A temesvári kirendeltség megalakulása és illetékességi területe

A temesvári hivatalt 1913 első hónapjaiban szervezték meg. A minisztérium a temesvári központi irodába hét, minisztériumi tapasztalattal és gazdasági szakismerettel rendelkező tisztviselőt osztott be: Vásárhelyi Zoltán miniszteri titkár, a kirendeltség vezetője lett, a pénzügyi teendőket két miniszteri számtanácsos (Blum Gyula és Lukachich Gyula) látta el, Fróniusz Oszkár miniszteri fogalmazó mellett Teschner Miklós irodasegédtiszt, valamint Marschall Ferenc „fizetéstelen" segédfogalmazó és Ódor Béla gazdasági segédtiszt dolgozott. A kirendeltségnek havi és napidíjas alkalmazottjai is voltak: a két előadó, kirendeltségi felügyelő (

és báró Csávossy Béla) gazdasági ügyekkel, valamint a kirendeltség hatósága alá helyezett szakigazgatási szervekkel, hatóságokkal és a társadalmi tényezőkkel (egyesületek, szövetkezetek, gazdakörök) tartott kapcsolatot; az irodai munkát az írógép-kezelőnő és a szakdíjnok látta el. A két napibéres szolgával együtt 13 alkalmazottja volt a központi irodának, de - az 1913. március 3-ai 2702/eln. sz. rendelet értelmében - német-szerb és román fordító, tolmács is dolgozott (3000 K illetménnyel) a . A hivatal működését két levélhordó, pénz- és csomaghordó, házmester, házmester-helyettes (egyúttal liftes) és négy újságkihordó segítette. A kirendeltség hivatali helyiségeit a város belvárosi Korzójában található impozáns palotában, a házban bérelte (Ferenc József út, C kapu).

Az állami külhivatal a délvidéki térség legfontosabb agrárkérdéseit kívánta feltárni, valamint a szükséges javaslatokat, irányelveket kidolgozni. Ötletszerű segélyek és állami gyámkodás helyett kezdeményező és irányító szerepet vállalt a gazdasági haladás, az okszerű és belterjes mezőgazdaság előmozdítása

.

A hivatalnak két igen eltérő fejlettségű megyét kellett koordinálnia: a fejlett gazdasági kultúrával rendelkező Temest és az egyik legfejletlenebb mezőgazdaságú

megyét.

A dél-alföldi Temes megye az ország egyik etnikailag legvegyesebb tája volt (40,8% román, 29,4% német, 11,9% magyar és 14,3% szerb lakossággal). A 11 járás 224 településén 389 386 lakos élt. A kedvező természeti adottságú vidék népsűrűsége magas, ugyanakkor a városiasodás következtében az agrárhányados alacsony (65,2%) volt a századfordulón. A szántón (aránya 70%) a vetésterület háromnegyedét a búza, a zab és a kukorica foglalta el. A szőlő aránya igen jelentős, ugyanakkor az erdő aránya alacsony (5%) volt. Különösen a bánáti svábság folytatott fejlett, intenzív gazdálkodást a tagosított birtokokon, vetésforgó, megfelelő gép- és eszközellátottság mellett. A növénytermeléssel ellentétben az állattenyésztés teljesítménye jóval szerényebb volt: a vezető szerepet a ló és a sertés játszotta, a szarvasmarha-állomány jelentős része a külterjesen tartott magyar fajta volt. A birtokszerkezetre a tehetős (20-100 holdas) paraszti és a 100-200 holdas gazdaságok voltak jellemzőek, de viszonylag magas volt a 10-20 és a 200-1000 holdasok aránya is. A bérmunka alkalmazása és a bérletek - különösen az öt hold alatti bérlemények - gyakoriak voltak. A 100 hold feletti gazdaságok aránya nem érte el az országos átlagot, de az agrárproletariátus magas aránya (41,54%) összefüggésben állt a fejlett mezőgazdasággal és a bérmunka elterjedtségével. A hagyományos agrárvilágból kiemelkedő Temes megye magasabb fejlettségű mutatókkal és műveltségi szinttel rendelkezett, mint az erdélyi régió többsége.

A délnyugat-erdélyi Krassó-Szörény megye ugyanakkor még a 20. század elején is a hagyományos nyomásos gazdálkodás, tagosítatlan és elmaradott birtokok agrárrégiója volt. A román többségű - a 14 járás 361 településén a lakosság 74,4% román, 10,8% német, 5,8% magyar, 3,3% szerb volt -, kedvezőtlen természeti adottságokkal rendelkező vidéken a hegyvidék dominált (Ruszka-havas, Csernai-havasok, Bánsági-hegyvidék), de gyakori volt az árvíz is (Duna, Maros, Temes). A magas agrárhányadosú (1900-ban 74,2%) régióban a gépesítés és az eszközellátottság alacsony szintű volt, a termékszerkezetet a búza, zab és kukorica jellemezte. Az állattenyésztésben a szarvasmarha (tarka fajták) mellett legnagyobb jelentőségű a juhtenyésztés (főleg racka) volt. A szabadforgalmú magánbirtok aránya alacsony (36,44%), szemben a korlátolt forgalmú földekkel (63,56%). Magas volt az államkincstári földek aránya (20,66%), és különösen sok (42,01%) a közföld (erdő, legelő általában), amely a hajdani katonai határőri intézménnyel és hegyvidéki

függött össze. A birtokszerkezetet az 5-20 holdas kisgazdaságok jellemezték. A mezőgazdasági agrárproletariátus alacsony aránya (13%) abból adódott, hogy a fejlett nehézipar felszívta a helyi munkaerő-felesleget, másrészt a földközösségi rendszer maradványai megakadályozták a parasztság teljes elválását a földtől.

A bánsági megyékben tehát kedvező volt a földbirtok megoszlása: a 100 hold alatti kisbirtokok aránya 69,84%-ot, a nagybirtok 30,16%-ot jelentett. Krassó-Szörény megye hegyvidéki lakosságának megélhetését a külterjes szarvasmarhatartás jelentette, kiegészítő jövedelemforrás volt a nők háziipari tevékenysége a román és szerb hagyományok továbbélésének köszönhetően, valamint a kezdetleges gyümölcstermesztés és méhészet.

A kirendeltségi hivatal működése során a Krassó-Szörény megyei lakosság gazdasági helyzetének javítására helyezte a hangsúlyt, ami a lakosság szegénységéből, a kereseti viszonyok elégtelenségéből, a mostoha természeti viszonyokból, a konzervatív és primitív gazdálkodási módból adódott. Mindezt az évente ismétlődő árvizek és az 1912-1913. évek elemi csapásai tovább fokozták.