A kassai téglagyár borzalmai ösztönözték a budapesti embermentést

„A napokban megnéztük Gézával a téglagyárat, ahová 6000 zsidó van tömörítve. Mondhatom, apokaliptikus látvány!!! Több óriási, téglából épült hodályból áll, összes ablakok kitörve, egyik oldalán fala sincs és legnagyobb részt földön fekszenek. Így lett „zsidótlanítva" Kassa és környékeke. Szekereken szállították akkor még mindig őket. Egy hét alatt azonban elszállítják őket ismeretlen helyre."

Bevezető

A magyar lakosság vészkorszakban tanúsított magatartását és a holokauszthoz való viszonyát leegyszerűsítve a kollaboráció-közöny-embermentés hármasával lehet leírni. Közülük azonban nem az utóbbi kategóriába sorolhatók alkották a legnagyobb csoportot. A két világháború között felerősödő antiszemita propagandakampány megtette a hatását, így sokan a zsidóságot kezdték okolni az ország minden bajáért. A szerencsétlen kiválasztottak gettóba terelésével, majd deportálásával szemben tanúsított közöny oka lehetett a megfélemlítettség, a megüresedett egzisztenciák megszerzésére irányuló törekvés, vagy éppen a szélsőjobboldali eszmékkel való rokonszenvezés.

Ennek ellenére szép számmal tudunk olyan személyekről, akik példamutató tetteikkel kiemelkedtek az egykori szomszédok, barátok, vagy éppen munkaadók meghurcoltatását tétlen végignéző többség

A diplomáciai és egyházi embermentés mellett kevésbé kutatottak és egyben nehezebben is feltárhatók a civil lakosság részéről érkező kísérletek az üldözöttek - aki maga is egy Világ Igaza által megmentett holokauszt-túlélő lánya - modellje szerint háromféle mentési stratégia mutatható ki Magyarországon: a magyar honvédségben szolgáló munkaszolgálatosok segítése, a vidéki zsidók mentése az 1944. tavaszi-nyári deportálások idején, valamint a budapesti zsidók támogatása 1944. június közepétől, azaz a csillagos házak létrehozásától a nyilas végéig.

Leszámítva a vidéki gettókba gyűjtött zsidók megmentésére tett néhány kísérletet, a keresztény mentőakciók jobbára a fővárosra korlátozódtak. Több mint nyolcszáz magyar állampolgár kapott Világ Igaza kitüntetést 2013 januárjáig (ettől a mentők száma sokkal több lehetett), a róluk szóló kötet bevezetőjében olvasható, hogy a mentőknek csupán 15%-a tevékenykedett vidéken a tömeges deportálások alatt, 85%-uk Budapesten vagy Magyarország különböző vidékein a nyilas korszakban mentett, illetve a keleti fronton a munkaszolgálatosokat segítette. Ha az adatok ma már nem is teljesen pontosak és naprakészek, az arányokat jól

Ennek hátterében többek között az áll, hogy a vidéki gettósítás és deportálás gyorsan lezajlott, és az embereknek arról sem voltak közeli információik, hová szállítják és milyen célból a falak közé zárt ezreket. Emellett a zsidótörvények súlyosan büntették azt, aki zsidó személyt, vagy annak vagyonát Egy nagyvárosban viszont jóval kedvezőbbek voltak a bújtatás és a bujkálás lehetőségei, mint a kisebb településeken, ahol szinte mindenki ismert Nemcsak a mentési esetek száma, hanem azok jellege is más volt Budapesten és azon kívül: a nagyarányú vidéki deportálások alatt a zsidókat általában rövid időre elbújtatták majd külföldre csempészték, a Szálasi-időszakban viszont a zsidókat legtöbbször a mentő személy lakásán bújtatták el, gyakran hamis papírokkal.

A legtöbb egyéni zsidómentési akció a Szálasi-korszakban Budapesten a túlélők és a bújtatók korábbi ismeretségén alapult, aztán a közvetlen ismerősök további ismerősöket, családtagokat hoztak, így megtöbbszöröződött a mentettek

Gyakran előzte meg a mentést önmentés, például az elhurcolt személy megszökött a munkásszázadból, vagy éppen a halálmenetből, majd ezután kért segítséget. Csaknem minden esetben elmondható, hogy maga a mentő is kapott támogatást másoktól, akik figyelmeztették a közelgő veszélyre, esetleg szemet hunytak és nem jelentették fel, vagy akik tevékenyen is részt vettek a

Sokszor egész családok, baráti társaságok, vagy akár ismeretlenek ad hoc összeverődött csoportjai fogtak össze rövidebb-hosszabb időre. Akiben megvolt a szándék és a kellő bátorság, az többféleképpen is enyhíthette az üldözöttek kínjait, erre lehetőség nyílt a bújtatásban, az igazoló dokumentum megszerzésében, az élelmiszercsempészésben, vagy éppen az üzenettovábbításban, levélküldésben. Az ilyenfajta törekvések elszigeteltek maradtak, alulról jövő, nagyobb

nem bontakozott ki.

Az itt közölt levél szerzője 1944 őszén úgy döntött, a segítő kezet nyújtók kisebb csoportjába kíván tartozni. Hangay Ilona személyes motivációját nagyban megerősíthette az a tapasztalat, amelyet fél évvel korábban Kassán

. Férjével, Boross Gézával budapesti lakosok voltak, de a visszacsatolt felvidéki városban is fenntartottak egy lakást, mivel Géza ezredesi rendfokozatban a kassai VIII. hadtest légvédelmi tüzérparancsnokaként teljesített katonai szolgálatot. 1944. április 3-án a bombázások miatt a fővárosból Kassára költöztek. Az Ilona és édesanyja közötti, ezekben a hetekben zajló levélváltás április 30-án kelt üzenete - amellett, hogy jól érzékelteti a háborús viszonyok közepette uralkodó egyre nagyobb bizonytalanságot és tanácstalanságot - a kassai téglagyárbéli állapotokról és az itt összezsúfolt zsidóság helyzetéről számol be.

Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon 13 nagyobb gettó- és bevagonírozási központot alakítottak ki. Ezek közül az egyik Kassán jött létre, itt élt az egyik legnagyobb magyar zsidó közösség. A helybéli és a környék településeiről összegyűjtött zsidóságot egyrészt a városon belül kijelölt gettóban, majd két külvárosi téglagyárban helyezték el. A vonatkozó

1944. április 27-ig Abaúj-Torna vármegyéből 4006, Kassa város területéről pedig 7833 főt érintett.

A gettót a három fő, leginkább zsidók által lakott Zrínyi, Luzsenszky és Pogány utcákban állították fel, a kijelölt területet a helybéli zsidó ács, Grünwald irányítása alatt fallal vették körül. Összesen mintegy 2000 főnyi zsidó került a városi gettóba, amelyet parancsnokként Csatáry László rendőrfogalmazó igazgatott. Emellett a szomszéd községekből ideszállított és sok helybéli személyt a Jakab Péter tégla-, kályha- és terracotta-gyárba irányítottak, amely Kassa ún. Tábor kerületének dombos részén, a Szepsi út két oldalán állt. A téglagyár területén se emberek által lakható épületek, se WC, se ivóvíz nem volt. Az ide hurcoltaknak a fellelhető anyagokból kellett alvásra alkalmas helyet

A téglagyárat megjártak szerint mindennaposak voltak a verések a tábor területén. Innen, valamint a gettóból is szinte lehetetlen volt megszökni, az erre sikertelen kísérletet tett 17 éves Gizi nevű lányt azonnal kivégezték, és holttestét közszemlére bocsájtották, elriasztván azokat, akik hasonló terveket szőttek volna titokban.

Mivel Kassa vasúti csomópont volt, az Auschwitzba deportálandó szerelvények áthaladtak a városon, így kézenfekvő volt az itt összegyűjtötteket elsőként elszállítani az országból. A transzportok május 15-én, 19-én és 25-én és június 2-án indultak. A háború után kiderült, mintegy 800 személyt Kassáról egyenesen a gázkamrákba vittek, a különböző táborokból mintegy 450-en

vissza.

Visszatérve a közölt forrásokhoz, a történet folytatásához tartozik, hogy Ilona férjével 1944 késő őszén a közeledő front miatt ismét a költözés mellett döntött, a nagyszülőknél húzták meg magukat, bízva abban, az együttlakás megkönnyíti majd a rájuk váró nehéz napokat. Az ország zsidótlanításának kassai példájával szembesült asszony megüresedett, Budafoki utcai lakásukba - férje tudtával és teljes támogatásával - egy zsidó házaspárt fogadott be és részükre némi élelmiszert is

.

Fogelman öt kategóriát állított fel, melyekbe az embermentőket a motivációik alapján sorolta. Az első csoportot azok alkották szerinte, akik morális indíttatásból cselekedtek. A filoszemiták szoros, meghatározó kapcsolatot alakítottak ki egy zsidó személlyel. A hivatásuknak elkötelezettek élethivatásul olyan szakmát választottak, amelynek alapvetően mások megsegítése volt az egyik legfontosabb célja, tipikus példái ennek az orvosok, a szociális területen dolgozók, és ide tartoznak ez esetben a diplomaták is. A szervezett mentők valamilyen szervezet, csoport, hálózat tagjaként segítettek, általában a nácik és szövetségeseik elkötelezett ellenségei voltak, és a zsidómentő akciókat egyfajta náciellenes szabotázsként fogták fel. Végül pedig a kiskorú mentők a zsidómentők azon különleges csoportját alkották, akik szüleik kérésére vettek részt bizonyos akciók végrehajtásában, amelyről a felnőttek úgy gondolták, hogy egy gyerek kisebb feltűnést keltve, nagyobb sikerrel tud

.

Valószínűleg Ilona előzőleg ismerhette a befogadott házaspárt, a fenti csoportok közül pedig abba tartozik, melynek tagjai emberi jóérzésből cselekedtek, ezt támasztja alá levele is, amelyben az általa ismeretlen, kassai zsidók sorsa váltott ki belőle sajnálatot és mély együttérzést.

Végezetül szólnunk kell egy további levélről is, amelyet szintén a Boross család irattárában őriztek meg. Az 1945 márciusában papírra vetett sorok a mentett személyektől származnak és hálájuk kifejezése céljából íródtak. Ebből pedig egyértelműen kiderül, az akció sikeresnek bizonyult, és a házaspár túlélte a vészkorszakot.

Képek: http://holokausztaldozatai.kormany.hu/

Ezen a napon történt július 18.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!
 

A 2024. év második ArchívNet számát ajánljuk figyelmükbe, amelyben ismét négy forrásismertetés található, amelyek a 20. század szűk ötven évét fedik le. Két publikáció foglalkozik az első és a második világháború alatt történet eseményekkel, egy az 1950-es évek végi magyarországi ruhaipar helyzetét mutatja be, egy pedig helytörténeti témában prezentál dokumentumokat.

Suslik Ádám (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) az első világháború szerbiai frontjának eseményeit idézi fel egy 1915-ből származó dokumentum segítségével. A belgrádi kormány által kiadott utasítás szerint kellett volna megvizsgálnia kivonuló bizottságoknak az osztrák-magyar haderő által okozott károk mértékét. Erre végül nem került sor, mivel a nehézkesen haladó osztrák-magyar támadás külső (bolgár, német) segítséggel végül 1915 végére elérte a célját: Szerbia összeomlott, a politikai vezetés és a hadsereg elmenekült.

Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) nyolcvan évvel ezelőtti történéseket mutat be. Forrásismertetésében megvilágítja, hogy Kárpátalján 1944 folyamán miként zajlott a deportált zsidók földjeinek kisajátítása, felhasználása – illetve, hogy az ilyen módon haszonbérletbe juttatott földek használatát miként ellenőrizték az év második felében.

Nagyobb időtávot fog át Szabó Csaba Gábor (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára) helytörténeti témájú írása, azonban forrásokat 1z 1945–1957 közötti időszakról mutat be. A dokumentumok Komárom város labdarúgásának történetéhez (amelyről már korábban születtek összefoglaló igényű munkák) adnak kontextualizáló, hasznos adalékokat. Értve ez alatt a második világháború utáni újrakezdést, amikor is a világégés során gyakorlatilag megsemmisült sporttelepet is pótolniuk kellett a városban.

Az időrendet tekintve negyedik Tömő Ákos (doktorandusz, Eötvös Loránd tudományegyetem) publikációja mostani számunkban. A szerző az 1950-es évek magyarországi – változás alatt álló – divatvilágába, valamint a ruhaipar helyzetébe enged betekintést két levél segítségével. A két bemutatott forrásból kiderül: a divat és a ruhaipar terén a kívánt, és engedett változás korántsem ment olyan simán, mint ahogyan azt a kiépülő Kádár-rendszer tervezte.

A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. július 9.

Miklós Dániel

főszerkesztő