Kádár kegyéből, a Vatikán kérésére

Lénárd Ödön 1977-es szabadulása

„1977. június 30-án közönséges hétköznap volt, reggel az előírt időben ment ki mindenki a maga munkahelyére. De alig vettem kézbe a szokott dolgomat, lihegve rohant utánam egy smasszer: szedje össze minden cuccát és jöjjön: szabadul! Nyugodtan mondtam neki, igen: egy fél év múlva! A börtönrádióban hallottam, hogy van itt egy hasonló nevű fogoly. Én a maga helyében telefonon még visszakérdeznék, mert ha engem most tévedésből kitesznek, abból maguknak nagy bajuk lesz! Elszaladt és rohanva jött vissza: nem, jöjjön, nincs tévedés, maga az!"

Lénárd Ödön összefoglaló beszámolója a hivatalba lépő Varga László provinciális számára

Főtisztelendő Rendfőnök Úr

Szeretettel köszöntelek új és nem könnyű feladatodban, későn talán, de nem elkésve, mert időközben vidéken is tartózkodtam, pihenőben.

Számolva azzal, hogy személyemmel kapcsolatban Téged is le fognak rohanni, s azzal is, hogy korodnál, továbbá helyi és személyi kapcsolataink hiányánál fogva, a tények körül tájékozatlan és így támadható s esetleg félrevezethető is vagy, az alábbiakban viszonylag röviden összefoglaltam számodra mindazt, ami sorsomra az elmúlt évtizedekben lényeges és jellemző volt. Mint eddig sem tettem, most sem kívánok ezzel magam körül valamiféle propagandát kifejteni, vagy bárkit is támadni. De nem is titkos vagy csak most felszínre bukkanó dolgok ezek, s így szükség esetén belátásod szerint bárki előtt felhasználhatod őket.

Összefoglaló beszámoló az 1945-1978 közötti időről.

1/ Az első per

Az Actio Catholica Országos Központjának a háború után történt újjászervezésekor ennek egyházi vezetői szolgálattételre hivatalosan kikérték a rendtől, és Zimány Gyula, akkori provinciális 1945. október 1-ével ebbe bele is egyezett. A kezdeményezés nem tőlem indult ki, és engem is váratlanul ért. Gyökere az volt, hogy az illetékesek korábban tanúi voltak olyan megnyilatkozásaimnak, mik nem törődve a divatos eszmeáramlatokkal csak az Evangéliumot fogadták el iránytűnek. Magam pedig azért nem zárkóztam el a kérdés elől, mert láttam a munka világnézeti kényességét, de szépségét és fontosságát is. Az Országos Elnökség kulturális titkára lettem, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a szellemi jellegű feladatok az én kezemen mentek keresztül, mint pl. az évi országos kulturális munkaprogram. Így tartozott hozzám az akkoriban megalakult Katolikus Szülők Országos Szövetsége is. Mikor 1947-ben felmerült a hitvallásos iskolák államosításának terve, az ellene irányuló országos propagandának - tehát az Egyház elfogadása és igénye védelmének - ez a szervezett lett a kivitelezője. A munkát én irányítottam a felső egyházi vezetés intenciói szerint, de a magam meggyőződése- és beosztásból eredő szabadsággal is. A tízezrével szétküldött brossurák jogellenességet nem tartalmaztak, és még ezt a munkát is leállítottam, mikor a javaslat törvénnyé vált, pedig mások az előzőleg számukra kedvező törvényes állapotot szabadon támadhatták. Kezdetben engem nem is letartóztatni, hanem csak hivatali helyiségemben kihallgatni akartak. Én azonban ezt megtagadtam, mondván, ilyen belső, egyházi ügyekről csak feletteseim írásos engedélyének birtokában vagyok hajlandó nyilatkozni, - erre tartóztattak le. Nem hivatalos beszélgetések során tudtam meg azt is, hogy valójában arról van szó, hogy biztosítsák az új törvény tömegjelenetektől mentes végrehajtását, és az Actio Catholica ellen, mint ilyesmiknek esetleges mozgatója ellen akartak fellépni. Nem rólam volt szó tehát, sem valami bűntényről, hanem egy megfélemlítési akcióról, amelynek én, beosztásomból eredően, csak áldozata voltam.

Az ítélet hat évre szólt. A körülmények az első két évben is rendkívül primitívek voltak, de a külsők segítsége még sokat jelenthetett. A koreai háború kitörésekor más százakkal együtt ún. „néma házba" kerültem, és három és fél éven keresztül még annyi felvilágosítást sem lehetett rólam szerezni, hogy egyáltalán életben vagyok-e még? Azok között, akiknek sorsában osztoztam, voltak, akik megőrültek, és voltak, akik meghaltak. A Nagy Imre-féle amnesztiával, 1953-ban szabadultam, amikor papírforma szerint ítéletemből már csak tíz hónap volt hátra.

2/ A második per

A Czapik-féle megegyezésről az utánam elítélt, és a közelembe került papok révén még odabent értesültem, és arról is, hogy Róma ezt elutasította. Így már odabent elhatároztam, hogy esetleges szabadulásomkor nem kérek papi beosztást, hanem egyszerű fizikai munkára fogok elmenni. A szempontjaim a következők voltak:

  1. A fentiek alapján nyugodt lelkiismerettel nem tehettem le a hivatalos esküt - ez szempont csak az 1964-es római megegyezéssel szűnt meg.
  2. Tapasztalataim alapján tudtam, hogy börtön-múltam elfeledtetésére papi beosztásom érdekében az eskün kívül még különleges elkötelezettségeket is kellene vallanom, amikről szó sem lehetett.
  3. Számolnom kellett a magyar egyháziak szemléletében időközben beállt változásokkal is. Letartóztatásomkor a magyar egyház hivatalosan mellettem állt: az Actio Catholica biztosította számomra törvényes védelmet, családomnak még másfél éven keresztül folyósította a fizetésemet, s így ők kívülről tudtak engem élelmezni, az egyházi hatóságokhoz kijuttatott kéréseimet teljesítették, stb. Szabadulásomkor már lényegében azzal a szemlélettel találkoztam, ami nagyjából mindmáig uralkodó: elhatárolják magukat tőlem, mint „forrófejű ostobától", aki „nem látja a valóságot", „nem tud átállni", „konok", s így persze csak káros dolgai vannak, ilyenként az egyházi érdekeknek és minden rendes embernek terhes, és jó, ha minél távolabb van. Magam eleinte azt gondoltam, hogy a külső kényszerhelyzetben belső hűségemet kell minél inkább tanúsítanom: a kápolnába jártam misézni, vasárnaponként a város másik végéről, ismerős vendéglátók közül is hazarohantam a rendházi ebédre, stb. Lassanként azonban rájöttem erre az engem kimondhatatlanul, de érezhetően elítélő magatartásra és arra, hogy ez lényegében - de sokszor személyében is - azonos azzal, amivel a háború alatt találkoztam, mikor az akkor divatos szemlélettel nem törődő magatartásomért egyszerűen zsidónak kiáltottak ki, pedig csak az Evangéliumhoz voltam hű.

Ilyen elgondolások alapján lettem triciklis kifutófiú az óbudai cipőjavító szövetkezetnél, és itt maradtam hét éven keresztül, a szövetkezet megszűntéig. Akkor a Fővárosi Vízműveknél vállaltam munkát, mint vízóra-leolvasó. Itt ért 1961-ben a második letartóztatás. Ez sem az én személyemnek szólt. Akkortájt egyesekben olyan irreális szemlélet hatalmasodott el, hogy mindazok, akik „kereten kívül" hittantanítással, lelkipásztori munkával foglalkoznak, öntudatos világnézeti magatartást tanúsítanak, valójában egy keresztényszocialista pártszervezet felépítésén dolgoznak. Ennek az elgondolásnak alapján egyetlen éjszakán több mint 3000 házkutatást tartottak, és egy félév leforgása alatt 18 perben több mint száz női, férfi, papi és civil, felnőtt és fiatal vádlottat ítéltek el. Magánbeszélgetésben alig öt évvel később ezekről már, mint „koncepciós" perekről beszéltek. Én is így kerültem ebbe a sodorba, hogy üzemi munkaidőm előtt és utána hűséges papi életet éltem. Az első 11 vádlottat felölelő perben voltam a tizedik, hisz nem egy vádlott létéről is - akikkel egyébként államellenes összeesküvést szőttem! - csak a vádlottak padján vettem tudomást. A katolikus világsajtó egykori jelentései beszámoltak fegyelmezett, de hűséges magatartásomról, ennek következtében én kaptam a legsúlyosabb ítéletet: hét és fél évet. De már 1963-ban nemzetközi politikai okokból általános politikai amnesztiát hirdettek, s ennek keretében velem együtt majdnem mindegyik akkori elítélt szabadult.

3/ A harmadik per

Tulajdonképpen csak ez szólt valójában a személyemnek. - Szabadulásom után a fent vázolt világnézeti helyzet nem változott meg, csak tovább élesedett. Így én is korábbi magatartásomat folytattam, miközben tudatosult bennem egyházi környezetemben egyre határozottabb ellenem fordulása. Hisz pl. már a második per kezdetén is, mikor az még csak nyomozati fokon volt, én még jogerős állami (bírósági) állásfoglalás sem történt, a magyar püspöki kar pusztán nyomozói információk alapján, a vádlottak meghallgatása nélkül, országos körlevélben már, mint bűnösöktől határolta el magát tőlük. Ebben a levegőben érthetően szilárdult meg az a nézet, hogy egy ilyen két börtön által sem megtört, öntudatos világnézeti magatartás, melyet még a felőrölt egészség, és lassú haldoklás ténye sem enyhít, még akkor sem kívánatos, ha tényleg nem foglalkozik politikával. Így amikor 1966-ban harmadszor letartóztattak, az éppen úgy elhangzott, hogy „ez a per ugyan nagyon gyenge lábakon áll" mint az, hogy „olyan ítéletet fog kapni, hogy szenilis hülyeként szabaduljon". A helyzetet megvilágítja az is, hogy letartóztattak az „egyesülési joggal való visszaélés" vádjával. Azután ezt elejtve első fokon elítéltek „kémkedésért", hogy másodfok ezt is elejtve „államellenes összeesküvésért" ítéljen el. Megtörtént már, hogy valakit letartóztattak lopásért, de azután ezt elejtve, első fokon gyilkosságért, másodfokon pedig, ezt is elejtve, hídrobbantásért ítéljék el? Mindez azonban nem gátolta azt, hogy újabb nyolc évet ne kapjak, amit aztán összesítettek az előző ítéletekkel és letöltött időkkel. A három ítélet összevonva 21 és fél évet ad ki, amit 19 évben vontak össze, mint jogerős ítéletbe. Ugyanígy összevonva már letöltött időimet is: még 12 év börtönév állt előttem; papírformák szerint 1978 januárjában kellett volna szabadulnom. Erre az időre az ellenem irányuló szívós világnézeti üldözés és emberi megvetés nyomta rá a bélyegét, amint létrejöttét jórészt a fent jelzett világnézeti polarizálódás tette lehetővé.

4/ Egyházi háttér

Harmadik szabadulásomat VI. Pál pápának egy alkalmas pillanatban való közbenjárása hozta meg, bár a 12 évből így is csak egy felet tudott a számomra megtakarítani. De együttérzését mutatja az az íróasztali feszület is, amit később személyes ajándékaként juttatott el hozzám, és hogy ő viszont a haláláig magánál tartott néhány a börtönéletemből származó tárgyat. De már korábban is történt több, bár sikertelen nemzetközi akció az érdekemben, így az Amnesty International próbálkozásai.

Akikre azonban ez elsősorban és természetszerűleg tartozott volna, a magyar egyházi hatóságoknak eszük ágába sem jutott ilyesmi. Sőt amikor éntőlem függetlenül, csak a saját lelkiismeretük sürgetésére, családom kegyelmi kérvényt adott be az érdekemben koromra és Helsinkire hivatkozva, az ország prímása az egyháztörténelemben páratlanul állóan, a kérvényt még csak aláírásával sem volt hajlandó támogatni. Összehasonlításul megjegyzem, hogy a háború alatt Serédi Jusztinián személyesen ment el a vezérkar akkori főnökéhez Schönherz Zoltánért könyörögni, aki mindenesetre nem volt pap, mint én, aki amellett erre az egész vágányra úgy kerültem rá, hogy 1945-ben épp az esztergomi egyházmegye részéről kértek és hívtak.

Szabadításom közel 12 év után, minden előkészítés nélkül egy félóra alatt zajlott le - hozzáértők szerint egy ilyesmi akár egy szívinfarktust is kiválthat. És tíz napra rá vidéki pihenésemből kapartak elő azzal az ötlettel, hogy menjek ki az országból, vagy legalábbis költözzek be a rendházba. Akkori állapotomban semmi döntésre nem vállalkoztam, ahogy azonban, operáció és orvosi kezelések után, egészségem, amennyire életkorom és a múltbeli megpróbáltatások egyáltalán megengedik, helyreállt, és informálódni is képes voltam, mindkét ajánlatot elutasítottam.

Az emigrációt két okból. Először: a családom immár harminc éve áll mellettem változatlan személyes hűséggel. Ügyeimhez még a hivatalos állásfoglalások szerint sem volt soha semmi közük, a szívós munkahelyi, sőt tanulmányi üldöztetéstől azonban így nem menekültek meg. Húgomból a megfélemlítettség epilepsziát váltott ki. És most, amikor talán egy nehéz útszakasz lezárult, én hagyjam itt őket? - Másodszor: nem vagyok hajlandó senkit sem megbotránkoztatni. Épp elég botrányt láttam papi disszidálások után. Eleget hallottam vádként családosaktól, hogy nekünk ugyan a papok azt mondják, hogy Szibériában is lehet hűséges evangéliumi életet élni, de ha ők maguk azt megunták, kimennek, kapnak egy autót, és egész hátralévő életükben csokoládét szopogatnak. Láttam elég sok árulást, megalkuvást, de olyat nem, hogy valaki harminc éven át nyűglődött volna, hogy utána legyen hűtlenné. Ha az elején nem tettem meg, akkor a Makkabeusok könyvének, ma igazán nem látom az értelmét.

De a rendházba beköltözni sem vagyok hajlandó. - A vizsgálatok után jóbaráti orvosaim óvtak minden idő-, vagy térbelileg kötött életformától, tekintettel arra a nyomasztó hatásra, amivel az elmúlt évtizedek egész pszychofizikumomra szükségképpen ránehezedtek. De ettől függetlenül is fel kellett ismernem, hogy az ötlet mögött olyan próbálkozás áll, hogy a börtön vasajtaját és magánzárkáját a rendi levéltár vasajtajával és magányával helyettesítsék. Nincsen olyan törvényes rendelkezés, amivel rendházi életre lehetne valakit kötelezni. De ha én ezt egyszer magamtól elvállalom, megnyílik a lehetőség, hogy közvetlen elöljáróimat arra sürgessék, hogy diszponáljanak ki pl. Rómába, hisz egy ilyen irányulásnak kezdő próbálkozásait így is felfedezhetem. Nincsen értelme, hogy ennek a bizonytalan kimenetelű helyzetnek a kockázatát vállaljam, hiszen ha egyszer belépnék, utána már csak az engedetlenség botrányával tudnék szabadulni bármilyen lehetetlen helyzetből is, amit körülöttem kialakítanának.

Mindkét lehetőség esetében felmerül a kérdés: ha tenném is, miért tenném? Származik ebből számomra valami jó? Én nem vágyódtam egyik lehetőségre sem, eszembe jutottak. Akik türelmetlenül sürgették ezeket rajtam, az elmúlt évtizedek alatt vagy nem ismertek, vagy nem foglalkoztak velem. Miért fáj most egyszerre a szívük értem? A szétszórtság állapotában évtizedeken keresztül laktam pár száz méternyire a rendháztól, anélkül, hogy egyetlen elöljáró, akárcsak magánemberként is, megnézett volna, míg végül is a korábbi ilyen irányú természetes igény maradék nélkül kiveszett belőlem. Nincs tudomásom arról, hogy magyar egyházi részről az elmúlt évtizedekben bármikor történt volna olyan érdeklődés, próbálkozás, anyagi, jogi, erkölcsi kísérlet, aminek célja a rajtam való segítés lett volna. Még olyan lelki-szellemi melléállásról, vagy felsorakozásról sincs szó, ami az ügy és a személy mellett való állásfoglalást jelenthetné. Sőt! A magyar egyházi vezetők annak idején úgy nyilatkoztak, hogy már egyetlen pap sincs a börtönben, mikor ketten még benn voltunk, csak egyikünk sem tartozott sohasem állami keretbe. Az Actio Catholica pedig egy ízben az Amnesty International érdeklődésére tájékozódott családom a helyzetemről, és utána a tudomására adott tényekkel ellentétben azt jelezte vissza, hogy már szabadlábon vagyok. Valójában ezután még évekig voltam börtönben. Mivel a szerv a családomon keresztül is megpróbálta felvenni velem a kapcsolatot, még ő előttük is kiderült a hivatalos egyházi szerv hazugsága.

Az egész összkép azt mutatja, mintha a magyar egyházi vezetők elhinnék mindazt, amit rólam bárhol és bármikor hallottak, bűnösnek tartanának, olyannak, akivel az ember lehetőleg nem járatja le magát, és akitől legjobb lenne simán szabadulni. És szerintük én akkor járnék el életemben először helyesen, ha a magam részéről mindent megtennék, hogy közkívánatra minél inkább feltűnés nélkül eltűnjek a láthatárról. De hát én ártatlan vagyok, és ahogy éltem, az csak az Úristen ügyét szolgálta. A bíróság előtt is mindig ártatlannak vallottam magamat! Ha nem így állna a dolog, VI. Pál hibázott volna. És persze a Generális Úr is, akivel írásban és szóban mindezt többször végigtárgyaltam, és aki ugyancsak többször biztosított engem írásban és szóban, hogy egyetért velem, és soha nem fog az engedelmességre hivatkozva a szándékaimmal ellenkezőt kérni tőlem. És a világkatolicizmus sajtója is, melynek együtt érző megnyilatkozásait láttam!

Azt hiszem, ezek után érthető, hogy él bennem a bizalmatlanság. Mikor hazajöttem, azt gondoltam, hogy az ilyen tőlem való megszabadulási próbálkozások mögött világnézeti ellenfelek állnak, akik bábukként tolják és mozgatják maguk előtt az egyháziakat. A két év tanulságai alapján nem vagyok biztos abban, hogy ez nem fordítva van-e?

5/ Mai helyzetem

Egészségi állapotom olyan, mint amilyen állandó gondos karbantartás mellett egyáltalán lehet. Sokat pihenve próbálom pótolgatni, ami az elmúlt időkben szellemi, lelki életemből kiesett.

A megfoghatatlan és verifikálhatatlan, de nyilvánvalóan eltervezett és rosszindulatú suttogó propaganda nem szűnik meg körülöttem. Van olyan egyházi vezető, aki nem tud egy papi ebéden úgy részt venni, hogy ne közöljön akár képtelen információkat is rólam, pl. ilyet, hogy „egy egész falut alapított". Ki tudna ma egyáltalán nálunk falut alapítani? Nos, én sem. Ki indította el azt a papírost, amit úgy adnak kézbe, hogy az én házi nyomdámban készült, nem is írógépen, házi nyomdában! Az írásmű tartalmától - amit nem ismerek - függetlenül, soha nem volt, és ma sincs házi nyomdám. Nem vágyom rá, és nincs szükségem rá. Tudtommal, vagy utasításomra más sem foglalkozott a számomra ilyesmivel. Aki már a fenti szöveggel kapja kézhez, átejthető, de az elindít forrásnak nem lehetett alapja a tévedésre, ott csak hamisításról, becsapásról lehet szó. Ugyanez a propaganda állandóan úgy szerepeltet, mint más közismert papok valamiféle „munkatársát". Én ugyan élete hűségéért tisztelek és becsülök mindenkit, aki erre rászolgált, vannak barátaim, és érintkezem velük, mint az emberi jogok keretében mindenki más is teszi, de minden egyéb felelőtlen vagy felelős de pletyka, hazugság, vagy rágalom.

Az egyházi elöljárók jogilag és erkölcsileg egyaránt súlyos hibája, hogy készpénznek vesznek minden ellenem irányuló bizonyítatlan állítást. És épp oly érthetetlen a másik oldal: soha nem kérdezett meg senki felelős egyházi elöljáró, hogy mi történt velem, mit csináltam valójában? Pedig ha egy pap ellen bűnvádi eljárás indul, felettes hatóságának a maga részéről ismegfelelő vizsgálatot kell lefolytatnia az üggyel kapcsolatban. Az ártatlanság védelme, míg az ellenkező bizonyítást nem nyer, a másik fél meghallgatása itt is kötelező. Lehet, hogy ebben az egyházi hatóság akadályozva érzi magát, de akkor nem merészelhet úgy viselkedni, mintha a vizsgálatot lefolytatta, és a bűnösséget beigazolta volna. Ilyen esetben akárcsak magatartással is elítélni valakit, elvonatkoztatni tőle stb..., az Evangélium felfogásával sem fér össze. Pedig még ezt az összeállítást is, az új személyi helyzetre való tekintettel, a magam kezdeményezéséből készítettem.

A fentiekből eredő konklúzió részemről az, hogy az itthoniaktól nem kérek semmit, élek lelkiismeretem szerint, hűségben a Római Katolikus egyház iránt. Mások rám vonatkozó elgondolásairól még csak tárgyalni sem vagyok hajlandó. Pletykákkal nem törődöm, de ha valahol szükségesnek tartom, nem röstellem, hogy akár Rómához, akár a legfőbb ügyészséghez forduljak. Viszont minden jóakaratú, evangéliumi embert bensőséges szeretettel ajánlok közös mennyei Atyánk kegyelmébe.

Eddig az összefoglalás. Amennyiben további felvilágosítások szükségét éreznéd, akár írásban, akár személyesen készséggel állok rendelkezésedre.

Budapest, 1979. május 7-én

Még egyszer szeretettel köszönt:

Jelzet: A levél eredetije Lénárd Ödön hagyaték Jelenkori Keresztény Archívum, Vác. Megtalálható még: PRMTKL I.1.b. Iktatatlan iratok, 1977. (Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára I. Acta provincialia I.1.b. Archivum Provinciae Hungariae novum (Periodus secunda, APHN) Tartományfőnöki levelezés, Vegyes ügyek, Lénárd Ödön szabadulása és kórházi kezelésével kapcsolatos levelezés. 1977.)

Ezen a napon történt február 20.

1938

Svájcban népszavazással arról döntenek, hogy a rétoromán legyen a nemzet negyedik hivatalos nyelve.

1945

Az SZDP és az MKP összekötő bizottsági ülésén a szociáldemokraták bejelentették, hogy fenntartják az önálló pártifjúsági mozgalom létre-...Tovább

1962

John Glenn az első amerikai űrhajós, megkerüli a

1999

A Szojuz TM–29 űrhajóval elindul az első szlovák űrhajós, Ivan Bella.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

„A demokrácia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése. Meg kell szüntetni azt a tarthatatlan állapotot, hogy a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.” Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkárának 1948. január 10-én elhangzott szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy a fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig – mint minden vélt vagy valós ellenfele esetében – annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. A katolikus egyház megosztása és a hívők elbizonytalanítása érdekében létrehozták a rendszert hűen kiszolgáló ún. békepapi mozgalmat, majd a diktatúra egyházpolitikai programja végrehajtása céljából az Állami Egyházügyi Hivatalt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Az MSZMP KB 1958. július 22-i határozata ennek szellemében vonta le a következtetést: „a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk.” A Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett korszak egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Ez vezetett a Vatikán és a magyar kormány közötti 1964-es Részmegállapodás megkötéséhez. A megegyezés tovább erősítette a nyugati körökben „liberálisnak” tartott kádári Magyarország pozitív imázsát, a magyar katolikus egyháznak pedig – bár érdemben nem javított helyzetén – a püspöki székek betöltése révén lehetőséget nyújtott az építkezésre. Jóval később, az 1980-as években, a szocializmus válsága közepette a Kádár-korszak egyházpolitikája defenzívába kényszerült, az évtized végéig pedig teljesen összeomlott.

Az ArchívNet idei 5–6. összevont számának fő témája tehát: „Egyház és vallás a kommunista diktatúrában”. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 5-ös szám 2018. december 17-én, míg a 6-os 2018. december 29-én jelenik meg.

Budapest, 2018. december 17.

A szerkesztők