Erdélyi menekültek 1988–1989-ben és a magyarországi közvélemény

Az alábbiakban közölt levéltári források az 1988–89-ben Magyarországra érkezett erdélyi menekültek történetét abból a szempontból mutatják be, hogy miként közelítette meg a magyar társadalom azt a jelenséget, miszerint korábban nem látott számban érkeztek többnyire magyar nemzetiségű román állampolgárok Magyarországra. A vizsgált időszakban az erdélyi menekültek kérdése tabutémának számított. Nem véletlen, hogy a hivatalos sajtóban és dokumentumokban 1988 őszéig csak „Magyarországon hosszabb ideig tartózkodó külföldi állampolgárokról”, avagy „Romániából áttelepülőkről” olvashatunk.

Bevezető

Az alábbiakban közölt levéltári források az 1988-89-ben Magyarországra érkezett erdélyi menekültek történetét abból a szempontból kívánják bemutatni, hogy miként közelítette meg a magyar társadalom, közvélemény azt a jelenséget, miszerint - elsősorban a kisebbségek erőszakos beolvasztását célzó román politika következtében - korábban nem látott számban (a hivatalos adatok szerint 1988-ban megközelítőleg 13 ezren, becslések szerint mintegy 20 ezren) érkeztek többnyire magyar nemzetiségű román állampolgárok Magyarországra. A felmerülő kihívások az adott történelmi viszonyokból és a nemzetközi kontextusból fakadóan igen összetettek voltak, e felvezetésben pusztán néhány, a választott dokumentumokból is kivilágló aspektus bemutatására

.

Magyar határőrök kísérik a Romániából érkezett menekülteket
Fotó: Oláh Tibor (hirado.hu/MTI)

Az egyik legfontosabb szempont, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, hogy a vizsgált időszakban az erdélyi menekültek kérdése tabutémának, legfeljebb csak eufemisztikusan körülírt jelenségnek számított. Ellentmondásos képet festett, hogy a hivatalos retorika szerint Romániából, egy baráti szocialista országból menekültek Magyarországra a magyar kisebbség tagjai, a „népek közötti barátság építőköveire" hivatkozva. Nem véletlen, hogy a hivatalos sajtóban és dokumentumokban 1988 őszéig leginkább csak „Magyarországon hosszabb ideig tartózkodó külföldi állampolgárokról", avagy „Romániából áttelepülőkről" olvashatunk. Az MSZMP Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztályának a közhangulat alakulásáról készített jelentései jól tükrözték a társadalom nagyfokú érdeklődését és információéhségét, egyúttal értetlenségét is azzal kapcsolatban, hogy a magyar hatóságok miért nem tesznek határozottabb lépéseket, és miért nem beszélnek nyíltan az erdélyi magyarság helyzetéről, a magyar-román kapcsolatokról és a Magyarországra menekülőkről. (Lásd az 1. és a 2. számú dokumentumot!)

Erre a komoly hiányérzetre talán a legegyértelműbben Szűrös Mátyás 1988. január 25-i

visszhangja és az interjúval kapcsolatos hallgatói kérdések világítottak rá. A jelen tanulmányban nem teljes terjedelmükben közölt kérdések közül több tucat adott hangot értetlenkedésének amiatt, hogy miért van mellébeszélés az erdélyi menekültek ügyében, miért csak a nyugati sajtóból, rádióból lehet a helyzetükről tájékozódni, és miért esik több szó a magyar hírekben Kambodzsáról, mint a szomszédos Romániáról. A közvélemény a magyar diplomáciától karakteresebb, erőteljesebb fellépést várt volna. (Lásd a 4. számú dokumentumot!)

Az előbbi megállapításokból és a kialakult, precedens nélküli helyzetből is fakadt, hogy a menekültek ellátásának megszervezésében nem az állam, hanem sokkal inkább az egyházak, társadalmi szervezetek, illetve - állami megbízásra - a Magyar Vöröskereszt játszottak kulcsszerepet. (Lásd az 5., 6. és a 7. számú dokumentumot!)

Egyrészt a magyar állam rá volt utalva a külső segítségre. Az állami intézményrendszert teljes mértékben felkészületlenül érte a beáramló menekültek helyzetének kezeléséből adódó sokrétű feladat, ezzel szemben a Vöröskereszt, illetve az egyházak már rendelkeztek tapasztalattal a segélyezések megszervezése, a szociális feladatok ellátása területén, és így komoly terhet vehettek le az állami szervek válláról. Másrészt e politikailag érzékeny kérdést óvatosan kezelő államnak jól jött, hogy az MSZMP által közelről ellenőrzött, ugyanakkor mégis „pártatlanként és semlegesként" megjelenő szervezetek vállalták fel a menekültkérdés koordinálásának jelentős részét. (Lásd az 5. és a 7. számú dokumentumot!) Utóbbira jó példa, hogy a menekültügyre felfigyelő nyugati nemzetközi szervezeteket, tényfeltáró delegációkat nem egy esetben a Vöröskereszt, illetve az egyházak fogadták, annak ellenére, hogy a magyar állam állt a látogatások előkészítése mögött. A feltűnésmentességre való törekvés elsődleges célja az volt, hogy elkerüljék a Romániával fennálló viszony további

.

Kérdésnek tekinthető az is, hogy a menekültek iránti hazai aggodalom hátterében mennyiben húzódtak meg az általános, a humánus segíteni akarás szempontjai, avagy az egyének és szervezetek segítőkészsége mennyiben fakadt nemzeti szolidaritásból, a határon túli magyarokkal való közösségérzetből. A dokumentumok fényében kimondható, hogy a motiváció kettős volt. Az állami, az egyházi, az egyéni és a közösségi támogatások hátterében megjelent az általános segíteni akarás motívuma, de egyúttal a sokáig elhallgatott nemzetiségi kérdés, a kisebbség ügyének felkarolása is. Sőt, a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó, 1988. február 25-én felállított

keretein belül visszatérő vitatéma volt, hogy mennyiben szabad pozitív diszkriminációban részesíteni a magyar nemzetiségű román állampolgárokat a más nemzetiségűekkel szemben. A források szerint a pozitív diszkrimináció egyértelműen érvényesült, ám idővel, elsősorban a külügyi tárca által képviselt érvek hatására visszaszorult, illetve - főleg az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával történt kapcsolatfelvételt - a kifelé történő kommunikációban tudatosan .

A menekültek segélyezésében komoly szerepet vállaló szervezetek közül talán a Magyar Vöröskeresztet, illetve a Menedék Bizottságot tekinthetjük kivételnek e kettős szempont befolyása alól. Az előbbit azért, mert a Nemzetközi Vöröskereszt alapelveivel - az emberiesség, a pártatlanság, a semlegesség, a függetlenség, az önkéntesség, az egység és az egyetemesség tiszteletben tartása - ez nem lett volna összeegyeztethető, bár a gyakorlatban a Román Vöröskereszttel igencsak akadozva együttműködő, és az 1980-as években a magyar államtól függetlennek messze nem nevezhető Magyar Vöröskereszt esetében nem érvényesültek makulátlanul az elméleti szempontok. Az 1988 januárjában a menekültek megsegítését, illetve a Romániának történő kiadatások hírére a magyar hatóságok eljárásának ellenőrzését, a gyakorlat megváltoztatásának kikényszerítését zászlajára tűző Menedék Bizottság kiemelt figyelmet kívánt szentelni a nem magyar nemzetiségű romániai menekülteknek, helyzetüket sok szempontból a magyar kisebbség tagjainál is nehezebbnek

.

Az erdélyi menekültek segítésének megítélésében mind az állam, mind a közvélemény részéről szintén megfigyelhető egy kettősség. Egyrészt jelen volt a segíteni akarás az arra rászorulók esetében, másrészt egyetértés volt abban is, hogy sem a Romániában élő magyarság számára, sem Magyarországnak nem kedvező, ha a hazai intézkedések a szülőföld elhagyására sarkallnak. Bár a visszaemlékezések és a források egyaránt azt támasztják alá, hogy az adakozókedv, az összefogás az erdélyi menekültekkel szemben példaértékű és igen nagyvonalú volt - ezt tükrözi egyebek mellett a Magyar Vöröskereszt összefoglalója -, a magyar közvéleményben azonban megjelent a saját életszínvonal féltésének, a jövő miatti aggodalom gondolata is. (Lásd a 7. számú dokumentumot!)

Az ideérkező erdélyiek hozzáállásában szintén jelen volt a kettősség: ahogyan forrásaink is bemutatják, sokan „gyönyörű, színes képet alkotnak az »édes hazában« való életről", ami után komoly csalódás érte őket. (Lásd a 6. számú dokumentumot!)

A témával állami megrendelésre készült közvélemény-kutatások is foglalkoztak. A Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1988. évi vizsgálatai szerint a menekültek befogadását 1988 áprilisában a lakosság 62%-a, decemberben pedig már 80%-a támogatta. A magasabb foglalkoztatási státust betöltők körében erősebb támogatottság volt mérhető. A pro érvek között elsőként az szerepelt, hogy az áttelepülők magyarok, ezért egyértelmű, hogy Magyarországra menekülnek a falurombolás elől, ahol saját hazára lelhetnek. Emellett a nehéz romániai gazdasági helyzet miatti megélhetési problémák, illetve az emberi jogok és a szolidaritás is elhangzott az érvek között. Az erdélyiek befogadásával egyet nem értők kisebb csoportja ezzel szemben úgy érvelt, hogy a magyar gazdasági helyzet és lakáshelyzet mellett az ország nem engedheti meg magának mások segélyezését. Voltak, akik munkahelyüket féltették. Mások kifejtették, hogy a problémát nem az áttelepülés fogja megoldani, hanem a megoldást inkább helyben kellene keresni. Akadt a „dacból ellenállóknak" is egy csoportja:


Tüntetés a romániai falurombolás ellen
Budapest, 1988. június 26.

 A magyar társadalomnak elsősorban az erdélyi menekültek iránti segítőkészségéről ad képet a TÁRKI 1988. évi felmérése. Eredményei szerint az 1988-ban érkezett erdélyiek 47%-a nyilatkozott úgy, hogy idegenektől is kapott segítséget, így például új munkatársaktól, ügyintézőktől, önkéntes segítőktől. 40%-uk ismeretlen magyarok rosszindulatát is megtapasztalta valamilyen módon, többnyire sértések vagy „másságukra" való utalás formájában. Bántó volt sokak számára a magyarok egy részének Erdéllyel kapcsolatos tudatlansága is. A TÁRKI-felmérések ugyanakkor azt mutatják, hogy a magyar lakosságnak ténylegesen csupán 13%-a adományozott ismeretlenül is a menekülteknek, 9%-a pedig ismerősöknek nyújtott valamilyen formában segítséget. 67%-nak semmilyen köze nem volt a menekültekhez, míg 11% személyesen is ismert a környezetében Erdélyből átjövőket, de semmiféle segítséget nem nyújtott számukra. Azonban azt is látni kell, hogy a lakosság 85%-a elméletben egyetértett azzal, hogy a menekülteket - helyzetükből adódóan - segíteni kell. Feltétel nélküli befogadásukat azonban már csak a magyar társadalom negyede, a menekültek „megszűrését" pedig 65%-a támogatta: bő kétharmaduk ez alatt elsősorban a bűnözők, büntetett előéletűek kizárását értette, míg egyharmaduk nemzetiségi alapú megkülönböztetést javasolt volna. A megkérdezett magyarországiak csaknem egyharmada az Erdélyt elhagyók „szemére vetette", hogy az otthon maradottakat cserbenhagyták, több mint negyedük pedig saját munkahelyét féltette a menekültektől. A felmérés szerint a lakosság bő kétharmada értékelte úgy, hogy a menekültek a Magyarországon élő magyarokban erősítik a nemzeti

.

Ahogyan azt a közölt dokumentumok is alátámasztják, az állami szervek a belpolitikai elégedetlenségnek azzal próbáltak meg elébe menni, hogy - bizonyos esetekben a méltányosság elvének alkalmazásával együtt - a menekültek nem részesülhettek a magyar állampolgároknál kedvezőbb elbánásban. A szociális, egészségügyi, oktatási ellátás tekintetében a magyar állampolgárokéval megegyező jogokat élveztek. Az egyik legérzékenyebb kérdés a lakáshoz jutás volt, különösen a fővárosban: a Tárcaközi Bizottság ki is kötötte, hogy külföldi is csak öt éves helyben lakás vagy munkaviszony esetén juthat fővárosi ingatlanhoz. (Lásd a 6. számú dokumentumot!)

A megélhetési, anyagi ellátási kérdéseken túl, a menekültek talán legfájóbb nehézsége a szétszakított családok újraegyesítésének - a román hatóságok elzárkózó magatartása miatti - elhúzódó procedúrája volt. A családegyesítések előmozdításában szintén a Magyar Vöröskereszt játszott kulcsszerepet, azonban a román partnerszervezet együttműködésének hiányában hatékonysága az érintettek várakozásaitól elmaradt. (Lásd a 7. számú dokumentumot!)

Bár a forrásokból kiderül, hogy az egyházak, a Magyar Vöröskereszt és az egyéni segítők egy részének „erejüket meghaladó munkának" bizonyult az erdélyi menekültmisszió - a befogadó családoknak egy idő után terhessé vált a vártnál hosszabb tartózkodás -, mégis voltak számukra egyértelműen pozitív hozadékok. Az MSZMP által megszabott, szűk keretek közt működő egyházak, a Vöröskereszt és számos kisebb szervezet kipróbálhatta magát egy teljesen új, társadalmilag és politikailag kulcsfontosságú, a hazai és a nemzetközi közvélemény által is kiemelt figyelemmel kísért területen, mozgósítva a magyar lakosság, a külföld és az emigráció olyan rétegeit és csoportjait, amelyeket az állam nem tudott volna megszólítani. A Tárcaközi Bizottság jegyzőkönyvei azt is tükrözik, hogy emiatt az állam részben konkurenciaként tekintett e kezdeményezésekre, és bár támaszkodott rájuk, igyekezett a különböző szerveződések, közösségek túlzott térnyerését ellensúlyozni.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 09.

1914

Első világháború: Német csapatok elfoglalják Antwerpent.Tovább

1916

Első világháború: A nyolcadik isonzói csata kezdete. Az olasz hadsereg támadásait az osztrák-magyar haderő sikeresen visszaveri.Tovább

1944

Debrecen térségében hatalmas méretű páncélos csata kezdődik a szovjet, és velük szemben álló német és magyar csapatok között.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő