Egyetemi diáksztrájk mozgalom 1988-ban

A felsőoktatás a ’80-as évek végén

„A magyar felsőoktatás [..] nem képes megfelelni a modern kor támasztotta követelményeknek, a magyar társadalom rövid- és hosszú távú érdekeinek. Egyetemeinkre és az ott folyó oktatásra – egész évben és intézményesen – a poroszos hagyományok, a tantervutasítás, az autonómia hiánya, az átideologizáltság, a teljesítmény központúság és a minőségi szempontokat érvényesíteni képtelen mennyiségi termelés jellemző. Ezt a helyzetet és állapotot tarthatatlannak és az eddigi módon megreformálhatatlannak tartjuk. A felsőoktatás egészét kell megváltoztatni, új alapokra helyezni.”

  • A Kádár-rendszernek csak létrejötte legkorábbi időszakában kellett sztrájkokkal szembenéznie, és kiterjedtebb ellenállási és követelés-kinyilvánítási formáktól tartania. 1956 végén és 1957 elején a munkabeszüntetési akció még a szembenállás legmeghatározóbb formája volt, amivel szemben nehezen tudott védekezni és fellépni a rendszer. Az államvezetés megszilárdulása után viszont a sztrájkok veszélye szinte teljesen elmúlt, a felsőoktatási intézmények megszűntek a lázadások potenciális fészkei lenni.

  • Ezzel szemben a nyolcvanas évek végén, a pártállami rendszer bomlásában és bomlasztásában a felsőoktatási intézmények ismét szerephez jutottak. Viszont nagy különbség volt, hogy a feszültséget a felsőoktatásból történt forráskivonás okozta és csak kevésbé az eszmeiségbeli eltérés vagy más rendszerellenes meggyőződés. 

    Az egyetemi-főiskolai hallgatók létszáma a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig kb. 10%-kal csökkent. Az 1987–1989 közötti években további aggasztó problémák nehezítették az egyetemek és főiskolák politikailag ismét kényes helyzetét. Az ország gazdasági teljesítőképességének romlása közvetlen hatást gyakorolt a felsőoktatásra. A pénzügyi nehézségek (kifejező korabeli megfogalmazásban: „nyomorúságos helyzet“) befolyásolták az oktatás körülményeit is, a felsőoktatási intézmények pénzügyi nehézségekkel küzdöttek, és a hallgatók életszínvonala a közvetlen állami támogatás reálértékének csökkenése miatt érzékelhetően és számottevően romlott.

     

                                                                  
     

    A felsőoktatás lényegi átalakítása (új szakosodási rend, tantervi irányelvek kidolgozása, a tankönyv- és jegyzetügyek rendezése, a hatáskörök kiigazítása stb.) késedelmet szenvedett, egy részük pedig jórészt a gazdasági feltételek hiánya miatt el is maradt.

     

    Az irányító szervek így jellemezték a körülményeket: „A magyar felsőoktatás válságba került. E válság jelei akkor jelentkeztek, amikor az extenzív fejlődés forrásai kimerültek. A felsőoktatás struktúrájában és prioritásaiban a negyvenes évek végén végbement alapvető változások efredményeképp ugyanis felsőoktatásunk rugalmatlanná vált, gyakorlatilag megszűntek a minőségi követelmények teljesülését biztosító automatizmusok, a megújulásra, a kapacitások átcsoportosítására való készség, azaz az intenzív fejlődés alapfeltételei. Az intézmények gyakorlatilag elszigetelten működnek (bel- és külföld vonatkozásában egyaránt) ezért nem alakult ki a fejlődést elősegítő versenyhelyzet sem. Felsőoktatásunk létszámarányait tekintve egyedülálló a fejlett és a közepesen fejlett országok között.”

     

    1988 végén az intézmények a működésképtelenség felé sodródtak. Félő volt - és tényként is kezelték -, hogy ha a felsőoktatást nem sikerül „bekapcsolni a nemzetközi vérkeringésbe”, akkor színvonalában annyira elmarad és leszakad a fejlett világ felsőoktatásától, hogy e hátrányt behozni „már szinte lehetetlen lesz vagy nagyon nehéz”.

     

    A gazdasági gondokat szinte mindig a politikai viszonyok változásai kísérik, pontosabban követik. Az 1988. áprilisban, Veszprémben megtartott Országos Felsőoktatási Ifjúsági Parlamenten már elhangzott az ágazati irányítás „demokratizmusa” növelésének kívánalma, illetve a hallgatók, oktatók és az intézmények szakmai érdekképviseletének biztosítására Országos Felsőoktatási Tanács (OFT) létrehozását javasolták. A Kecskeméten ülésező Országos Diákparlament „a magyar oktatási intézmények zsúfoltsága, felszereltségük színvonalának helyenként ijesztő mértékű leromlása” miatt arra kérte a kormányt, hogy az 1989-es költségvetésben jelentősen emelje az oktatásra fordítható pénzeszközöket.

                                                         

    Kulcsszavak

    Ezen a napon történt június 17.

    1940

    A Szovjetunió elfoglalja a három balti államot: Észtországot, Lettországot és Litvániát.

    1944

    Izland kikiáltja függetlenségét.

    1946

    P. István tanuló, a Teréz körút 15. számú ház romos padlásteréből egy órán keresztül lövöldözve megölt két orosz katonát és egy magyar nőt...Tovább

    1953

    Népfelkelés az NDK-ban.

    1967

    Az első kínai kísérleti hidrogénbomba-robbantás.

    •  
    • 1 / 2
    • >

    Magunkról

    A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

    Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

    Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

    A Szerkesztőség

    Beköszöntő

    Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
     

    „Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

    A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

    Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

     

    Budapest, 2019. március 4.

     

    A szerkesztők