A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége

(1913-1914)

„Igyekeztem a budapesti szövetkezeti központokkal és a helyi érdekeltségekkel karöltve a szövetkezeti eszmét népszerűsíteni. A vezetésem alatt álló kirendeltség működési területén a szövetkezeteket illetőleg a helyzet az, hogy Temes megyében leginkább a hitelszövetkezeti intézmény van elterjedve, amennyiben az összes községek csaknem 40%-ában van hitelszövetkezet, ami tekintettel arra, hogy egy község hitelszövetkezete több község hiteligényeit is kielégítheti, kedvező eredménynek mondható. Ellenben a fogyasztási és állatbiztosító szövetkezetek létesítése csak lassan halad.”

A kirendeltségi rendszer kiépülése a peremterületeken

A Földmívelésügyi Minisztérium elsőként az Északkeleti-Felvidéken (Kárpátalján) indította be az ott élő - támogatandó - rutén „földmívelő nép" gazdasági felsegélyezésére irányuló akcióját, amit 1901-től „nemzetpolitikai okokból" hegyvidéki akciónak neveztek, hogy a nem magyar etnikum támogatásával szemben szót emelő politikai figyelmet eltereljék arról. A miniszter 1899-ben, tárcája költségvetésének indoklásában úgy fogalmazott, hogy az akciót „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontját képező Bereg vármegyében" kezdik, vagyis már ekkor megszületett a gondolat, hogy a gazdasági felsegélyezést egyre tágabb környezetben

meg.

Az agrártárca által irányított akcióhoz más - a kereskedelemügyi, a pénzügyi, az igazságügyi, a vallás- és közoktatásügyi - tárcák tevékenysége illeszkedett. A kormányzat széles körű fejlesztési programban kívánta az elmaradott gazdálkodási mód átalakítását, a hagyományos életmód megváltoztatását elérni és ezáltal megteremteni a szociális biztonságot és a nemzetiségi békét.

Történetírásunk a hegyvidéki akciót a korabeli szociálpolitika és nemzeti politika sajátos ötvözetének tartja. Szabó Miklós szerint a kiindulási pont a rutén akció volt, amelynek tapasztalatait felhasználva agrárius kezdeményezésre kezdetét vette az „új konzervatív szociálpolitikai módszerek államigazgatási

"

A hegyvidéki akció működési területét az 1899. évi téli éhínségnek köszönhetően Bereg megye munkácsi, felvidéki, latorcai járásaira és Ung megye egész területére, majd 1900-tól Máramaros megye hegyvidéki területeire is kiterjesztették. 1903-ban és 1904-ben Zemplén, Ugocsa, Sáros megyéket, 1911-ben Szepes és Szatmár megyék hegyvidéki területeit kapcsolták be ebbe az akcióba.

A későbbiekben a hegyvidéki akció mintájára szervezték meg a székely akciót 1902-ben, amely kizárólag a négy székely megye (Csík, Háromszék, Maros-Torda és Udvarhely), 1904-től Brassó és Kisküküllő megyék székely- és csángólakta területein is működött. 1909-től pedig erdélyrészi kirendeltség néven fokozatosan a szórványmagyar területekre is kiterjedt a gazdaságfejlesztő program

(Kolozs, Szilágy, Alsófehér megyék, 1912-től Szolnok-Doboka megye). Következetlen politikára vall, hogy a kirendeltség egyes magyarlakta településeket bizalmasan bekapcsolt a gazdaságfejlesztő programba (1908-ban a Nagyküküllő megyei héjjasfalvi , 1911-ben a Beszterce-Naszód megyei Zselye, Sófalva, Tacs, Nagysajó, Magyarnemegye községeket), míg másokat elutasított (Nagyküküllő megyei Homoródhévíz, Ürmös, Alsórákos, Dark, Halmágy, valamint Sárpatak községeket), azzal indokolva, hogy a kiterjesztés szétforgácsolja a gazdaságfejlesztő program erejét és hatékonyságát, illetve sérti a nemzetiségek érzékenységét. Közvetett módon ugyanakkor erkölcsi és anyagi támogatást a községek közérdekű kezdeményezéseihez.

1909-ben Zsolna székhellyel a felvidéki kirendeltség is létrejött (Árva, Trencsén, Liptó, 1911-től pedig Zólyom megye területére kiterjedő illetékességgel; 1913-ra ezt Bars, Gömör és Kishont, valamint Turóc vármegyékre is kiterjesztették), amely Felső-Magyarország szlovák többségű régiójában az agrárium fejlesztését koordinálta.

A kirendeltségek kezdettől fogva azonos eszközökkel és hivatali apparátusra épülve próbálták felszámolni a gazdasági elmaradottságot, igazodva az egyes vidékek sajátosságaihoz. Az akciók az anyagi segítségnyújtáson kívül a térségek önerőből történő talpra állítását célozták a jövedelmező intézmények és gazdasági rendszerek meghonosításával, a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.

A kezdetben „népsegítő akció" néven induló kirendeltségek az 1910-es évekre középfokú szakhivatalokká fejlődtek és a földművelésügyi igazgatás feladatait látták el.

A miniszteri kirendeltségek feladatai az 1912-1913. évi esőzések és árvízkárok pusztításai következtében tovább bővültek, mert Serényi Béla miniszter (1910. január 17.-1913. június 10.) 1912. október 18-án a vidékek segélyezésének ügyét a hegyvidéki, a erdélyrészi (székelyföldi) és a felvidéki kirendeltségek hatáskörébe utalta. Döntéséhez hozzájárult, hogy október elején a magyar közösügyi delegáció erdélyi országgyűlési

Lukács László miniszterelnöknél - Beöthy László kereskedelmi miniszter és Teleszky János pénzügyminiszter jelenlétében - a kormány hathatós támogatását kérték az erdélyi megyék érdekében. Az országos segélyprogramot a Belügyminisztérium 119102/1913. sz. körrendelete , a Földmívelésügyi Minisztérium országos vetőmagakcióval - amely a károsultak anyagi viszonyaihoz mérten a vetőmag beszerzési árának 30%-áig terjedhetett - segített a helyzeten. Később Serényi 1912 végén - az 1913. évi költségvetés indoklásakor - bejelentette a törvényhozásnak, hogy a kirendeltségek ezentúl nem tekinthetőek többé segélyezési akcióknak, hanem a rendes közigazgatás mellett és annak keretében a földművelésügyi igazgatás ellátására szolgáló hivatali szervezetekké alakulnak át. Felhatalmazást kapott, hogy két új, 80-80 000 K költségvetésű kirendeltségi központot hozzon létre Nagyvárad és Temesvár székhellyel. A miniszter választása a nagy természeti károkat elszenvedett román többségű kelet-magyarországi és partiumi, valamint a román-német-szerb vegyes lakosságú bánáti régiókra Darányi Ignáchoz hasonlóan azt tervezte, hogy a földművelésügyi igazgatás ellátását végző kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át.

A két új kirendeltség tényleges gyakorlati működését 1913. április 1-jén kezdte meg az április 28-án kiadott, valamennyi kirendeltségre vonatkozó szervezeti (és működési) szabályzat

. A kirendeltségi rendszer ezen szabályzata a minisztérium egységes felfogásáról és hivatali kezelési módjáról tanúskodott a gazdaságilag leszakadó perifériás területek fejlesztésével kapcsolatban Kárpátalja, Felvidék, Székelyföld, a bánáti és partiumi területek vonatkozásában. A szabályzat a szakszolgálat egységes vezetése érdekében külső hivatalait és szakszerveit - az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és szakigazgatási szervek kivételével - az állomáshelyük szerint illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá helyezte. A rendszeres munkakörrel rendelkező középfokú szakhatóságok figyelemmel kísérték működési területük gazdasági viszonyait, a rendelkezésükre bocsátott hitel keretében előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, javaslatokat dolgoztak ki, a törvények és rendeletek végrehajtását ellenőrizték, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. Az alárendelt, de konkrétan meg nem nevezett hivatalok minisztériummal való kapcsolattartását is a kirendeltségen keresztül írták elő. A kirendeltségek, mint a megyei közigazgatási hatóságoktól független szervek feladata volt tehát a minisztérium külhivatalai működésének összehangolása, valamint a vidék és a külhivatali központok közötti összeköttetés biztosítása, a mezőgazdaság fejlesztése a helyi viszonyok figyelembevételével és a társadalmi erőkkel szorosan együttműködve.

1913-ban a kirendeltségeket hatósági jogkörrel ruházták fel, így a földművelésügyi közigazgatásban a dekoncentráció szervezési elve érvényesült. Sokan az állami közigazgatás középfokú kiépítésének szándékát látták ebben - összhangban a törvényhatósági közigazgatás államosítását célzó törekvéssel (1891:XXXIII. tc. a közigazgatás államosításáról) -, amely az 1910-es évekre ismét erőre kapott. A Tisza-kormány nem vállalkozott a megyék végrehajtó hatalmának megszüntetését tartalmazó nagyerejű reformra; az 1914. júniusi közigazgatási reform központi eleme a megyei tisztviselők autonóm választása helyett az állami kinevezés volt, a hatékonyság és a kompetencia jelszavával, az egységes közigazgatás megteremtése érdekében.

A korábbi kirendeltségi szervezeten is lényeges változtatások történtek: a hegyvidéki és a felvidéki kirendeltségek változatlan fenntartása mellett az erdélyrészit

marosvásárhelyi (a négy székely megye, Brassó és Kisküküllő megyék) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos megyék). Az újonnan létrehozott nagyváradi központhoz került Arad és Bihar megyével együtt a korábban Marosvásárhelyhez tartozó Szilágy megye. A temesvári kirendeltség Krassó-Szörény és Temes megyékre kiterjedő illetékességgel működött. 1913 tavaszán - a következő évi költségvetési tervezet összeállításakor - még úgy tűnt, hogy a temesvári hivatal személyi állományát bővítik, működési körzetét , de a júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június 10.-1917. június 15.) nem tartotta keresztülvihetőnek a kirendeltségi szervezet továbbépítését. Ghillány Imre földművelésügyi miniszter a gazdasági növekedésbe bekapcsolódott Bánság búzatermelő és Krassó-Szörény megye vasércekben gazdag nehézipari vidékein nem tartott szükségesnek külön kirendeltségi központot. Október 23-án a minisztertanács hozzájárult, hogy Temes megyét az aradi jószágigazgatóság hatáskörébe, Krassó-Szörény megyét pedig a kolozsvári kirendeltséghez utalják át. 1914. május 1-jével a helyi hatóságok egyetértése mellett a temesvári központ megszűnt. Az így felszabadult költségvetési pénzkeretből Eperjes székhellyel új kirendeltséget szerveztek a Felvidék keleti részén Gömör-Kishont és a munkácsi hegyvidéki kirendeltségtől odacsatolt Sáros, Szepes és Zemplén megyék területéből. A temesvári hivatal teljes bútorzatát az eperjesibe, a folyó ügyiratokat (344 db) pedig Kolozsvárra szállították át. A kirendeltség vezetőjét, Vásárhelyi Zoltán miniszteri titkárt, 1914-től miniszteri osztálytanácsost a minisztérium állatforgalommal foglalkozó főosztályának (III/B.) osztályvezetőjévé nevezték ki.

1914-ben a kirendeltségi rendszerbe tartozó megyék száma elérte a 31-et. Jelenlegi forrásaink szerint a kirendeltségi rendszer hatékonysága és a szervezeti szabályzat gyakorlati alkalmazása a helyi viszonyok és a kirendeltségi tisztviselők függvényében alakult; a világháború végére azonban egyértelművé vált, hogy nem érvényesült kellőképpen a kapcsolattartás és az

. Az 1914-1918. évi világháborús helyzetben elmaradt a kirendeltségi rendszer további fejlesztése.

Mi volt a kormányzati szándék a kirendeltségek létrehozásával? A magyar állami pozíciókat veszélyeztető nemzetiségi mozgalom ellensúlyozása, következetes nyelvi-kulturális magyarosítás vagy a szórványmagyarság és a nemzetiségi birtokosság körében végzendő pozitív társadalmi és gazdasági akció?

A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. Az akciók az 1910-es évekig nagyrészt hegyvidéki nemzetiségi (rutén, szlovák) területeken működtek, kivéve Erdélyben, ahol kifejezetten a székelység, majd a szórványmagyarság gazdasági megerősítése folyt. A román képviselők körében nem maradt visszhang nélkül a pozitív diszkrimináció, parlamenti felszólalások, 1910 őszén pedig a Román Nemzeti Párt 23 pontból álló emlékirata a gazdasági, kulturális és politikai igények között a székely akciónak a román vidékekre való kiterjesztését is

. Az 1910-es évektől - a nagyváradi és a temesvári hivatal révén - egyes románlakta vidékeket is bekapcsoltak az agrárprogramba. Szarka László kutatásai alapján a felvidéki gazdasági és társadalmi akció részleteit 1914 áprilisában vitatta meg Tisza István miniszterelnök a felvidéki főispánokkal Budapesten, az erre a célra összehívott bizalmas jellegű ún. „tót konferencián". Szarka szerint az eperjesi kirendeltség létrehozása a magyar állami pozíciókat veszélyeztető szlovák agrármozgalom ellensúlyozására . Tisza a nemzetiségekkel, különösen a románsággal való megbékélés mellett bízott abban, hogy a nemzeti vitalitást lehet elfogadható keretekbe terelni és ellenőrzés alá vonni, így a kormányzat a megyei hatóságokkal együttműködve a nemzetiségi mozgalmakat (például birtokvásárlásokat) is figyelemmel . A temesvári kirendeltség különösen a birtokügyek alakulását illetően tette ezt, és jelentéseiben a magyar, illetve a magyarsággal szimpatizáló népek (rutén, német) gazdasági támogatását hangsúlyozta.

A magyar kormányok a gazdasági akciók megvalósítására kevés erőt, pénzt és időt fordítottak, de jelentőségük nem is annyira gazdasági-társadalmi hatásukban, mint inkább az egykorú magyar gazdaságpolitikai fordulatban mutatkozik meg, abban, hogy a liberális állam felismerte: nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a gazdaság fejlesztésében, így a regionális különbségek kiegyenlítésében, a fejlődésben elmaradt régiók felzárkóztatásának elősegítésében.

Ezen a napon történt február 20.

1938

Svájcban népszavazással arról döntenek, hogy a rétoromán legyen a nemzet negyedik hivatalos nyelve.

1945

Az SZDP és az MKP összekötő bizottsági ülésén a szociáldemokraták bejelentették, hogy fenntartják az önálló pártifjúsági mozgalom létre-...Tovább

1962

John Glenn az első amerikai űrhajós, megkerüli a

1999

A Szojuz TM–29 űrhajóval elindul az első szlovák űrhajós, Ivan Bella.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők