Az Országos Levéltár 1956-ban – egy munkatárs visszaemlékezése

„Hát persze – hát égett a levéltár! Hogy ne lehetett azt érzékelni! Jöttek föl az orosz tankok, a Bécsi kapun át, az Országház utcán, és volt köztük olyan, aki a Bécsi kapu téren megállt. Volt vagy 4-5 tank, ahol most a Kazinczy szobor van, ott állt mondjuk három tank. És utána még több is.”

A visszaemlékező a Magyar Országos Levéltárt Forradalmi Bizottmányáról, illetve az abban résztvevő személyek számonkérésére is kitért. A Forradalmi Bizottmány 1956. november 3-án alakult meg, majd december 4-én 12 fővel létrejött az ún. Levéltári Tanács, ami a Levéltárak Országos Központjának vezetője mellett javaslattevő és tanácsadó testületként működött. Ezt a tanácsot, mely alapvetően személyi kérdésekkel foglalkozott, 1957. január 30-ai negyedik, utolsó ülésén a karhatalom nyomására feloszlatták. Az interjúból kiderül, hogy a forradalmat követően az intézmény munkatársai - az ország dolgozóinak a nagy részéhez hasonlóan - „nagyon hosszú ideig" nem jártak be a levéltárba, sztrájkoltak.

A levéltári dolgozók megosztottak voltak a forradalmat illetően. Egy részük „abszolút elítélőleg nyilatkozott az eseményekről" (állítólag egzisztenciaféltésből kifolyólag), míg mások, ha helyeselték is, de passzívan viselkedtek - ezek közé tartozott Schmidt Ádámné is. De nem mindenki elégedett meg ennyivel:

„Aztán voltak, akik aktívan beszálltak. Hát a Komjáthy Miklós, például, aki később a Forradalmi Bizottmány elnöke lett minálunk a levéltárban. És az összes többiek: a

, meg akik a tagjai lettek, azok aktívan is részt vettek benne."

Trócsányi Zsolt levéltáros pedig a korabeli hírek szerint azért volt napokig távol az intézményből, mert részt vett vidéken az ottani forradalmi nemzeti bizottságok

. Nevezett október 23-át követően főszereplője volt egy olyan jelenetnek, amely a forradalom leverése után „kilengésnek" minősült (a levéltárban összesen két ilyen eset történt). Az akkor felállított vizsgálóbizottság megállapította, hogy Trócsányi október utolsó napjaiban rátámadt az intézmény egyik kommunista dolgozójára, és megfenyegette őt, mert az október 24-én fosztogatásokról beszélt. Ennek az epizódnak történetesen Schmidt Ádámné is szemtanúja volt:

„Volt egy nagyon nevezetes jelenet, amikor már csak öt-hatan jártunk be ide, és a portán úgy összejöttünk - munka már nem folyt - egyszer ott álltam vagy hatod magammal vagy nyolcad magammal, többek között a főigazgatóval, meg a

[sic!], a Levéltárak Országos Központjának a vezetőjével [sic!], az is ott állt, meg a , aki egy házmesterné volt és párttag, és az ember nem tudja, hogy hogy került a levéltárba, mikor még írni se tudott - hát a párt szárnyain ugye - és talán még 1-2 ember. Szóval alig, alig voltunk, és hát nem is mentünk fel, mert munka úgy se volt. Én csak ideiglenes voltam akkor, nem is voltam rendes alkalmazott. Csak bementünk úgy szaglászni, hogy mi van. És bejött a Trócsányi Zsolt, aki főlevéltáros volt, meglátta a Bátorinét ott a portán, meg azt a néhány embert, erre elkezdett üvölteni a Bátorinéra, miközben ment föl az emeletre, hogy „Mit keres maga itt? Ronda proli! Takarodjon innen, maga nem idevaló!", és hasonló stílusban üvöltött. Mi csak ott álltunk, és nem szóltunk semmit, mert hát én gondoltam, hogy a Trócsányinak igaza van. Na de egy ilyen ordítás."

A forradalom leverése után ennek az esetnek szerencsére nem lett komolyabb következménye, Trócsányi csupán dorgálásban

de az állambiztonsági szervek ettől kezdve figyelemmel kísérték lépéseit. Az interjúban Schmidt Ádámné az ő esetével illusztrálta, hogy az '56 utáni retorzió viszonylag enyhe maradt az Országos Levéltárban: 

„Hát ezt most azért mondtam el, hogy mi történt velük azután. Természetes, hogy mikor bejöttek az oroszok, a Trócsányinak ezért felelni kellett, mert mégis jó néhány ember hallotta ezt az ordítást. És a Komjáthy, mint a Forradalmi Bizottmány elnöke, ugye, akkor összeültek a tagok meg az elnök, hogy állást foglaljanak a Trócsányinak ezzel a kirohanásával szemben. És hát megállapították, hogy a Trócsányi egy gyönge idegzetű ember, aki nagyon ki volt borulva, őtőle ezt nem lehet úgy venni, mint mondjuk egy más embertől. Szóval annyi kifogást találtak, és annyi mentséget, hogy a végén a Trócsányinak semmi baja se lett. Ugyanígy nem lett semmi baja sem a Komjáthynak, sem a Maksaynak, se az összes többinek, aki a Forradalmi Bizottmány elnöke vagy tagja volt. Egyiknek se lett semmi baja."

Tény, hogy 1957 júniusában tevékenykedő vizsgáló bizottság, mely a Levéltárak Országos Központjának vezetőjéből (Borsa Iván) az Országos Levéltár főigazgatójából és helyetteséből (Ember Győző, Szedő Antal) valamint a röviddel később párttitkárrá kinevezett

állt, mindössze négy dolgozó ellen indított vizsgálatot (köztük Trócsányi ellen), ebből kettőt „pártbomlasztó" tevékenységük miatt más levéltárba helyeztek át. A Forradalmi Bizottmány korábban említett tagjai (Komjáthy Miklós, Maksay Ferenc) nem voltak köztük.

Mindenesetre a Trócsányi-féle incidensnek - ha korlátozottan is - de állítólag mégis csak lett következménye a csupán szemtanúként jelenlévő Schmidt Ádámné számára:

„Én az egész jelenetnek csak egy passzív megfigyelője voltam, azon kívül, hogy ugye nem is voltam alkalmazott, rendes alkalmazott, én csak egy ideiglenes valaki voltam akkor, és a legközelebbi fizetésemelés, ami talán hat hónap múlva következett be, szóval nem mindjárt az események után, hanem amikor erre sor került... A kategóriámból, amelyben én dolgoztam, a fizetési kategóriámból mindenki kapott fizetést, csak én nem. És nem tudtam elképzelni, hogy miért. Hogy nincsenek megelégedve velem? Hát az nem igaz, mert én mindig nagyon szorgalmas voltam, és tovább bent maradtam, mint kellett volna. És a főnököm mindig nagyon meg volt velem elégedve. Nem tudtam elképzelni, hogy én miért maradtam ki, egyedül én a fizetésemelésből. És erre nagyon hosszú ideig nem is derült fény. Nem tudtam, egyszerűen nem tudtam. Se megérteni nem tudtam... És akkor egyszer valaki nekem visszamondta - de hogy ki, azt már nem tudom - jól értesült körökből, a párttitkár környezetéből, hogy én azért nem kaptam fizetésemelést, mert jelen voltam annál a jelenetnél, amikor a Trócsányi a Bátorinét lerohanta, és én nem léptem közbe. Mikor ott állt a főigazgató, ott állt a Levéltárak Országos Központjának a vezetője, és még nem tudom hányan, hát pont éntőlem várták volna el, hogy lépjek közbe! És mert ezt nem csináltam, azért én kimaradtam a fizetésemelésből. De a főigazgatónak ugyanakkor semmi baja se lett."

Ezzel viszont ellentmondásban áll, hogy elmondása szerint éppen a forradalmat követő hónapokban (amikor a dolgozók még sztrájkoltak) kapott arról levelet a Levéltárak Országos Központjából, hogy véglegesítették az állását. Valószínűleg azért, mert egy megüresedés után a LOK vezetője így akarta elkerülni, hogy egy külsős idegent helyezzenek erre a státusra. Mindenesetre érdekes fényt vet a korabeli személyzeti gyakorlatra, hogy az érintett a kinevezésről csupán a fent említett levélből értesült és semmiféle személyes egyeztetés nem előzte meg azt.

Az ország számos más intézményével ellentétben tehát a Magyar Országos Levéltárat 1956 után elkerülték az elbocsátások (mindössze két áthelyezés történt), letartóztatások és kivégzések - igaz, a forradalom alatt a levéltár dolgozói többnyire viszonylag passzív magatartást tanúsítottak. A komolyabb retorziók elmaradása minden bizonnyal a korabeli levéltári vezetés józanságával is magyarázható. Az alkalmazottakat ért bántódás mértékével azonban kiáltó ellentétben áll az épületet és annak dokumentumállományát ért iszonyatos pusztítás, melyet - némi jóakarattal - szintén minimalizálni lehetett volna. De ez nem a levéltári alkalmazottakon múlt: ők a kritikus napokban minden tőlük telhetőt megtettek.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt június 14.

1907

Norvégiában a nők választójogot kapnak.Tovább

1940

Párizs megszállása a II. világháborúban.Tovább

1940

Litvánia elveszíti függetlenségét.Tovább

1977

Moszkva visszahívja katonai tanácsadóit Szomáliából.Tovább

1985

Aláírják a schengeni egyezményt.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő