hatvanon mennek keresztül. Megkérem a kapitányt, engedje meg, hogy én is felkapaszkodjak az autóra, és így Hatvanig eljussak, de a kapitány nem járul hozzá, szomorú tapasztalat.

 

Január 12. péntek

Péntek reggel indulunk útnak, a borzalmas hó mennyiség, mely 2 nap előtt leesett, szinte teljesen elolvadt és még aznap Soroksár, [Pest]Szentimre, [Pest]Szentlőrinc érintésével Kőbányára érünk. Az úton ugyanis összeismerkedtünk egy kőbányai fiúval, ki hazafelé igyekezett, és ők adtak egyik bunkerben számunkra alvóhelyet.

 

Január 13. szombat

Korán reggel már úton vagyunk, mert szeretnénk minél előbb kijutni pestkörnyékről, hol még javában áll a harc és fejünk felett süvítenek a lövedékek. Mindjárt az indulásnál elcsíp bennünket 2 részeg orosz, engem, mint orvost elengednek, de Harmat Lacit alaposan megkopasztják, pizsamáját, zsebkendőjét, apróságait elszedik. Alig megyünk ½ órát, a románok által lakott részre érünk, itt viszont az egyik román a [ismeretlen szó]-mat veszi magához, és helyette egy töltőtollat ad, természetesen rosszat, melyet később sikerült megcsináltatnom, és ezen sorokat is ezzel írom. Hamarosan újabb igazoltatás, de Székesfehérvárott kapott igazolványunk ezúttal is jónak bizonyult és elengednek. 11 óra körül Rákosszentmihályon újabb igazoltatás, itt már nem megy simán a dolog, teljesen átkutatnak, a nálam lévő térképeket (Magyarország és Fejér [vár]m[egye] térkép), bélyegjeimet, zseblámpámat, sőt az igazolványt is elveszik, és bevágnak egy szobába, hol már vagy 30 ember várja sorsának elbírálását. Természetesen azonnal ismerkedünk, rajtunk kívül még 2 ember van, kinek hasonló igazolványa van, ezek Borból, Szerbiából jönnek, [a]hol mint muszosok

, és Pestújhelyre igyekeznek, mert ott laknak, rettentően el vannak keseredve. Nekünk sem tetszik a dolog, de hát mit lehet tenni, tekintettel a kényszerpihenőre, eszünk. Vagy 2 óra múlva kijön egy orosz katona minden rangjelzés nélkül, mint később kiderült G.P.U. kapitány volt, négyünket átkísértet egy szomszédos udvarba, míg a többieket, kinek száma közben legalább 50-re szaporodott fegyveres őrök sorba állítják, és útnak indítják ki tudja hová? Mindjárt elsőnek engem hívnak be, és szabályszerűen leigazolnak, majd részletesen kihallgatnak, hol voltam, mit csináltam, mettől-meddig milyen bánásmódban volt részem stb. Míg a többiek kihallgatása folyik, én felhasználom az alkalmat, és az udvaron lévő húzós kútnál alaposan megmosdom, süt a nap nincs nagyon hideg, fagypont körül van a hőmérséklet. Még a kihallgatás alatt összeismerkedem egy orosz altiszttel, akivel kézzel-lábbal, szótár segítségével hosszabb beszélgetést folytattam, melynek eredményeképpen egy fiola [olvashatatlan] szereztem a házban lakó gyógyszerésztől. Az orosz hálája jeléül 4 db. vágott húst juttatott hozzám, amelyet természetesen megosztottam a többiekkel, így tehát újra ettünk. Miután mindnyájunkat kihallgatták, visszakísértek bennünket a szomszédos épületbe, hol a megmotozásunk folyt, és most ott helyeztek el a belső teremben, hol már 2 muszos szabó is volt, ezek már 3 napja dolgoznak ottan. A szobában kályha is volt, tehát rögtön alaposan befűtöttünk, tekintettel arra, hogy a háznak fakerítése volt, tüzelőben nem volt hiány, én, mint legidősebb tápláltam a tüzet. Csak az volt kellemetlen, hogy tőlünk kb. 200 m-re voltak orosz ütegek felállítva, és ezeknek a kilövései állandó rázkódtatással jártak. Lassanként besötétedett, és mi újra éhesek lettünk, mikor bejött a G.P.U. főhadnagy, kértük, hogy adjanak enni. Ő aztán intézkedett, hogy kenyeret kapjunk, amire nagy szükségünk is volt, mert abban elég gyengén álltunk. Lefeküdtünk a parkettára és nagyon jól aludtunk, a már 3 napja ott lévő 2 muszos szabó ugyanis megnyugtatott bennünket, hogy másnap biztosan elengednek bennünket.

 

Január 14. vasárnap

Reggel újra kenyeret kaptunk, a kútnál megmosakodtunk és visszamentünk a belső szobába, hol most már előttünk folyt a pofák kihallgatása. Mikor vagy 50-en összejöttek, úgymint tegnap fegyveres őrök elindították őket. Dél felé jön a G.P.U. főhadnagy, hozza az írásainkat, és utunkra engedett, kértük, hogy írjon rá néhány sort, nehogy újra elcsípjenek bennünket, de erre nem volt hajlandó. Általában tapasztaltam, hogy nagyon nehezen adnak ki írást. Gyors ütemben megindultunk és a Pestújhelyiek útbaigazítása nyomán Fót felé vettük utunkat, mert arra rövidebb Vácnak. Sikerült felkapaszkodnunk egy orosz autóra, mely Vácra igyekezett, és mi már messzemenő terveket szőttünk, hogy mit fogunk Vácon kora délután csinálni, mikor Fóton az orosz női közlekedési rendőr lekényszerített a kocsiról, sőt még a csomagjainkat is széttúrta. Gyönyörű, enyhe napsütéses délután folytattuk tovább utunkat Dunaharaszti Alag felé, hova hamarosan beérkeztünk, és most már a Budapest-Váci műúton baktattunk tovább. Tekintettel a szomorú tapasztalatokra a közlekedési rendőröket igyekszünk kikerülni, illetve minél előbb kijutni a hang és látóteréből, ami itt sikerült is. Hamarosan elért bennünket egy cigány család, kik kocsin mentek és megengedték, hogy holmijainkat elhelyezzük. Most már csomagjainktól megkönnyebbülve szapora léptekkel folytatjuk utunkat, és sötét este érkezünk Sződligetre, hol azonnal a rendőrségre mentünk. A rendőrség segítségével kaptunk egy szobát, és széles rekamién nyugtattuk meg fáradt tagjainkat. Az utolsó néhány km-t ugyanis szinte futólépésben tettük meg, mert nagyon siettünk, hogy még komoly éjszaka előtt szállást találjunk.

 

Január 15. hétfő

Sződligeten a helyzet nagyon veszedelmes, mert az embereket úton-útfélen elfogják, és robotba viszik, tehát egy policaj kíséretében jutunk el az országútra, hol tovább folytatjuk utunkat Vác felé. Hamarosan a Vác-Hatvani útkereszteződéshez érünk, már messziről látszik, hogy ott áll az orosz rendőr és néhány katona, de nincs más út, kénytelenek vagyunk karjaikba menni. Igazoltatás, az igazolvány jó, de el kell menni robotra vasútépítéshez. Hiába ágálok én kétségbeesetten hogy orvos vagyok, és fáj a lábam - pedig tényleg fáj -, a katona sorba állít és indulunk a munkahelyre. A munkahely kb. 3 km-nyire van az útkereszteződéstől, és mikor odabaktattunk, miután csomagjainkat egy vasúti őrháznál leraktuk, kisül, hogy vasúti síneket kell leemelnünk, mert a németek tönkretették, és azokat kell helyükre raknunk. Szép kilátások! Egyelőre várunk és fázunk, a dolog sehogy sem tetszik nekem. Arra jön egy hadnagy, mutatom neki az írásomat, bólogat a fejével: harasó,

, de ő nem intézkedhet, hanem a kapitány. Keresem a kapitányt, nincs sehol, közben megérkezik a szerelvény, amely a síneket hozza és szerencsésen tovább vitték, mint kellene, úgyhogy az egyik vagon 2 hátsó kereke leugrott a sínről, az egész társaság odaszalad és lesik, hogy mi fog történni. Mi ketten pedig megindultunk visszafelé és elhatározzuk, hogy bárki kérdi, azt mondjuk, hogy a tiszt mondta, igyi . Szerencsésen elkerülünk 3 munkacsoportot az őrházba[n], gyorsan felvesszük a szerelékünket, és pont midőn kilépünk az őrházból, beleszaladtunk egy orosz őrjáratba. Természetesen azonnal igazoltatnak, mi felmutatjuk iratainkat, de nem akarnak elengedni, és midőn meglátják orvosi táskámat, azonnal elkezdenek kutatni sulfidin után, ezt ugyan nem találnak, de pólyáim jelentékeny részétől megfosztanak. Közben intek a szememmel egy fiatal orosznak, ki megérti, és kituszkol bennünket, jó messzire elkísértetjük magunkat, majd fájó szívvel megválok 20 db. sulfapyridin tablettától. Sajnos mindennek ára van, és csak később tudtam meg, milyen hatalmas árat fizettem! Gyorsan megyünk vissza, és most már akadálytalanuk jutunk át az útkereszteződésnél, hamarosan a váci rendőrségen vagyunk, hol magyar-orosz nyelvű igazolványt kapunk, melynek értelmében Párkánynánáig utazhatunk, a váci rendőrség nem adhat ki messzebbre szóló írást. Az igazolványt az orosz parancsnokságon aláíratjuk és lepecsételtetjük, most már van orosz pecsétünk is, már indulunk is tovább. Vác utolsó házainál járunk, midőn egy orosz autóoszlop leáll, és a kapitány kérdi, hogy merre van Nagymaros, és hogy van-e ott bor? Mondom, hogy az utat tudom, de hogy bor van-e, erre nem tudok válaszolni. Mondom neki, hogy 13-14 km, és ha akarja, megmutatom az utat, az orosz beleegyezik, és mi felkapaszkodunk az autóra és már indulunk Nagymaros irányába. Az autón hideg van, de hősiesen tűrjük, mert a 3 órai utat játszva tettük meg kb. 20 perc alatt, és mire megfáztunk volna már meg is érkeztünk. Az oroszok értesülése helyes volt, mert a duna-menti vendéglőbe[n] csakugyan találtak vagy 30 hordó bort, és mivel kalauzoltuk őket és segítettünk a hordót felborítani, a mi kulacsunkat is megtöltötték. Az orosz is meg volt elégedve és mi is, mert ily messze eljutottunk! A borról ugyan kiderült, hogy megecetesedett, és így mi nem tudtuk meginni, de az oroszok biztos megitták. Az utcán tanakodunk, hogy hol találunk lakást, midőn arra jön egy idősebb hölgy és őt megszólítván kisül, hogy nála megalhatunk, ha nem félünk az oroszoktól. Mi vállaljuk a kockázatot, és hamarosan már égő tűzhely mellett ülve eszegetünk, tejet kapunk, majd krumplit főzünk, és finoman bevacsorázunk. A néni nem alszik odahaza, Laci felderítő útra indul, némi savanyúság is akad, sőt az ágy alatt gyönyörű almát találunk 1 kosárral és természetesen megvámoljuk, de azért hagyunk is!

 

Január 16. kedd

Nagymarosról indulva szép úton Zebegénybe jutunk, hol Brulik pékékhez hoztunk üzenetet, jó ebédet kaptunk és induláskor egy 2 kilós kenyeret. Az úton szembejövőktől nem jó híreket hallunk, Esztergomban németek vannak, és állandóan lövik a Helemba-Garamkövesdi utat, a front közvetlen Párkány előtt van és hazugok azok a hírek, hogy Komáromot elfoglalták volna az oroszok. De mi vakon megyünk tovább, űz, hajt bennünket az otthon utáni vágy és reméljük, hogy Pest ostrománál felszabaduló seregek majd tovább nyomják a frontot és mi ott akarunk lenni a sarkukban, hogy azonnal követhessük őket. Eljutunk Szobra, majd átkelünk az Ipolyon vert hadihídon, és Helembán vagyunk d.u. ½ 4 körül. Már éjjeli szállásunk is van, midőn meghalljuk, hogy a Garamkövesdre való utat a németek annyira aknázzák, hogy nappal nem lehet közlekedni rajta. Csak nagy kerülővel lehetne így eljutni Párkányba. Összenézünk, és már vesszük is fel holmijainkat, hogy kihasználva az esti szürkületet még ma eljussunk Garamkövesdre. Az út állítólag 8 km, de úgy látszik már nagyon fáradtak voltunk, mert a végén már alig topogtunk, és rögtön a falu végén találtunk egy házat, hol meghúztuk magunkat éjszakára. Úgy látszik, most már minden mindegy, egy kukoricaszárral megrakott zsákon aludtam, tudtam aludni, sőt jól aludtam, de midőn reggel körülnéztem, azonnal felpakoltunk és tovább indultunk. Végigmenve a falun, eljutunk a garami hadihídhoz, de itt az őrség senkit nem enged át, állítólag 1-2 nap múlva már lehet, de most nem. Hiába minden, vissza kell mennünk és az egyik közeli házba helyezkedünk el, hátha mégis. Közben már az egyik policaj megkér, hogy keressem fel a helybeli orvost, mert beteg és valami orvosságra van szüksége. Elmegyek hozzá, borzalmasan elhanyagolt állapotban van, lakását, rendelőjét szétdúlták. Ő maga is piszkos, ápolatlan, tele sirámmal és jajjal. Mit szóljunk mi?! Az egész ország lakosságának asszisztálása mellett szedtek el tőlünk mindent a magyar hatóságok és egész életükben dolgozó embereket tettek földönfutóvá, és küldték a biztos pusztulásba nem kegyelmezve senkinek, a csecsszopótól az öregekig. Ja, az más volt, mi nem úgy gondoltuk, mondták most, de bezzeg a nagyon kevés kivételtől eltekintve, akkor mindenki lopott és rabolt a zsidó holmikból, amihez hozzájutott! Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak, és legalább nem tesznek kivételt, az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől. Én magam is keresztülestem sok mindenen, 16 éves orvosi munkám eredménye semmivé lett, de amíg dolgozni tudok, és lehet, nem esek kétségbe. Ők puszta anyagi javakért sírnak, rínak, de odahaza vannak és rokonaik, testvéreik is otthon vannak, de mi van a mi rokonainkkal, hol vannak ők! Még sokat tudnék mondani erről, de szándékom nem ez, hanem megírni vándorlásom történetét. Hamarosan otthagytam a kedves kollégát, és sikerült megszegeltetnem cipőmet az orosz suszterájban, majd visszatértem szállásomra. Ebéd után észrevettük, hogy a civileket engedik át a hídon, erre mi is azonnal nekieredtünk, és sikerült átjutnunk. Nem mehettünk az országúton, mert azt lőtték a németek és Nána felé kerülve igyekeztünk Párkányba. A Nána-Párkányi úton, ahogy haladunk, kivel találom magam szembe, mint Perlblum Lajossal, kivel együtt voltam Óbarokon jó ideig. Mindketten alaposan meglepődtünk viharosan üdvözöljük egymást és lassanként elmeséljük, hogy ki hogyan került oda. Kisül, hogy Őt egyszerűen ottfelejtették Párkányba[n] a civil lakosság ellátására. Őhozzá megyünk, és 2 napig élvezzük vendégszeretetét. Ő ugyanis Dr. Hermann párkányi orvos rendelőjében lakik, illetve a pincébe, mert állandó belövések vannak, és mi is a pincébe költözünk. Már szerda d[él]u[táng megismerkedünk egy aranyos, barátságos, jólelkű párkányi zsidóval, ki a nyilasok elől a környékben rejtőzött, és már hazatért Schatz Ödönnel, ki kitörő örömmel üdvözölt bennünket. Ő már védőszárnyai alá vett 2 komáromi gettóból kimenekült és rejtőzött nőt és 1 kisfiút, és jelenleg a Tóth bunkerben laknak, de a környezet annyira nem kellemes, hogy elhatározták, miszerint felköltöznek Schatz bácsi házába, de itt viszont félnek az oroszoktól. Schatz bácsi arra gondolt, hogy én, mint orvos meg tudom védeni őket, és ez párkányi tartózkodásom alatt sikerült is. Másnap reggel még 2 muszos szaladt be, szintén Komáromiak, kik megszöktek a győri légószázadból, beálltak a szlovák partizánok közé és onnan szöktek Pestre, hol hamis iratokkal vészelték át, míg elérték őket az oroszok.

 

Január 20. szombat

Miután Schatz bácsi házát, úgy ahogy rendbe hoztuk, beköltöztünk, az elhelyezésünk nem kifogástalan, de háború van. A beköltözők a következők: a házigazda Schatz Ödön, a 2 komáromi hölgy és a velük lévő fiú, a 2 volt szlovák partizán és mi ketten. Schatz Ödön b.,  a 2 hölgy és a fiú a belső szobában helyezkednek el, mi 4-en az elsőben, mely nappal orvosi rendelő, váró, operáló, de nagyon gyakran beszélgető szoba, főleg ha én nem vagyok odahaza. Megcsináljuk a táblát és másnap reggel már megjelennek az első páciensek, kiknek sora mindinkább növekedett, és egész párkányi tartózkodásom alatt az esték kivételével szinte semmi szabadidőm nem volt. Párkányi tartózkodásom I. 17-én kezdődött és pontosan egy hónapig, II. 17-ig tartott. A párkányi helyzet nem valami bíztató, a szemközti Esztergomban németek vannak, és naponta belőnek néhány aknát, ezek a belövések teljesen rendszertelenek, és kiszámíthatatlanok. A párkányi lakosok jelentékeny része pincékben lakik, részben mert a házuk tönkrement, részben a félelem miatt, hogy belövések vannak. Mi természetesen nem mentünk le a pincébe, hanem a lakásban helyezkedtünk el, és jó órában legyen mondva, semmi bajunk nem történt. Én a reggeli rendelés elvégzése után elmentem a fekvő betegeket meglátogatni, és csak d[él]u[tán] 2 óra körül szoktam hazamenni, ebédelni. Ebéd után, ha volt egy kis szabad időm, úgy pasziánszozni szoktam, de hamarosan besötétedett, és így kénytelen voltam abbahagyni. A közösség, amelyben éltünk, igyekezett megszerezni minden szükséges ennivalót, és ebben én jelentékeny szerepet játszottam, mert a betegek egy része természetben fizette a honoráriumot, lisztet, zsírt, szalonnát stb.. Szerencsére hús gondjaink nem voltak, mert a párkányi mészárosok még hozzájutottak némi vágómarhához, és akkor 10 pengőért kaptuk kilóját a húsnak. A Schatz-ház sokat fogyasztott, mert a tagok száma állandóan emelkedett a hazatérő párkányi muszosok révén, másrészt mindazok, akik távolabb laktak itt rekedtek meg, mert tovább menni nem lehetett. A front ugyanis Komárom irányába alig volt messzebb 20-25 km-nél, így tehát nem lehetett tovább menni. Egyesek a megjöttek közül, látván az itteni helyzetet és megunván az állandó robotba való hajszolást, visszamentek Nagymarosra, Vácra, Pestre v. még messzebb. Így tett a 2 Fleischmann testvér is Wolf Jóska sógorai és az idők őket igazolták, ők Ácsra akartak menni, de mikor látták mi a helyzet visszafordultak. A párkányiak közül is visszamentek egyesek, valamint Harmat Laci is. Ugyanis megjelent egy rendelet, hogy mindazok, akik nem a volt Csehszlovákia területén laktak, térjenek vissza az anyaországba. Nálam természetesen eltekintettek a rendelet alkalmazásától, mert az orvosra szükség van, és dicsekvés nélkül mondhatom, a fiatal győri orvos - így hívtak engem -, becsületet és megbecsülést szerzett Párkányba[n]. A napok egyhangúan telnek, és mi állandó érintkezésben vagyunk az oroszokkal, hogy a front helyzetéről valamit megtudhassunk. Az ágyúzás határozottan közelebb hallatszik, és én mintha érezném az elkövetkezőket, állandóan be vagyok pakolva, és hátizsák gazdálkodást folytatok. II. 14-én csúnya aknázást csinálnak a németek, pont a ház előtt csapott le 2 akna, és a még meglévő ablakaink is betörtek. Én szerencsére nem voltam odahaza, az ablak, amelynél én olvasni, írni szoktam ripityára tört. A házban lévők közül senkinek nem történt baja, szerencsés véletlen! A fronthelyzet úgy látszik, mintha kissé megnyugodna, de valami furcsa feszültség van a levegőben, az oroszok idegesek, ismételten házkutatásokat tartanak, feltűnően kevés orosz van a helységbe[n], és mi állandó drukkban vagyunk, de csak várunk. II. 16-án pénteken este Schatz bácsi kívánságára az itt lévő összes zsidók és fél zsidók összejöttek péntek esti imára és vacsorára. 2 orosz vendégünk is volt és Kovács Béla esztergomi muszos pék finom fehér

sütött az ünnepi vacsorához. Nem is gondoltuk, hogy ez búcsúvacsora lesz számunkra, a hangulat, mint mondani szokták emelkedett volt, és a 2 orosz tiszt sem tudott semmit. Ugyanez nap délutánján a helybeli katolikus káplánnal beszéltem, hogy nem-e lehetne a Vatikánon keresztül üzenetet küldeni Feleségemnek Győrbe, de azt válaszolta, hogy minden kapcsolatuk megszakadt és lehetetlen. Talán eszébe jut kérésem és most, hogy a németek visszafoglalták Párkányt valahogy hírt tud adni, hogy élek és megvagyok.

 

Február 17. szombat

Az ágyúzás egész közelről hallatszik, az emberek a pincékben, feltűnően kevés ma a beteg, hír-hírt követ, hogy jönnek vissza a németek, az oroszok hallgatnak, de az egyik kiböki, hogy valami van. Erre mi teljesen összepakolunk és várunk. Rehberger, ki Nánán van, szintén hírekért jön, mert ott is nagyon majrés a hangulat. Mi visszaküldjük azzal, hogy érdeklődje meg, mi van a nánai orosz kórházzal, mert ha visszavonulás van, azt biztos elszállítják. D.u. 5 óra körül lélekszakadva jön vissza, hogy a kórházat útnak indították. Erre mi sem várunk tovább, hanem felvesszük dolgainkat és erős tempóban megindulunk. A párkányiak riadtan álldogálnak a kapuban, az oroszok teljesen felpakolva, menetkészen várakoznak, és egy ismerős orosz tiszt mondja, hogy csak siessünk. Sajnos a garamkövesdi hídhoz nem tudunk eljutni, mert a terület víz alatt van, és így az országúton Kőhídgyarmatig kell mennünk. Az országút tömve van visszavonuló orosz osztagokkal és állandó ágyúzás közben szinte az egész úton futva rohanunk, hogy elérjük a hidat. A veszélyérzetet növeli a közvetlen közelünkben becsapódó gránátok süvítése és az, hogy nem tudjuk, milyen állapotban van a híd, állítólag délelőtt a németek csúnyán megdobálták. A visszavonuló oszlopokkal haladva rekordidő alatt tesszük meg az utat, és letérve az országútról, elérjük a hídhoz vezető utat, amely borzasztó állapotban van, és állandóan bokán jóval felülérő sárban ficánkoló, megvadult lovak között érjük el a hidat, amelyen sikerül keresztül mennünk. Az első község az innenső parton Kicsind, de ezt az oroszok már régen evacuálták a civilektől, és most is tömve van orosz katonákkal. Itt Kicsinden egy orosz kapitánnyal találkozunk, ki azt mondja, hogy azonnal menjünk tovább, hogy a Garamtól minél távolabb legyünk. Ezt muszáj is megtennünk, mert itt nincs egy ház, hol menedéket találhatnánk. Elhatározzuk, hogy az éjjel folyamán Bajtára kell eljutnunk, hol majd talán megszállhatunk. Az út főleg az első részen borzalmas állapotban van, de válogatni nem lehet, hideg is van, muszáj menni, mert különben megfagyunk. Lehetett éjjel 1 óra, mire Bajtára eljutottunk, de a falu tömve van oroszokkal és nincs egy talpalatnyi üres hely, újra- és újra próbálkozunk végre egy konyhába, hol már vagy 8-an aludnak befogadnak bennünket. Szűken vagyunk, de meleg van és legalább a bakancsot levehetjük a lábunkról, nekem sikerült egy padon elhelyezkednek és reggel 6 óráig aludtam, mint a bunda. Itteni házigazdánk neve: Vilmajor János Bajta.

 

Február 18. vasárnap

Reggel midőn végignéztünk egymáson láttuk csak a tegnapi, illetve éjjeli gyaloglás nyomait, nyakig sárosak, piszkosak vagyunk, és igyekszünk kissé rendbe hozni magunkat, de ez csak napok múlva sikerül, mire a sár tökéletesen megszárad és kikefélhető. Korán indulunk, mert még ma szeretnénk legalább Zebegénybe eljutni. A társaságon látszik a tegnapi út hatása, fáradtan vonszoljuk magunkat, az út a reggeli órákban erősen csúszik, szinte tipegve lépkedünk a meredeken lefelé haladó úton, amely Lelédre vezet. Leléden keresztül haladva, amely szintén nagyon megszállott képet mutat, még a reggeli fagy hatása alatt álló úton jutunk ki az Ipoly mentén és hosszú úton követve annak folyását, többször pihenve és egybe várva a társaságot jutunk el az Ipolydamásdra vezető hídhoz. Az itt álló egyedüli hídőr 2 igazolványt megnézve átengedi az egész társaságot, amely megkönnyebbülve sóhajt fel, ugyanis háromnak semminemű igazolása nincs. Ezen kívül azonban nagyon megnyugtató tudat, hogy 2 folyó van a hátunk mögött és az ágyúzás is mind messzebbről hallatszik. Ipolydamásdon komoly pihenő és étkezés következik, a vízbe főtt krumpli sóval nagyon jól pótolja a kenyeret és kb. dél lehet, mikor tovább indulunk. Lassú menetben elérjük Szobot, hol bevisznek a parancsnokságra, újabb igazoltatás. Azok a papírok, amelyek a hídőrnek jók voltak, itt is jók és 3 igazolvány felmutatásával az egész társaság mehet. Csak én, ill. az orvosi táskám forgott veszélybe[n], az egyik hőmérőmet el akarta venni a főhadnagy, de sikerült lebeszélnem. Kora d[él]u[tán] értünk Zebegénybe, és igyekeztünk minél előbb szálláshoz jutni, hosszas szaladgálás után Harangozó Ádámnál kaptam egy sezlont, míg a társaság Krebs Ferencéknél helyezkedett el. Én elhatároztam, hogy egyelőre Zebegénybe maradok, gondolván én, mint orvos mindenütt megélek, mert betegek vannak, és valahogy majd csak eltartanak. A társaság többi része 1 napi pihenő után tovább ment Nagymarosra, ill. Pestre.

Zebegényi tartózkodásom II.18-27-ig terjedt, és ezen idő alatt háromszor cseréltem lakást, mert a pihenésre visszatérő oroszok még az orvost sem tartották tiszteletben. A zebegényi napok egyhangúan teltek, és csak a Zebegényben felszedett Komlós fiúval van baj, ki megtetvesedett és dacára, hogy egész nap semmi dolga nem volt, nem bírta magát kitetvészni, és én is észrevettem, hogy nekem is vannak. Ez már a harmadik eset vándorlásaim folyamán, hogy megtetvesedem, de szerencsére csak bevándorlókról van szó, és azonnali intézkedéssel sikerült meggátolni a tetűk elszaporodását. Először Székesfehérváron, másodszor Párkányban és most harmadszor Zebegénybe sikerült partizánokat szereznem, és szerencsére azonnal meg is szabadulni tőlük. Nagyon kellemetlen állatok és a kiütéses tiphus terjesztői! Komlóst végre elhelyezem egy zebegényi gazdánál, és én Krebs Ferencékhez költözöm, hol rajtam kívül még 2 Párkányból velem együtt jött muszos van. 3 nap múlva azonban Zebegényt is el kell hagynunk, mert úgy látszik az oroszok evacuálni akarják a civil lakosságot, hogy legyen hely a frontról pihenőre térő legénységnek. Zebegényben váratlan találkozásom volt Bíró Jucival, ki Pestről került ide, és itt úszta meg a nyilas időket. Nagyon megörültünk egymásnak, de másnap már én indultam tovább.

 

Február 27. kedd

Ebéd után indultunk hárman útnak, hogy távolabb legyünk a fronttól irány Vác, esetleg Budapest. Alig 1 órai gyaloglás után sikerült felkapaszkodnunk egy orosz csapatszállító autóra, amely elvitt bennünket Budapestre. Kb. 5 óra lehetett midőn Pestre értünk, és én elválva társaimtól elhatároztam, hogy felkeresem feleségem nagynénjét, ki a Nürnberg u. 33. sz. alatt lakik. Már egészen besötétedett, mire elértem hozzájuk, és alaposan meglepődtek jövetelemen. Nagy mese jobbra, balra, másnap bementem a városba, hol sok ismerőssel találkoztam, felmentem a Síp u. 12 alá, ahol szinte csupa Győrit találtam, úgymint Salczer Dórit, Steinfeld Imrét, Raab Lacit és Fleischmann mészárost, kik a vidéki zsidók ügyeit intézték. Majd később találkoztam Klausz Gyurival, ki apósánál lakik együtt, Dr. Szekeres Oszkárral, Ádler Manóval, kik mindnyájan Pesten vannak. Még sok győri volt, v[agy] van Pesten, de egy részük elment, mert Pesten az élelmezési helyzet nagyon kritikus. Másnap d.u. kimentem Mari nénihez, Kató anyjához, ki nagyon kedvesen fogadott, és nála laktam egész pesti tartózkodásom alatt. Katótól szerettem volna megtudni Hermin néni címét, de sem tőle, sem a többi ismerőstől nem sikerült rokonaimról hírt szereznem. Állandóan járom a várost, hogy valaki révén hírt halljak, de senki nem tud róluk. A Pesten való járkálás nem valami veszélytelen dolog, mert minden pillanatban befoghatják az embert robotba. Én mindig viszem magammal orvosi táskámat, és így sikerül megúsznom a dolgot. Nagyon kellemetlen idő van, éles hideg szél fúj, és én a bundámat már nem akarom magammal vinni, hanem ott hagyom Marcella néninél a felesleges téli holmimmal együtt. Közben állandóan töröm a fejem, hová menjek, merre induljak, mert Pesten nem akarok maradni, ámbár Mari néni nagyon kedves, de nekik maguknak sincs mit enniük, és Kati ottlétem alatt utazott le az Alföldre valami ennivalóért. Kati pénteken, III. 2-án indult útnak és úgy volt, hogy én megvárom visszajövetelét, de még a rákövetkező szerdán sem volt odahaza, és én nem bírtam tovább várni. Annál is inkább, mert a velem hozott tartalék ennivaló már nagyon megfogyott, szerdán, III. 7-én este felültem a Vác felé induló vonatra, amelyik este 6-kor indult a Nyugatiból, és reggel 4 órára rekord lassúsággal és gyakori álldogálások után megérkeztünk Vácra. Pesten hagytam a bekecsemet, hósapkámat 2 pár flanel kapcára valót, 1 lepedőt, melyhez később csatlakozott az ujjas pulóverem és, a téli kesztyűm, ez utóbbi dolgokat már Penczről küldtem fel Marcella nénihez. Az utazás alatt, ill. Vácon megismerkedtem a kosdi tanítóval, ki mesélte, hogy nincs orvosuk és én úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem szaladok bele a frontba, hanem kissé távolodom tőle. Tehát nem megyek vissza Nagymaros Zebegény irányába, hanem Váctól keletre helyezkedem el.

 

Március 8. csütörtök

Reggel 5 óra tájban indultunk útnak, és tekintettel, hogy tanítóék nagyon lassan haladtak én előre mentem Kosdra, hol kisült, hogy már van egy orvosuk, és így én a továbbmenés mellett döntöttem. Közel vannak egymáshoz a községek, hamarosan Rádra értem, hol a bíró nagyon sajnálta a dolgot, mert nagyon kellene a doktor, de annyira tele vannak oroszokkal, hogy nem tud sehol elhelyezni. Rádról 3 km-re van Penc, hol volt a körorvos is, ki elmenekült az oroszok elől, és itt biztosan elhelyeznek. Pencen hasonló a helyzet, mint Rádon, sok az orosz, de az orvos kell, és valahogy mégis szorítanak helyet. Így tehát megtelepedtem Pencen, és itt is kezdem meg emlékeim papírra vetését. Csütörtökön érkeztem meg, és hétfőig Szemere nevezetű özvegyasszonynál laktam a konyhában, a szobába egy tbc-s fiatalember feküdt. A helyzettel nem voltam sehogy sem kibékülve, és hétfőre sikerült a községházán egy szobát kiüríteni és úgy ahogy berendezni, úgyhogy hétfőn megkezdtem a községházán való rendelést, a rendelőben lévő rekamién alszom, és önálló háztartást vezetek. A praxis nagy elánnal indult meg, és az első héten szinte egész nap el voltam foglalva, de most már kissé alábbhagyott, és így hozzájutok, hogy naplómat megkezdhessem és folytathassam. Penc nagyon helyes kis község, aránylag keveset szenvedett a háborútól, de sajnos az oroszok már nagyon kiélték, úgyhogy az élelmiszerek beszerzése, ill. megszerzése már nehézségekkel jár. Tegnap III. 24-én ment fel egy betegemnek az ismerőse Pestre, kitől csomagot küldtem Marcella néninek, egy zacskóban nullás lisztet és 8 db. tojást, remélem, megkapja, mellékelve küldtem az ujjas pulóveremet és a téli kesztyűmet, hogy minél kevesebb felesleges holmi legyen nálam, ha majd hazafelé indulok. Sajnos még nagyon idehallatszik az ágyúdörgés, és igen rezegnek az ablakok, úgyhogy még közel van a front. Ma van 25-e névnapod k[edves] Feleségem és én megírtam Marcella néninek, ha már Neked nem tudok örömet okozni, legalább egy másik Irénnek kívánok minden jót és örvendeztetem meg valamivel, Pesten pedig ma a legjobb ajándék az ennivaló.

 

Március 25. vasárnap

Délelőtt templomban voltam, és nagyon elgondolkodtam a dolgok felett, nagyon szeretnék már otthon lenni és főleg Veled K[edves] Feleségem. A mai újságban olvasom, hogy Esztergomot, Felsőgallát, Tatabányát már elfoglalták az oroszok, sőt egyesek szerint már Komáromot is. Most írtam Parányi Ferinek, ki Vácon van, és újabb híreket kérek tőle, mert ha igazak ezek az értesülések, úgy én azonnal megindulok hazafelé.

 

Március 27. kedd

Remélem, hogy mára megkapom Parányi válaszát. Az itt lévő orosz telefonista szerint az orosz hadsereg elfoglalta Komáromot és már körülzárta Győrt. Ez nem jó hír, mert [ha] ostromra kerül a dolog, úgy rengeteg újabb felesleges áldozat lesz, nagyon aggódom, mi jön még! Számítgatom a napokat, ha csakugyan igazak a hírek, úgy holnap megindulok, és ha kis szerencsém van, úgy húsvétra hazamehetek, mert innen valamivel több, mint 100 km az út.

 

Március 28. szerda

Parányi Feri tegnap írt és levelében azt írja, hogy kb. 2 hét múlva akar útnak indulni. Én a magam részéről nem akarok tovább várni, teljesen bepakoltam, és holnap reggel nekiindulok. Vácon megérdeklődöm mi a helyzet, és melyik úton tudok tovább menni. Ha lehet, úgy Párkánynak megyek, és úgy tovább, mert nagyon érdekel Schatz bácsi sorsa, ki Párkányban maradt.