Kádár levelek

Hatalom és művészet

„Az a bizalom és tisztelet, amely Önt népünk részéről övezi, adta a kezembe a tollat, hogy egy közérdekű ügyben jelen levelemmel felkeressem. Az eddigi tapasztalataim ugyanis – sajnos – arról győzhettek meg, hogy akiknek mint illetékeseknek az alábbiakban előadott kérdésben intézkedniök kellett volna, nem tették.” (Vígh Károly)

„Sajátos viszonya volt a képzőművészethez. A szegedi Csillag-börtönben - 1945 előtt - főképp rajzolgatott. A modern képzőművészethez több érzéke volt, mint a környezetében bárkinek, ennek ellenére nem kompromittálta magát azzal, hogy kiálljon mellette. De szívesen jön el velem Kassák önköltséges kiállítására." - [popup title="írta" format="Default click" activate="click" close text="Kádár János (1912–1989), portré, kézirat, dátum nélkül, AKH [Aczél György Kézirat Hagyaték] Ms 6112/31. Megjelent: ACZÉL GYÖRGY: Egy Kádár portré töredékei. Beszélő. 1999. október beszelo.c3.hu/99/10/11aczel.htm"] Kádárról Aczél György.  

Kassák 1967 előtt 1957-ben állíthatott ki Magyarországon a Csók Galériában. 1965-ben fordult kéréssel Kádárhoz, hogy retrospektív kiállítást rendezhessen az Ernst Múzeum nagytermében, ahol az 1920 óta készült rajzait és festményeit szerette volna kiállítani. Azt kérte, hogy a termet biztosítsa az állam, az egyéb költségeket hajlandó lett volna ő maga vállalni. Miután a Kulturális Osztály meghallgatta Kassákot, a Politikai Bizottság olyan határozatot hozott, hogy Kassák a saját költségén állítson ki és ne az Ernst Múzeum nagytermében,

egy kisebb teremben. Ez a kiállítás jött létre végül 1967-ben a Fényes Adolf teremben, és erre hívta meg Kádárt Kassák, aki eleget is tett a meghívásnak.

Kassák Lajos meghívója kiállítására és köszönő levele. Mellette Kádár János köszönő és gratuláló levele.
Jelzet: MOL M–KS 288. f. 47. cs. 740. ő. e. – 1967. március 15.

 


Illyés a Kádár-kor kezdeti éveiben is visszavonultan élt, a hatalom ellenségesen kezelte, majd a hatvanas években fokozatosan enyhült a légkör körülötte. 1959-re az MSZMP-nek, leginkább az Írószövetség újbóli megszervezése érdekében szüksége volt a népi írók együttműködésére. Aczél György feladata volt, hogy

az írókat, leginkább Illyés Gyulát.

Illyés is egyre nehezebben viselte el a fojtogató légkört. 1960. január 12-én levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy megpróbálja tisztázni helyzetét. Kádár január 25-ei válasza lényegében - bár a jövőt illetően megengedő -

volt: „A személyed és munkásságod kapcsán kialakult nézeteket és az ezek között lehetséges félreértéseket tisztázni leveledben nem sikerült." Illyés Gyulának 1961-től rendszeresen jelentek meg alkotásai, 1969-ben megindult életmű-sorozata is. 1970-ben kapott. 1972-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették ki, ehhez is gratulált neki Kádár születésnapi köszöntő levelében.

Születésnapi üdvözletváltás Kádár János és Illyés Gyula között.
Jelzet: MOL M–KS 288. f. 47. cs. 753. ő. e. – 1972. november 2.

                                                      

Hernádi Gyula több Jancsó Miklós filmhez írt forgatókönyvet. Első közös filmjük az 1964-ben bemutatott „Oldás és kötés" volt. Bajcsy-Zsilinszky Endre címmel 1977-ben írt drámát, melynek alapján született meg az 1978-ban, a Magvető Kiadónál megjelent Vitam et sanguinem címet viselő filmregény.

A készülő filmmel kapcsolatban Kádár 1978. május-júniusban két tiltakozó levelet is kapott, egyrészt Vígh Károly történésztől, a Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársától, akinek kutatóként fő témája Bajcsy-Zsilinszky Endre élte és munkássága volt, másrészt

özvegyétől. Tulajdonképpen mindketten a hamis történelmi epizódokat és a pornográf jeleneteket kérték számon a szerzőpároson. A két levél hangvétele nagyon hasonló, mindketten mint végső lehetőséget említik a Kádárhoz fordulást, mondván már csak benne van bizodalmuk, hogy a „magas körök támogatását élvező Jancsó-Hernádi párossal szemben"intézkedik, hogy a filmtrilógia ne készülhessen el. A levelek szóhasználata is nagyon hasonló. Kádártól, mint a nép tiszteletét élvező, erkölcsi és politikai tekintéllyel rendelkező vezetőtől kérnek segítséget, mondván nem bíznak abban, hogy az illetékesek megfelelően járnak el. Kádár az iratok tanúsága szerint ezektől az illetékesektől - Pozsgay Imrétől és Kornidesz Mihálytól - kért és kapott tájékoztatást az ügyben. E szerint a készülő film hőse - a regénnyel ellentétben - nem Bajcsy-Zsilinszky Endre, a fim pedig nem életrajzi film. Kádár nem is maga válaszolt a levelekre, hanem Kornidesz Mihályt bízta meg, hogy néhány sorban reagáljon a felvetésekre, aki ezt meg is tette.

1978-ban a tervezett filmtrilógiának végül két részét, a Magyar Rapszódiát és az Allegro Barbarót mutatták be.

 

Vígh Károly és Tartsay Vilmosné levele a „beteges erkölcsiséget tükröző, és Bajcsy Zsilinszky Endre emlékét sértő” Vitam et Sanguinem című Hernádi Gyula – Jancsó Miklós jegyezte filmregény kapcsán.
Jelzet: MOL M–KS 288. f. 47. cs. 762. ő. e. – 1978. május 29.

 


Kovács István - aki korábban az MKP majd az MDP KV Szervezési Osztályának vezetője majd titkára, illetve budapesti pártbizottság első titkára volt - tollából származik az időrendben utolsó levél. Kovács Hegedüs András televízióbeli szerepeltetése ellen emelt szót. Hegedüs András 1955-1956-ban a Minisztertanács elnöke volt, ő írta alá a szovjet hadsereg segítségül hívásáról szóló kérelmet, 1958-ig Moszkvában élt, majd hazatért szociológusként, politológusként tevékenykedett. 1973-ban eltérő politikai nézetei miatt kizárták az MSZMP-ből.

A Kádár által küldött válaszlevél érdekessége, ekkoriban - 1986-ban - már mennyire elnéző volt Kádár. Hegedüs szerepeltetését önmagában nem ellenezte, nem tiltotta, az illetékesek figyelmét csak arra tervezte felhívni, hogy a televíziót ne használják fel az ország érdekeit károsító propagandára.

Kovács István, a Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Bizottsága egykori első titkárának levele Kádár Jánoshoz Hegedüs András volt miniszterelnök, ellenzéki szociológus TV-beli szereplése miatt, amelyben 1956-ot népfelkelésnek, forradalomnak nyilvánította. Mellette Kádár János részben egyetértő levele.
Jelzet: MOL M–KS 288. f. 47. cs. 777. ő. e. – 1986. október 1.


                    
A felhasznált fotók a Politikatörténeti Intézet gyűjteményében találhatók.  

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők