Összefoglaló a Külügyminisztérium a számára az 1919-es párizsi békekonferenciáról

„Azt, hogy a Wilson–Clemenceau párbajban Wilson maradt alul, azt részben Wilson pszichológiai és értelmi fogyatékosságainak tulajdonítja Keynes, részben a párizsi környezet befolyásának. Clemenceauval ellentétben Wilsonnak nem volt semmiféle összefoglaló terve. Amint elvei gyakorlati megvalósítására került sor, eszméi ködössé és homályosokká váltak. Részletjavaslatai nem voltak, európai kérdésekről rosszul volt informálva, az európaiak között nehézkesen mozgott. Előzékenységgel és látszólagos engedékenységgel könnyen el lehetett mozdítani álláspontjáról.”

Forrás

Az 1919-es párizsi békekonferencia szervezete, elvi alapjai, valamint a magyar kérdéssel kapcsolatos munkálatai
[1946-1947]

Bevezetés

Ez az értekezés adalékokat tartalmaz ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan foglalt állást a világközvélemény a párizsi békekonferencia által megalkotott békeszerződésekhez. Elsősorban az angol és amerikai történeti és memoár-irodalom alapján ismertetjük a tudományos és politikai közvélemény állásfoglalását a párizsi békekonferencia metódusaival és alkotásaival kapcsolatban, de mértékadó szovjet-orosz részről elhangozott kritikát is bemutatunk.

Részben pragmatikusan magyarázó, részben kritikus vélemények gyűjtése folyamán elsősorban a következő szempontokat tartottuk szem előtt.

Egyrészt összegyűjtöttük azokat az érdekesebb fejtegetéseket, melyek a párizsi békekonferenciával, mint egésszel foglalkoznak, az ott alkalmazott elveket ismertetik, analizálják a békekonferencia szervezetét és munkametódusát. Azután összegyűjtöttük a magyar kérdésre szorosabb értelemben vonatkozó passzusokat, akár a magyar békeszerződés keletkezésének történetét tisztázzák ezek, akár a békeszerződések következményeit ismertetik.

Csak olyan könyveket és folyóiratcikkeket ismertetünk, amelyek kétségtelen[ül] a tények alapján, tudományosan kritizálják a békekonferencia munkáját és a békeszerződéseket. A tudományosan alá nem támasztott, tényekkel nem indokolt, tiszta propagandairatokat és az egyes nemzetek aspirációit egyoldalúan ismertető könyveket tehát kizártuk, azonban természetesen helyt adtunk a békekonferencián előadott érveknek, bármely elfogultak is legyenek azok.

Értekezésünkben a két témakörnek megfelelően először a békekonferencia munkametódusainak szervezetének és elveinek általánosabb analízisét és kritikáját foglaljuk össze, azután a magyar békeszerződés létrejöttét és kritikáját ismertetjük. Az utóbbi részben különös figyelmet fordítottunk azon megnyilatkozásokra, amelyek a magyar békeszerződés által teremtett viszonyokat a Duna-völgyi népek összességének és a világ tartós békéjének szempontjából vizsgálják.

Ez az értekezés egyébként bevezetőül szolgál egy dokumentumgyűjteményhez. Ezért a szövegben utalunk a dokumentum gyűjteményben A-tól 0-ig összegyűjtött eredeti szövegkivonatokra.

Első rész
A párizsi békekonferencia szervezetének munkametódusának és elvi alapjainak bírálata

1. fejezet
A békekonferencia agendája

A párizsi békekonferenciával foglalkozó memoárírók és történészek egybehangzó megállapítása szerint a konferencia nemzetközi síkon nem volt megfelelő módon előkészítve.

 a békekonferencia angol historikusa, megállapítja, hogy folytak ugyan a békekonferencia előkészítésével kapcsolatosan munkálatok, de ezeket izoláltan végezték Párizsban, Londonban és Washingtonban a szakértők. A Szövetséges és Társult Hatalmak nem hangolták össze munkálataikat és ennek folytán a konferencia az improvizálás minden nyomát magán viseli. (I. kötet, VII. fej. Vö. „A" mellékletet és a dokumentum-gyűjteményben.

Bármilyen meglepően hangzik, de történeti tény, hogy a győztes hatalmak nem állapodtak meg előzetesen a békekonferencia agendájában sem. Rayner úgy véli, hogy az agenda összeállítását 

 elnökre bízták, de ő úgy látszik nem realizálta ennek szükségességét. (I. fc. p. 21. Vö. „B" mellékletet a dokumentum gyűjteményben.) Rayner közli  washingtoni francia követ memorandumát, melyben a francia diplomata Wilson számára a békekonferenciára való elutazása előtt összeállított egy agendát, de Wilson ezt nem vette tekintetbe. Jusserand azt javasolta, hogy a győztes államok előbb egy prelimináris békekonferencián döntsenek a békefeltételek alapvonalairól, azután hívják meg a volt ellenséges hatalmakat, egy formális kongresszusra a részletes, végleges békeszerződés kidolgozására. A nagykövet szerint úgy a szövetségesek között a háború folyamán már létrejött titkos szerződések, mint a 14 pont alkalmazásától el kell tekinteni; a konferenciának legyen teljesen szabad keze. A nagykövet egy agendát is összeállított az elnök számára, melynek értelmében az egyes kérdések fontosság és tárgyi összefüggés szerint sorra letárgyalandók. Rayner szerint e javaslatok elfogadása a konferenciát sok komoly zűrzavartól mentesítette volna.

Agenda tehát nem volt, de a legtöbb autoritás egyetért abban, hogy Párizsban a békedelegációk tagjai úgy tudták, egy előzetes békekonferencián vesznek részt, amely a prelimináris békét alkotja meg, s hogy ezt általános békekongresszus fogja követni, a végleges békeszerződés megalkotása céljából. Mint lejjebb kifejtjük, az átmenet erről a koncepcióról arra az elhatározásra, hogy előzetes konferencia és prelimináris békeszerződés elhagyásával, rögtön a végleges békeszerződést szerkesztik meg, szinte észrevétlenül, a körülmények nyomása alatt jött létre.

Nem tisztázták a nagyhatalmak azt a kérdést sem, hogy hogyan fogják alkalmazni a múlt gazdasági és politikai természetű adatait, amelyeket az egyes szakértők Londonban, Washingtonban és Párizsban hangyaszorgalommal összegyűjtöttek, a jelen problémáira, az új nemzetközi rend kialakításánál. A vezető államok békedelegátusai tisztában voltak ugyan azzal, hogy specialista tudásra szükségük van, de a konferenciára maradt ezeket a nyers adatokat a békeszerződések megszerkesztésénél valahogyan felhasználni. Hogy hogyan, milyen elvi alapokon, az a konferencia összeülésekor még nyílt kérdés volt. (

 Paris,  54-55. old. vö. „C" melléklet.)

A békefeltételek megszerkesztésének elvi alapjai tisztázatlanok voltak: ellentétben álltak egymással a Wilson által a világ közvéleménye előtt tett kijelentések, egy igazságos, a népek önrendelkezési jogán és az etnikai elven alapuló békekötésről és az angol-francia részről a háború folyamán szövetségeseiknek tett ígéretek, maximális nemzeti aspirációk kielégítéséről. A legtöbb mértékadó angol és francia politikus kételkedett abban, hogy Wilson elvei alkalmasak a békefeltételeknek a gyakorlatban való megalkotására; az ún. titkos szerződésekben tett ígéretek pedig tele voltak ellentmondásokkal. (Vö. „B" melléklet, p. 21. és alább az etnikai elv alkalmazásáról szóló 5. fejezetét ez értekezésnek.)

Így tehát, amikor 1919. januárban Párizsban összeültek a győztes hatalmak képviselői, sem a békekonferencia agendája, sem az ott alkalmazandó elvek nem voltak előre tisztázva, és így a pillanat szükségességei szerint alakult végül is az agenda, és a békekonferencia folyamán tisztázódtak azok az elvek is, amelyek alapján a békefeltételeket megszerkesztették.

Ugyanígy a békekonferencia szervezetét sem alkották meg tervszerűen előre, hanem a pillanatnyi szükségleteknek megfelelően, hirtelen improvizálták és módosították azt, a tárgyalások folyamán. (Vö. Temperley: History., I. kötet. 7. fejezet és 

 114-116. oldal „D" melléklet.)

2. fejezet
A békekonferencia szervezete

House ezredes, Wilson legbizalmasabb munkatársa („C" melléklet 55. oldal.) a párizsi konferenciáról szóló cikkében kifejti, hogy a békekonferencia szervezetének improvizálása miatt ez a szervezet inkább volt alkalmas a pillanatnyi szükséglet kielégítésére, mint a világ állandó problémáinak rendezésére. A szövetségesek célszerűségi szempontból a gyakorlatban már bevált Legfelsőbb Szövetséges Haditanács szervezetét vették kiindulópontul, és ennek mintájára alakították ki a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsát, a konferencia legfontosabb szervét.
A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa és a Legfelsőbb Haditanács között teljesen organikus az átmenet, mert hiszen Párizsban január 12-én a Legfelsőbb Haditanács ülésén határozták el 

 és   és  és  Wilson és  a francia, brit, olasz és USA-kormányok nevében, hogy Japán delegátusait felveszik a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsába, a többi államok képviselőit viszont kizárják a békekonferencia legfontosabb döntéseiből. „Így eredt a Tízes Tanács a Legfelsőbb Haditanácsból." - írja House. Harminckét szövetséges állam képviselői voltak jelen Párizsban, nyilvánvalóan lehetetlen volt, hogy ezek mind egyenlő szerepet játszanak a békefeltételek megállapításánál - teszi hozzá. („C" melléklet 55. oldal.)

„Bár ez az apparátus alkalmas volt arra a gyors és titkos cselekvésre, amely a háború vezetéséhez szükséges, kérdéses, hogy alkalmas volt-e egy olyan rendezés megalkotására, amely a 14 pontban lefektetett elveken kellett volna, hogy alapuljon." - írja Temperley. („A" melléklet.)

A nagyhatalmak tehát abból a célból, hogy a döntés az övék legyen, és hogy gyorsítsák a békeszerződések kidolgozását, Legfelsőbb Tanácsot alkottak a feltételek kidolgozására. Ebben a tanácsban az öt nagyhatalom két-két delegátussal vett részt. (Japán kivételével egy-egy kormányfő és külügyminiszter volt jelen az ülésen.)

A Tízes Tanács által kidolgozott békeszerződés tervezeteket azután az összes szövetségesek delegátusaiból álló Plénum elé terjesztették, jóváhagyás végett. Gyakorlatban a Plénum ülései tisztán formalitásokká váltak. A nagyhatalmak által javasolt szöveget a legtöbb esetben simán elfogadták.

Miután a Tízes Tanács értekezéseiről sok dolog kiszivárgott a nyilvánosságba, a négy kormányfő (Wilson, Lloyd George, Orlando és Clemenceau) később a fontosabb kérdéseket olyan szűkebb körű értekezleteken vitatta meg, amelyekről a Tízes Tanács többi tagját kizárták. Az öt külügyminiszterből külön ötös bizottságot alakítottak. A lényeges kérdésekben döntő Négyes Tanács és a kevésbé fontos ügyekkel foglalkozó öt külügyminiszter tanácsa tehát átvette az eredeti Tízes Tanács hatáskörét. De még mielőtt a Tízes Tanács kettéoszlott volna, egy olyan szervezeti változást vezetett be, amely messzemenően befolyásolta a békekonferencia további menetét és a békeszerződések kialakításának módját. A békekonferencián megjelent szövetséges delegátusokat ugyanis felszólították, hogy adják elő kívánságaikat a Tízes Tanács előtt. A delegációk írásban nyújtották be követeléseiket, majd a Tízes Tanács meghívására a fődelegátusok szóban is előadták kéréseiket, részletesen megindokolva őket. A nehézkes tízes bizottság (mely titkárokkal és szakértőkkel együtt 30-40 emberből is állt) órákat töltött el azzal, hogy meghallgatta a kis államok delegátusainak fejtegetéseit. A románoktól és görögöktől a drúzokig és a cionistákig a legkülönbözőbb nemzetek képviselői vették igénybe a Legfelsőbb Tanács idejét. Hogy az eljárást gyorsítsák, a Legfelsőbb Tanács tagjai elhatározták, hogy bizottságokat és albizottságokat alakítanak kijelölt problémák tanulmányozására és az egymással ellentétes követelések megvitatására.

Azoknak a feladatoknak oroszlánrésze, amely eredetileg a legfelsőbb Tízes Tanács elé tartozott, így azután a szakértő bizottságokban került megoldásra, a „négy nagy" - Wilson, Clemenceau, Lloyd George és Orlando - pedig a békekonferenciától elzárkózva, csak a politikailag legfontosabb vitás kérdésekkel foglalkoztak. A külügyminiszterek ötös tanácsa viszont teljesen harmadrangú testületté degradálódott. (House: Paris ..., 55. „C" melléklet és Rayner: 20 years, p. 22-23. „B" melléklet).

A békekonferencián résztvevő kisebb államok képviselői megpróbálták ugyan jogaikat megvédeni, de sikertelenül. Az első plenáris ülésen ellentmondás nélkül megválasztották az öt nagyhatalom által jelölt elnököt: Clemenceaut, a főtitkárságot és az öt nagyhatalom képviselőiből álló szövegező bizottságot. A második plenáris ülésen, egy héttel később a kisebb államok kísérletet tettek jogaik érvényesítésére, mire Clemenceau a nagyhatalmak 12 millió katonájára való hivatkozással elutasította őket. (House: Paris ... 56. old. „C" melléklet).

A békekonferencia munkájának mikéntjére nagy befolyással volt az a körülmény, hogy a konferencia vezetőségén 1918 első hónapjaiban egyre jobban úrrá lett a sietség érzése. A békekonferencia vezetőinek tulajdonképpen kettős feladatuk volt; egyrészt összeegyeztetni a szövetséges nemzetek egymásnak ellentmondó követeléseit a békeszerződések megalkotásánál, másrészt rendet tartani Európában. A nemzeti rivalitások, társadalmi elégedetlenségek kirobbanásai és a háború utáni gazdasági káosz az utóbbi feladat megoldását szinte lehetetlenné tették. A konferencia vezetői ráébredtek arra, hogy a békekötés elhúzódása az aktuális nehézségeket csak fokozni fogja, és ezért mindent megtettek a békemű gyors megalkotásáért.
Amikor Bajorországban és Magyarországon a munkásság forradalmi kormányai kerültek uralomra (1919. március) Párizsban elhatározták, hogy a német békét gyorsan létrehozzák, hogy Németország lefegyverzését és a gazdasági blokád megszüntetését minél előbb végrehajthassák. A közép-európai nyugtalanság megszüntetése szerintük csak így volt elérhető. Ugyanakkor az osztrák, magyar és bulgár békeszerződések létrehozatalára irányuló munkálatokat is meggyorsították.

Mindeme szervezeti és tempóváltozások következtében a közép-európai békeszerződések kialakításának döntő faktorai a szakértő bizottságok lettek. Ezek jelentőségeiről és fogyatékosságairól számolunk be a következőkben.

3. fejezet
A szakértői bizottságok jelentősége

A békekonferencia történetének feldolgozói egyetértenek abban, hogy az a körülmény, mely szerint a konferencia munkarendjét, munkametódusát és szervezetét nem vitatták meg és tervezték ki előzetesen, hanem a körülmények hatása alatt a konferencia folyamán alakították ki, végzetes hatással volt a konferencia eredményére. Így történt az, hogy a békekonferencia döntő szakában a három, illetve négy (Wilson, Lloyd George, Clemenceau és olykor Orlando) államférfi a szakértőktől és a többi delegátusoktól teljesen elzárkózva tanácskozott. A részletek megvitatása és kidolgozása úgyszólván végleges formában pedig azoknak a szakértő bizottságoknak a kezébe került, amelyeknek szervezetük és összetételük folytán nem lehetett áttekintésük az általános problémákról és a különböző bizottságokban létrejövő, igen mélyreható határozatok összegezett hatásáról, Európa új térképére és gazdasági státusára. (Hiszen még azzal sem voltak tisztában, hogy egy végleges békeszerződés, alig változtatható szakaszait alkotják meg.) A mozaikszerűen összeadódó javaslatok egységes megítélése átfogó európai szempontok szerint elmaradt.

szerint ( vö. „E" melléklet 38. old.) a fordulópont a békekonferencia átszervezése szempontjából 1919. január 29-én következett be, amikor Wilson elnök a Tízek Tanácsában, türelmetlenné válván, az időpazarló viták felett, felszólította az angol és amerikai szakértőket, hogy üljenek össze és állapodjanak meg közös javaslatokban. Ezzel a szakértők, akiknek eredetileg az volt a feladatuk, hogy saját delegációjukat informálják, fontos önálló feladatokhoz jutottak, amelyek jelentősége az idők folyamán egyre növekedett, Shottwell innen származtatja a békeszerződések fő hibáit: „A békeszerződéseknek a fő hibája az volt, hogyha az összes áldozatokat összeadjuk, az egész súlyosabb volt, mint a részletek összege". E feltételek teljesítése a legyőzött nemzetek részéről azt jelentette volna, hogy nem tudják fenntartani tisztességes életstandardjukat. (Shotwell, 44. oldal.) Hogy a békekonferencia idején ezt a tényt nem látták előre, az annak tulajdonítható, hogy a konferencia szervei, ahogy végül is kialakultak, soha nem voltak megfelelő kapcsolatban egymással vagy az irányító főkkel. Több mint 12 különböző bizottság foglalkozott az Európát és a gyarmati világot alapvetően megváltoztató határozatok meghozatalával. Más-más bizottság foglalkozott minden egyes szövetséges territoriális kérdéseivel, gazdasági, kisebbségi kérdésekkel, háborús pusztításokkal, jóvátétellel stb. Amikor a különböző részeket összeszedték, csak akkor derült ki, hogy mit is jelent az egész, írja Shotwell, ugyanitt.

Shotwell megemlíti azt is, hogy ezt a katasztrofális fejlődést sokan, köztük 

 is, Wilsonnak tulajdonítják. Shotwell szerint Wilson metódusa, hogy a szűk körű érdeklődésű specialistákat az egészet áttekinteni tudó politikusok alá rendelte, helyes lett volna, ha ezt konzekvensen keresztülviszik. Ezt a tervet azonban tökéletlenül hajtották végre. Nem szervezték meg tervszerűen a konferenciát, nem jelölték ki, hogy milyen feladatokat kell a specialistáknak és melyeket a politikai döntésekért felelős fődelegátusoknak megoldaniuk. A politikai döntésekre hivatott delegátusok azzal voltak elfoglalva, hogy saját stratégiájukat dolgozzák ki, és nem értek rá a konferencia struktúrájával foglalkozni. Így azután a szakértőket egy időre először elfelejtették, közben a delegátusok által tárgyalt problémák egyre komplikáltabbak lettek, aminek az lett a következménye, hogy a szakértőket nem annyira bevonták a tárgyalásba, minthogy inkább alávetették magukat a specialistáknak. „Ahelyett, hogy az egyensúlyt tartották volna a tárgyalások egész ideje alatt, a mérleg az egyik végletből a másikba billent." (27. oldal.) Ez a körülmény nagymértékben felelős a szerződés hibáiért, mint az a konferencia eredeti dokumentumainak tanulmányozásából feltétlenül ki fog derülni - írja Shotwell.

Nagy történeti művében Temperley is megállapítja, hogy az a kísérlet, hogy komissziók alakításával legyenek úrrá a békekonferenciák elé kerülő rengeteg kérdésen, sikertelenséggel végződött. „A Legfelsőbb Tanács nem ellenőrizte a komissziókat munkájuk közben és egyhangú jelentés esetén az Ötös és Négyes Tanács simán elfogadta a szakértők javaslatát. Ha olykor mégsem felelt meg nekik a javaslat, elvetették, és sietve újjal helyettesítették, anélkül, hogy megkérdezték volna azokat, akik hivatva lettek volna ítélni ezekben a kérdésekben. A vezető államférfiak nem tudták megfelelő módon felhasználni a szakértők tudását, „ez volt fő oka annak, hogy a békerendezés egyes részei nem csak igazságtalanok, de alkalmazhatatlanok is." (Temperley: History of the Peace Conference of Paris. I. kötet. Part III. Chapter 7., vö. „A" melléklet.)

A szakértő bizottságok munkáját illetőleg hasonló véleményen van Nicolson is. Szerinte igen ártalmas volt a szakértők és a fődelegátusok közötti együttműködés hiánya. Ez a munkametódus egymástól izolált rekeszeket létesített és kizárta a felelősség koncentrálását. Mindez extrém esetekben a célok teljes divergálásához vezetett. A Gazdasági Bizottság pl. azon iparkodott, hogy lehetetlenné tegye Németország számára azoknak az összegeknek a megfizetését, amelyeket a Reparációs Bizottság tőle kicsikarni igyekezett. „Ennek eredményeképp csak a legutolsó pillanatban voltak fődelegátusaink képesek arra, hogy a szerződést, mint egészet átolvassák. És csak ekkor kezdtek ráébredni arra, hogy összevéve a békék sokkal kegyetlenebbek (

) voltak annál, mint amit ők valaha is kívántak vagy feltételeztek. (p. 112.) Nicolson egyébként azt is kifogásolja, hogy a szakértőket találomra helyezték el olyan bizottságokban, amelyeknek témájával nem foglalkoztak eleget; ő például balkáni specialista volt, mégis a csehszlovák határbizottságba tették: „Ez olyan téma volt, amelyhez egyáltalán nem voltam képesítve." (p. 113., „D" melléklet.)

Nicolson a magyar szempontból fontos területi bizottságok megalakítását és működését súlyos szavakkal kritizálja. Először is ad hoc hívták életre őket - írja -, nem azért, hogy valamely általános elvi kérdést tisztázzanak, hanem hogy foglalkozzanak valamilyen pillanatnyilag felmerült kérdéssel, amikor pl. az egyik új állam memorandumot intézett a konferenciához, melyben ezt vagy azt a területet kéri. „A bizottságok fő feladata tehát nem az volt, hogy általános területrendezési javaslatokat tegyenek, hanem az, hogy véleményt mondjanak bizonyos államok partikuláris igényei felett."

Ez a metódus szerencsétlen következményekkel járt. A román követelésekkel foglalkozó bizottság csak Erdélyre gondolt, a cseh követelésekkel foglalkozó bizottság meg csak Szlovákia déli határaira koncentrálta magát. Amikor ráébredtek arra, hogy ez a két teljesen elkülönített bizottság közös erővel olyan terület és lakosság veszteséggel sújtotta Magyarországot, amely összevéve valóban rendkívül súlyos, akkor már késő volt. Ha a munkát egy „Magyar Bizottságra" bízták volna, nemcsak több határ állt volna rendelkezésre a vita kapcsán adás és elvétel céljából, de nyilvánvaló lett volna, hogy a kikényszerített területátengedések több magyart helyeztek idegen uralom alá, mint amennyi összefért volna az önrendelkezés elvével.

Igaz ugyan, írja Nicolson, hogy utolsó pillanatban egy Coordination Committee felállítását határozták el, de ekkor már nagyon nehéz volt revideálni sokheti kimerítő vita után létrejött határozatokat. Éppen ezért az utóbbi bizottság képtelen volt arra, hogy lényegesen megváltoztassa a békefeltételeket.

Végül megemlíti Nicolson azt a hibát is, hogy a területi bizottságokat megalakulásukkor nem figyelmeztették arra, hogy javaslataik véglegesek és döntőek lesznek. Emellett a komissióknak kezdettől fogva tilos volt „politikai" javaslatokat tenniük, vagy „elvi" nézeteket hangoztatniuk.

A legyőzöttekkel szemben legkevésbé megértő francia álláspont uralmát is megállapítja Nicolson a bizottságokról szóló fejtegetések kapcsán. A franciák álláspontja az volt, hogy a bizottságok főfeladata az új államokat mindazzal ellátni, amire szükségük van, biztonsági és gazdasági szempontból. De azt nem közölte senki a bizottságokkal, hogy milyen mértékben kell ezt az érvet elfogadni. Arra nézve sem kaptak utasításokat, hogy az új államok „történeti" érvekkel alátámasztott követeléseit mennyiben kell respektálniuk. Így azután a szakértő bizottságok a legkülönbözőbb érvekkel támasztották alá határozataikat, egyszer történeti, azután nemzetiségi, aztán gazdasági szempontokkal érvelve, de minden esetben a legyőzöttek ellen döntve. „Ily módon történt, hogy kicsiny kompromisszumok, hamis elveken alapuló incidentális érvek felhalmozódásával a Wilsonizmus épülete tégláról-téglára lerontatott. Az egész folyamat itt sem annyira a rossz szándéknak, mint inkább a szándékok állandó bizonytalanságának volt a következménye."

Nicolson megemlíti azt is, hogy a szakértő-bizottságokban dolgozó fiatal emberek érzelmileg inkább az új államok felé fordultak. Szinte mentegetődzve mondja, hogy egész idő alatt nem Németországra, Ausztriára, Magyarországra stb. gondoltak, hanem az új Szerbiára, Csehországra, Lengyelországra, mégpedig lelkesedéssel. Ez a beállítottság 

 c. folyóiratának olvasása közben alakult ki bennünk, írja. Nem a bosszú vezetett minket volt ellenségeinkkel szemben, de „anyai érzés" az új államok iránt. A párizsi konferenciát csak úgy lehet megérteni, ha ezt az érzelmi impulzust tekintetbe vesszük, teszi hozzá. (Nicolson, 33. oldal, „D" melléklet.)

Nicolson 126-131. D. m.

4. fejezet
A legyőzöttek képviselőit kizárják a tárgyalásokról

A konferencia szervezetének megváltozása (mely Wilson első távolléte alatt, februárban lett nyilvánvaló, de amelyet Wilson is helyeselt) magával hozta azt, hogy a konferencia programja is megváltozott. Mivel a vezetők s a szakértő bizottságok a részletek tanulmányozására szorították a konferenciát „értelmetlen lett volna feltételezni, hogy mindezt a munkát csupán egy prelimináris dokumentumra fogják fordítani, [...] amely csupán alapját képezné olyan további tárgyalásoknak, amelyek ismét leronthatnák a tél egész munkáját." Egy részletes szöveg elkészítése kész helyzetet teremtett, melyet nem volt könnyű megváltoztatni. Egy olyan szöveget alkottak meg, amelynek újból való átdolgozása nem lett volna könnyű feladat.

Rendkívül meggyőzően és a többi memoáríróval egyezően fejti ki Harold Nicolson nézetét arról, hogy hogyan alakult - a pillanatnyi szükségletek hatása alatt - az előzetes békeszerződés szöveg véglegessé, Nicolson amellett e változás katasztrofális hatását a békemű értelmes és tartós voltát illetően igen élesen hangsúlyozza. Könyvében leszögezi, hogy 

 igaza van, amikor megállapítja, hogy egy, a szövetségesek közötti előzetes megállapodás és pontos program nélkül egy konferenciát megkezdeni rendkívül veszélyes. És ez történt pedig éppen Párizsban. Pedig két dolgot kezdettől fogva feltétlenül tisztázni kellett volna: 1.) előzetes vagy végleges békeszerződés szöveget szerkesztenek-e, 2.) a szerződést diktálni fogják-e, vagy pedig a volt ellenségek képviselőivel való tárgyalások útján akarják-e azokat létrehozni:
A legkülönösebb az volt, hogy 10 héten át - március közepéig - ezek a kérdések Párizsban szóba sem kerültek és így „a világ uralkodóinak fogalmuk sem volt arról, hogy ez a szerződés, amelyet megvitatnak, diktátum lesz-e, vagy tárgyalásra kerül?" Eredetileg azt gondolták, hogy előzetes szerződésről van szó, amelyet a győztesek állapítanak meg és kényszerítenek rá a legyőzött ellenségre. Ebben a szerződésben csupán a leszerelésre vonatkozó feltételek lettek volna lefektetve, továbbá a jövőbeni területi rendezés alapvonalai. „Minden egyéb részlet ezt követőleg egy „kongresszus" elé került volna, amelyen az ellenség is képviselve lévén, alkalma lett volna ellenjavaslatok megtételére." Wilson még március 19-én sem tudta eldönteni, hogy előzetes, vagy végleges szerződést akart-e. Félt, hogy a szenátus ratifikálni fogja az előzetes szerződést, hogy azután elvethesse a későbbi,  is magában foglaló végleges szerződést.

Közben kiderült, hogy a szerződéstervezet területi és egyéb részletkérdésekre vonatkozó javaslatok már olyan stádiumban vannak, hogy némi átdolgozással bedolgozhatók a készülő szerződéstervezetbe, amely ezzel már végleges szerződésnek is alkalmas. Nicolsonnak már most az a tézise, hogy az áttérés az előzetes béke koncepcióiról a végleges békére okozta azt, hogy az ellenség képviselőit kizárták a tárgyalásokról.

Párizsban mindenki azt hitte, egyelőre csak arról van szó, hogy a szövetségesek egymás között akarnak megegyezni a békefeltételekről, és amint ezeket bemutatják a legyőzötteknek, a konferencia kongresszusa fog átalakulni, amelyen ellenséges és semleges államok is részt vesznek a tárgyalásokon. Nicolson azt állítja, hogy a volt ellenség kizárása nem történt tervszerűen, hanem úgyszólván elfeledkeztek róluk. Mindenki identifikálta a prelimináris békét a szövetségesek konferenciájával és a végleges békeszerződést az általános kongresszussal, de amilyen mértékben a szakértőbizottságok olyan javaslatokat produkáltak, amelyek alkalmasaknak látszottak egy végleges dokumentumba való beillesztésre, az előzetes békeszerződés fokozatosan beleolvadt a végleges békeszerződés koncepciójába. És ahogy feladták az előzetes békekoncepciót, és helyébe a végleges békeszerződés lépett, úgy örökölte az utóbbi az előbbitől a diktátum gondolatát a tárgyalással szemben. „Alig vettük észre, hogy mi is történt tulajdonképpen, amikor ez a változás végbement." (95-99. oldal, „D" melléklet.)

Nicolson ugyanitt (88. 90 oldal) kifejti, hogy milyen katasztrofális hatással volt a béke igazságos és tartós voltára az a körülmény, hogy a békeszerződések már 1919 telén és tavaszán végleges alakot nyertek, éppen a szakértő bizottságok javaslatai alapján. Megállapítja, hogy a kisebb államok semmivel sem törődtek, csak azzal, hogy területüket és erőforrásaikat növeljék, legyőzött ellenségeik rovására. Clemenceau nem tett semmit eme sajnálatos szándékuk („regrettable intentions") ellensúlyozására. Ha Clemenceau ragaszkodott volna ahhoz, hogy Franciaország, a csehek és a románok mérsékeljék követeléseiket elannyira, hogy azok összeegyeztethetők legyenek a wilsoni pontokkal, néhány nap alatt megbukik és helyére egy olyan államférfiú kerül, aki Franciaország akkori felfogásának jobban megfelel. Ugyanez lett volna Lloyd George, Bratianu, Kramár, vagy 

sorsa is, ha a wilsoni felfogást követik. A párizsi delegátusok tehát az otthoni közvélemények terrorja alatt álltak, éppen ezért lehetetlen volt számukra 1918 első hónapjaiban olyan szerződést megalkotni, amely a 14 ponttal harmonizált. Ezért már 1918 decemberében meg kellett volna állapodniuk a szövetségeseknek abban, hogy a végleges békeszerződés szövege megalkotásának idejét kitolják addig, amíg a közvélemény józanabbá válik és megengedi annak a 14 pontnak alkalmazását, melyeknek alkalmazását a szövetségesek megígérték. Mint azonnali feladat, elég lett volna előzetes békét kötni a célból, hogy a leszerelés és a blokád megszüntetését lehetővé tegyék. (90. oldal, „D" melléklet).

Temperley (művének VI. kötetében, az Epilogue részében 1. alatt) szintén azt állítja, hogy még március második felében is előzetes békemegkötéséről volt szó. Csak áprilisban ejtették el végleg ezt a tervet.

Tekintettel arra, hogy a békeszerződések kidolgozásának döntő stádiumában a legyőzöttek képviselőit nem hallgatták meg és hogy későbbi szereplésük rövid, jelentéktelen papíros-háborúra szorítkozott, felmerül a kérdés, hogy egyáltalán békekonferenciának lehet-e tekinteni azokat a tanácskozásokat, amelyeknek eredményeként a Párizs környéki békeszerződések létrejöttek.

Lássuk, mit ír erről az igen óvatosan formulázó Temperley.
„... A békekonferencia eljárásmódja szokatlan volt. Valóban kétséges, hogy joga van-e arra, hogy egyáltalán konferenciának (vagy kongresszusnak) nevezzük. Konferencia vagy kongresszus rendszerint azzal jár, hogy a békét aláíró mindkét fél között szóbelileg megvitatják a békefeltételeket. Ilyen szóbeli vita soha nem ment végbe, és minden tranzakció írásban történt. Kérdéses, hogy az ilyen eljárás bölcs-e és biztos, hogy szokatlan. Temperley: History. Vol. VI. Epilogue, 3. „A" melléklet). A nézetek annyira fontos kicserélése, a vitás pontok szóbeli megvilágítása feltétlenül jó hatással lett volna a szerződések megalkotására - jegyzi meg Temperley.

A békekonferenciának egy olyan mérsékelt bírálója, mint J. T. Shotwell is megállapítja, hogy az áttérés egy csupán prelimináris békéről arra a részletes dokumentumra, amelyet végül is produkáltak, kiáltott azután, hogy a volt ellenség kormányai is részt vegyenek annak kialakításában, hogy a békeszerződés egy tartós béke alapjait alkothassa." (At the Paris Peace Conference, 38. old., „E" melléklet.)

Márciusban már nyilvánvaló volt, hogy a párizsi békekonferencia nem prelimináris békeszerződést alkot meg, amelyet később egy részletes szerződés fog követni, hanem végleges szöveg megalkotásán dolgozik. E változás jelentőségét senki sem vette észre abban az időben. Hogy egy részletekbe menő végleges békejavaslaton a volt ellenséges delegáció meghallgatása után már aligha lehet változtatni, ez a dolog természetéből következett, de az csak később lett nyilvánvaló - írja Shotwell ugyanott.

Igen érdekes House ezredesnek a kérdésekkel kapcsolatos kritikája a konferenciáról (Paris, Conference of..., 60. p., vö. „C" melléklet).
Szerinte a fegyverszünet megkötése után rövidesen előzetes békét kellett volna kötni és végleges békeszerződést csak később. Az előzetes békeszerződésben elég lett volna leszerelésről, reparációkról és a határokról dönteni. De úgy a határok vonalát, mint a reparációs összeget elasztikusan kellett volna körvonalazni. Egy gyors előzetes béke igen sok bajtól óvta volna meg Európát. Ezt a szerződést az Egyesült Államok szenátusa is

, és ezzel lekötötte volna magát a később kényelmesen megszerkesztett végleges békeszerződés mellett is.

(

, itt említjük meg, hogy House a legvégzetesebb dolognak azt tartotta, hogy az Egyesült Államok nem ratifikálták a francia-amerikai biztonsági szerződést. Ennek a szerződésnek a fontosságát nem érezték át a párizsi konferencián. Pedig, ha a franciák meggyőződtek volna arról, hogy Amerika megvédi őket, úgy a határkérdésben, reparáció és leszerelés kérdésében jobban beilleszkedtek volna a világ közvéleményébe, 1919-ben. (Csak 7 évvel a konferencia után látjuk, hogy a lényeg: a Népszövetség és Franciaország biztonsága, ezektől függ a nyugati civilizáció élete. A szövetségesek súlyos háborús veszteségei elvették az államférfiak érzékét az arányok iránt." - írja House.

5. fejezet
Az etnikai elv és az önrendelkezési jog alkalmazásának kérdése

A békeszerződés legtöbb kritikusa egyetért abban, hogy e népek rendelkezési jogán és az etnikai elven Párizsban sok sérelem esett. A nemzeti elvet egyoldalúan hajtották végre, csupán a győzteseknél fogadva el azt az argumentációt, hogy az egy nemzethez tartozókat egy államban kell egyesíteni. Azt, hogy az etnikai és önrendelkezési elv megsértése bizonytalanná teszi az egész békeművet, és az egymásra utalt népek között veszedelmes szakadékokat okoz, azt többnyire elismerik.

Azt a körülményt, hogy az önrendelkezési jog megsértésével a győztesek adott szavukat szegték volna meg, már nem mindegyik kritikus hangsúlyozza. A legélesebben még Keynes teszi fel a kérdést, amikor művének 42-43. oldalán részletesen ismerteti a német fegyverletételt megelőző jegyzékváltást Washington és Berlin között, és ismerteti Wilson 1918. november 5-én, a német kormánynak küldött válaszjegyzékét, amelyben az elnök a vele társult kormányoktól kapott válaszok alapján közli, hogy a szövetségesek „hajlandók békét kötni a német kormánnyal az elnöknek 1918. január 8-án a Kongresszushoz intézett üzenetének feltételei, valamint a következő üzeneteknek a helyreállításra vonatkozó elvei alapján." A szövetségesek tehát „szokatlanul ünnepélyes és kötelező jellegű körülmények" között szerződést kötöttek Németországgal, melynek értelmében Németország letette a fegyvert, ezzel szemben a békekonferencia olyan békefeltételeket fog megalkotni, amelyeknek az elnök üzeneteihez kell alkalmazkodni. Keynes hangsúlyozza, hogy az üzenetek nagy része csak szellemről, célról, szándékról, nem pedig konkrét megoldásról szól, mégis vannak bizonyos kérdések, melyeket véglegesen megold. Keynes idézi a kongresszushoz intézett február 11-i üzenetét: „Nem lesznek annexiók, nem lesz hadisarc [...] Minden területi rendezés, melyet ez a háború szükségessé tett, az illető lakosság érdekében és annak javára fog történni, nem pedig mint egyszerű megállapodás vagy igények kompromisszuma versengő államok között." (Még élesebben formulázta ezt Wilson július 4-i beszédében: „Minden kérdést a közvetlenül érintett nép szabad beleegyezése útján fogunk megoldani és nem valamely másik nemzet nagyobb külső befolyásra vagy uralomra irányuló érdeke alapján.").

Keynes szerint ez a bölcs világprogram 1918. november 5-én belekerült egy ünnepélyes szerződésbe, melyet a világ összes nagyhatalmai aláírtak. De aztán beleveszett Párizs iszapjába. Szelleméről Párizsban részben nem is vettek tudomást, részben kiforgatták eredeti mivoltából.
Keynes szerint ennek a szószegésnek az volt egyik fő oka, hogy a békekonferenciát Párizsba helyezték, és így a békekonferencián franciák vitték a szót. Ők a békekonferencia elején mindjárt a leghatározottabb és legtúlzóbb javaslatokkal álltak elő. A többiek is tudták, hogy ajánlatos a legszélsőbb álláspontból kiindulni. Clemenceaut aztán „mérsékeltnek" mondták, mert az elfogulatlanság álarcában elvetette minisztereinek túlzó javaslatait. Nagyon sok javaslat Párizsban azért ment keresztül a konferencián, mert az angolszászok nem ismerték eléggé a vitás kérdést, vagy mert Franciaország szövetségeseinek nagyon is makacs kritikája kellemetlen helyzetbe hozta őket, és nem akartak mindig az ellenség pártfogóiként szerepelni. Ha Amerika és Anglia érdeke nem forgott szóban, kritikájuk erőtlen volt és ily módon nem egy határozatot fogadtak el, melyet még maguk a franciák sem vettek nagyon komolyan. Keynes ismerteti Clemenceau antiszentimentális hatalompolitikáját és annak a nézetének ad kifejezést, hogy Clemenceau pozíciója azért volt olyan erős, mert ő legtudatosabban és legkonzekvensebben képviselte azt az álláspontot, hogy a hatalom politikája elkerülhetetlen, hogy nincs szükség Népszövetségre, önrendelkezési elvre, Őt csak a hatalmi egyensúly érdekelte francia szempontból.

Azt, hogy a Wilson-Clemenceau párbajban Wilson maradt alul, azt részben Wilson pszichológiai és értelmi fogyatékosságainak tulajdonítja Keynes, részben a párizsi környezet befolyásának. (28-31. lap.) Clemenceauval ellentétben Wilsonnak nem volt semmiféle összefoglaló terve. Amint elvei gyakorlati megvalósítására került sor, eszméi ködössé és homályosokká váltak. Részletjavaslatai nem voltak, európai kérdésekről rosszul volt informálva, az európaiak között nehézkesen mozgott. Előzékenységgel és látszólagos engedékenységgel könnyen el lehetett mozdítani álláspontjáról. Meghatalmazott társai szalmabábok voltak. Így az eleven Clemenceau mögött a nehézkes Wilson idővel háttérbe szorult. Tűrte, hogy hétről-hétre együvé zárják, tanácsadó, támogató nélkül, két, nálánál sokkal élesebb eszű emberrel. „Tűrte, hogy elernyessze ez a légkör, hogy mások terei és adatai irányítsák a vitát, és hogy mások ösvényei vezessék." Az elnök Keynes szerint a többiekre bízta, hogy „győzzék meg őt arról, hogy a javaslatok jogosak és igazságosak. Erre megkezdődött a szofista szómagyarázatok hálójának szövése, mely végül is az egész békeszerződés szövegét teleaggatta a hazugság rongyaival." (38. oldal.) Így állt elő az a tragikomikus helyzet, hogy amikor Lloyd George az utolsó pillanatban mérsékelni akarta a feltételeket, rémülettel vette észre, hogy nem képes öt nap alatt meggyőzni az elnököt tévedéséről, melyről öt hónapon át elhitették vele, hogy ez a jog és az igazság. Ily módon az utolsó felvonásban az elnök, képviselte a makacsságot." (41. oldal.)

Ha nem is ilyen határozott formában, Temperley is elismeri, hogy a 14 pont elfogadásával a szövetségesek kötelezettséget vállaltak, melyet Párizsban teljesíteni kellett volna. De szerinte csak Wilson állt azon az állásponton, hogy a 14 pont elfogadása 

 semmissé tett minden előbbi olyan titkos megállapodást, melyeket a szövetségesek egymás között a háborús célokra vonatkozólag kötöttek. A többiek nem fogadhatták el teljesen ezt az álláspontot, mert akkor azzal vádolták volna őket, hogy az írott megállapodások szentségét veszik semmibe. Az eredmény kompromisszum lett. (Temperley: History, Vol. I., Part. II., Chap. V., I. 15. pont.) Temperley szerint a 14 pont nem volt elég precíz ahhoz, hogy a békekonferenciát irányíthassa, „Általános elveket hangsúlyozott, a gyakorlati megvalósítás módjait illetően homályos volt."

A titkos szerződések léte mindenesetre olyan mély ellentéteket okozott, hogy a fődelegátusoknak önmaguk számára kellett a döntést fenntartaniuk, ami gyakorlatban azt jelentette, hogy alapvető kérdések még tisztázatlanul hevertek a Négyek Tanácsa előtt, miközben a szakértő bizottságok már a részletek kidolgozásánál tartottak.

Temperley szerint a német szerződés megalkotásánál a népek önrendelkezési joga és egyes államok katonai biztonságának követelése ütköztek össze. Az eredmény minden esetben valamely kompromisszum volt. (

 Saar-völgy,  Az osztrák és magyar békeszerződéseknél a népek önrendelkezési joga és a szerződések szentsége közti konfliktus merült fel. Temperley idézi Wilsont, aki azt állította, hogy valahányszor valamilyen kérdést felvet a népek önrendelkezési jogára való hivatkozással, mindig azt állítják, hogy Anglia vagy Franciaország ünnepélyesen kötelezte magát valamilyen szerződéssel ebben a kérdésben: „Hiába mondom nekik, hogy ez a szerződés ellentétben állt az igazsággal, azt felelik, hogy a szerződések megszegése okozta a legtöbb háborút." (Temperley: History, IV. kötet, 4. fejezet, 6. oldal, 1. pont, „A" melléklet).

Temperley tapintatos formulázásával ellentétben, Nicolson élesen rávilágít arra, hogy a népek önrendelkezési jogának elsikkadása milyen nagy csalódást váltott ki az igazságos tartós békét várók lelkében. Ő, úgy mint Keynes, Wilson „párizsi összeomlásáról" beszél. Rámutat arra, hogy a legtöbb ember, ha napról-napra kénytelen nemet mondani kollegáinak, kísértésbe jut, hogy a kellemetlen precizitásokat kerülje, a beleegyezést vegyítse obstrukcióval, és hogy az ellentmondást elhalassza, addigra, amikor ismét engedhet valamit. Wilson majdnem mindent helytelenített, amit kollegái javasoltak. Ők viszont teljesen tisztában voltak vele, hogy ez számára milyen fájdalmas, és kihasználták ezt a szituációt. Wilson nem volt igazán harcos ember. Nicolson két olyan problémát emel ki, amelyeket illetően Wilsont az engedékenység ösvényére szorították: az egyik a titkos szerződések problémája volt, a másik a kisebb államok kérdése „kiknek képviselőit saját otthoni soviniszta közvéleménye, a hangos intranzigencia attitűdjének felvételére szorította." Wilson jelenléte a konferencián és Párizsnak, mint a konferenciahelynek kiválasztása ilyen körülmények között szerencsétlen dolog volt. (68-69. oldal). Idézi 

 és Keynes kijelentéseit arról, hogy Párizsban mindenki, aki mérsékelni igyekezett, németbarátság vádja alá került. A bombasokkos francia fővárosban nem lehetett tiszta fejjel tárgyalni. (76-77. oldal.)

Az eredmény Nicolson szerint morális összeomlás volt. A delegátusok egy része, mint a wilsoni elvek híve érkezett, és mint renegát távozott. „Azzal az elhatározással érkeztünk, hogy egy igazságos és bölcs békét kell megvitatni, és amikor elutaztunk, tudatában voltunk annak, hogy az ellenségeinkre kényszerített békeszerződések nem voltak sem bölcsek, sem igazságosak." (286. oldal) Nicolson könyvében egyébként kísérletet tesz arra is, hogy történetileg is megindokolja a béketárgyalásoknak ezt az eredményét.

Európa - írja Nicolson - egy egészen más civilizáció produktuma, mint Amerika. Európa megváltoztathatatlan adottságokat örökölt, és hosszabb gyakorlati tapasztalatok felett rendelkezik. Európa évszázados konfliktusok során megtanulta azt, hogy a háborús törekvések leghatásosabb ellenszere az erők egyensúlya.

Európa államférfiai talán lemondtak volna régi bizottságukról, egy tágabb értelemben vett biztonságért, amely Wilson népszövetségi elveire támaszkodott. De nem bíztak abban, hogy Amerika annyira önzetlen lesz, hogy a wilsonizmus győzelmét állandóan garantálni fogja Európában. Nem bíztak Amerika ideálizmusában, és jobban bíztak saját régi szisztémájukban. Ezért csak vonakodva tettek engedményeket a wilsoni elgondolásnak, és még ezeket az engedményeket is abban a tudatban tették, hogy az Egyesült Államok tevékenyen részt fognak venni a békeszerződések fenntartásának munkájában. Franciaországot azzal sikerült lebeszélni az önálló

hogy az Egyesült Államok fegyveres garanciáját helyezték számára kilátásba. A reparációs megállapodás sikere is attól függött, hogy jelen van-e az amerikai megbízott, Európa főhitelezőjének kiküldöttje, a jóvátételi bizottságban. Maga Wilson úgy alakította ki a békeszerződéseket, hogy Amerika együttműködése elkerülhetetlen legyen. Ilyen körülmények között, az amerikai szenátus elutasító határozata és Amerika izolációba vonulása döntő csapást mért arra a kompromisszumos megoldásra, amelyet Párizsban létrehoztak. Wilson nem is élte túl igyekezeteinek ezt a teljes fiaskóját. (206-207. oldal.)

Párizsban a kompromisszum érdekében Wilsonnak engednie kellett, és Nicolson kiemeli (203. old.), hogy Wilson megengedte Ausztria és Magyarország határainak oly megvonását, amely nyilvánvaló megsértése volt az ő elveinek.

Wilson végeredményben azért egyezett bele ezekbe az igazságtalanságokba, mert ezzel megmenteni vélte az akcióképes Népszövetséget, és meg volt győződve arról, hogy a népszövetségi alkotmány általános elfogadtatásával megnyílik az út ezeknek a bajoknak a jóvátételére. Azt hitte, hogy minden meg fog oldódni a Népszövetség útján. A 14. pont helyett egyre inkább a Népszövetség lett hitének alapköve, ami újabb szimptómája Wilson belső bizonytalanságának. (Nicolson 203-204. old.)

Itt szeretnénk kitérni arra, hogy a Magyarország és a szövetségesek között megkötött fegyverszüneti szerződés határozmányainak megszegését - amely világosan mutatta, hogy a szövetségeseknek fogják alkalmazni az önrendelkezési jogot és az etnikai elvet Magyarország esetében - hogyan kommentálták azok, akik komolyan vették a wilsoni ígéreteket.

Míg a legtöbb általunk idézett tekintély egyetért abban, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmak a wilsoni elveknek megfelelő béke megkötésére tettek ígéretet, Ausztriát és Magyarországot illetően eléggé vitás, hogy történt-e ilyen ígéret. Tény, hogy az osztrák-magyar 

 által 1918. október 4-én az Egyesült Államokhoz intézett  szerint Ausztria-Magyarország Wilson kibővített 14 pontja alapján hajlandó béketárgyalásokba kezdeni. Wilson október 19-i válaszában azonban kijelentette, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiára vonatkozó 10. pont, amely szerint „Ausztria-Magyarország népeinek alkalmat kell nyújtani autonóm fejlődésre", nem alkalmas tárgyalási alap már, mert az Egyesült Államok elismerték a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, mint de facto hadviselő kormányt a szövetségesek oldalán, és elismerték a jugoszlávok nemzeti aspirációinak igazságosságát is. Közben ugyanis az történt, hogy október 15-én a zágrábi deklarálta Horvátország függetlenségét, 18-án pedig Washingtonban deklarálták Csehszlovákia függetlenségét. A prágai Nemzeti Tanács viszont 20-án nyilvánította ki ugyanezt. Ausztria-Magyarország föderalizálásáról tehát nem lehetett többé szó.

Ebben a szituációban vette át a Monarchia külügyminiszteri posztját 

 és jegyzéket intézett Wilsonhoz és Lansinghez, kijelentvén, hogy azonnali fegyverszüneti tárgyalásokra hajlandó. Ez a két jegyzék október 29-én és 30-án érkezett Washingtonba, október 31-én a szövetségesek megállapodtak a fegyverszüneti feltételekben, és közölték ezeket Diaz tábornok, olasz főparancsnokkal, meghatalmazván őt, hogy a feltételek alapján kössön fegyverszünetet Ausztria-Magyarországgal. A fegyverszünetet november 3-án Páduában írták alá az osztrák-magyar hadsereg főparancsnokságának megbízottjai, de ennek érvényességét a független Magyarország kormánya már nem fogadta el. Novemberben Ausztria-Magyarország de facto már nem létezett.

A magyar kormány november 13-án Belgrádban írta alá a végleges fegyverszünet-szerződést a szövetségesekkel, melynek értelmében magyar csapatokat a Maros-Szabadka-Pécs vonalra kell visszavonni. Megkezdődött a határ menti területek megszállása román és szerb, majd cseh részről. De a kiürített magyar területek polgári közigazgatása magyar kézben kellett volna, hogy maradjon a fegyverszüneti szerződés értelmében, (Nota bene: már a páduai fegyverszünet I/4. pontja is lehetővé tette, hogy a szövetségesek csapatai Ausztria-Magyarország bármely stratégiailag fontos pontját megszállják. 

, p. 359., vö. „F" melléklet.)

Így, bár nehéz lenne kimutatni precíz jogi érvekkel, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmak kötelezettséget vállaltak arra, hogy Ausztriával és Magyarországgal az önrendelkezési jog alkalmazásával kötnek békét, mégis több angol és amerikai tekintélyt lehet idézni arra vonatkozólag, hogy ha nem is szigorúan véve jogilag, de politikai szempontból ilyen kötelezettség fennállt. Hiszen a szövetségesek nevében Wilson ismételten leszögezte magát az annexió és kontribúció nélküli békekötés és az önrendelkezési jog mellett. Igaz, hogy ezekkel a világ nyilvánossága előtt tett ígéretekkel szemben álltak azok az ígéretek, amelyeket a szövetségesek azoknak az államoknak tettek a titkos szerződésekben, amelyeket rá akartak venni a központi hatalmak elleni háborúban való részvételre, továbbá azokkal az ígéretekkel, melyeket a francia, angol és olasz kormányférfiak a békekonferencia előtti hónapokban tettek a választók és a parlamentek előtt a legyőzöttek megbüntetéséről, a nemzeti aspirációk kielégítéséről, katonai biztonságról, kártérítésről stb.

Nem vitás viszont az, hogy a belgrádi fegyverszüneti szerződést a demarkációs vonal ismételt beljebb tolásával flagránsan megsértették. Rendkívül fontosak és érdekesek ezzel kapcsolatban 

 tábornoknak, az Egyesült Államok békedelegációja katonai tagjának, Wilsonhoz 1919. márciusában intézett memoranduma, amelyben elítélve a Legfelsőbb Haditanács 1919. február 26-án létrejött határozatát a román-magyar demarkációs vonal még mélyebben Magyarország belsejébe való tolásáról, kijelenti, hogy a Legfelsőbb Haditanácsnak ez a határozata politikai hiba volt, melyet „az Egyesült Államok népe előtt erkölcsileg nem lehet igazolni...". Az Egyesült Államok kormányának vissza kellene vonatni a február 26-i határozatot, figyelmeztetni a Magyarországgal határos területek katonai parancsnokságait arra, hogy semmi olyan akcióba ne kezdjenek a magyar néppel vagy területtel kapcsolatban, amelyre a fegyverszüneti feltételek nyilvánvalóan vonatkoznak, közben a Legfelsőbb Tanács tegyen meg minden kísérletet arra nézve, hogy a magyar néppel ismét megkezdje a kommunikációt és biztosítsa a magyar népet arról, hogy a Társult Hatalmak szándéka az, hogy Magyarországgal Wilson elnök 1918. január 8-i üzenetében és az azt követő üzenetekben foglalt deklarációi alapján szándékoznak békét kötni." (Vesd össze Deák, 60. old.)

Bliss tábornok nyilván azon a véleményen volt, hogy a demarkációs vonal túltolása az etnikai határon nemcsak a fegyverszüneti szerződésnek, hanem az elnök ígéretének megszegését jelenti. Az új demarkációs vonalat igazságtalannak nevezi és kiemeli, hogy ennek a vonalnak az elismerését a magyarok úgy fogták fel, hogy a szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa elismerte a románokkal 1916-ban kötött titkos szerződést. A jelenlegi helyzet Magyarországon (Károlyi-kormányának visszalépése után) a Legfelsőbb Tanács határozatának egyenes következménye és ezt kellene Bliss szerint sürgősen jóvátenni.

Az etnikai elv tekintetbevétele érdekében egy hónappal később egy másik lépés is történt a hivatalos szövetséges személyiség részéről. 

 tábornok, az angol delegáció tagja, április 9-én jelentést szerkesztett Masaryk elnökkel való beszélgetéséről, amely jelentés a Külügyminiszterek Tanácsának május 3-i ülésén került megvitatásra. Ebben a jelentésben Smuts állást foglal amellett, hogy a csehszlovák-magyar határt az etnikai elvnek megfelelően vonják meg. (Vö. alább 9. fejezetet és  „G" melléklet, XVI., 220. ld. Közölve Deáknál is: 431. old.)

Smuts tábornok különben is azok közé a békedelegátusok közé tartozott, akik komolyan vették az önrendelkezési jogot és az etnikai elvet, és többször figyelmeztették a békekonferencia vezetőit ígéreteik betartásának fontosságára. Smuts teljesen kötelezőnek tekintette az amerikai elnök és a német kormány közti jegyzékváltás alapján létrejött megállapodást arról, hogy a békefeltételeknek alkalmazkodniuk kell a wilsoni elvekhez. Wilson elnökhöz 1919. május 30-án intézett levelében megállapítja, hogy az ő nézete szerint a szövetségesek ünnepélyes kötelezettségvállalással fogadták meg, hogy „wilsoni békét kötünk az Ön 14 pontjának és az 1917-ben hirdetett elveknek megfelelően." A wilsoni elveknek szellemével ellenkező rendelkezés voltaképp valóságos szerződésszegés, írja Wilsonnak. Borzalmas csalódás volna, ha a népek azt hihetnék, hogy nem kötöttünk wilsoni békét", teszi hozzá, „és ez a béke talán nagyobb szerencsétlenség lesz a világra nézve, mint volt maga a háború."

Tasker Bliss és Smuts ez írásaiból világosan látszik, hogy a wilsoni elveknek, tehát az önrendelkezés jogának, semmibevevése nemcsak a párizsi békekonferenciát utólagosan kritizáló írók és politikusok elméleti problémája, hanem magán a konferencián is elsőrangú fontosságú kérdés volt.

Hogy a magyar kormány és közvélemény mennyire abban a felfogásban élt a Károlyi-rezsim idején, hogy a wilsoni elvek alapján igazságos békét kaphat és hogy a szomszédos államok csapatainak benyomulása, valamint az ottani viszonyok erőszakos megváltoztatásában a fegyverszüneti szerződés flagráns megsértését látja, az világosan kitűnik 

 jelentéseiből is. Coolidge professzor tagja volt az amerikai békedelegációnak és 1919 januárjában érkezett Budapestre, hogy tanulmányozza a helyzetet. Első jelentését Hunter-Miller IV. kötetében is megtalálni a 6. oldalon, a többi Deák kéziratból idézi. (Vö. 15-16. oldal, „F" melléklet".)

A többi idézett ellentétben, Temperley különbségeket lát a wilsoni elveknek a német szerződésben való alkalmazásának és az osztrák, magyar, bolgár szerződésekben való alkalmazásának mikéntje között. Szerinte jogos a német békeszerződéssel kapcsolatosan azt kérdezni, hogy megfelel-e a wilsoni elveknek, avagy nem. A fegyverszünet előtti német-amerikai jegyzékváltást ugyanis Temperley is kötelező szerződésnek tekinti ebből a szempontból. Az osztrák, magyar és bolgár szerződések jogosságát ilyen egyszerű kérdéssel nem lehet megállapítani Temperley szerint. Wilsont ugyan kötötték elvei, de ezek sokkal nehezebben alkalmazhatók Ausztria, Magyarország és Bulgária esetében, és sokkal kevésbé precízen voltak formulázva a wilsoni megnyilatkozásoknak ezekre az államokra vonatkozó részében. A titkos szerződések, a néprajzi és gazdasági problémák komplex volta olyan nagy akadályokat állítottak ebben a három esetben az önrendelkezési és nemzetiségi elvek alkalmazása elé, amelyek a német szerződés esetében nem álltak fenn. Ez magyarázza meg Temperley szerint azt, hogy a szövetségesek a német delegáció minden olyan ellenvetésére válaszoltak, amely etnikai kérdésekről szólt, viszont Magyarország és Bulgária esetében a szövetségesek még csak megvitatni sem voltak hajlandók az ilyen kérdéseket. („Sokkal könnyebb a német, mint a másik három." - Baker: Wilson, 247. oldal.) Szerződés territoriális rendelkezéseit összeegyeztetni a 14. ponttal, és a többi elvekkel... (Temperley: History. IV. Volums., 439. oldal.)

Temperley eme fejtegetésének az a célja, hogy visszautasítsa az osztrák, magyar és bulgár szerződések igazságtalan volta elleni vádat. Ezért hangsúlyozza, hogy az önrendelkezési és etnikai elvet nem kellett és nem lehetett oly precízen alkalmazni ezeknél az államoknál, mint Németország esetében. Ezeket az elveket ugyanis kétségtelenül súlyosabban sértik a magyar békeszerződés határozmányai, mint a németé.

Temperley könyvének 4. kötetében külön passzust szentel annak a kérdésnek, hogy miért nem alkalmaztak számos esetben, ott ahol eltértek az etnikai elvtől, népszavazásokat, hogy így megállapíthassák a népakaratot. Szerinte az önrendelkezési jog és az etnikai elv alkalmazásától azért kellett eltérni, mert tekintetbe vették a szabad közlekedés fontosságát és gazdasági szükségességeket. Temperley szerint a 14 pont és a többi wilsoni nyilatkozat egyébként maga is ellentéteket foglal magában, így Wilson is elismerte, hogy azzal, hogy

 Lengyelországnak szánta, megsértette az önrendelkezési jogot, de „itt két egymással ellenkező elv ütközött össze," mondotta Wilson.

A másik oka annak, hogy pl. a rutének és magyarok millióinak idegen uralom alá való helyezésekor miért nem kérdezték meg őket népszavazás útján, hogy melyik uralmat választják, Temperley szerint az volt, hogy a népszavazások megszerzése elé megoldhatatlan nehézségek tornyosultak. Szövetséges csapatokat igen nagy mértékben kellett volna igénybe venni, és az egész népszavazás keresztülvihetetlen lett volna, amikor Magyarországon Tanácsköztársaság volt. Ezért, írja Temperley, a három Közép-Európát és Balkánt újjárendező szerződésben (Saint-Germain, Trianon és Neuilly) csupán két olyan helyen - Teschenben és Klagenfurt környékén - rendeltek el népszavazást, ahol technikailag könnyen végre lehetett hajtani azokat. Ezt a jövő történésze ne felejtse, mondja Temperley és hozzáteszi.

„Ha a német békeszerződés nem rendelte volna el, hogy szövetséges csapatok vegyenek részt a sziléziai, schleswigi és kelet-poroszországi 

 akkor Magyarország is megkaphatta volna a népszavazásokat az Alföldön." (Temperley: History. IV. kötet. IV. 7. old.)

Második rész
A magyar kérdés a párizsi békekonferencia előtt
Érvek és ellenérvek a magyar határok megállapításánál

6. fejezet
Amerikai javaslat a magyar határok rendezéséről

Ma már több dokumentum van a kezünkben, amelyekből bizonyítható, hogy már a béketárgyalások idején mértékadó amerikai, angol és francia helyen is kialakult olyan felfogás, amely szerint Magyarország határait az etnikai elvnek megfelelő módon kellene megvonni.

Itt közöljük a legrégebben felmerült ilyen tervezetet, éspedig az amerikai békedelegáció szakértő bizottságának határjavaslatát. (Később az angolszász békedelegációnak Lloyd George memorandumaiból és memoárjaiból kiderülő aggályait fogjuk ismertetni, a trianoni határmeghúzással kapcsolatban, és végül ismertetjük azokat a tárgyalásokat is, amelyek közvetlenül a magyar békeszerződés aláírása előtt folytak egyes magyar személyiségek és a francia külügyminisztérium akkori főtitkára között, és amelyek során szintén kialakult egy már-már hivatalosnak tekinthető francia álláspont a magyar határoknak újabb meghúzása tekintetében.)
Hunter-Miller My Diary at the conference of Paris c. művének IV. kötetében De. 246. jelzéssel, (209. oldaltól) közli az amerikai javaslatokat. Ugyanezeket Francis Deák Hungary at the Paris peaceconference c. művében ismerteti a 27-től a 29. oldalakig és könyvének térképmellékletén megvonja az amerikai javaslat alapján a magyar határokat. Hunter-Miller viszont a IV. kötetében közli az eredeti térképeket is.

Outline of a Tentative Report and Recommendations a címe ennek a dokumentumnak, amelyet az amerikai békedelegáció 

 szóval szakértő csoportja dolgozott ki. Ezek a javaslatok úgy jöttek létre, hogy az egyes osztályok memorandumokat adtak be az egyes kérdésekről és ezeket rövid dokumentációval el nem látott javaslatokká alakították át. Az osztályvezetők felülvizsgálták a javaslatokat és azután egy  néven ismert kötetben egyesítették őket. Nemcsak az amerikai delegátusok, de kérelem esetén a többi államok delegátusai is kaptak példányokat ebből. A javaslat így jött létre egy évvel a fegyverszünet előtt, már régebben megindult munkálatok eredményeképp. E javaslatok éppen ezért alapos tanulmányoknak voltak eredményei, írja Deák könyvének 27. oldalán.

A Magyarországra vonatkozó javaslatokat szétosztották a Document 246. következő fejezeteiben: 12. Czechoslovakia. (Hunter-Miller, 230. old.) 13. Romania, (Hunter-Miller, 234. old.) 14. Jugoslavia, (Hunter-Miller, 235. old.) 16. Austria (Hunter-Miller, 243. old.) 17. Hungary (Hunter-Miller, 245-246. old.). Vö. 8. sz. és 10. sz. térképeket. (Hunter-Miller, 232., illetve 234. old. szemben) valamint a 11. és 16. sz. térképet a 238. old. mellett.)

Az amerikai javaslatok által javasolt határ lényegesen több magyarlakta területe hagy meg Magyarországnak, mint a trianoni határ. A fennmaradó, Magyarországtól elszakított magyarlakta területek tekintetében a javaslat elég tiszta képet ad, és igyekszik indokolni ezt az eltérést. Deák, aki 1942-ben írt könyvében az amerikai javaslatot, mint magyar szempontból nem túl előnyöst tünteti fel, elismeri, hogy az amerikai érvelés a legtöbb esetben az etnikai elvből indul ki és nem a gazdaságiból. Az amerikai békedelegáció több tagja közölte Deákkal, hogy a magyar érdekeket e javaslatok megalkotásánál alaposan megvizsgálták, és komoly kísérletet tettek arra, hogy kizárják az idegen ajkú lakosság átcsatolását. A feladat igen nehéz volt és a körülmények között talán elkerülhetetlen volt, hogy a megoldás a nem magyar félnek kedvezett, mondja Deák (29. old.). Ugyanakkor azonban Deák elmulasztott rámutatni arra, hogy mennyivel kedvezőbb a magyar határ megvonása az amerikai javaslat szerint, mint a később, nyilván francia nyomás alatt Párizsban létrejött határ. Ma feltétlenül nagy jelentősége van annak, hogy ez a hivatalos amerikai javaslat ismeretessé vált.

A magyar-csehszlovák határ az amerikai javaslatok szerint több helyen északabbra feküdt volna a későbbi trianoni határnál, úgyhogy többek között, a Csallóköz is magyar maradt volna. A másik lényeges eltérés Rimaszombattól délnyugatra, délre és keletre lett volna Magyarország javára, valamint Kassától délre és délkeletre. Az amerikai szakértők elismerik, hogy még az általuk javasolt határ esetén is több mint 500 000 magyar maradna csehszlovák uralom alatt, de azért kellett így dönteni, írták, mert egy tengertől elzárt állam szempontjából nagy jelentősége van, mint kereskedelmi útnak, a Dunának. Azon kívül ha mindenütt az etnikai vonalakat követnék, ez derékszögben metszené a Duna legfontosabb északi mellékfolyamait és „komolyan megzavarná a lakosság gazdasági viszonyait". (Document, 246., H. H. 231. old.)

„Ruténiát" illetően az amerikaiak azt az alternatív javaslatot tették, hogy vagy legyen Ruténia önálló állam, vagy csatoltassék Csehszlovákiához. Ennek az államnak déli határát lényegesen délebbre húzták meg, Románia rovására, mint később a trianoni szerződés. (Hunter-Miller)

A magyar-román határt úgy vonták meg az amerikaiak, hogy Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad és Arad magyar marad. Igaz, hogy a határ úgyszólván közvetlenül ezeknek a városoknak a keleti szélét futja végig, de azért mégis érthetetlen, hogy Deák szerint a javasolt határ lényegileg ugyanaz volt, mint az, amelyet később a békeszerződés javasolt, bár valamivel kedvezőbb volt Magyarország szempontjából, mint a trianoni határ." (Deák, 28. old.)

A tulajdonképpeni Erdély teljes területének Romániához való csatolását javasolja az amerikai tervezet, de ajánlja, hogy a székelyek kisebbségi jogait biztosítsák. (Hunter-Miller, 234.) A román-magyar határt, amely Erdély határaitól északra és nyugatra húzódna, óvatosan kell meghúzni, oly módon, hogy mind a magyar, mind a román lakosság gazdasági érdekei szemmel tartassanak. „Románia nyugati határa, mint az a 10. térképen látszik, úgy van meghúzva a szorosan vett Magyarországon, (tehát Erdélyen kívül), hogy a lakosság régebbi gazdasági kapcsolatait a lehető legkisebb módon zavarja meg." (Hunter-Miller Document 246., 234. old.) Ez a passzus rendkívül fontos, mert hiszen a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonal Romániához való csatolását állandóan mint „gazdasági és közlekedési szükségességet" indokolták meg Párizsban és később is.

Az amerikai javaslat szerint a Bánátnak kb. kétharmada csatoltatott volna Romániához.

Lényeges eltérést mutat a trianoni határtól az amerikai javaslat Jugoszláviában. Ezt Deák is elismeri. Zenta, Topolya, Magyarkanizsa és Szabadka magyar szuverenitás alatt maradt volna. (Deák, 29. old.) Végül Burgenlandot illetően, az amerikaiak azt javasolják, hogy ne változtassák meg a történelmi magyar-osztrák határt, mert a határ megváltoztatása oly módon, hogy a Nyugat-Magyarországon lakó németek Ausztriához kerüljenek, hosszú ideje kialakult intézményeket zavarna meg. Mindez mindaddig indokolatlan, amíg nem derül ki világosan, hogy az érintett lakosságnak mi az őszinte kívánsága. (Hunter-Miller, 51. 243. old.)

Mindeme határvonalakat az amerikai javaslat a Magyarországgal szomszédos államokkal foglalkozó részekben ismerteti, és utolsónak ismerteti magyar szempontból az általa javasolt változtatásokat összesítve. A Hungary c. 17. fejezetben a szakértők azt állítják, hogy kivéve a csehszlovák határt és Erdélyt, sehol sem kerülnének a kompakt magyar tömegek idegen politikai uralom alá, az amerikai javaslatok szerint. Ahol ez mégis megtörténik, ez azért van így, mert földrajzilag el vannak különülve a magyarság központi tömegétől, vagy pedig azért, hogy kielégítsék a szomszédos államok vitális gazdasági szükségleteit. Deák kifogásolja, hogy az amerikai jelentés Magyarország vitális gazdasági szükségleteit, úgy látszik, nem vette tekintetbe. Nem említi azonban a számunkra ma rendkívül fontos következő passzust: „Magyarország területének további csökkentése a cseh és román követelés alapján rendkívüli módon nem kívánatosnak látszik."/„Seems eminently undesirable". (Hunter-Miller, 245. old., vö. uo. 16. sz. térkép.)

Végül a jelentés javasolja, hogy az új Magyarország lakossága számára kereskedelmi szabad út biztosíttassék Trieszt és Fiume kikötők, valamint a dunai hajózás szabaddá tétele útján. (Hunter-Miller, 246. old.)

Deák megállapítja, hogy az amerikai javaslatban stratégiai szempontok nem érvényesültek. (29. old.)

Hogy az amerikai javaslat ellenére mégis miért mentek tovább Párizsban a szakértő bizottságok, valamint a fődelegátusok a cseh, román és jugoszláv követelések elfogadásának terén, azt lejjebb igyekszünk bemutatni a bizottságok munkájának ismertetésével kapcsolatban. Az amerikai békedelegáció gyönge pozícióját Wilson vezetése mellett a beszámoló többi részei is eléggé illusztrálják. De nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy a béketárgyalások végső szakaszában, amikor a magyar békedelegáció már Párizsban volt, és megtette ellenjavaslatait, amikor utolsó alkalom lett volna a békefeltételek korrigálására az etnikai elv alapján, akkor az amerikai békedelegáció nem volt már Párizsban.

7. fejezet
A csehszlovák, román és jugoszláv követelések a békekonferencia előtt

A Legfelsőbb Tanács [az] 1919. januári gyűlésen foglalkozott először magyar territoriális kérdésekkel, ti. a Bánátra vonatkozó román és jugoszláv követelésekkel. (Hunter-Miller: Diary. XIV. 138-., vö. Deák, p. 368. és 30-34.) Ekkor még a teljes Tízes Tanács ülésezett. Bratianu, aki 

együtt képviselte itt Romániát, az egész Bánátot követelte, az 1916. évi titkos szerződés szerint. Vesnic, aki Pasic-csal és  együtt Jugoszláviát képviselte, a Bánátnak csak arra a részére tartott igényt, amelyben szerinte a szerbek alkották a többséget. Trumbic kijelentette, hogy szükségesnek tartja, hogy megállapítsák a Bánát lakosságának kívánságait „mert a jövő béke érdekében biztosítani kell a lakosság megelégedését." Elismerte, hogy követelései nem csupán az etnikai elven alapulnak, hanem a „népakaraton" is. Szerbia szerinte hajlandó népszavazásba beleegyezni. (Deák, 31. old.) Bretianu erre bejelentette, hogy nem egyezik bele a terület kettévágásába, és meggondolási időt kér arra az esetre, ha szövetségesek ragaszkodnának a népszavazáshoz.

A február 1-jei ülésen Bratianu kijelentette, hogy a románoknak nincsenek „imperialista jellegű" követeléseik, és hogy „követelései a román nép nemzeti aspirációinak manifesztációi csupán és annak a vágynak a kifejezései, hogy a románokat ismét egyesítsék azon az etnikai területen, amelyet a történelem jelölt ki számukra." Egy térkép nyomán el is magyarázta. hogy „e jól körülírt földrajzi területen alakult ki a román nép és évszázadok óta politikai egyesülésre törekszik." A románok 55, a magyarok 23%-át teszik ki a lakosságnak a követelt területen magyar statisztika szerint - mondotta. A magyarok többnyire tisztviselők és katonák, akik uralkodó osztályt alkotnak a román lakosság körében. Debrecen vidékét azért nem követeli Románia, mert bár vannak ott is román falvak, mégis fenn akarja tartani követeléseinek etnikai jellegét. „Fenti adatok Bratianu szerint a Kárpátok és a Tisza közti teljes területre vonatkoznak, a korrigált adatok szerint e területen 72% román és 15% magyar lakik. Lloyd George megkérdezte Bratianut, hogy Románia azt akarja-e, hogy a hatalmak mondják ki a különböző területek annexióját, vagy pedig csak annak kijelentését, hogy ezeken a különböző területeken szabályosan létrejövő képviselő testületek („regularly constuted assemblies") joga lesz az egyesülést kimondani. Erre Bratianu kijelentette, hogy az egyesülés már létrejött, az általa felsorolt területek már három minisztert is küldtek a román kormányba.

Lloyd George erre azt felelte, hogy tudomása szerint egyes kisebbségek nem vettek részt a választásokon. Fontos, hogy a határozatot olyan gyülekezetek mondják ki, amelyek az egész lakosságot képviselik. Erre Bratianu azt mondta, hogy ezeket a területeket vissza kell adni Romániának - ezt a kérdést a háború döntötte el. Nem lehet a legyőzöttektől kívánni, hogy önként egyesüljenek egy olyan országgal, amelyet ezer éven át el akartak nyomni. Lloyd George elismerte, hogy a többségnek kell döntenie, de az elnyomásnak nem szabad folytatódnia a kisebbségekkel szemben sem. Ezt Bratianu elismerte és közölte, hogy az egyesülési okmány értelmében Erdély minden nemzetisége politikai és vallásszabadságot kap. Ezután sürgette az egyesülés elismerését. „Máris túl sok késlekedés volt. Román többségű, de még meg nem szállt területeken bolsevista agitációt szerveztek, ez sztrájkokhoz vezetett. E bizonytalanságnak véget kell vetni és meg kell hatalmazni Romániát, hogy azonnal megszállhassa ezeket a területeket. Különben vérontás lesz. Szükség van a szövetségesek erkölcsi támogatására ahhoz, hogy Románia továbbra is Európa gyülekező központja maradjon a bolsevizmus ellen. Ez ellen a ragályos betegség ellen harcolni kell. Románia azt kéri, hogy tegyék neki lehetővé ezt a harcot Európa és a világ civilizációja érdekében. A Bánátot szállják meg a szövetségesek a szerb csapatok helyett, akik erőszakoskodnak a lakossággal."

Ezután Lloyd George a románok távollétében azt a javaslatot tette, hogy az öt állam szakértői tegyenek lehetőleg egyhangú javaslatot ezekről, az egy beszélgetés kapcsán nehezen eldönthető határkérdésekről. Ha nem is egyeznek meg minden kérdésben a szakértők, tisztázhatják a helyzetet és eltérő szakértő vélemények esetén a nagyhatalmak a Legfelsőbb Tanácsban megvitatnák az ügyet. A szövetségesek pártatlanok a román követelések ügyében. Éppen ezért szakértők előzetes invesztigációja igen hasznos volna. Ez persze nem lenne állandó megoldási mód, és nem lenne precedens minden kérdés megoldására, de ebben az esetben a döntés megtalálása érdekében helyes volna, ha a szakértők első fokon megvizsgálnák, és a nagyhatalmak alkalomadtán eldöntenék a kérdést.

Lloyd George javaslatára ezután a Tízes Bizottság elhatározta, hogy a négy európai nagyhatalom két-két kiküldöttje szakértő bizottságot fog alakítani a román területi követelések megvizsgálására. A bizottság feladata a legszűkebb határok közé szorítani az eldöntendő kérdéseket és javaslatokat tenni igazságos rendezésre. („Just settlement.") A határozat szerint: „The Committee is authorised to consult the representatives of the peoples concerned."

Wilson ekkor megjegyezte, hogy nézete szerint tisztán politikai kérdéseket ne vizsgáljanak meg a szakértők, hanem csupán területi és nemzetiségi aspektusokat. Balfour közbevetette, hogy stratégiai kérdéseket azért megvizsgálhatnának a szakértők. Orlando az 1916-os szerződés érvényességét tette szóvá. Clemenceau erre azt felelte, hogy a nagyhatalmak összes képviselőinek határozata alapján Románia részt vehet ugyan a béketárgyaláson, de az 1916-os román szerződésnek nem minden pontja válik ismét érvényessé ennek a képviseletnek az engedélyezése folytán, hiszen Románia megszegte ezt a szerződést, amikor kilépett a 

 Lloyd George megjegyezte, hogy Románia ma többet követel, mint amennyi a szerződés szerint jár neki.

Orlando végül leszögezte azt, hogy helyzetét megkönnyíti az a körülmény, hogy a szakértő bizottság kiküldése nem alkot precedenst. A politikai kérdések megoldása a nagyhatalmak képviselőinek feladata. Kérdés az, hogy milyen specialisták kiküldéséről van szó, földrajzi, történeti, stratégiai vagy etnográfiai szakértőkről? Nem érthet mindenki mindenhez s ezért kérdéses, hogy a kiküldött szakértők javaslatai hozzájárulnak-e a probléma végső megoldásához. Ha a szakértők a helyszínen hallgatják meg az érdekelteket, akkor a szakértő bizottságok alakítása nem gyorsítja az eljárást. Ezután Sonnino megjegyezte, hogy a kisebbségeknek (magyarok, ukránok és bolsevisták) nincsenek képviselői Párizsban.

Wilson erre kijelentette, hogy talán helyes lenne, ha elhagyják a határozatnak azt a pontját, mely szerint az érintett népek képviselőit meg lehet hallgatni. Az Egyesült Államok szakértői a háborúba lépés óta állandóan tanulmányozzák a kérdéseket. Románia és Szerbia delegátusai, akik különféle igényekkel lépnek fel, tulajdonképpen ügyvédek, akik a tényeket nem ugyanazon a módon mutatják be, és így valami mindig homályban marad. Wilson ehhez hozzáfűzte, hogy ő elsősorban világosan kíván látni és reméli, hogy a szakértők jelentése elő fogja segíteni ezt. Végeredményben helyesnek tartja, hogy az amerikai szakértők munkáját francia, angol és olasz szakértők egészítsék ki.

Orlando ezek után elfogadta a bizottság kiküldésére vonatkozó határozatot, azzal a kikötéssel, hogy ez nem alkot precedenst.

A határozatot követő vitából az derül ki, hogy a legyőzöttek és egyéb, Párizsban nem képviselt kisebbségek képviselőinek meghallgatása ott nem történhetett meg, helyszíni kiszállásról nem lehetett szó, mert hiszen a bizottságokat nem azért küldötték ki, hogy az eljárást meghosszabbítsák, hanem, hogy megrövidítsék és annak ellenére, hogy Wilson aggályosnak tartotta azt, hogy a Párizsban képviselt kormányok szószólói által előadott tényeket mint objektív adatokat vizsgálják meg, mégis az történt, hogy a bizottságokban ezeket az egyoldalú adatokat ismertették a másik oldalról jövő kontroll nélkül.

Február 5-én Benes és Kramár Csehszlovákia igényeit ismertették a Tízes Tanácsban. Benes kifejtette, hogy Szlovákia egyszer része volt a „csehszlovák államnak", amelyet a X. században a magyarok lerohantak. A hódítók megkísérelték az ország elmagyarosítását, de hasztalanul. A lakosság még mindig csehnek érzi magát és az új államhoz akar tartozni. Szlovákiában soha sem volt szeparatizmus, ugyanaz a nyelv, a vallás és ugyanazok az eszmék, mint Csehországban. A „szlovákok" északi határát a Kárpátok alkotják, a délit a Duna. A Duna-könyöktől részben természetes, részben mesterséges a határ. Ez a határ szükségképpen sok magyart foglal magában. Ez egy olyan probléma, melyet a konferenciának kell megoldania.

Lloyd George felszólítására ezután a határkérdést fejtette ki Benes. A Duna-határ „elvi kérdés". Indokolás: „Szlovákia dunai állam". A magyar invázió idején egész 

 szlovák volt. A magyarok a szlovák lakosságot a hegyekbe szorították, és így jutottak kontaktusba a németekkel a Duna jobb partján. A Duna bal partján nem irtották ki a szlovák lakosságot, de többé-kevésbé elmagyarosították. Így az északi oldalon a lakosság legalsóbb rétege szlovák. Csupán a felső, mesterségesen rátelepedett réteg magyar.

Csehszlovákiának gazdasági okokból is szüksége van a Duna-határra. Ez az egyetlen kiútja az iparos országnak a tengerhez.

Lloyd George kérdésére, hogy a lakosság hány százaléka szlovák a Duna mentén, Benes azt felelte, hogy Pozsony és Vác között 350 000 magyar él. Másrészt 150 000 szlovák él Budapest körül. „These would be bandoned in compensation for the Hungarians absorbed." - tette hozzá. Sonnino kérdésére Benes kifejtette, hogy szerinte az általa említett Duna-menti területekben a lakosságnak 60%-a szlovák. Erre Wilson megkérdezte, hogy nem lehetne-e községi statisztikai adatokat beszerezni és hogy igaz-e az, hogy a szlovák lakosság csak Pozsonynál ér a Dunáig. Benes válasza szerint Budapesttől északra is elérik a Dunát a szlovákok, de elismerte, hogy a parti lakosság többsége magyar.

Lloyd George ezután megkérdezte, hogy amennyiben a követelt területek lakossága magyarnak jelentené ki magát, kielégítené-e Benest kijárás a nemzetközi Dunához, a szlovák folyókon keresztül. Benes erre azt felelete, hogy e pillanatban csak a Vág hajózható, így egész Szlovákia el lenne vágva a Dunától. Lloyd George azután szabad kijárást helyezett kilátásba vasúton fix dunai pontokhoz, mire Benes kitérve a kérdés elől kijelentette, hogy a szlovák felvidéket és alföldet azért nem szabad elválasztani, mert a felvidék iparos, a völgy mezőgazdasági jellegű és így egymásra vannak utalva gazdaságilag.

A Duna és az Ung közötti határszakaszra nézve kijelentette, hogy a határkövetelést a vasúti közlekedés szempontjai írják elő. Az észak-déli hegyek másutt nem tesznek lehetővé kelet-nyugati közlekedést, ezért kell az egyetlen oldalösszeköttetést biztosító vasútvonalat Csehszlovákiához csatolni, bár ott jelentékeny magyar lakosság lakik. Szerinte végeredményben 250 ezer magyar kerülne Csehszlovákiába, míg 350 ezer szlovák maradna odaát, a határnak magyar oldalán. Végeredményben az új Csehszlovákiában 650 ezer magyar élne, míg 450 ezer csehszlovák Magyarországon maradna. „A faji zűrzavar Magyarországon igen nagy, ez a múlt vad elnyomásának következménye. Az elnyomás következtében egyharmada a szlovákoknak Amerikába, Budapest és Debrecen környékére vándorolt ki." - mondotta Benes.

A Tízes Tanács ezután szakértőbizottság megalakítását határozta el a csehszlovák területi követelések megvizsgálására, pontosan ugyanazokkal a szavakkal, mint ez a román és jugoszláv bizottság megalakítására vonatkozó határozatnál történt. Ez tehát mégiscsak precedens lett a bánáti vitával kapcsolatos szükségmegoldásból. A trianoni békeszerződés létrejöttére döntő hatással lévő határozatok tehát ismét a pillanatnyi szükségletek szerint, tervszerűtlenül jöttek létre.

Figyelemreméltó és kevéssé ismert körülmény, hogy míg Románia és Csehszlovákia Párizsban azzal a kívánsággal léptek elő, hogy az általuk igényelt területeket minden további nélkül, tehát népszavazás mellőzésével adják át nekik, addig Jugoszlávia (és később Ausztria) képviselői népszavazást követeltek az általuk igényelt területeken és így - legalábbis egy ideig - azonos felfogást vallottak az átcsatolások elvi alapjai tekintetében később a magyar békedelegációval.

Érdekes az az argumentáció, melyet Vesznics szerb delegátus a Legfelsőbb Tanácsban január 31-én és február 18-án adott elő. Az első ülésen azt mondta, hogy „Szerbia csupán azt a részt követeli (a Bánátból), amelyre etnológiai alapokon van joga, ahol az ő faja többségben van a németek és magyarok fölött és abszolút többségben a románok fölött." Azt is megjegyezte, hogy a Habsburgok már 1848-ban azzal jutalmazták a szerbeket, hogy a Bánát egy része számára autonómiát biztosítottak és hogy az akkor megállapított 

 határai teljesen azonosak a jelenlegi szerb követeléssel, de erre csak másodsorban hivatkozott. Mint járulékos érvet közölte azt is, hogy ezen a vidéken a kolostorok vezető szerepet játszottak a kultúra terjesztése terén és a kolostorok mind szerbek. A földbirtokok is mind szerb kézen vannak. Végül megjegyezte, hogy Szerbiának stratégiai szempontból is szüksége van erre a területre, mely stratégiailag leggyengébb pontját, a Morava völgyét fedezi. (Hunter-Miller, XIV., 138., Deáknál 368.)

Vesznics a február 18-iki ülésen ezután még kifejtette azt is, hogy Franciaország, Nagy-Britannia és velük Oroszország nem nemzeti előnyökért, hanem bizonyos elvekért harcoltak. Ezeket az elveket ünnepélyesen kinyilvánították és ezek a nemzetiség, az önrendelkezési jog és a kis nemzetek szabadságának három nagy elve. (Hunter-Miller, XIV., 487. Deák 396.). A titkos szerződéseket (melyek a Bánátot Romániának, az adriai partvidéket pedig

 ígérte) mint ezekkel az elvekkel ellenkezőket és a jugoszláv nép beleegyezése nélkül ezzel a néppel rendelkezőket, a delegáció semmisnek tekinti.

8. fejezet
A magyar határok kérdése a szakértő bizottságok előtt

Magyarország és négy szomszédja közti határokat lényegileg a szakértő bizottságok fektették le. Az itt történteket Deák (44. oldaltól 56. oldalig) dolgozza fel a legalaposabban; de Nicolson könyvében is találunk érdekes felvilágosításokat az itt történtekről. (117-122. old. 129-ig.) Hunter-Miller (Diary, XVII., 14-14., 18-19., 67-72., 94-95., 104., 163-164-ig, 134.) közli az erre vonatkozó jegyzőkönyveket minden kommentár nélkül. 

 is  IX., 341-348-ig ismerteti a magyar-román határ-megállapításra vonatkozó vitákat, ezt alább, hivatkozással Deák közlésére, ismertetjük. Deák megállapítja, hogy bár a bizottságok megállapításai vitálisan érintették Magyarországot, a bizottságok fele Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia követeléseivel és határaival foglalkozott, nem pedig a magyar kérdéssel. Már ezért is Magyarország ellenségei szempontjából vizsgálták a kérdést, nem is beszélve arról, hogy az utóbbiakat szövetségeseknek, Magyarországot pedig ellenségnek tekintették a háborús évek hatása alatt. Végül a de facto helyzet is befolyásolta a bizottságokat, amely fennállt Magyarország jelentékeny részében, ahol már is a területre igényt tartók gyakorolták a hatalmat.

A csehszlovák bizottság tagjai a következők voltak: Dr. Charles Seymour és 

(Egyesült Államok);  Harold Nicolson, Sir Eyre Crowe (Brit Birodalom); Jules Cambon,  és  tábornok (Franciaország); márki  és Stranieri (Olaszország). A francia Cambon elnökölt.

A csehszlovák kérdés tanulmányozására kiküldött bizottság mindössze 5 hétig tanácskozott. A határon kidolgozásával megbízott albizottság 7 ülést tartott. Ennek tagjai a következők voltak: La Rond tábornok (Franciaország) mint elnök, A. W. Dulles és D. Johnson őrnagy (USA), Harold Nicolson és J. H. M. Cornwall alezredes (Brit Birodalom) Stranieri és Romagnoli kapitány (Olaszország). Az egyetlen meghallgatott tanú Benes, csehszlovák külügyminiszter volt.

A végső jelentést március 12-én adták át a Legfelsőbb Tanácsnak. E szerint „csupán részletkérdésekben" volt véleménykülönbség a bizottság tagjai között. A második ülésen az „autonom Ruténia" kérdésében döntöttek, a magyar-csehszlovák határokat a 3. és 4. ülésen (március 3. és 5.) tárgyalták először. Deák idézi az amerikai delegáció 61. sz. információs bulletinjét (Hunter-Miller, XVII., 134.), amely szerint az amerikai és olasz kiküldöttek lényegesnek tartották, hogy Csehszlovákiába lehető legkisebb számú magyar kerüljön, míg az angolok és franciák szerint ez másodrangú szempont volt. A fő szempont szerintük „... olyan vonalat találni, amely Csehszlovákia számára biztosítja az összes lehetséges vasúti vonalakat és a legjobb geográfiai határt." Deák megállapítja, hogy a bizottság végleges jelentéséből kiderül, hogy a francia-angol álláspont győzött minden vonalon. (Deák, 411. oldal.)

A végleges jelentés szövege szerint a bizottság „eddig" etnikai szempontok által vezettette magát, de bizonyos eseteken szükségesnek találta más fontos szempontokat tekintetbe venni." (Deák, 45. oldal.)

Míg egyrészt kívánatos, hogy Csehszlovákia etnikai szempontból minél egységesebb legyen, mindezek felett szükséges volt az új államnak olyan feltételeket biztosítani, amelyek kielégítik gazdasági szükségleteit. Ezért nem akarták „megsemmisíteni a gazdasági élet fennálló egységét", és ezért biztosítottak a csehek számára közlekedési eszközöket, amelyek nélkülözhetetlenek gazdasági fejlődéséhez. Olyan határvonalat húztak egyúttal, amely a csehek nemzeti biztonságát is garantálja.

Deák kiemeli, hogy Magyarország gazdasági szükségletei, nélkülözhetetlen közlekedési vonalai és stratégiai problémái nem vétettek tekintetbe.

Nicolson, aki tagja volt a bizottságnak, könyvében azt állítja, hogy azért fogadtak el számos olyan kompromisszumot, melyeket elítéltek, mert nem tudták, hogy javaslataik véglegesek (a suletely final) lesznek. (122. és 128. old.) Azt is megállapítja, hogy a román és csehszlovák bizottság munkája izoláltan folyt, és csak későn vették észre, hogy a két bizottság együttesen igen súlyos területi és lakosságveszteséggel sújtotta Magyarországot. (117. és 127. oldal.)

Figyelemreméltók Nicolson naplószerű feljegyzései is a bizottságban felmerült ellentéteknél is. Közlései megegyeznek az amerikai bulletinben közöltekkel. E szerint az amerikaiak és olaszok ragaszkodtak egyedül ahhoz, hogy az etnikai határokat lehetőleg tartsák tiszteletben.
A román területi kérdésekkel foglalkozó bizottság, melynek a hatáskörét később jugoszláv területi kérdésekre is kiterjesztették, a francia Tardieu elnöklete alatt ülésezett. Franciaországot rajta kívül Laroche követ képviselte. Angliát 

 angol külügyi államtitkár és  angol diplomata (jelenleg athéni követ, 1946-ban) az Egyesült Államokat  és Charles Seymour egyetemi tanár képviselték. Olasz részről  és gróf  vettek részt az üléseken.

A román területi bizottság hosszasabban tárgyalt, mint a csehszlovák. Csupán április 6-án adta át két jelentését a Legfelsőbb Tanácsnak: az egyik a román, a másik a jugoszláv határokra vonatkozott. A késlekedés oka Deák szerint az volt, hogy a csehszlovák követeléseket általában nem tekintették túlzottaknak, a románokat azonban igen, továbbá itt nem csupán egy volt ellenség és egy szövetséges közti vitás kérdésben kellett dönteni, hanem két szövetséges ellentétet is megoldani (Bánát). Mindezen okoknál fogva nagyobb és állandóbb véleménykülönbségek voltak a román bizottságban, mint a csehszlovákban.

A román bizottság első ülésén a szakértők egyetértettek abban, hogy nem adják meg Románia teljes követelését Magyarország rovására. A franciák azonban lényegesen többet akartak adni, mint az amerikaiak. (Hunter-Miller, XVII., 13-14.) A negyedik ülésen folytatták a magyar-román határkérdés vitáját (febr. 17.). Ekkor sem jött létre megállapodás a francia-angol és a mérsékeltebb amerikai felfogás között. Az olaszok a francia állásponthoz hajlottak, tekintve, hogy a titkos szerződések érvényességének tézisét támogatták mindenütt (a 

 alapján követeltek területeket az Adria mentén, és Dél-Tirolban, mely az etnikai elv alapján nekik nem járt volna. (Február 19-én, az ötödik ülésen elhalasztották a döntést, hogy időt adjanak a delegációknak álláspontjuk revideálására, és elhatározták a román delegáció meghallgatását. Február 22-én meg is jelent Bratianu román miniszterelnök, Vaida-Voievod román békedelegátus és Misu Miklós londoni román követ a szakértőbizottság előtt, hogy előadják érveiket. Február 27-én a szerbek is jelen voltak. (Pasic miniszterelnök, Trumbic külügyminiszter, Vesnic párizsi követ,   tanár és  tábornok), hogy a Bánáttal kapcsolatban előadják argumentumaikat (Hunter-Miller, XVII., 67. és 72. old.) Február 28-án az amerikaiak, angolok és franciák megegyeztek a bácskai határban, amely nagyjából megfelelt a szerb igényeknek, és a Bánát felosztását is elhatározták (Hunter-Miller, XVII., 95.). Március 2-án a szakértő bizottság megállapodásra jutott az összes román és jugoszláv határkérdésekben egészen a Dráva-Mura találkozásáig (Hunter-Miller, XVII., 104.). Ugyanezen az ülésen albizottságot alakítottak a román határok, valamint a jugoszláv-magyar határ megvonására. Ennek elnöke Le Rond francia tábornok volt, Leeper képviselte Nagy Britanniát, Seymour az Egyesült Államokat és Olaszországot Vannutelli-Rey. A román határokra vonatkozó javaslatot március 11-én fogadta el azután a szakértő bizottság. A jugoszláv határvonal csak később készült el, úgyhogy a két végleges jelentést a szakértő bizottság április 6-án adta át a Legfelsőbb Tanácsnak. (Deák, 419. és 426. old.)

Bár a bizottságnak hivatalosan csak tényeket kellett megvizsgálnia és „követelés igazságosságát", az erdélyi határokra vonatkozó javaslatában, mégis kiemelte annak szükségességét, hogy az etnikai és vallási kisebbségek jogainak védelme román területen garantáltassék. Nyilván tisztában voltak azzal, hogy a javasolt új határok egyébként visszatetszést keltettek volna, írja Deák (49.). A bizottság azon kívül kijelenti, hogy nem hivatott a román követelések jogi alapjairól nyilatkozni. A jelentés szerint a javasolt határok az etnikai elven alapulnak. Erdélyen kívül olyan területeket csatolnak Romániához, ahol „a lakosság többsége román."

Deák megjegyzi, hogy semmiféle hivatkozás nem történik azokra az adatokra, amelyek alapján a jelentés javaslata megszerkesztetett. A jelentés másrészt elismeri, hogy nem mindig az etnikai elvet alkalmazták. Magyar városokat, melyek román falusi jellegű környezetben fekszenek, a bizottság Romániához csatolt, mivel szerintünk a városokban a magyar közigazgatás „mesterséges többséget" teremtett. Másrészt nehogy Erdély gazdasági egysége szétromboltassék, Romániának juttattak számos kijáratot, amelyek a völgyekből a síkságra vezetnek és egy vasútvonalat, amely összeköti ezeket a kijáratokat egymással és a Dunával (Deák, 50. old.) Az említet vasútvonalat „az általános béke érdekében" más szövetséges államok vasútvonalaival hozták összeköttetésbe, hogy ezek az országok és a Duna között egy nagy összekötő kapocs keletkezzék. A Nagykároly-Csap vasútvonal körüli területet nem csatolták Romániához, mert a lakossága tiszta magyar, a Maros-Tisza egyesülésének vidéke etnográfiailag és gazdaságilag Szegedtől függ, ezért elhatározták, hogy Szegeddel együtt ez a vidék is magyar maradjon. E két ponton tehát Románia ellen döntöttek.

A jugoszláv-magyar határ javaslatban azt közlik, hogy ahol a fajok összekeveredése lehetetlenné tette az etnikai határ megvonását, ott a fő szempont volt a lakosság normális gazdasági életének megóvása. Döntésnek alapjául a bizottság a „megfelelően korrigált" magyar statisztikát vette, de nem mondja meg milyen alapon korrigálta ezt.

Jugoszláv többségűnek vették azokat a területeket, ahol a szerb-horvát és egyéb szláv népelem relatív többséget alkotott a magyarral és a némettel szemben. Szabadkát és Zombort a bizottság azért csatolta Jugoszláviához, mert ezek a városok évszázadok óta „központjai a jugoszláv civilizációnak" és a „rektifikált statisztika" szerint abszolút szláv többségűek.

Jugoszláviára vonatkozólag is kiemeli a jelentés a kisebbségvédelem szükségességét.

Lloyd George emlékirataiban idézi a román-jugoszláv bizottság egy francia tagjának következő kijelentését:
„A bizottságnak választani kell egy szövetséges és egy ellenséges ország álláspontja között, nem szabad haboznia, bármily erős is legyen egy indokolt pártatlanság iránti vágya, a szövetségest kell előnyben részesíteni." (

, II., 587.)

Ugyancsak Lloyd George idézi Sir Eyre Crowe brit szakértő bizottsági tag megjegyzését a február 25-i ülésről:
„Ha etnográfiai nehézségekkel állunk szemben, nagy különbség az, hogy románok és ellenségeink, a magyarok között merülnek-e fel, vagy pedig szövetségeseink a románok és szerbek között. Első esetben, hogyha úgy találjuk, hogy lehetetlen igazságot szolgáltatni mindkét félnek, a mérlegnek természetesen szövetségesünk Románia felé kell hajlania..." (Lloyd George: Mémoires, II., 597.)

Lapradelle: La Paix de Versailles című könyvében (IX., 341) ismerteti a román bizottság február 17-i ülésén felmerült ellentéteket. A franciák és angolok a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad vasútvonalat Romániának akarták juttatni, míg az olaszok és amerikaiak tiltakoztak ez ellen az etnikai elv alapján. A franciák 40 000-re, az amerikaiak és olaszok 225-360 000-re becsülték a vita által érintett magyarok számát. Sir Eyre Crowe ekkor mondotta következőket:
„Ha néhány százezer magyart fel kell áldozni egy jobb közlekedési vonal biztosítása érdekében (Románia számára), akkor véleményem szerint nem szabad haboznunk." (Idézve Deáknál, 53. oldal.)

9. fejezet 
A végső döntés a magyar határokról

A Külügyminiszterek Tanácsa május 3-án vizsgálta meg Smuts tábornok jelentését Masarykkal való tárgyalásairól. 

 ekkor a következő javaslatot nyújtotta be: utasíttassék a csehszlovák határokkal foglalkozó szakértő bizottság arra, hogy a Csallóközt ne csatolja át Csehszlovákiához. Ezzel szemben Pozsonytól délre egy kisebb terület csatoltassék az új köztársasághoz. Lansing és Pichon ellenezték a csehszlovák bizottság munkájába való beavatkozást. Pichon közbevetette azt is, hogy Smuts talán félreértette Masarykot. Erre Laroche követ bejelenti, hogy Benes közlése szerint Masaryk nem is tette meg a Smuts által referált ajánlatot a Csallóközről való lemondást illetően. Erre Harding visszavonta javaslatát.
 azt állítja, hogy ő beszélte rá Smutsot: bírja rá Masarykot a Csallóközre vonatkozó követelés visszavonására. Nicolson szerkesztette meg fenti javaslatot is, Hardinge számára. Naplójában (324. old.) Nicolson megjegyzi, hogy Laroche az ülésen nem mondott igazat, és ezzel kapcsolatban szidja Kramár-t, aki szerinte „Benes minden aljas tettéért" felelős. „A csehek a franciák zsebében vannak." - teszi hozzá. „A franciák azt mondják a cseheknek, hogy én csehellenes intrikát követtem el. Pedig ez nem volt intrika, ellenben kísérlet volt arra, hogy a tizenegyedik órában jóvátegyünk egy kézzelfogható igazságtalanságot." (324. oldal.)

Május 8-án a külügyminiszterek bizottsága meghallgatta Tardieu-t, aki mint a román bizottság elnöke előadta a magyar-román határjavaslatot. Szerinte a román követelés nagyszámú nem románt csatolt volna Romániához, ezért a bizottság 12 ülés után megegyezett abban, hogy egy olyan határvonalat javasol, amely megfelezi a nem románok számát. Ezt Tardieu etnikai szempontból kielégítő eredménynek tekintette. A bizottság úgy gondolta, hogy célszerű a Szatmárnémeti-Nagyvárad vasútvonal Romániához való csatolása, a párhuzamosan futó Szeged-Debrecen vonal Magyarországon marad (Hunter-Miller, XVI., 223. ff.)

Amikor Lansing amerikai külügyminiszter megkérdezte, hogy hol húzódik az etnikai határ, Tardieu azt felelte, hogy a lakosság ott nagyon kevert, a javasolt vonal „igazságos kompromisszumon" alapul. Egyes esetekben talán 20 km-rel keletebbre húzódna a valódi etnikai határ, de nagyjában kielégítő a javasolt vonal is. Amikor Lansing megkérdezi, hogy miért nem lehet pontosabban követni az etnikai határt, Tardieu azt feleli, hogy ez megszakítaná a vasútvonalat és akadályozná a közlekedést. Mikor Lansing azt akarja megtudni, hogy a javasolt vonaltól nyugatra van-e túlnyomó román lakossággal bíró terület, Tardieu kitérő feleletet ad: lehetséges, hogy egyes izolált helyeken ez így van. 600 000 magyar maradna javaslat szerint román uralom alatt, míg 25 000 román marad Magyarországon. Lansing erre kijelenti, hogy eszerint az elosztás nem nagyon igazságos, úgy látszik minden esetben Magyarország ellen döntöttek. Tardieu ezt a vádat azzal utasítja vissza, hogy minden más döntés Romániát károsította volna meg. A jelenlegi körülmények között ez a legjobb lehetséges döntés, mely egyébként egyhangúan jött létre. Egyes pontokon, ahol a bizottság új közlekedési vonalak építését lehetségesnek tartotta, pontosabban alkalmazkodtak az etnográfiai szempontokhoz, a hegyes talaj miatt azonban a legtöbb helyen lehetetlen új vonalakat építeni a régiek pótlására. Erre Lansing visszavonta kritikus megjegyzését.

Balfournak és Sonninonak nem volt kifogása a javaslat ellen. Erre - néhány percnyi vita után - a Külügyminiszterek Tanácsa elfogadottnak mondta ki a magyar-román határvonalat, minden változtatás nélkül.

Ugyanezen az ülésen minden ellenvetés nélkül elfogadták a magyar-jugoszláv határvonalat is, a szakértő javaslat szerint. Tardieu indokolásában azt állította, hogy a bizottság szlávok nagy tömegét hagyta meg a határtól északra, mert bár Jugoszlávia követelte ezeket a területeket is, a szlávok száma a bizottság véleménye szerint nem indokolja a jugoszlávok által követelt vonalat.

Az ülésen még elhatározták, hogy bizottságot küldenek ki az Ausztria és Magyarország közti határ esetleges megváltoztatásának tanulmányozására.

Végül - bármily abszurdnak hangzik is - ugyanezen ülésen döntöttek a Külügyminiszterek a cseh-magyar határra vonatkozó szakértő bizottsági javaslatról. Laroche számolt be a bizottság munkájáról. Szerinte a bizottság egyhangúan döntött. Azért döntöttek így, tette hozzá, mert az új államnak tág kaput kellett nyitni a Dunához e fontos nemzetközi vízi úthoz. Azt a javaslatot, mely szerint a Csallóközt adják Magyarországnak egy pozsonyi hídfő ellenében, a bizottság egyhangúan elvetette.

Erre Lansing megkérdezi, hogy a Csallóköz lakossága magyar-e. Részben magyar, részben német, feleli Laroche, de ez a terület gazdaságilag szorosan összefügg a csehszlovák

 A lakosság gazdasági okokból kapcsolatban akar maradni Csehszlovákiával. Igen komplikáltak ezen a területen a viszonyok, a bizottság gondosan tanulmányozta őket és a legjózanabbnak látszó megoldásokat választotta egyhangúlag.

Lansing erre megjegyezte, hogy a két bizottság javaslatai alapján vagy 2 millió magyar kerül idegen uralom alá Romániában és Csehszlovákiában.

Laroche azt válaszolta erre, hogy a csehszlovák szakértő bizottság a cseh követeléseket annyira csökkentette, hogy 1 300 000 magyar helyett csak 855 000 kerül cseh uralom alá. Viszont Benes közlése szerint 638 000 szlovák marad Magyarországon.
„This figure might be exaggerated, but the number was considerable, and might be regarded as a guarantee for the good treatment of the Hungarian monority in Czecho-Slovakia." (Hunter-Miller, XVI., 223. - idézve Deáknál, 439. oldalon is.)

Rövid további vita után a bizottság által javasolt határvonalak elfogadtattak. Ezután még elhatározták azt, hogy felszólítják a csehszlovák követelésekkel foglalkozó szakértő bizottságot, tegyen javaslatokat „Ruténia" jövőbeli státusát illetően, Csehszlovákián belül. Így végződött a Külügyminiszterek Tanácsának az az ülése, amelyen elfogadták a szakértő bizottságok javaslatát, egészen rövid vita és minden változtatás nélkül.

Ezen az ülésen hangzott el Balfour azon megjegyzése, hogy tekintettel a szakértő bizottságok egyhangú véleményére, nem szükséges újból megvizsgálni egy bizonyos kérdést. Ennek alapján Deák (70. old.) annak a felfogásának ad kifejezést, hogyha nem is jogilag, de de facto, a szakértő bizottságok döntöttek végső fokon a magyar határok kérdésében. Hiszen a Külügyminiszterek Bizottsága és a Legfelsőbb Négyes Tanács nem vizsgálhatja meg részletesen a több mint 20 szakértőbizottság jelentéseit, ugyanakkor, amikor a szövetséges országokban egyre jobban sürgették a békekonferenciák munkájának befejezését. Kétségtelenül igaza van Deáknak akkor, amikor azt állítja, hogy a francia, angol és amerikai külügyminiszterek nem sok indító okot érezhettek magukban arra, hogy a saját szakértőik által elfogadott javaslatokat felülvizsgálják.

Deák a következőképp foglalja össze a szakértő bizottságok munkájával szemben felmerülő kritikát:

  1. A szakértő bizottságokkal nem közölték, hogy javaslataikat konferencia Legfelsőbb Tanácsai nem fogják felülvizsgálni.
  2. Különböző szakértő bizottságok munkája nem volt koordinálva, s így nem vették tekintetbe különböző bizottságok respektív javaslatainak összegezett eredményét.
  3. A javaslatokat, mint véglegeseket fogadták el, anélkül, hogy a volt ellenséges államok véleményét meghallgatták volna, viszont a más szövetséges államok követeléseit kiindulópontul vették.

Seymour (99. oldal.) és Birkley (509. old.) mindketten elismerik, hogy a békeszerződések szövegéért a szakértő bizottságok felelősek.

Nicolson (328-29. old.) ironikus hangnemben írja le a Külügyminiszterek Tanácsának május 8-i, itt ismertetett ülését, és soraiból szinte kiérezni a felháborodást, hogy ilyen könnyedén és unottan döntöttek Magyarország sorsáról, szinte percek alatt.

A Négy Nagy Tanács május 12-én foglalkozott Ausztria és Magyarország határaival. Kimondták, hogy amennyiben Ausztria nem fogadja el Magyarországgal kapcsolatban az 1867. határt, a szövetségesek fogják a döntést kimondani. Ezután vita nélkül fogadták el a szakértő bizottságok javaslatát a magyar határokról. A javaslatokra vonatkozólag Tardieu tett rövid nyilatkozatot, vita nem volt. (Hunter-Miller, XVI., 272. old. és Deák, 474.)

 (vö. „N" melléklet, p. 390-395.) szerint a szerb követeléseket Párizsban általánosságban elfogadták, de egyes részleteiben túlzottaknak találták őket. Kézenfekvő volt, hogy a Dunától nyugatra igényelt területen sokkal több magyar és német lakott, mint a különféle jugoszlávok együttvéve. A bácskai vonal aránytalanul kedvezett Szerbiának. Még a jugoszlávbarátok is szigorúan bírálták Szerbiának Szabadkára vonatkozó igényét. Macartney ezzel kapcsolatban a New Europe-t idézi, amely szerint „Szabadka szláv sziget a magyar tengerben."

Macartney megállapítja, hogy Jugoszláviának Párizsban nem Magyarországgal, hanem Romániával kellett harcolnia. A szerbek azzal érveltek a románok ellen, hogy lehetséges elválasztani a bánáti síkságot a nyugat-erdélyi hegyvidéktől. „Okfejtésükhöz hadászati és pár fantasztikus történelmi érvet csatoltak." - írja Macartney. Párizsban ügyesen kiegyensúlyozták a szerb és román igényeket és okszerű gazdasági vonalat vontak meg, állapítja meg végül is a szerző.

A Bácskában a szerb csapatok kora novemberi megérkezése kész helyzetet teremtett, az

 nem képviselte a benne résztvevő nemzetiségi csoportokat, és csak utólagosan és névlegesen igazolta a megteremtett helyzetet. (Macartney, 390. old.)
A baranyai határvonalat a békekonferencia hadászati érveknek engedve ítélte oda Jugoszláviának - írja a szerző.

A magyar békeszerződés kidolgozása tehát 1919. február vége és május vége közötti periódusra esik. Maga 

 is megállapítja, hogy ez Magyarország szempontjából rendkívül kedvezőtlen időpont volt. Csehszlovákia és Jugoszlávia képviselőit Párizsban, mint barátokat és szövetségeseket fogadták be a győztesek zárt körébe - írja Churchill. Azok az osztrákok és magyarok viszont, akik a frontnak ugyanazon az oldalán és ugyanazokban a hadseregekben harcoltak a háború alatt, a háborús bűnösség stigmájával ellátva, a vereség árnyékában a körön kívül maradtak. Pedig abszurdum volt azt állítani, hogy e négy állam lakosainak tömege bármely szempontból is különösképp bűnös vagy ártatlan lett volna... Ugyanazok az erők rántották be őket az örvénybe, és most e négy nemzet egyik felét elkényeztették, a másik felét pedig megbüntették. (Churchill:  231. old., vö. „L" melléklet).

Churcill megállapítja, hogy a magyarok szempontjából szerencsétlen következményekkel járt az, hogy elvesztették a sorsuk intézésének lehetőségét, „a párizsi konferencia kritikus periódusában. [...] A magyar nép akkor volt a leggyengébb, amikor a jövő döntő problémái kerültek előtérbe. Ennek következtében több mint 2 és fél millió magyar, teljes lakosságának negyed része ma idegen uralom alatt él." (235. old.) Magyarország szempontjából káros volt az is, hogy a magyar békeszerződést előbb dolgozták ki, mint pl. a bolgárt, amelyet már sokkal alaposabb és óvatosabb hangulatban állították össze. A szakértők közben beletanultak a békeszerződés-alkotások munkájába. (238. old.)

A magyar békeszerződés tervezete május folyamán készült el és így Magyarország meghívása Párizsba aktuális lett volna. Mivel azonban a magyar tanácskormány és a nagyhatalmak közötti viszony feszült volt, és Smuts tábornok budapesti 

 sem vezetett eredményre, a magyarok meghívása elhalasztódott. (Az ezzel kapcsolatos tragikus incidensről Nicolson 324. és 327. oldalon számol be.)

Június 13-án azután mégis közölni kellett Magyarország kormányával, hogy milyen határokat szabott meg a békekonferencia az országnak. A Legfelsőbb Tanács ugyanis szükségesnek látta a Magyarország és szomszédai közötti ellenségeskedések beszüntetésére vonatkozó felszólításában közölni budapesti, bukaresti és prágai kormányokkal, hogy melyek azok a határok, amelyeket a békekonferencia véglegeseknek tekint. Erre a jegyzékre való hivatkozással apelláltak azután a magyar békedelegáció későbbi párizsi szereplésekor a cseh, román és jugoszláv kormányok a nagyhatalmak adott szavára és tiltakoztak a békeszerződés-tervezet megváltoztatása ellen.

A magyar békedelegáció csak 1920-ban, tehát csak akkor jutott ki Párizsba, amikor minden vonalon már fait accomplit teremtettek, Közép-Európában. Ezt a tényt élesen megvilágítja Francis Deák könyvének a magyar határokról szóló fejezetében: „Az Ausztriával és a többi utódállamokkal [...] kötött szerződések Közép- és Délkelet-Európa olyan struktúrájához kötötte a legfőbb Szövetséges és Társult Hatalmakat, melyről úgy érezték, nem változtatható meg többé kis részletkérdésekben sem, bármilyen hatásosak lettek légyen is a magyarok érvei, amikor több hónappal később végre Párizsba jöttek. (Deák: Hungary at the Paris peace Conference, 89-90. oldal.)

Ezért nem lehetett tehát a magyarok meghallgatása nélkül megszerkesztett békefeltételeken változtatni, ugyanakkor, amikor Németországgal szemben elzárták magukat [!] a szövetségesek egy legyőzött állam ellenjavaslatainak részleges elfogadására. (Vö. népszavazások Sziléziában, Schleswigben és Kelet-Poroszországban.) Magyarország tehát különösen kedvezőtlen korszakban jutott már csak ki Párizsba, ellenjavaslatainak előadására.

Itt kell kitérni Burgenland kérdésére is. Az osztrák békedelegáció 1919. június 10-én vetette fel Párizsban Nyugat-Magyarország kérdését, az osztrák békeszerződés feltételeit kommentálva. „Nyugat-Magyarország német lakossága ismételten kifejezte azon kívánságát, hogy engedtessék meg neki a német Ausztriához való csatlakozás kérdésével a népszavazás." Ezt a kívánságot a békeszerződés tervezete nem veszi tekintetbe. (Hunter-Miller, XVIII., 496. oldal.) 1919. június 16-án az osztrákok külön jegyzéket adtak át a határkérdésben a hatalmaknak. Ebben kiemelik, hogy a régi osztrák-magyar határ évszázadok folyamán elvesztette politikai, katonai és gazdasági jelentőségét. Ezt a határt nem lehet fenntartani a két állam elszakadása után, mivel csupán 48 km-re húzódik Bécstől. A Wiener Neustadt-i iparvidék ezenkívül Nyugat-Magyarországról kap munkaerőt, Bécs pedig Sopron környékéről zöldséget, tejet és friss húst. Graz is Nyugat-Magyarországról kapja a legtöbb élelmiszert. A határt most vámhatárrá alakítják át, pedig Amerika felfedezése óta ezen a vidéken a kereskedelem szabad volt... „Német-Ausztriának joga van ezeket a területeket követelni, földrajzi, nemzeti és gazdasági okokból; azonban nem akarja önkényesen annektálni e területeket. Itt, úgy, mint minden más területi kérdésben, a nemzetek önrendelkezési joga alapján áll." (Deák, 86.)

A Legfelsőbb Tanács július 7-i ülésén mellőzték Ausztria követelését a népszavazást illetőleg, éppúgy, mint a cseh tiltakozást, és elhatározták, hogy Nyugat-Magyarországot minden további nélkül átcsatolják Ausztriához, de a Pozsony-Szentjános-Csorna-i vonalat meghagyják Magyarországnak. (Hunter-Miller, XIX., 510., Deák, 87. old.) Az osztrák delegáció erre augusztus 9-én újabb jegyzékben ismét leszegezte azt a kívánságát, hogy valamely Szövetséges és Társult Hatalom felügyelete és irányítása mellett népszavazás tartassék Nyugat-Magyarországon arról a kérdésről, hogy melyik államhoz akar tartozni a lakosság. „Csak a népnek ez a formális akaratnyilvánítása szolgálhat bázisul Nyugat-Magyarországhoz való csatolásához." (Deák, 88.)

Temperley (History, IV., 381-388.) nagy művének IV. kötetében külön fejezetet szentel a nyugat-magyar kérdésnek, és itt megjegyzi, hogy az osztrák kormány kérését a békekonferencia előtt az az érv is alátámasztotta, hogy Magyarországon bolsevista rezsim volt uralmon abban az időben (június, 1919). Wiener Neustadt csak néhány kilométerre feküdt a fennálló magyar határtól és onnan négy kényelmes út vezetett Bécsbe:
„To push that frontier back for any average breadth, twenty to thirty kilometres would afford protection to the Ausztrian capital and keep Bolshevism at a reasonable distance in both present and future. The economic and military arguments for the transfer of territory were therefore undoubtedly strong." (Temperley, IV., 382.)

Temperley ismerteti a magyar ellenérveket is, és igen komolyaknak tartja azokat. Eszerint Bécs nem annyira a nyugat-magyarországi német, mint magyarlakta területekről kap élelmet. Idézi 

röpiratának azt az állítását, hogy az itt élő nemzetiségek soha nem fejeztek ki magyarellenes érzelmeket, hűek voltak Magyarországhoz és az itt élő németek történetileg másképp fejlődtek, mint az osztrákok: „Dr. Thirrings argument laids stress on facts which were unduly neglected at the Peace Conference."

Igaz ugyan, jegyzi meg Temperley, hogy igen nehéz volt az érintett népréteg kívánságait megállapítani. Kun Béla forradalma lehetetlenné tette ebben az időben a helyszíni vizsgálatot és a népszavazást. Az a döntés, amely július 20-án Ausztriának juttatta Nyugat-Magyarországot, megelőzte a magyar kormány közlését a kérdéssel kapcsolatban. Ezt a döntést Kun Béla forradalmának különleges körülményei s az osztrák nyomor tette szükségessé. (IV., 385.)

Az osztrákok persze a csornai vasútvonalra is igényt tartottak, Bécs élelmiszerellátásával érvelve. Szeptember 2-án feleltek erre a kérésre a nagyhatalmak és közölték az osztrák delegációval, hogy a csornai vonalat azért hagyták magyar területen, hogy Pozsony, „Morvaország nagy piaca", úgy Ausztrián, mint Magyarországon keresztül rendelkezzék kiúttal a tengerhez. Az így megszabott határon belül az ott élő lakosság etnikai és nemzeti jellege világosan mutatja Ausztriához való ragaszkodásukat, úgyhogy népszavazás felesleges. Temperley ironikusan megjegyzi, hogy az osztrák kormány lelkesedése a népszavazásért 1919. augusztus óta elszállt.

10. fejezet
A magyar békedelegáció Párizsban
A magyar kifogások visszautasítása

Bandholtz tábornok a szövetségközi katonai bizottság amerikai tagja Huszár Károly miniszterelnöknek Budapesten, 1919. december elején adta át a Szövetséges és Társult Hatalmak Legfelsőbb Tanácsának meghívását a békekonferenciára.

Ebben az időben Amerika részvétele a békekonferencia munkálataiban már igen kétes volt. Az amerikai békedelegáció december 12-én elhagyta Franciaországot, és ettől kezdve a Washingtoni State Department döntött minden olyan kérdésben, amely az Egyesült Államok közreműködését érintette. Amerika franciaországi követe részt vett ugyan a tanácskozásokon, de csak mint megfigyelő. A német, osztrák és bulgár békeszerződéseket már aláírták, a magyar delegátusok, akik január 7-én érkeztek Párizsba, az ügyeket minél gyorsabban elintézni akaró, unott diplomatákkal találták magukat szemben. Mint ismeretes, hermetikusan elzárták őket a világtól, egészen a békeokmány aláírásáig.

Január 15-én adta át Clemenceau Apponyinak a békefeltételeket. A magyar békedelegációnak három hete volt az írásbeli válasz megszerkesztésére.

Apponyi január 16-án szóbelileg adhatta elő ellenvetéseit, s miután csupán egy nap állt rendelkezésére a felkészüléshez, beszéde nem annyira a részletekre, mint a békefeltételek egészére irányult. Ezen az ülésen intézett Lloyd George meglepő kérdéseket Apponyihoz arra nézve, hogy hány magyar lakik az elszakítandó területeken. Lloyd George memoárjaiban helyteleníti, hogy Apponyi nem kritizált egyes különlegesen igazságtalan eseteket (Memoirs, II., 629.), és túlságosan általánosságban mozgott. Helytelen volt, hogy Apponyi nem koncentrálta magát azokra a határterületekre, ahol kétségtelen magyar többség ellenére a Határmegállapító Bizottság gazdasági vagy földrajzi szempontokból Magyarország ellen döntött. Ha Apponyi adatokkal hatásosan alátámasztotta volna kritikáját, egyes kerületekben ellenállhatatlan lett volna az ő, jóvátételre vonatkozó felszólítása - írja Lloyd George.

Deák is elismeri, hogy Magyarország jobban járt volna, ha követeléseit az etnikai határra szűkítette volna le. Deák szerint Lloyd George nem látta helyesen a magyarok helyzetét. Apponyi nem tudott arról, hogy a területi bizottságokban kételyek merültek fel azoknak a határvidékeknek hovatartozását illetően, ahol kétségtelenül magyar volt a többség. De még így is kétes, írja Deák, hogy egy szerényebb eljárásmód olyan ellenállhatatlan lett volna, mint ahogy azt Lloyd George feltételezi.

A magyar delegáció írásbeli válaszát február 12-én nyújtották át a békekonferencia titkárságának. Ebben rámutattak arra, hogy mennyire nem kívánatos Magyarország gazdasági egységének megbontása és hangsúlyozták, hogy a nemzeti kisebbség védelmi intézkedések nem kielégítőek. A határokra vonatkozóan a delegáció egyrészt rektifikációt javasolt etnikai alapon, másrészt nem túlnyomóan magyarlakta területeken népszavazásokat. Erősen kifogásolta a válasz a 293. §-t, (kikötött víziutak, vasutak) amely nem veszi tekintetbe a magyar vízgazdálkodás alapvető adottságait.

A magyar válaszból csak ezeket a pontokat ragadtuk ki, mint ebben az összefüggésben lényegesek.

Kiszivárgó hírek szerint, a szövetséges miniszterelnökök ülésén, Nitti kedvezőbb feltételeket igyekezett elérni Magyaroszág számára, és ellenezte azt, hogy a magyar ellenjavaslatok felett egyszerűen napirendre térjenek. Nitti szerint, ha megengedték a magyaroknak, hogy ellenjavaslatokat tegyenek, helytelen azokat ignorálni. A magyar kérdésben dönteni a magyar álláspont ismerete nélkül politikai hiba volna. Az olasz intervenció azonban sikertelen maradt (Deák, 240. oldal.), az angol és francia álláspont rendkívül merevnek bizonyult és az amerikaiak már hiányoztak, nem támogathatták az olasz álláspontot.

Megjegyzendő, hogy az angol parlamentben február folyamán többször szóba került a magyar kérdés, mind az Alsóházban, mind a Lordok Házában, anélkül, hogy a magyarbarát felszólalók rá tudták volna venni az angol kormányt, hogy megváltoztassa felfogását. Hatástalan maradt a Lordok Házában 1919. március 30-án elhangzott vita, amelyet Lord Newton kezdeményezett, és amelyre vonatkozólag az „M" melléklet ad felvilágosítást (Lord Newton, Lord Bryce, Lord Montagu, Lord Sydenham, felszólalásai és az Earl of Craford, valamint Crewe márki válaszait a kormány nevében uo.) Ugyanekkor Csehország, Románia és Jugoszlávia részéről is megindult az akció. A három kormány közös memorandumot nyújtott át a Legfelsőbb Tanácsnak a magyar békeszerződésre vonatkozólag, amelynek Deák és Temperley szerint (251-52.) nagy hatása volt a magyar ellenjavaslatok elutasítására. (Vö. Temperley: History, IV., 421.)

Lloyd George is hatásosnak tartotta ezt a memorandumot, amelyben a szomszéd államok képviselői rámutatnak arra, hogy a magyarok is felelősek a háborúért, hogy a magyarok által elnyomott népeket a szövetségesek győzelme szabadította fel. A magyar határokat 1919. június 13-án véglegesen meghatározták. Ezeknek bármely megváltoztatása szószegés volna. (1919. június 13-án közölte ui. a Legfelsőbb Tanács a három szomszédállammal a jövendő határ vonalát.)

A szövetségesek május 5-én adták át a végleges békefeltételeket a magyar delegációnak és ennek kíséretében egy hosszabb memorandumot aláírás és dátum nélkül (amelynek címéből kiderül, hogy a Szövetséges Társult Hatalmak válaszát tartalmazza a békefeltételekre), továbbá a Millerand által aláírt híres kísérőlevelet.

A kísérőlevél közli, hogy a szövetségesek alaposan megvizsgálták a magyar megjegyzéseket, de az esetek túlnyomó többségében nem tudták elfogadni az ott kifejtett felfogást. Határmódosításokba azért nem egyeznek bele, mert ezek súlyosabb hátrányokkal járnának, mint ahogy azt a magyar delegáció előre látja. A fajok összekeveredése Európa eme részében lehetetlenné teszi azt, hogy a politikai határok egybeessenek az etnikai határokkal. A magyar delegáció népszavazásra vonatkozó javaslatát is elvetik, azzal az indokolással, hogy egy ilyen eljárás nem hozna magával olyan eredményt, amely lényegesen különbözne attól, amelyet a szövetségesek Közép-Európa etnográfiai viszonyainak és nemzeti aspirációinak alapos tanulmányozása után megállapítottak.

A kísérőlevél végül elismeri, lehetséges, hogy egyes esetekben az új határok nem mindig esnek egybe az etnikai, vagy gazdasági szükségességekkel, és ezért kilátásba helyezi azt, hogy a Határmegállapító Bizottságok jelentést intézhetnek a Népszövetség Tanácsához, „... ha úgy találják, hogy a szerződés határozatai valamilyen ponton igazságtalanságot teremtenek, amelyet közérdek volna megszüntetni. Ilyen esetekben a Népszövetségi Tanács felajánlhatja szolgálatait egy barátságos rektifikáláshoz."
Macartney (Hungary and her successors, 480-487. old., vö. „N" melléklet) igen éles hangon ítéli el a Magyarország kizárásával kapcsolatos egész eljárást. Szerinte a békeszerződést nem tárgyalták, hanem diktálták és az ilyen eljárás „nem kelti az igazságos elbánás látszatát."

Ugyanez a szerző leszögezi, hogy a magyar békedelegáció meghívása Párizsba nem tárgyalás céljából történt, hanem egyszerűen csak azért, hogy a delegáció a neki átadott határozatokat elfogadja. Még csak a lehetősége sem merült fel annak, hogy a Magyarország feldarabolására vonatkozó alaptétel és a határok megvonásának részletei komoly vita tárgyává tétessenek. (38-39. old.)

Viszont megállapítja azt is, hogy magyar-osztrák viszonylatban a két országot Párizsban egyenjogú félként kezelték és így Magyarország e ponton fontos engedményeket ért el.

Macartney nagy könyvében felsorolja azokat az okokat is, amelyek oda hatottak, hogy magyar területen népszavazást nem rendeltek el, Franciaország akkor már állást foglalt jövendő délkelet-európai politikájára nézve, ez biztatólag hatott a három magyarellenes államra, hogy kész helyzeteket teremtsenek már a béketárgyalások előtt. Ilyen körülmények között a békeszerződés tulajdonképpen csak fait accompliket szentesített. Az utódállamokat határkiigazításokra lehetett volna szorítani, de olyan messzemenő intézkedések eltűrésére, amilyen pl. a népszavazás, elképzelhetetlen volt. (480-487. old.)

Ha 1919-ben az önrendelkezés elve tisztán alkalmaztatott volna, Erdély valószínűleg a Romániához való csatlakozás mellett dönt, Szlovákiában és a Vajdaságban azonban inkább magyarpárti többség jött volna létre. Észak Burgenland Magyarországhoz, Dél-Burgenland Ausztriához kívánt volna csatlakozni - írja Macartney ugyanott.

11. fejezet
A magyar békefeltételek kritikája

A magyar határmegvonások ellen 1919 óta sok kifogás hangzott el. Ezek közül különösen érdekesek azok, amelyek már a békekonferencia folyamán hivatalos helyen felmerültek és különböző okokból nem érvényesülhettek. Első helyen kell megemlíteni Lloyd George angol miniszterelnök és fődelegátus kifogásait az ellen, hogy az új államok mindegyikébe hatalmas magyar irredentát kebelezzenek be. Lloyd George a csehszlovák határbizottság jelentésének átadása után, de még a magyar-román és jugoszláv határok kérdésében való döntés előtt, március 25-i kelettel, memorandumot szerkesztett, fontainebleu-i húsvéti magányában. Ebben írja többek között a következőket:
„There will never be peace in South-Eastern Europe if every little state [...] is to have a large Magyar Irredenta within its horders."

Azután hozzáfűzi, hogy amennyire csak lehetséges, minden fajt saját anyaországhoz kell csatolni és ennek a szempontnak kell elsősorban helyt adni, stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontok előtt. (Vö. „I" melléklet, valamint Deák, 52. és Rayner, 26. old.)

E sorokból érezni, hogy Lloyd George már ekkor aggódott a békeszerződések igazságtalan volta miatt és a jövő békéért. Memoárjaiban és cikkeiben később azzal mentegeti magát, hogy a vitás területekre vonatkozólag téves és félrevezető adatokat kaptak Párizsban. (Mémoirs, II., 587.) Azt is felhozza védelmükre később Lloyd George, hogy a franciák a szakértőbizottságokban egyoldalúan a csehek, románok és jugoszlávok álláspontját támogatták, a magyarok rovására (Mémoirs, II., 597-598.)

Rayner szerint Clémenceau ebben az időben azzal érvelt Lloyd George ellen, hogy nem helyes az új államokat feláldozni azzal, hogy „elfogadhatatlan határokat" kényszerítenek rájuk. (Rayner, 26., 28.)

Hogy francia hivatalos részről a magyar békeszerződés aláírása előtt már tisztában voltak azzal, hogy a javasolt határok nem biztosítják a tartós békét Délkelet-Európában, az kitűnik a francia állásfoglalásokból azoknak a tárgyalásoknak során, amelyeket G. M. Paleologue, a francia külügyminisztérium akkori főtitkára folytatott a magyar békedelegáció tagjaival, illetőleg kiküldötteivel. Eme tárgyalások eredménye volt 

budapesti francia követnek 1920. május 18-án a magyar kormány tagjai előtt felolvasott deklarációja a békefeltételekben foglalt etnikai és gazdasági igazságtalanságok korrigálására vonatkozólag, továbbá az a francia jegyzék, melyet június 24-én adott át a követ a magyar külügyminiszternek. Az utóbbiban a francia kormány felajánlja jószolgálatait azon tárgyalásokhoz, amelyek során Magyarország szomszédaival megállapodásra igyekeznek jutni minden ellenségeskedés okának eltávolítása céljából. Bizonyos gazdasági és etnikai igazságtalanságok korrigálása és a kisebbségvédelmi intézkedések kiegészítése képezné a megállapodások tárgyát, kapcsolatban a Millerand-féle kísérőlevélben foglalt eljárással. (Vö. „F" mellékletet. Deák, 253-239 oldalig részletesen foglalkozik a tárgyalásokkal Paleologue lemondásáig, 1920. szeptember 20-án. Utóda Berthelot lett, aki magyarellenes irányzatot képviselt, és a tárgyalások elakadtak.)

Shotwell, aki általában védelmére kel a békeszerződések szerzőinek, elismeri, hogy a békerendezésnek hibái és hiányai voltak. Ennek okát abban látja, hogy a népek közti háború okozta lelki szakadék uralkodó faktor volt a békerendezés egész ideje alatt. (At the Paris Peace Conference, p. 50., „E" melléklet.) A győzelem túl sokba került ahhoz, hogy józan államférfiúi meggondolások kerekedhessenek felül, és a győztesek nagylelkű békét kössenek. Az államférfiúi bölcsesség legfontosabb attribútuma, a nagylelkűség Párizsban hiányzott. Különös - jegyzi meg Wilsonról írva -, hogy ez az ember, aki annyira ellene volt a törvény betűihez való ragaszkodásnak, nem vette észre, hogy a szerződések némely pontja milyen messzire esett a Tizennégy pont helyes értelmezésétől. (51. p.)

Francis Deáknak a trianoni békeszerződés történetéről szóló könyvéhez írt előszavában Shotwell azt írja, hogy Európa sokat szenvedett azáltal, hogy a háborút átélt francia soviniszta politikusok nem látták be: egy békés és nem egy militarista doktrína által irányított politikával lehet csak Európát megmenteni. De elismeri azt, hogy a többi nagyhatalmak is felelősek azért, hogy a háború után nem állt helyre a politikai, gazdasági és szociális egyensúly Európában és azért is, hogy a Duna völgyében a háború által elindított felbomlási folyamatot nem állították meg. Nem annyira a békeszerződések hibái, mint inkább a konstruktív államférfiú vezetés hiánya okozta a bajokat. A csőd egyik oka volt az is, hogy az utódállamok vezetői gyakorlatlanok voltak. Ha nem is lehet egyetlenegy, ha még oly fontos dokumentumot, mint amilyen a trianoni szerződés, azért okolni, hogy a háború utáni világ tökéletlen volt, írja Shotwell, mégis Deáknak sikerült kimutatnia, hogy az államférfiúi képességek hiánya - a békeszerződés szövegén keresztül - fatális volt nemcsak Délkelet-Európa, de az egész világ békéje szempontjából. „A diplomáciának is megvannak a maga felelősségei. [...] A trianoni szerződésnek is szembe kell néznie a történelem ítéletével, azért, ahogyan a békerendezés keretében egy új államrendet teremtett, és közben könyörtelen szigorral regisztrálta a háború következményeit." - írja Shotwell ugyanitt. (IX-XI. oldal, „F" melléklet.)

Érdemes megjegyezni, hogy Temperley 1926-ban közzétett cikkében (Trianon, treaty of, lásd „C" melléklet) kifejezetten védelmére kel a trianoni szerződésnek, amikor azt írja, hogy Magyarország gyorsabban magához tért gazdaságilag, mint Ausztria, mert agrárország lévén, gazdaságilag elasztikusabb. Nem igaz tehát az, mint politikusai mondották, hogy a területi és népi veszteségek nyomorékká teszik az országot.

De ugyanitt Temperley is elismeri, hogy az etnikai elvet Magyarország keleti határain súlyosabban megsértették: Szatmár, Nagyvárad és Arad magyar városok és magyar környezetük Romániához került. Ezt azzal mentegeti, hogy e nélkül a területsáv nélkül nem volna összeköttetés Észak- és Dél-Erdély között. A magyar kormány bizonyára megakadályozta volna az olcsó és sima közlekedést ezen a szakaszon - teszi hozzá Temperley. Ugyanaz a Temperley, aki itt védelmére kel a trianoni szerződésnek, 1920-ban közzétett nagy történeti művében még kritikus hangokat hallatott a párizsi békeművel kapcsolatban! (Vö. alább, 63. oldal.)

Temperleyvel ellentétben élesen elítéli a trianoni békeszerződés által húzott határvonalat C. A. Macartney. Szerinte az utódállamoknak Párizsban nemcsak az összes nemzeti követeléseit teljesítették, hanem gazdaságilag és hadászatilag is kielégítették őket, még akkor is, ha ez a magyarokra nézve áldozatokkal járt. Megemlíti, hogy Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia közlekedési érdekből széles csíkot kapott magyar területből, míg Magyarország ily nemű kéréseit sohasem teljesítették. Kétségtelen, hogy Magyarország számára kedvezőtlen helyzetet kívántak teremteni: a magyar határkisebbségek lélekszáma messze felülmúlta a Magyarországon maradt utódállambelieket, az utóbbiak hadászati állásai sokkal erősebbek, gazdasági érdekeik jobban biztosítottak. (487-496. old.)

Magyarország feldarabolását 1919-ben népszavazások talán nem igazolták volna, de ma már a román, szerb és szlovák nacionalizmus annyira kifejlődött, hogy a feldarabolás helyességét igazoltnak kell venni. Ez természetesen nem jelenti megvont határok helyességét és a teljesen magyarlakta területek elcsatolásának jogosságát. Magyarország igénye a határ menti magyarlakta területek visszabocsájtására ma még erősebb, mint 1919-ben volt, mert az utódállamok rosszul bánnak a magyar kisebbséggel, és ennek többsége visszavágyik Magyarországra. Közlekedési és gazdasági szempontokat meg lehet oldani vasúti szolgalmakkal, szabad zónákkal stb., a hadászati szempont elhanyagolható. A határok a legtöbb helyen pontosan követhetik a népi határvonalat - írja Macartney, és állást foglal egy olyan „kisebb revizió" végrehajtása mellett, amely lehetővé tenné a dunai államok közti barátság kifejlődését. („N" melléklet, 487-496. old.)

M. C. H. Seymour, aki House ezredessel együtt kiadta az amerikai delegátusoknak a békekonferenciára vonatkozó megemlékezéseit, kiemeli, hogy az amerikaiak meg akarták akadályozni azt, hogy elégedetlenek és irredenták csoportjai keletkezzenek, de a franciák és angolok gazdaságilag jól megalapozott és könnyen védhető határokkal rendelkező Csehszlovákiát akartak teremteni, még akkor is, ha e cél elérésére az új államba tetemes számú németet és magyart kellene bekebelezni. A csehek és románok között is megfelelő vasúti összeköttetéseket akartak teremteni, és ezért terjesztették túl a román határokat a méltányosság szabta mértéken. (Vö. „K" melléklet.)

  c. művében, (vö. „O" melléklet) megállapítja a Párizsban megalkotott békeszerződésekről, hogy ezekkel Németországot és Ausztriát kifosztották és tönkretették. A békét rablóbékének nevezi, amelyet a védtelen áldozatnak a rablók késsel a kezükben diktáltak. Törökországból és Perzsiából rabszolgákat csináltak. Magyarországot a passzusban nem nevezi meg kifejezetten, de szavai eléggé jellemzik az új Oroszország megalapítójának és politikai tanítómesterének véleményét arról a rendszerről, amely Párizban a békefeltételeket diktálta a legyőzötteknek.

Végül szeretnénk itt két szerzőt idézni, akik szerint a békeszerződések főhibája gazdasági természetű volt, ami elsősorban a Duna völgyét érinti közelről.

Shotwell megállapítja, hogy az „egész Duna völgye szorosan vett egység és az új, lényegileg nemzeti érzésekkel bíró államok felállítása eme nagy nemzetközi vízi út mentén inkább fog visszafejlődéshez, mint haladáshoz vezetni, hacsak nem találunk eszközöket arra, hogy bizonyos mértékben egyesítsük őket egy közös politikában. Határaiknak nem szabad merev akadályoknak lenniök a kereskedelem útjában, mert különben kölcsönös nélkülözés lesz az eredmény [...] szabad kereskedelem lehetetlen, talán még egy vámunió is túl van a pillanatnyi lehetőségek határán." Mi a teendő, hogy a jövőt konstruktíve és az együttműködés szellemében nézzék ezek az államok. A Népszövetségnek messzemenően ellenőriznie kell ezt a tömeget. Nagyon fontos az elaszticitás - fűzi hozzá Shotwell, és hangsúlyozza, hogy a párizsi békekonferencia eredményeit nem szabad mereven interpretálni. Alkalmazni kell őket változó körülményekhez. (411., 412. old., vö. „E" melléklet). Az egész párizsi békemű alapvető hibája a konstruktív gazdasági szempontok hiánya, amelynek fő oka a volt ellenséges államok kizárása a konferenciáról - írja ugyanez a szerző. Miközben a szerződéstervezet egyre jobban átalakult végleges békeszerződéssé, határozmányai egyre jobban belevágtak Európa gazdasági és társadalmi életébe. Csak a Rajnán túli országok alapos ismerői ítélhették meg megfelelően e szerződések hatását... A békeszerződés csak akkor biztosíthatott volna állandó békét, ha bevonták volna a legyőzötteket a tárgyalásba. (39. old.)

Még lesújtóbb a Párizsban megalakított 

angol delegátusának, Keynesnek ítélete a Párizs környéki békék gazdasági következményeiről. Erről a témáról szóló  főként azt kifogásolja, hogy az angol miniszterelnök és az USA elnöke nem látták: a legkomolyabb problémák nem politikaiak és területiek, hanem gazdaságiak. Szén, szállítás és élelmiszer kérdéseiben rejlenek a jövő veszélyei. De ki törődött ezzel! Ez a bölcs és mérsékelt meggondolás nem juthatott érvényre a soviniszta túlzások által munkaképtelenné tett párizsi konferencián. (101., 102. oldal.) Ugyanott leszögezi, hogy Lloyd George-ot kötötték választási ígéretei. Az USA képviselői egyetlen életrevaló javaslattal sem tudtak a szenvedő Európa segítségére lenni. (102. oldal.) A békeszerződés nem gondoskodott Európa gazdasági felépítéséről, a béke megszilárdításának egyetlen garanciájáról, Clemenceau csak azzal törődött, hogy megfojtsa ellenségeinek gazdasági életét, Lloyd George az angol közvélemény felé kacsintott, Wilson pedig egyedül a morális látszatokkal törődött. (130-131. old.) Keynes konkrét javaslatokat is tett az európai gazdasági zűrzavar megszüntetésére. Szerinte kötelezni kellene Németországot, Lengyelországot, az utódállamokat és a mandatárius hatalmakat, hogy szabadkereskedelmi egyezményt létesítsenek 10 évre. Ez a szövetkezés részben eltávolíthatná azokat a bajokat, amelyeket a „kapzsi, irigy, éretlen és gazdaságilag tökéletlen nacionalista államok között vont új politikai határok eredményeznek." Csak ilyen szövetkezés tenné elviselhetővé az új határokat és biztosíthatná a békét. (164-165. old., „H" melléklet.)

Érdekes, hogy Temperleynek is lesújtó véleménye van a békeszerződés gazdasági határozmányairól - pedig ő területi kérdésekben többnyire igyekszik a Párizs környéki békék szerzőinek művét mentegetni. Elsősorban a nagyhatalmak felelősek azért, hogy a kisebb államok arra kezdtek törekedni, hogy egyedül önmagukra támaszkodjanak, és ne törődjenek a nagyhatalmak kívánságaival. A 

 melynek célja a trianoni szerződés végrehajtása három kis állam erői útján, odavezethet, hogy Magyarország és szomszédai között az érzelmi antagonizmus növekszik, és ez semmivé teheti a gazdasági együttműködésre vonatkozó javaslatokat, amelyekről a békeszerződésekben szó van, írja Temperley. A kis államok megdöbbentő értetlenséget mutattak, amikor a békeszerződések gazdasági és reparációs szakaszait helytelenítették és nem látták be, hogy pl. az Ausztriában létrejövő káosz őrájuk is kihat. (Temperley, History, IV. köt., IV. fejezet.)

Magyar Országos Levéltár. Külügy. Külügyminisztérium. Békelőkészítő osztály. XIX-J-1-a. 35. doboz. - Dátum nélkül [1946-1947]

Ezen a napon történt október 07.

1915

Bulgária a központi hatalmak oldalán belép az első világháborúba.Tovább

1938

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt választmánya határozatában támogatja a Felvidék visszacsatolását.Tovább

1938

Németországban törvényt hoznak, mely előírja, hogy minden zsidó állampolgár útlevelébe "J" megkülönböztető jelzést kell pecsételni.Tovább

1949

Megalakul a Német Demokratikus Köztársaság (NDK).Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idei harmadik száma a külkapcsolatok világát járja körül. Fontos kiemelni, hogy a külső ágensekkel való kapcsolattartás nemcsak a mindenkori központi kormányzathoz kötődő külügyminisztérium privilégiuma. A most megjelenő írásokban több példát is láthatunk arra nézve, hogy egyes szervezetek (legyenek azok hazaiak vagy külföldiek) miként tartották a kapcsolatot egymással, illetve kormányzati szervekkel.
A tematikát figyelembe véve és időrendben haladva Szabó Mátyás (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem) forrásismertetése a legkorábbi, aki az OsztrákMagyar Monarchia és az Európai Dunabizottság közti kapcsolattartás mélyebb rétegeibe nyújt betekintést. A szerző írásában bemutatja, hogy az önálló külügyminisztériummal nem rendelkező magyar birodalomfél egyes szaktárcái miként tudták akaratukat érvényesíteni a Ballhausplatzon keresztül egy nemzetközi szervezet felé. A hivatali érintkezés egy konkrét ügy, az Oszmán Birodalom adósságrendezésén keresztül kerül bemutatásra.
A hidegháború alatti, a már megszilárdult hatalmi blokkok korszakának időszakáról szól Krajcsír Lukács (tudományos munkatárs, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) forrásismertetése. Az 1960-as években zajló első irakikurd háború a nyugati és keleti hatalmi tömbök figyelmét is felkeltette. A keleti blokk országai a monarchia megbuktatása után kifejezetten politikai szempontok alapján támogatták az új, nyugatnak hátat fordító rezsimet, amely azonban kommunista- és kurdellenes nézeteket vallott. Nem meglepő módon a kezdeti jó viszony megromlott, így később az sem okozhatott meglepetést, hogy a kirobbanó polgárháborúban a Szovjetunió és annak érdekszférájába tartozó államok már a kurd felkelőket támogatták – Magyarország például humanitárius szállítmányokkal.
Regionális konfliktusok után egy világesemény a magyarság egy jól körülhatárolható részére gyakorolt hatását mutatja be Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár). Négy dokumentum segítségével prezentálja, hogy a kijevi magyar közösség milyen módon reagált 1986 tavaszán a csernobili atomerőműben bekövetkező katasztrófára. A főként a külügyi apparátusból származó iratok ismertetése előtt azonban kitér írásában arra is, hogy a korabeli helyi magyar kolónia milyen létszámmal és milyen háttérrel rendelkezett.
A tematikus írások mellett az ArchívNet idei harmadik számában olvasható Kosztyó Gyula (kutató, Clio Intézet) publikációja, amely nem egy külügyi, hanem belügyi intézkedés körülményeit mutatja be. 1944 késő tavaszán-nyarán a Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára ejtőernyős szovjet diverzánsokat-partizánokat dobtak le, akik ellen a helyi magyar csendőrség és katonaság egyaránt fellépett. Az írás egyben képet is ad Kárpátalja 1944 májusi helyzetéről, amely területen megkezdődött a zsidóság deportálása, és amely terület ugyan még nem vált hadi zónává, de már érezhető volt, hogy a „vihar előtti csend” állapotában van.
A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei negyedik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban
 

Budapest, 2022. augusztus 26.

Miklós Dániel
főszerkesztő