„HUNGARY AND THE JAMBOREE” Egy ausztrál cserkész visszatekintése az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozóra

Bevezetés[1]

„A megcsonkított Magyarország abban a helyzetben van, amelyben minden kis ország: a világ csak ritkán vesz róla tudomást.”[2] – így kezdte 1926-os jelentését Dr. Molnár Frigyes az MCSSZ Külügyi Hivatalának megbízottja, aki kisvártatva a szervezet társelnöke és egyben külügyi vezetője lett. Beszámolójában emellett azt is hangsúlyozta, hogy minden magyar embernek – így a cserkészeknek is – kötelessége megfelelő szintű és pozitív irányú „propagandát” kifejtenie Magyarország érdekében. Az MCSSZ a kezdetektől fogva tudatosan törekedett arra – már a trianoni békeszerződést követően –, hogy a cserkészeten keresztül a nemzetközi figyelem középpontjába állítsa az országot, és ezzel egyúttal a társadalmilag és gazdaságilag igazságtalan trianoni helyzetre is felhívja a figyelmet. Az MCSSZ vezetői koncepciózusan minden lehetőséget megragadtak, hogy nemzetközi cserkésztalálkozón képviseltessék magukat, és így kitartó munka eredményeként – s nem a véletlennek köszönhetően – a IV. cserkész világtalálkozónak Magyarország adhatott otthon.[3] Az 1933-as jamboree idején a világ figyelme ténylegesen országunkra összpontosult. Nagyságrendileg 25 ezer cserkész táborozott Gödöllő központtal, ahová a világ minden tájáról sereglettek össze a nyakkendőt viselő fiatalok.[4]

Meghívó az indulás előtti melbourne-i búcsúvacsorára, melyet 1933. június 24-én tartottak meg. A dokumentumon jól kivehető a Victoria állambeli résztvevő cserkészek névsora.
Forrás: Scout Heritage Victoria & Archive
 

Ez a korában és a maga nemében egyedülálló ifjúsági táborozás nem csupán Magyarország számára számított nagy eseménynek. A cserkész világszervezetnek ez volt az első jamboree-ja, melyet nem tengerparton, hanem az európai kontinens belsejében és olyan országban valósítottak meg, mely nem volt kimondottan egy turistaparadicsom. Így a rendezvényen keresztül ezrek és ezrek ismerhették meg ezt a régiót, melyet máshogy feltehetően esélyük sem lett volna felkeresni.[5]

Az ausztrál kontingens csoportképe Rómában, a Colosseum falai előtt 1933. július 28-án.
Forrása Scout Heritage Victoria & Archive.

Az elérhető magyar nyelvű források lényegében sikertörténetként emlékeznek meg az 1933-as gödöllői világtalálkozóról. S bármennyire is törekedtek a szervezők a vendégszeretet legmagasabb fokú megvalósítására, a fejekben kialakult kép ennél jóval összetettebb lehetett. Ahány résztvevő érkezett a több mint 50 kontingenst kiállító országokból, megannyi megéléstörténet formálódhatott a magyarországi jamboree és az ország vonatkozásában. Hiszen saját életviszonyaikból fakadóan eltérő tudásokkal rendelkeztek az emberek hazánkról. Érzelmi viszonyulásukat az is meghatározta, hogy korábban háborús szövetség vagy esetleg politikai ellentét alakultak ki országuk és Magyarország között. Egy-egy ország kontingensein belül a benyomások értékelése zömében azonosnak mondható az egy helyről érkező fiatalok hasonló érzelmi viszonyulásuk miatt.[6] A háromnyelvű, magyar-francia-angol Jamboree Album első oldalain ez olvasható: „A szeretet itt vendégszeretet formájában nyilatkozott meg. Elmondhatjuk, hogy a magyar vendégszeretet meleg légkörében jól érezte magát minden külföldi cserkésztestvérünk. Voltak olyanok, akik – saját bevallásuk szerint – bizonyos tartózkodó aggodalommal lépték át a magyar határt: de mikor belesodródtak a szeretet forró áramába, az ő arcuk is földerült.”[7]

A Victoria állambeli J. C. (Jim) Draper 1933-as cserkészegyenruhás portréja, melyen a jamboree felvarró is jól kivehető.
Forrás: Scout Heritage Victoria & Archive
 

A világ legtávolabbi pontjáról az ausztrál cserkészek kontingense érkezett Magyarországra, ami kuriozitást is adott itt tartózkodásuknak. Érdemes megemlíteni, hogy Ausztráliában – ahogyan a Brit Birodalom további területein is – igen hamar megindult a cserkészélet, a mozgalom „bibliájának” számító Scouting for Boys megjelenésével párhuzamosan, 1908-ban.[8] A nemzetközi világtalálkozót követően kiadott és a fentebb említett Jamboree Album oldalain az MCSSZ-es szerzők több alkalommal is megemlékeztek az ausztrál cserkészek részvételéről, akik a nagy gazdasági világválság ellenére is jelentős létszámú delegációt küldtek.[9] E kötetben létszámukat 87 főben adták meg, mely szám valószínűleg megfelelt a valóságnak.[10] A földrajzi és politikai távolság folytán a koalák földjéről érkező cserkészeknek vajmi kevés előzetes ismerete lehetett erről a távoli kis országról. Éppen ezért mondhatni „fehér lappal” indultak el Magyarország felé, így az emlékezetükben megmaradt ismereteket a jamboree-n szerzett benyomásoknak és az MCSSZ kommunikációjának lenyomatainak tekinthetjük.
 

Ausztrál őslakos-jelmez a gödöllői táborban. A jamboree után az MCSSZ által kiadott albumban szereplő kép felirata: „Ausztráliai ördögűző. Az állarc alatt jamboree-mosoly lappang.”
Forrás: Szerk. Radványi: i. m. 117.
 

Hosszú utazásukat június 27-én kezdték meg Melbourne-ből a RMS (Royal Mail Ship) Otranto fedélzetén, mellyel pontosan egy hónappal később érkeztek Nápolyba. Az ausztrál kontingens a jamboree tábort követően nem egyből tért haza, hanem európai körutazást tettek, melynek részeként Angliában három hetet töltöttek el. Végül London-Tilbury kikötőjéből „bontottak zászlót” hazafelé október 14-én az RMS Orsava fedélzetén, ami november 20-án kötött ki Melbourne-ben.

A cserkészet alapítója körül ausztrál cserkészek. A kép néhány héttel a cserkész világtalálkozót követően az angliai Gilwell parkban készült.
Forrás: Scout Heritage Victoria & Archive
 

Az ausztrál résztvevők földrajzi távolsága miatt is képvisel értéket a következőkben közölt forrás, mely a melbourne-i Scout Heritage Victoria & Archive (rövidítve: SHV) gyűjteményében lelhető fel.[11] Az említett cserkészet tematikájú közösségi közgyűjtemény kiterjedt kollekcióval rendelkezik, nem csupán az ausztrál, de a nemzetközi cserkész jamboree-k tekintetében egyaránt. Állandó kiállításukban látható többek között a IV. világtalálkozóval kapcsolatosan Márton Lajos illusztrációival ellátott szuvenír albuma.[12] Ám ezen felül is egy iratdoboznyi terjedelemben őriznek ott forrásokat az 1933-as magyarországi jamboree-val összefüggésben. Közöttük a „HUNGARY AND THE JAMBOREE.” címet viselő, 10 oldalas 1936-ban keletkezett dokumentum másolatát, mely minden kétséget kizáróan egy utólagos jamboree cserkész összejövetelhez készült, ahol ott voltak a három évvel korábbi jamboree-n résztvevők, és felelevenítették leülepedett élményeiket.[13] Különlegességét adja ennek az iratnak, hogy más rendelkezésre álló ausztrál híradással és élménybeszámolóval szemben[14] – amelyek a majd féléves utazás egyéb részleteit emelik ki – ez dedikáltan a magyarországi élményekre fókuszál. A szerző pontos kiléte nem ismeretes – aláírása kivehetetlen –, de ahogyan Melbourne-ről fogalmaz az alapján bizonyossá válik, hogy az ausztrál kontingens népes, 43 fős Victoria állambeli csoportjának képviselőjét tisztelhetjük benne.

Az ausztrál cserkészek a jamboree után Angliában tettek körutazást. A képen Edinburgh városában látható a kontingens, akik egyenruhájukon viselik a tábori emlékfelvarrót, a mitikus Fehér Szarvas szimbólummal.
Forrás: Edinburgh Evening News, 1933. szeptember 26.
 

A dokumentumban – műfaját tekintve előadásvázlat – megemlített képi és szöveges mellékletek sajnálatosan nem maradtak ránk. A felolvasás céljából készült dokumentum az ausztrál kontingens konszenzuális emlékeit fogalmazza meg, melyre a szöveg több alkalommal is utalást tesz. A most magyarra lefordított sorokban a szerző kedélyes hangnemben emlékezik vissza a majdnem három évvel azelőtt megélt magyarországi cserkészélményekre. Mint minden visszaemlékezés esetleges, nem említi például a jamboree vidéki kirándulását, ahol a tábor 8. napján 1933. augusztus 8-án „angolok” megnevezés alatt keresték fel Balatonfüredet és Tihany városát.[15] Ennek ellenére a forrás olvasása során kitűnik: az MCSSZ a jamboree-n keresztül tematizálni tudta a trianoni békeszerződést és következményeit, és az ausztrál cserkészek emlékezetében ez évek múltán is nyomot hagyott. Így összességében az MCSSZ és az állam jamboree-n keresztüli kultúrdiplomáciai törekvését sikeresnek értékelhetjük, mert az idelátogató – távoli és semleges – kontingens olyan benyomásokat szerzett, melyeknek hála pozitív emlékeket őrzött meg Magyarországról. Beszéljen a továbbiakban maga a forrás:

Dokumentum

„HUNGARY AND THE JAMBOREE”

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Tovább a galéria oldalára

Magyarország és a jamboree

Már majdnem három év telt el a gödöllői jamboree óta, és ezen idő alatt az ember benyomásai egy ilyen rohanva megtett túráról, ha nem vezet naplót, könnyedén elmosódhatnak. Számos olyan mozzanat van, melyekről már régen elfeledkeztem, de sikerült összegyűjtenem emlékeim közül annyit, amennyit röviden el tudok mesélni nektek. Két oka is van, hogy magyarországi utazásunkról beszélek. Elsősorban, mivel közülünk legtöbben Magyarországot és a magyarokat oly kevéssé ismerik, nem kell félnem attól, ha esetleg visszaemlékezéseim elkalandoznának. Ezen felül biztos vagyok benne, hogy mindannyian hallottatok már korábban sokkal jobb ismertetéseket, mint amit én magam tudnék adni olyan közismert helyszínekről, mint Anglia, Svájc és persze mint Párizs.

Magyarország a Kelet és a Nyugat találkozásánál helyezkedik el, és igencsak kívül esik egy átlagos turista útvonalától. A turizmust nem ösztönzik annyira, mint más európai országokban, így az ország nem jelent szokványos desztinációt. Magyarország területe ma nagyságrendileg negyede a háború előttinek, és ezért „Csonka-Magyarországnak” is nevezik. Annak dacára, ahogyan a múltban bántak velük, a magyarok mindent megtettek, hogy előmozdítsák a békét és a jóérzést az odalátogató nemzetek között, és mindannyiukban megvolt az igazi cserkészszellem.

Viszont a magyarok nem feledkeztek meg a Nagy Háborúról és az ellenük elkövetett igazságtalanságról. Látszólag ezek az emberek nyugodtnak és elégedettnek tűnnek, de nem tart soká, míg bánatukat mindenki elé tárják. Példaként felolvasom nektek egy levél részletét, melyet a cserkész világtalálkozó után kisvártatva kaptam egy magyar cserkésztől. Ebből kitűnik, hogy milyen gondolatok járnak ezeknek az embereknek a fejében. (Levél.)[16]

Ami engem illet, biztos vagyok benne, hogy nem fognak addig nyugodni, amíg vissza nem szerzik egykor birtokolt területeiket. Jelenleg mivel Európa ennyire ingatag, várakozó üzemmódban vannak, és törekednek arra, hogy Mussolinivel és Hitlerrel is – mint a két legerősebb szomszédukkal – jó kapcsolatot ápoljanak.[17]

Hajónkat Nápolyban hagytuk el, majd mielőtt Velencéből Budapestre és a jamboree-ra indultunk volna, egy hétig Olaszország főbb városait kerestük fel és néztük meg. Hajnalban, fél háromkor jöttünk el szállodáinkból, és a Nagy Csatornán keresztül a vasútállomáshoz mentünk. Útközben két magányos ember mellett sétáltunk el, az egyik a reggeli körútján lévő tejesember, míg a másik egy gyümölcskereskedő volt, aki éppen piacra tartott. Ebben a napszakban Velence csodálatos városát elhagyja a romantika és helyette az apályszag veszi át a helyét.

Elhagyva Velencét a határ közelében fekvő Triesztbe utaztunk, ahol kaptunk egy-egy csésze kávét és kiflit, mellyel elhitették velünk, hogy ez igazából egy reggeli. Majd vonatot váltva ismét újra félálomba merültünk, miközben Jugoszlávián[18] száguldottunk át.

Amire reggel hat órakor megérkeztünk a magyar határra, mindannyiunk félálomban volt, de Murakeresztúron[19], ahol az egész falu összegyűlt, lelkes fogadtatásban részesültünk. Igazi fogadtatás volt a javából, szebbnél-szebb virágokkal és leányokkal, illetve bőséges italokkal. Ez a néhány pillanatnyi szívélyes magyar vendégszeretet annyira váratlanul ért minket, hogy a kontingens minden tagja emlékezni fog rá még éveken keresztül. Egyetlen kivétellel, mert volt egy szegény pára, aki csak akkor ébredt fel, mikor éppen elhagytuk az állomást.[20]

            Aznap ébren először a magyar vidék szépségeit élvezhettük. Vonatunk több mint egy órán át zakatolt a Balaton tava mellett (Magyarország belső tengerének is nevezik), és a nap halványodó fényében a felvillanó fák közötti széles vízfelületre nyíló kilátás gyönyörű látványt nyújtott, melyet azonban H. V. Morton[21] nálam sokkal szebben tudna bemutatni.

            Végül aznap este tizenegy órakor érkeztünk meg Budapestre és ez volt, azt az egy fénypontot leszámítva,[22] egyhangú utazásunk vége. Egy dolgot azonban mindenképpen teljesítettünk: Olaszországban reggeliztünk, Jugoszláviában ebédeltünk és Magyarországon vacsoráztunk. Ezen kívül 20 órányi folyamatos vonatútban volt részünk, melyet a 3. osztály faüléseiben teljesítettünk sikerrel. Ekkorra már mindenki ágyba bújt volna, azonban sajnálatos módon nekünk aznap este nem jutott ágy, mint oly sokan mások, úgy mi magunk is egy iskola padlóján aludtunk.

            Természetesen meg kellene itt említsem Budapest néhány látványosságát. A legjobb út a város megközelítésére, ha Bécs felől a Dunán gőzhajóval érkezünk, így az ország és a vidék legszebb tájait csodálhatjuk meg a folyóparton. De mi, akik mindig siettünk, véletlenül a második legjobb utat választottuk és éjszaka érkeztünk meg. Átnézni a Duna felett a magasodó Budára, látni a fehér fényekbe öltözött Királyi Palotát és számos emlékművet a folyó hullámzó tükörképével, mindez olyan látványt nyújtott, amit érdemes megszemlélni. (Képek)

            Feltételezem, tudjátok, hogy Budapest valójában két város. Az egyik parton Buda van, míg a másikon Pest, mely városok 1872-ben lettek egyesítve.[23] Turisták számára jóval vonzóbb rész a Gellért-hegyi oldalon elterülő Buda régi épületeivel és gyógyfürdőivel. Míg a lapos és inkább közömbös Pest az ország kereskedelmi életének központja. A két várost több gyönyörű függőhíd köti össze.

            A jamboree folyamán egy nap a budapesti városnézésre volt szánva. Nem gondolom, hogy ezek a kirándulások nagyon népszerűek lettek volna, mivel hajnali 4 óra körül kellett felkelni, majd elsétálni a gödöllői vasútállomásra. Ott mindenki kapott egy kis zacskónyi reggelit, amit a vonatúton kellett elfogyasztani Budapest felé. Általában a zacskó kinyitását követően egy darab kenyér, sajt és kolbász került elő, majd minden érintetlenül kiröppent az ablakon.[24] Mi pedig elégedettek lehettünk, ha szerencsés esetben egy kis körtét vagy almát találtunk a zacskó alján.

            A nap nagy részében autóbuszokon igyekeztünk eljutni az egyik állomásról a következőre, és egy kis időt töltöttünk olyan helyeken, mint a Budai Vár és a Parlament. Közben mindenki kapkodva jegyzeteket írt papírfecnikre, amelyek másnapra biztosan elvesztek. A magyar parlamentről azt tartják, hogy a londoni után a második legszebb. Talán e két épület varázsa a vízpartra építettségükben rejlik.

            Egészen késő délutánig meleg volt, és mi igazán jól éreztük magunkat. Egy gőzhajóra szállva kirándulást tettünk a Dunán lefelé haladva, egészen a Margit-szigetig. Az egyik irányba egy forgalmas város modern épületeit láthattuk, közülük a Parlamentet kiemelkedve, míg a másik oldalon a Gellért-hegy tetején álló Várat,[25] a közelében két csodás műemlékkel – a Halászbástyával és a Szent Gellért-szoborral. Ezek ugyanazok az építmények voltak, amelyeket néhány nappal korábban már láttunk kivilágítva, ám nappali fényben szemlélve sem tűnt úgy, hogy bármit is veszítettek volna esti szépségükből.

            Egy ideig a gőzhajón utazás érdekesebbnek tűnt, mint maga a táj. A hidak alatt áthaladó gőzösöknek a fedélzethez kell billenteniük a kéményüket, és ezt a műveletet általában az utolsó pillanatra hagyták. Mi ezt először észre sem vettük, majd nagy izgalmat okozott közöttünk, amikor úgy tűnt, hogy a kémény bele fog ütközni a hídba.

            A Margit-sziget Budapest szabadtéri szórakozóhelye. A sziget – ami néhány mérföld hosszú[26] – ténylegesen egy nagy kert, széles pázsittal és hosszú sétányaival. Itt-ott kávézók találhatók a fák alatt elszórva asztalokkal, ahol leülhetsz és hallgathatod a zenekar muzsikáját, miközben a tokaji borodat kortyolgatod, és csak arra gondolsz, milyen szép is Budapest. A szigeten meglátogattuk a város sok fürdőjének egyikét. Úszhattunk a hosszú medencében, és lehetőségünk nyílt üldögélni a szomszédos termálfürdő bűzös, gyógyhatású vizében is.[27]

            És most a jamboree-ról… Budapestre való érkezésünk másnapján reggel vonattal mentünk Gödöllőre, ami nagyságrendileg 20 mérföldre[28] található onnan. Gödöllőn van a magyar kormányzó nyári lakhelye, és a jamboree helyszíne a királyi rezidenciát körülvevő nagy birtok része volt. A sok tölgyhöz hasonló fával borított park és sűrű füve hasonlatos volt az angliai cserkészparkokéhoz, de eléggé különbözött a mi itthoni táborozási helyeinktől.

A jamboree teljes területe biztos, hogy három-négyszer nagyobb lehetett, mint a Frankston-i táboré.[29] A tábor főbejáratától két-, vagy hárommérföldnyi sétára volt a mi táborhelyünk. Úgy tűnt, hogy az összes vendég nemzet mind aznap reggel érkezett, de nem alakult ki igazából torlódás. Csak amerikaiakat és magyarokat láttunk a táborban, utóbbiak már egy hete a táborban voltak. Aznap délutánra mind a nagyságrendileg 25.000 cserkész összegyűlt a tábor felvonulási terén.

Útban táborhelyünk felé először amerikai táborok tömkelege mellett haladtunk el, mindenhol kétszemélyes barna sátrak voltak elszórva. Ám az ő létszámuk később jelentéktelennek tűnt, mikor elértünk a magyarok furfangos kapukkal ellátott táboraihoz. Soha nem tudtuk felfedezni az összeset, magyar táborok és magyar cserkészek mindenhol! Azonban mikor az összes vendégcserkész megérkezett, a magyar cserkészek száma nem volt túlnyomó, addigra ők kisebbségbe kerültek.

Mielőtt tovább folytatnám, szeretnék felolvasni nektek egy bekezdést a Magyar Cserkészből, a tábori napilapunkból az amerikai cserkészekkel kapcsolatban. Úgy gondolom szórakoztatni fog benneteket, mert igen jól leírja őket. „Hogyan hajtják össze az amerikaiak étkezőasztalaikat, hogy beférjenek a zsákjaikba? Hogyan szállítanak hűtőszekrényeket hátizsákjaikban? Mindig matracon alszanak? Ez a három kérdés szórakoztatja az amerikai táborozókat, akik közhírré szeretnék tenni, hogy táborozásaik és túráik közben nem használnak asztalokat, hűtőket és rugós matracokat. Az Egyesült Államok cserkészei nem ennyire puhányok, és ugyanúgy hozzá vannak szokva a zord körülményekhez, mint a többi cserkész.”[30]

            Nos, kétórányi séta után végre elértünk a saját táborhelyünkhöz, ahol szembesültünk vele, hogy az előreküldött felszerelésünk még nem érkezett meg. Mivel fél óránk maradt, mielőtt a megnyitó ünnepségre indultunk volna, a szállásmester kerített valami ebédet, hogy testünket és lelkünket egyben tartsa. Egy kis kenyérrel és valamiféle fehér krémmel tért vissza, melyről később kiderült: kecsketúró volt. Utóbbit gondosan a földre helyeztük, mielőtt eltemettük volna. Mi pedig egy szelet kenyérrel oltottuk éhségünket.

            Ebédünket követően körbe-körbe meneteltünk, mígnem a gyülekezőhelyen találtuk magunkat, ahol Bi-Pi[31] megnyitotta a jamboree-t. Még borúlátó hangulatunkban is nagy hatást gyakorolt ránk a 20-30.000 összegyűlt cserkész látványa. A Bi-Pi és a kormányzó előtt lezajló felvonuláson együtt vonultunk a brit cserkészekkel, és egy szívből jövő ausztrál oooee-val üdvözöltük a főcserkészt. Mintegy három magyar cserkészzenekar volt hallótávolságban, hangjuk keveredett a sorakozó magyar cserkészek Huy! Huy! Huyrah![32] csatakiáltásaival, szóval igazi művészet volt tartani a lépést.

            Mielőtt a nyitószertartás véget ért volna a nagy felvonulással, vissza kellett sietnünk táborhelyünkre, hogy még a hátralévő egy órányi világosságban kitakaríthassuk azt, felállíthassuk sátrainkat és elkészíthessük az asztalokat. Szerencsére mire visszaértünk, már a táborban találtuk a felszereléseinket, és rekordidő alatt tábort vertünk, így a számunkra elkészített ételt is el tudtuk fogyasztani. Amint egy rendeset ettünk, már készek is voltunk arra, hogy a rossz szervezést elfelejtsük, és belefogjunk a vidám táborozásba. Az első nap volt az egyetlen, amikor a szervezés nem volt rendben, és azt hiszem, hogy ez legalább annyira a brit kontingens hibája volt, mint a magyaroké, amiért megérkezésünkkor nem gondoskodtak rólunk. (Képek)

            Másnap reggel, mint mindegyiken, gyengéden ébresztettek minket a magyar cserkészzenekarok hangjai. A magyarok zeneszeretete a jelek szerint kiterjed a cserkészmozgalomra is, minden második csapatnak volt fúvószenekara, így el tudod képzelni, hogy több mint tízezer cserkész között hány zenekar volt, és milyen zajt tudtak csapni, amikor fél hétkor elkezdték az aznapi gyakorlást. A dallam és az időpont nem igazán aggasztotta őket, ugyanis minden hamis hangot teljesen elfedett a nagydob püfölése.

            Az első néhány nap során azzal voltunk elfoglalva, hogy a látogatók számára vonzó tábort készítsünk. Néhány lándzsával, őslakos vadászbottal, bumeránggal, valamint a háttérben az ausztrál zászlóval és az Union Jackkel[33] sikerült egy elég mutatós tábori bejáratot építenünk. És ekkor megkezdődött a móka, a jamboree megnyílt a nyilvánosság előtt, mi ausztrálok pedig egészen más jamboree-t láttunk, mint Frankstonban. Habár ténylegesen több volt a cserkészlátogató, mint a magyar civil vendégek száma (csak egy kicsit más, mint Frankstonban, ahol egy a százból volt az arány), valamennyire mi ausztrálok voltunk a leglátványosabbak, mivel mindenki közül mi utaztunk a legtöbbet, hogy eljussunk a világtalálkozóra. Talán a fekete jamaikaiak kivételével a mi autogramjainkat, Ned Kelly[34] aláírását stb. legalább annyira keresték, mint bárki másét, egészen addig, amíg az autogramüzlet teljesen elharapódzott. Nem igazán zavart bennünket, ha megállítottak minket egy fénykép erejéig, hiszen általában valami érdekesség is volt nálunk.

             Az időnk legjavát azzal töltöttük, hogy bolyongtunk egyik táborról a másikra és állandóan újabb és újabb táborokat fedeztünk fel, melyeknek létezéséről korábban nem is tudtunk, miközben a látogatók folyamatosan kérdéseket tettek fel nekünk. Mivel akár naponta százezer látogató is lehetett a táborban, hamar kitaláltuk, hogy egyszerűbb, ha teszünk mi is látogatásokat másik táborokba. A saját táborunkban maradás ugyanis csak a bumeráng meg ilyesmik bemutatását jelentette volna, amiről mi sem tudtunk szinte semmit, de szerencsére jóval többet, mint bárki más.

            (Amikor a jó kedélyű magyarok meglátogattak minket, rendszerint felolvasták a névtábláinkat, és ezt hallottuk „Ó, Ausztria.” – majd egy morgást, mintha azt mondanák, hogy ez minden? Aztán a legokosabb még egy pillantást vetett a névtáblára, és Ausztria helyett kiolvasta Ausztráliát. Néhány izgatott magyar szót követve: „Sprechen Sie Deutsch?” Válaszoltuk, hogy nem, majd jött a: „Parlez vous français?”, válaszoltuk, hogy „Non.” Ezért megelégedve egy aláírással folytatták útjukat.[35])

            A jamboree üzletvárosát több mint száz boltjával, kimondottan érdekesnek találtuk. Két csoportban állították fel az üzleteket, és körülbelül húsz mentén egy-egy árkádsort, szinte verandát építettek. Rengeteg időt töltöttünk el ott, mondhatnám túl sokat is, fel s alá járkáltunk az árkádokban, és állandóan próbáltunk alkudozni a boltosokkal, de soha nem jártunk sikerrel. Áraikkal óriási hasznot szereztek, Charlie Frasernek[36] is lenne mit tanulnia tőle.

            Esténként általában három nagy tábortüzet tartottak, ezen felül az erre a célra épített csarnokokban hangversenyt és képvetítést is. Mi egyetlen tábortűznél tartottunk bemutatót, amiről azt mondták nekünk, hogy globális szinten fogják közvetíteni. Nagyjából hat ország vett részt rajta, és minden előadásra öt perc jutott. Egy szép hosszú oooeee-val kezdtünk neki, majd az ausztrál himnusz következett[37] (az egyetlen dal, amit mindannyiunknak sikerült megtanulnia)[38], és egy lelkesítő csatakiáltással zártuk részünket. Ami a közvetítést illeti valami hiba történt, mert mint kiderült, az adás nem jutott tovább a tábortűz erősítőinél.[39]

            Ha rászántuk magunkat, hogy felkeressünk egy tábortüzet, általában azt hallottuk, hogy a vezető magyarul kiabál az erősítőberendezésen keresztül – ez nem volt elég csábító ahhoz, hogy sokáig maradjunk. Ezért hát néhányan általában a piac szomszédságában álló szabadtéri étterembe mentünk, ahol biztosak voltunk benne, hogy jól fogunk mulatni.

            Számunkra az egész jamboree alatt a legnagyobb attrakció az volt, amikor az egyik magyar csapat meghívott bennünket vacsorára és tábortűzre.[40] Ismét idézek egyet a tábor napilapjából: „Múlt este az ausztrál cserkészek egy kisebb csoportja meglátogatta az egyik magyar cserkészcsapat tábortüzét. Ezzel természetesen a jamboree eddigi legkellemesebb estéjét töltötték el, ami a nemzetközi testvériség legjobb formája. Elénekelték, vagy legalábbis megpróbálták elénekelni egymás énekeit, amiben a magyarok az aussie-knál[41] nagyobb sikereket értek el. Amikor zárásként elénekelték a magyar cserkészindulót, és a tábortűz köre felbomlott, hét-nyolc különböző nyelven mondtak jó éjszakát egymásnak a cserkészek. Ekkor mindenki újra ráeszmélt arra, hogy a cserkészet mint világméretű testvéri közösség igenis létező dolog.”[42]

            A lapban nem említették meg a tábortűz előtti programunkat. Először játszottunk néhány játékot, mint például bekötött szemmel egy tömött takaróval csapkodtuk egymást, míg valaki ki nem esett. Ezt követően jött az estebéd, ahol levest szolgáltak fel, bár lehet, hogy ez volt maga a húsos fogás, mindenesetre egy darab hús lebegett a tányérnyi mártásban. Majd szendvicseket kaptunk fokhagymával, paprikával, különböző csípős kolbászokkal és egyéb nyalánkságokkal. Szép volt meg minden, de ezt az enyémnél erősebb gyomrokra találták ki. Végezetül süteménnyel és teával fejeztük be, ami nagyon cukros volt, de citrommal ízesítve igen kellemes. A tábortűz után az egész magyar csapat énekelve kísért minket haza.

            Aztán eljött az ausztrálok nagy pillanata is a jamboree-n, bemutattuk az aboriginal[43] korroborit[44], először Európa területén. Ez volt a hajóút idején végzett szorgalmas munkának a végeredménye, az úton ugyanis nagyjából napi két órát töltöttünk a jelmezek elkészítésével, illetőleg a különféle táncok és kiáltások megtanulásával. Előadásunk igazán hitelesre sikerült, annak ellenére, hogy senki sem látott ilyesmit azelőtt. Azokat a testrészeinket, amelyeket nem fedett be fekete ruhánk, feketére festettük. Valódi lándzsákkal, bumerángokkal és botokkal hadonászva eszeveszetten, hangosan üvöltözve rohangáltunk körbe-körbe, így egészen vadaknak és harciasnak tűntünk. Jól sikerült, és igazán jól éreztük magunkat. Biztos vagyok benne, hogy a nézők is élvezték az előadást, annak ellenére, hogy azon tűnődtek, hogy vajon tényleg jól vagyunk-e. A program legjobb része a kulisszák mögött játszódott le, midőn visszatértünk a táborba. Az éppen arra járó látogatók, elhaladva táborunk mellett, csodálkozva nézték, ahogyan kilencven feketére festett mezítelen fiú igyekszik fehérre súrolni magát. Szerencsére éppen akkor sötétedett be. Néhány nappal később felkértek bennünket az előadás megismétlésére. De nem sikerült kifogniuk rajtunk, mert első előadásunk után tíz perccel elégettük a jelmezeinket.

            Tíz nap elteltével a tábor elérkezett a végéhez, az elsők között távoztak a jugoszlávok, a lengyelek és más olyan szomszédos nemzetek, akik nem ápolnak túlzottan baráti viszonyt Magyarországgal. A két hét elmúltával, a zárószertartás idejére már kevesebb mint a csapatok fele maradt a táborban. Mi másnap indultunk utunkra, mikor már csak két-három magyar tábor búcsúzott tőlünk. Így lett vége a kimerítő kétheti táborozásnak.

            A jamboree véget ért, ám a mi utazásunk csak most kezdődött, hiszen utaztunk Bécsbe, a vidám Bécsbe, ahogyan gondoltuk, de sajnos csalatkoznunk kellett már az első este. Néhányan kimentünk, hogy megnézzük a gondtalan éjszakai életet, amiről korábban oly sokat hallottunk. Este kilenc óra környékén semmi ilyesmit nem találtunk, ezért megkérdeztem, hogy esetleg túl koraiak vagyunk? A gyors válasz szerint túlkésőn érkeztünk, már mindenki nyugovóra tért. Ezért megelégedtünk egy másodosztályú filmszínházzal, és tizenegy óra táján visszatértünk a szállodába, ahol hat pennynek megfelelő összeget kértek el azért, hogy beengedjenek minket. Sötétedés után minden ajtónak zárva kell lennie a városban. Napközben az utcákat koldusokkal tele találtuk, ezen a téren Bécsben volt a legrosszabb a helyzet bármely más, általunk felkeresett európai városhoz képest. Az osztrákok szomorúak valami miatt; azt gondolom, a háború eredménye lehet az.[45] Bécsi látogatásunk során az egyetlen mosolyt, amit láttam egy pincérnő arcán fedeztem fel, de aligha lehetne őt hibáztatni.

            Bécset elhagyva Ausztrián át Innsbruckba, az osztrák Tirolba, majd a svájci Luzernbe vitt utunk. Onnantól pedig elhagytuk a kitaposott utat, hogy Kandersteg hegyeiben[46] vakációzzunk. Öt nap jól megérdemelt pihenés; öt teljes nap napozásra vagy egy kis hegymászásra. Mindent figyelembe véve, szerintem ezek voltak utunk legtökéletesebb napjai. Sajnálva, hogy tovább kell állnunk, Párizsba siettünk, ami olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, mindene megvolt, amit Bécs nélkülözött.

            Miután megtekintettük Párizs látványosságait, hamar a jó öreg Londonba érkeztünk. Micsoda megkönnyebbülést jelentett érthető nyelven beszélő embereket hallani. Komolyan mondom, olyan érzés volt, mintha hazaértem volna. Szinte alig vettem észre, hogy még nem is jártam Londonban, miközben olyan helyeken haladtunk át – Szent Pál székesegyház, Westminster apátság, Big Ben a londoni rendőrökkel –, amelyek korábban csak képekről voltak ismerősek. Háromhetes londoni tartózkodásunk alatt magunkat láttuk el, még étkezésekre is futotta – többnyire a híres Lyons’ Corner House-ba[47] tértünk be.

            Végül következett a legnagyobb menet, egy mindenre kiterjedő angliai, skóciai és walesi körút három hét alatt. Csak úgy mindenfelé katedrálisok, kastélyok, szülőházak, gyárak, szénaboglyák, romos apátságok, templomok és fogadások (mint a tengerésznek a lányok minden kikötőben, úgy volt fogadás nekünk minden állomáson). Annyit ettünk, amennyit csak bírtunk, de általában annál is többet kaptunk. Napi öt étkezésre vágytunk, és annyi is volt.[48]

            Három buszon utazva – mindegyiken harminc ember – senki sem várhatta el, hogy a népes társaság sokáig nyugton maradjon. A 2-es számú buszon derekasan folytak a küzdelmek; egy városhoz közeledve hallani lehetett a „Kapd el! Tépjétek le az ingjét! Le a nadrágjával is!” kiáltásokat. Aztán a busz aljáról tompa üvöltés hallatszott: „Na, nehogy kidobjátok az ablakon!” Különös módon ezeknek a bunyóknak az atyja nem más volt, mint a mi professzorunk. A legtöbb fiú csak ekkor jött rá, hogy milyen jó ember is a prof, aki nyugodtabb pillanataiban írt néhány busz-éneket, csatakiáltást vagy tematikus versikét. Egy példa számos műalkotásai közül:

Adott egy Harry nevű buszsofőr,

Aki gyakran a szénakazalnál áll őrt,

Itt egy jól sikerült kép Clarrie-nek,

Akinek a nadrágja sokba került,

De óóó, micsoda látvány,

Verekedésbe keveredett,

És fél óra alatt elvesztette.

Fáradtan, koszosan és leégve tértünk vissza Londonba (a buszok ablak- és fényárnyékoló cseréje körülbelül tíz fontba került). Október 14-én az Orsava fedélzetén hagytuk el Tilbury kikötőjét, sok helyen megállva Ausztrália felé. A hajóra szállva lényegében túránk végéhez ért, izgatottan számoltuk a hátralévő napokat, amíg elérjük az otthoni kikötőket. November 20-án kötöttünk ki Melbourne-ben, amely kétségkívül a legjobb város mindközül.

Azi irat jelzete: AU-SHV. 4th World Jamboree 1933 Hungary. "HUNGARY AND THE JAMBOREE" document from 1936, unknown author. Gépelt másolat.