Az Országos Levéltár 1956-ban – egy munkatárs visszaemlékezése

„Hát persze – hát égett a levéltár! Hogy ne lehetett azt érzékelni! Jöttek föl az orosz tankok, a Bécsi kapun át, az Országház utcán, és volt köztük olyan, aki a Bécsi kapu téren megállt. Volt vagy 4-5 tank, ahol most a Kazinczy szobor van, ott állt mondjuk három tank. És utána még több is.”

A harmadik emeleti raktárban felcsapó tűz megfékezését és a levéltári anyagok kimentését először a vári lakosok és egyetemisták, majd távozásuk után a levéltárban (és környékén) tartózkodó munkatársak kezdték meg, meglehetősen mostoha körülmények között: a tűzivíz tömlők üresek voltak, a tűz keletkezésekor és utána viharos szél tombolt, továbbá a raktárak ablakai a légnyomástól kétoldalt betörtek, ami huzatot okozott. A tűzoltóságnak csak este fél tíz körülre sikerült felérnie a Várba és az elindított két kocsi közül is csupán egy jutott fel - de az sem tudott érdemi munkát végezni. Idézzük fel a levéltárégést a kortárs szemszögéből:

„Hát nekünk nagyon félelmetes volt, mert egyrészt sötétben történt, másrészt amit érzékelni, sőt látni is lehetett, hogy jöttek a tűzoltók és nem engedték őket föl a tankok. Csak tankot látott az ember, katonát nem, orosz katonát nem. És rámentek ezekre a tűzoltók által használt csövekre, amik lent feküdtek az utca kövén, és hát akarták volna oltani a tüzet, és keresztül mentek rajta, úgy hogy használhatatlanok lettek. És nem is engedték, hogy oltsa, bárki is. Sajnos így történt, hogy nagyobb kár lett, mint amilyen lehetett volna, hogy ha idejekorán közbelépnek.

Na most itt a Várban ez a pernye, az égéstermék, ez hullott. Úgy hogy a mi kis udvarunkra is bőven esett. Jöttek, szálltak fölülről ezek a fekete pernyék, és hát az ember nagyon félt - ugye tudta, hogy fagerendás - hogy ez a ház ki ne gyulladjon. De szerencsére nem gyulladt ki. Akkoriban volt egy-két ember, aki itt rekedt, mikor a Moszkva téren ezek a harcok dúltak, és nem ment haza, hanem ide lement a légó-pincébe. Nagyon jó légópincéje van a levéltárnak, különben! Aztán utóbb láttam. Többek közt az

, meg nem tudom még ki, a , szóval, akik messzebb laktak, és már nem tudtak hazajutni, azok inkább itt maradtak. És akik ismerték a levéltárat. Például itt lakott a , az Országház utcában. Az átment ide, és riasztott mindenkit, hogy menjünk oltani, miután a tűzoltók nem tudtak oltani. És akkor egy ilyen kis brigád alakult az itt maradottakból, meg a közel lakókból, és vödrökkel oltották a tüzet. Közben nagyon vigyáztak, hogy nagyon sok vizet ne öntsenek rá, mert akkor ugye tönkremegy a papír meg a rajta lévő írás. És akkor a fasciculusokat - azok ilyen iratcsomók - azokat fölülről lefelé dobálták a lépcsőházba, hogy kimentsék a még izzó parázsból. Napokig lehetett látni, hogy még mindig piros, szóval még mindig izzott - napokon keresztül."

A fentiekből, illetve a levéltártörténeti kötetből világosan kiderül, hogy a tűz elharapódzásáért elsősorban a szovjet csapatok szándékos, többrendbeli akadályozása volt a felelős. A tűzoltók megszakításokkal másfél órán át tartó oltási művelete nem vezetett eredményre - a végére egyszerűen nem maradt használható tömlőjük. Ekkor már a negyedik emeleti raktárra is átterjedt a tűz. A magukra hagyott dolgozók is felhagytak aznap az oltással és - menteni a menthetőt - a két alsó szint védelmére korlátozták tevékenységüket. Már amennyire lehetett: Másnap, 7-én kijárási tilalom volt életben, így továbbra is csak saját erejükre voltak utalva, ami persze kevés volt. Aznap még meg tudták akadályozni a tűzcsóvák továbbterjedését, ám 8-án reggel már a második szintre is átterjedtek a lángok (előtte szovjet parancsra a légópincében kellett tölteniük az éjszakát). Délelőtt végre megérkeztek a tűzoltók, akik körülbelül két órán át dolgoztak a lángok megfékezésén. Így a bentlakók, valamint a Szentháromság téri műegyetemi kollégium 60-70 önkéntes diákja segítségével lehetségessé vált az égő második emeleti anyag töredék részét, és a teljes első szintet

. A tüzet csak november 12-én tudták végleg megszüntetni.

A több napon át tartó pusztításnak 8765,5 folyóméter levéltári anyag esett áldozatul. A két vagy három raktárnyi dokumentum közt Schmidt Ádámné szerint a családi levéltárak egy része is megsemmisült, amelyeket ráadásul még filmre sem vettek. Ennek okáról, valamint hogy konkrétan mi pusztult el, alábbi választ kaptam:

„Például amiről én tudok, a Szinyei-Merse levéltár teljes egészében, amit a Szinyei-Merse Jenő, aki miniszter volt annak idején, és nagy családtörténész, azért helyezett el itt a levéltárban, hogy biztonságban legyenek.

Aztán hogy még milyen családi levéltárak, azt nem tudom, de a túlnyomórészt családi levéltárak voltak, amelyek még nem is voltak filmen, mert hát nem elsősorban azokat filmezték, hanem elsősorban a hivatalos iratokat. Meg a középkori okleveleket, azok filmen voltak már akkor."

De nem csak a családi levéltárak anyaga pusztult el. A tűz által érintett nyugati szárny két felső emeletén a kiegyezés utáni irategyütteseket tárolták. Így komplett minisztériumok és hivatalok 1867 utáni anyaga semmisült meg: az Igazságügyminisztérium, a Kúria, a Közigazgatási-, a Szabadalmi-, az Országos Földbirtokrendező Bíróság és más igazságügyi, jogi szervek iratai. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak a második világháborúban már erősen megcsappant állományát ismét óriási kár érte. Az 1945 utáni, az ún. Népi Demokratikus Csoport által kezelt iratanyag is nagyrészt elégett.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt március 01.

1915

Megindult Budapesten a menetrend szerinti autóbusz-közlekedésTovább

1917

Babits Mihályt perbe fogják „Fortissimo” c. háborúellenes verse miatt, és elkobozzák a Nyugat e számát.Tovább

1920

A nemzetgyűlés az államfõi hatalom kérdésének végleges rendezéséig Magyarország kormányzójává  választotta nagybányai Horthy Miklóst, a...Tovább

1920

Horthy Miklóst a Nemzetgyűlés a Magyar Királyság kormányzójává (ideiglenes
államfővé) választottákTovább

1920

Pozsonyban, az egykori Városi Színház épületében elkezdi működését a Szlovák Nemzeti Színház.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

2023 utolsó, hatodik ArchívNet számát prezentálja Önöknek a szerkesztőség, amely ezúttal is négy forrásismertetést tartalmaz. A publikációk közül három az 1950-es évekhez kötődik, kettő ezeken belül pedig az 1956-os forradalom eseményeit érinti sajátos nézőpontokból. A negyedik ismertetés pedig egy harmincegy évvel ezelőtti ünnepélyes iratátadás hátterét, következményeit világítja meg.

Az időrendet tekintve első a négy publikáció közül Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) foglalkozik a legkorábban történt eseménysorral. Egy kevésbé kutatott témába enged betekintést írása, amely a magyar-latin-amerikai, ezen belül is a magyar-bolíviai kapcsolatok területére kalauzolja az olvasót. Az ismertetésből kiderül, hogy az 1950-es években instabil belpolitikai helyzettel bíró Bolívia különleges volt a magyar diplomácia számára, mivel csupán a második dél-amerikai ország volt a második világháború után, amellyel Magyarország felvette a kapcsolatot. A szerző egy fotókiállítás megszervezésén keresztül mutatja be, hogy miként indult meg a két állam közötti kapcsolatrendszer mélyítése.

Maradva a diplomaták világánál: Tulok Péter (tudományos kutató, Nemzeti Emlékezet Bizottsága) az 1956-os forradalom eseményeire reflektáló svéd diplomaták jelentéseinek halmazából ad ízelítőt válogatásával. Az 1956 októberében-novemberében Magyarországon zajló események kapcsán nem feltétlenül Svédország az első, amely eszünkbe jut mint külső tényező, szereplő, azonban az akkori történések vizsgálatánál nem utolsó szempont megismerni egy semleges állam véleményét, látásmódját. A forrásismertetés egyben rámutat arra, hogy a svéd külügyi irányításnak volt tudomása arról, hogy Csehszlovákiában miként reagáltak a magyarországi eseményekre – a prágai svéd követ egyik táviratában erről adott röviden tájékoztatást.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-os események utóhatásaival foglalkozik ismertetésében. A hatalmát stabilizálni kívánó Kádár-kormány számára különösen fontos volt a közhangulat javítása, egyben a szovjetellenesség letörése. Az ArchívNet előző számának egyik publikációjában főszerepet kapó újságíró Fehér Lajos ezúttal is felbukkan. Krahulcsán Zsolt írásában úgy jelenik meg, mint ötletadó: másodmagával tett javaslatot arra nézve, hogy a fővárosban miként lehetne szovjet segítséggel végrehajtani a harcokban megsérült épületek renovációját.

A magyar-orosz kapcsolattörténet egy kevésbé terhelt mozzanatát idézi fel Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár), amely esemény egyben a hazai történelemtudomány számára bírt kiemelkedő jelentőséggel. A két részre bontott írásának első felében azt vizsgálta meg, hogy miként alakult Borisz Jelcin budapesti látogatását követően Bethlen István néhai magyar miniszterelnök átadott oroszországi iratainak a sorsa 1992–1994 között. Kitér egyben arra is, hogy a Moszkvában fogvatartott egykori miniszterelnök sorsának alakulása mennyire volt ismert a magyarországi vezetés körében 1945 után.

Az idei hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2023. december 21.

Miklós Dániel

főszerkesztő