Frontnapló a Gyalui Havasokban folyt harcokról

1944. szeptember 8. - szeptember 28.

„Pihenőt rendeltek el, én is lefektettem a szakaszomat. A fiúk eddig derekasan megállták a helyüket. Csak az búsít bennünket, hogy nincsenek fegyvereink. Mindössze 1 puska, 1 pisztoly és egy csomó kézigránát van a szakaszban. A puska a legényemé, a pisztoly az enyém, kiadtam fejenként 2 kézigránátot. De micsoda páncéltörők vagyunk mi löveg nélkül? Szinte úgy hiányzik, mint a fél kezünk."

Szeptember 13.

Délelőtt tiszti értekezlet volt. Kovács százados úr már tájékoztatott bennünket, hogy a szürkület beálltakor a pótzászlóalj (azaz mi) a Hideg és Meleg Szamos vidékére megy partizánvadászatra. Jelentettek szórványos partizánbandákat, de nem valószínű, hogy komolyabb erőket találunk. A málhát hátrahagyjuk, csak egy napi élelmet és köpenykoszorút viszünk magunkkal. Délre azután a terv módosult annyiban, hogy a pótzászlóalj reggel indul.

Délben megérkeztek Takács József és Horváth Kálmán zászlósok felderítő szakaszukkal. Ők még Szászfenesen váltak el tőlünk. Alsójárán nagy harcban voltak román erőkkel, de sikerült magukat csekély veszteséggel kivágniuk.

Délután erős mozgolódást észleltünk Járavize északi lejtőjén. Százados úr parancsára kiállítottuk a 4 aknavetőt, és azok elkezdték gyúrni a hegyoldalt. Egyszercsak hatalmas dörrenést hallok a hátam mögött. Még azt hittem, hogy belőttek aknavetővel. Amint hátranézek, látom, hogy az egyik vetőnk darabokban, és körülötte véres, felismerhetetlen emberek fekszenek. Forrai szakaszvezető jajgatva támolyog. Combjába kapott egy nagy szilánkot. A vető mellett is nyög egy ember. Kettőnek az agyveleje szétloccsant, és felismerhetetlenségig összeroncsolta őket a felrobbant vető. A cső berepült az udvar közepére. Csőrobbanás történt. Már csak 3 vetőnk maradt.

Estére felmentem a szakaszommal a balszárnyon levő kúpra [?] tábori őrsnek. Éjfélig virrasztottam, de 1 órakor már felébresztettek. Az egyik őrszem mozgást észlelt, és puskázott rája, de semmi komoly dolog nem történt.

 

Szeptember 14.

Emlékezetes nap ez. Ekkor estem át a tűzkeresztségen, de szomorú körülmények között. Reggel 6 órakor egy megerősített századdal elindultunk a szerpentinen a Hideg Szamos felé. Gyönyörű szép időnk volt. Biztosított menetben meneteltünk lefelé a szerpentinen. Én az utóvéddel voltam az egészségügyiekkel és a legényemmel. Útközben vígan szedtük a körtét a fákról és kutattuk át a házakat. 10 órakor már egészen bent jártunk a völgyben. Bal oldalról hatalmas meredek sziklás hegyoldal emelkedett. Egyszercsak teljes hosszában megszólalt a sziklás hegyoldal. Géppuska, golyószóró, puska vert bennünket. Aki tudott, beugrott az árokba. Hamarosan megszólalhattak a mi fegyvereink is. Egy darabig hátra figyeltem, hogy legalább a hátunkból ne kapjunk meglepetést. Negyed óra múlva azonban kivágtam magamat a legényemmel együtt balra föl, hogy a balszárnyat biztosítsam. Közben állandóan pattogtak körülöttem a lövedékek. Fönt leültünk egy gyökerestül kidőlt fa mögé, és figyeltem a románok jobb szárnyát. Azonban már később ott sem láttam rendesen, és felhúzódtunk a műút felső kanyarulata alá. Ide erősen csapkodtak a lövedékek, úgyhogy át kellett ugranom az úton, be az alig 20 cm mély árokba. A legényem az út túloldalán maradt két hírvivővel. Innen már nagyszerűen tudtam figyelni. Fölöttem és alattam állandóan pattogtak a lövedékek. A túloldalon a jobbszárny felé tolódtak el a partizánok. Az biztos, hogy nem volt egy csöpp harcászati érzékük sem, mert különben már eddig bekerítettek volna minket. Azon kívül a rejtőzésre egyáltalán nem törekedtek. A fele civil ruhás paraszt volt, térden állva tüzeltek a peremről. Már egészen fájt a szemem a sok távcsövezéstől. Sajnos nem tudtam odalőni nekik, mert csak pisztolyom volt. Hírvivőt küldtem le, de nem tudom, átadta-e a jelentést. Déli 12 óra tájban már sem a legényemet, sem a hírvivőt [a második hírvivőt - a szerk.] nem találtam a helyükön. Isten tudja, hova lettek, Ottmaradtam teljesen egyedül. A golyók állandóan pattogtak körülöttem. Már a hátam fájt a sok fekvéstől, de olyan kicsi volt az árok, hogy alig tudtam megmozdulni. Alattam szivárgott a víz, a kövek nyomtak. A nap már lenyugvóban volt, amikor őrült kiabálásra lettem figyelmes. A románok rohantak le a sziklákról a völgybe, és rohamozták a mieinket. Láttam már, hogy elvesztünk. Úgy fél 6 tájban egy puskás ember ugrott elém az árokba. Érdeklődtem a helyzetről. Mindenki fut, amerre lát, válaszolta. A század le van szorítva a völgybe. Erre mi is felugrottunk, fel a hátunk mögött levő hegyre. Arra még szabad az út, de az országút el van vágva. Állandóan lőttek bennünket. A hegy nagyon meredek és magas volt. A közepe táján találtam ismét két embert. Most már négyen voltunk. Mentünk föl a tetőre. A perem alatt füstöt láttunk. Felérve vettük észre, hogy két szénakazal ég. Megörültünk neki, mert tudtuk, hogy a mieink jártak erre. Egyszer csak egy golyó fütyül el a fülem mellett. Azonnal levágódtunk, de több nem jött. Mentünk tovább a gerincen. Tőlünk kb. 100 méterre ülő csoportot vettünk észre. Megnéztem őket távcsővel: a mi katonáink. Heten voltak. Az egyik egy rádiót cipelt. Intettem nekik, mire, kissé bátortalanul ugyan, de közeledtek hozzánk. Alig mentünk 100 métert, a völgyből egy alak közeledett felénk golyószóróval a hátán. Nagyon megörültünk, most már 12-en voltunk, egy egész golyószórós raj. Nem félünk már senkitől. Mentünk végig a gerincen, és este 9 óra volt, amikor minden baj nélkül beértünk a támaszpontunkra. Holt fáradtak voltunk. Itt Harkay hadnagy fogadott, és vette át a zászlóalj

. Most jött ki a Ludovikáról, és egyszeribe . Azt hiszem, ő rám gondolta [nem érthető, hogy mire utal - a szerk.]. Még elbeszélgettem a hadnagy úrral. Nem sokkal előttem jött meg Sándor őrmester néhány emberrel. Ők visszavonulás közben a hegytetőn tüzet kaptak két szénaboglyából. Az ellenséget géppuskával kifüstölték, és a boglyákat felgyújtották. Azokat láttuk égni. Az itteni támpont is kapott tüzet a délelőtt folyamán, de néhány aknagránáttal elhallgattatták a tűzfészkeket.

Fél 10 tájban lefeküdtem, mert nagyon álmos voltam. 3 nap óta először vetettem le a csizmámat és a nadrágot, és egy hét óta először feküdtem ágyban.

 

Szeptember 15.

Reggel ismét jött egy kisebb csoport Bányai karpaszományos honvéd parancsnoksága

. Ők éjjel vágták át magukat a hegyeken. Verbiczky hadapród őrmester is Tordaszentlászlóról, hogy megérkezett oda 30 emberrel. Most már tisztábban láttuk a helyzetet. 2 honvéd látta, amint Kovács százados zászlóaljparancsnok és Szabó zászlós századparancsnok kb. 40 emberrel megadták magukat. Ugyancsak fogságba került Nagy Pál főhadnagy, dr. Trummer zászlós, Schulz zászlós, Horváth Kálmán zászlós, és az orvosunk, dr. Schwamm László. Az árkász és a géppuskás szakaszból alig maradt néhány ember, de máshonnan is nagy a veszteség. 6 lovunkat is kilőtték. Ottmaradt 4 géppuska, 1 gránátvető, 1 nehézpuska, 3 géppisztoly és 3 golyószóró. Molnár főhadnagy 3 emberrel kivágta magát és Szászfenesről telefonált. Ennek nagyon megörültünk.

Délelőtt nekiláttunk a hadnagy úrral és Takáts zászlóssal megszervezni a támpont védelmét. A védősereg igazán maroknyi volt. Rendelkezésünkre állott kb. 250 fő, 1 golyószóró, 1 géppuska, 1 gránátvető, 3 aknavető, 1 nehézpuska, és majdnem minden embernél puska. Kézigránát volt bőségesen. A 250 embernek azonban a fele 1 hetes újoncokból állott és nagy részük lovász volt, hiszen az egész pótzászlóalj vonat itt maradt. A zászlóaljat kétfelé osztottuk: az egyik század parancsnoka lett Takács Jóska, a másik én. Önálló volt az aknavetőszakasz Égető Berci parancsnoksága alatt. Azonkívül maradt [a hadnagy] úr [?] kezében 1 golyószórós raj és egy nehézpuskás raj. Hogy sajnáltuk, hogy nincsen páncéltörő ágyunk, milyen jó hasznát tudtuk volna

. 4 támpontot illetve tábori őrsöt képeztünk. Ezeket saját magunkról neveztük el. Az egyik volt a János hegy, a másik a József körlet, a harmadik a Hajdú vonal és a negyedik a Gábris halom. A legmozgalmasabb volt a János hegy környéke. Állandóan ellenséges gyülekezéseket jelentettek a figyelőink, sőt gyakran belőttek hozzánk. Na de minket se kellett bíztatni! Néhány jól irányzott aknagránáttal elhallgattattuk őket, és úgy szétrebbentek, mint a csibék, amikor a héja közibük csap.

A sebesülteket minden baj nélkül beszállítottuk Tordaszentlászlóra. Foglyokat is szedtünk szépen, értékes adatokat tudtunk meg tőlük, amit távbeszélőn azonnal jelentettünk a dandárnak.

A hangulat nem valami bizakodó. A dandár összes zászlóalját szétverték, és a maradék vonul vissza. Délelőtt jött a 3-asoktól egy 12 főből álló, halálosan kimerült csoport. Nem tudják, hol a zászlóaljuk. Nem engedtük tovább őket, mindjárt beosztottam [őket] a századomba. Itt éppen szükség van minden emberre. Ki kell tartanunk az utolsó emberig, azt a parancsot kaptuk a dandártól. El vagyunk szánva mindenre, de legalább elég fegyverünk volna. Vagy a vonatot tudnánk leküldeni, hogy az anyag itt ne maradjon.

Tőlünk keletre, alig 10 km-re rettenetesen dübörög a front. Aknavetők, lövegek ontják a gránátokat. A rádió az esti hírekben azt mondta, hogy Kolozsvártól délre nagy

.

 

Szeptember 16.

Az éjszaka nyugodtan telt el. Reggel piszkálódtak egy kicsit a partizánok, de odapörköltünk nekik néhány aknagránátot, és csend lett. Tovább szerveztem a századomat. Kiderült, hogy 81 emberem van.

A vételező kocsi ismét minden baj nélkül lement Szentlászlóra, tehát még szabad az út.

A dandártól bíztatást kaptunk, hogy német csapatok fognak jönni segíteni. Egy halvány reménysugár. Kérdés, idejében érkeznek-e? Az aknavető tűz mind közelebbről hallatszik. A románokkal orosz csapatok vannak, mi pedig itt állunk néhány szál fegyverrel és egy csomó újonccal. Nem számít, lesz, ahogy lesz! Este már alig 4 km-ről hallatszott a gránát becsapódás. Az eget megvilágította egy égő falu. Valószínűleg Asszonyfalva, ide 9 km.

 

Szeptember 17.

Vasárnap. Pokoli zenére ébredtem. Gyorsan megmosakodtam és felmentem a Gábris halomra. Előtte egy nagy medence, szemben velem a Tordai-hasadék. Aknavetők, gránát- és sorozatvetők, lövegek, harckocsik ontották magukból a gránátokat. Néha megszólalt egy-egy géppuska is. Repülők jöttek, és dobálták le a bombáikat, majd mások alacsony támadással söpörték végig a tüzelőállásokat. Úgy 11 óra felé aztán lassan elcsendesült minden. Ebéd után megtudtuk az okát. Molnár főhadnagy és Verbiczky hadapród őrmester jött vissza 30 emberrel. (Hála Istennek 32-vel ismét többen lettünk.). A főhadnagy úr beszélte el, hogy Tordaszentlászlón német csapatokkal találkoztak, azok avatkoztak be a harcba, és az orosz-román csapatokat bekerítették. Ezért csendesedett el a harc.

A partizánok ismét próbálkoztak piszkálódni, de néhány jól irányzott aknagránáttal elhallgattattuk őket.

A délután folyamán Kolozsvárt bombázták román gépek. Visszafelé a gépek felettünk szálltak el. Távcsővel figyeltük őket. Egyszer csak az egyik gépből kivált valami fehér pont, és zuhant lefelé, majd egy ejtőernyős alakja bontakozott ki. Szépen himbálózva szállt éppen az alattunk levő völgy felé. Tüzelt rá mindenki, de az ejtőernyős csak ereszkedett, végre a patak mellett földet ért. Jakab őrmester parancsnoksága alatt egy golyószórós járőr azonnal lement, hogy elfogja. Már aggódtunk értük, hogy hova lettek, amikor este visszaérkeztek, és az őrmester jelentette, [az] egész környéket átfésülték, de az ejtőernyősnek nyoma veszett. Pedig nagy kár, mert fontos adatokat tudtunk volna meg tőle.

Ezen a napon történt február 26.

1945

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány közzétette az 528/1945. sz. rendele-tét, amelynek értelmében feloszlatta a fasiszta pártokat és egyesülete-...Tovább

1952

Elkészül Nagy-Britannia első atombombája.Tovább

1957

Az MSZMP IKB határozott a KISZ felállításáról. Földes László vezetésével bizottságot jelöltek ki, amelynek feladata a hasonló szovjet...Tovább

1993

– Terrorista bombamerénylet a New York-i Világkereskedelmi Központban (WTC): ezer sebesült és öt halálos áldozat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők