„Provinciális kozmopolitizmus és mondénság.”

1956 hatása Sztálinváros társadalomképére

A szerző két sztálinvárosi rendőrségi vallomást hoz nyilvánosságra. Az egyik Sándor András író börtönben készített feljegyzése a forradalom és a forradalmat megelőző időszak történetéről, míg a másik F. Mihálynak, a 26. számú Építőipari Tröszt munkástanács tagjának vallomása a forradalom alatti eseményekről.

Források

Sándor András író feljegyzése a börtönben  

Az ellenforradalom és az ellenforradalmat közvetlenül megelőző időszak története Sztálinvárosban

  1. Áttekintés Sztálinváros társadalmi és osztályviszonyairól 1956-ban

Sztálinváros az 1800-as évek észak-amerikai városainak és az első ötéves terv során keletkezett szovjet városoknak típusaként létrejött település. Ez olyan különleges tulajdonságokkal ruházta fel, amelyek nem találhatók meg más magyar városokban. Elsősorban is a város a legnagyobb mértékben heterogén; lakossága a legkülönbözőbb elemek laza, történelmi hagyományok nélkül való összetétele. A városnak nincs polgársága, a lakosság rétegződése egészen friss keletű és más törvények szerint alakult, mint a feudális vagy kapitalista eredetű városok lakosságáé. Sztálinvárosban, mint valami molekulában, összegyűlt az ország valamennyi tája, fajtája és társadalmi osztálya. A lakosság heterogén jellege kezdettől fogva az éles kontrasztokban mutatkozott meg. A legértékesebb alkotó elmék és kalandorok, kiváló szakmunkások és lumpenproletárok, a földtől még el sem szakadt paraszt-munkások és egykori grófok, a szocializmus harcosai és fasiszták, nagyra törő fiatalok és deklasszáltak, apácák és prostituáltak, évszázados kohász-családok komoly tagjai és aranyásók, - úgy keveredtek össze a városban, mint a Martin-kemencében a tiszta nyersvas a rozsdás ócskavassal.

Sztálinvárosban kezdettől fogva veszélyt jelentett a régi és új deklasszáltak túlságosan nagy tömege. (Régi deklasszálton értendők a volt uralkodó osztályok vagy a volt értelmiségi felsőréteg deklasszált tagjai, új deklasszáltakon pedig olyan volt párt- és állami funkcionáriusok, akik valami oknál fogva funkciójukból kikerültek és ezt társadalmi süllyedésnek érzik). Az új város - éppen új volta következtében - vonzotta ezeket a deklasszáltakat, akik úgy jöttek ide, mint valami Amerikába, kivándorlóként, az újrakezdés reményében; csakhogy aki egyszer fent volt, nem szereti alulról újrakezdeni (kivált, ha sohasem indult el alulról, mint például egy egykori törzstiszt), hanem arra vágyik, hogy előbbi pozícióját ismét egyetlen ugrással érje el. Egy újonnan keletkezett város - a maga örökkön szorongató káderszükségletével - kiválóan alkalmas talaj erre az ugrásra. Az ugrás kinek sikerül, kinek nem; akinek sikerült, az Sztálinvárosban gondosan kommunistának leplezte magát, akinek nem sikerült, az az alkalomra várt.

A gyökértelenség maga is veszedelem. Sztálinvárosban aránylag kevesen voltak, akik néhány év alatt gyökeret vertek (ezek voltak végeredményben az új város csírázó plazmája, fehércsöppje), a lakosság többsége még 1956-ban is ideiglenes vagy második lakóhelyének tekintette a várost, melynek inkább csak a lehetőségeit használta ki, mintsem polgárának érezte volna magát. A lehetőségek kiaknázására való elsődleges törekvés természetesen vonatkozik arra az esetre is, amikor a szocializmus lehetőségei kínálkoznak, és arra az esetre is, amikor az ellenforradaloméi. Ilyenformán egyforma ambíció hajthatja ugyanazt a személyt, amikor - példának okáért - a sztálinvárosi Magyar-Szovjet társaságban vállal valamilyen funkciót vagy aktíva-szerepet és 1956 novemberében fegyveres ellenállására buzdít a Sztálinvárosba tartó szovjet csapatok ellen. Az első esetben az egyik oldalról véli kamatoztatni cselekedeteit, a másik esetben a másik oldalról.

A kezdeti kavargás, amely az 1950-51-es évekre annyira jellemző volt, 1956-ra bizonyos mértékig lehiggadt és a látszat arra engedett következtetni, mintha az első szocialista városnak már valóban kialakult szocialista társadalma volna. „Ez már város" - mutogattuk büszkén Sztálinvárost, és feledésbe merült az az aggodalom, hogy ez a néhány év alatt felépült város még mindig ezer és ezer embernek nem annyira az otthona, mint inkább ugródeszkája. A látszat alatt megoldatlan problémák lappangtak. A munkásság és az értelmiség voltaképpen nem találta meg egymáshoz az utat és elkülönült; az értelmiségen belül is külön szektát alkotott a műszaki értelmiség. Az értelmiség egy része rátért a szabályos polgári életformára, ennek minden szociális, szexuális és politikai jellegzetességével együtt. A munkástömegben pedig felszínen úszkált a lumpenproletár elem, s ez a két nem-szocialista irányú pólus - a burzsoá életforma felé tendáló értelmiség és a lumpenproletárság - akadályozta az értelmiség és a munkásság egészséges és szocialista irányú eggyé forrását és azt, hogy erre az eggyé forrásra a munkásság nyomja rá a maga bélyegét.

A pártszervezet pedig, amelynek hivatása volt, hogy az új város szocialista társadalmát tudatosan építse, a korábbi szektás hibák következtében megelégedett bizonyos sematizálással, majd 1956-ban, különösen az SZKP XX. Kongresszusa nyomán ezt felismerve, átmenetileg ingadozó útkeresésbe kezdett és elvesztette egységét. Ez az átmeneti gyengeség azonban elég volt ahhoz, hogy az ellenforradalmat külső erők lángra lobbantsák Sztálinvárosban, az ismertetett talajon.

Éppen ezért a továbbiak előtt előre kell bocsátani, hogy a sztálinvárosi ellenforradalom nem burzsoá-restaurációs típusú ellenforradalom volt (nem lévén helyben vagyonát és hatalmát vesztett uralkodó-osztály), hanem deklasszáltak és karrieristák ellenforradalma, amely ezeknek az elemeknek sztálinvárosi talajon, mint ugródeszkán, alkalomszerű pozícióra-törekvését fejezte ki, melynek célja a nép demokratikus társadalmi rend megdöntése után egy más társadalmi rend (az elképzelések többségében polgári vagy legalábbis lényegében az) uralkodórétegében való helybiztosítás volt.

  1. Az ellenforradalom előtti események. - A XX. Kongresszus. A Fáklya-klub.

Az ellenforradalom előtti események elemzését kétségtelenül a párt belső helyzetének alakulásával kell kezdeni.
Természetes, hogy a sztálinvárosi pártszervezet élete tükrözte a párt egészében végbement folyamatokat. Az 1953-as kormányprogramtól kezdve a sztálinvárosi pártszervezet elvi egysége és elméleti fegyelme fokozatosan meglazult. Már ezt megelőzően is mutatkoztak bizonyos jelek, különösen azokban a sajnálatos ellentétekben, melyek köztem és a sztálinvárosi pártbizottság akkori első titkára, Földes László elvtárs között alakultak. (Ezek az ellentétek - bár magukba hordozták későbbi elvi ellentétek csíráját is - elsősorban személyi ellentétek voltak; én fenn akartam tartani azt a bizonyos mozgási autonómiámat, amelyet mint író, mint „az új város krónikása" - ahogyan neveztek, - kezdettől fogva élveztem és nem akartam alávetni magam annak a teljes személyi fegyelemnek, melyet Földes elvtárs követelt). Miután Méray Tibor intrikája [?] következtében, a személyi kultusz légkörében kizártak a pártból, 1954-ben már nem vettem részt a sztálinvárosi pártszervezet életében, csupán kívülről néztem; azonban a sztálinvárosi lap szerkesztésében, majd később a Hazafias Népfront helyi szervezetében való részvételem, továbbá pártbizottsági tagokkal, elsősorban Lombos Ferenc elvtárssal, a Földes elvtársat követő első titkárral való barátságom következtében bizonyos képet alkothattam a pártéletről.

A pártbizottságban hovatovább - a Központi Vezetőségben kialakult helyzetnek megfelelően - bizonyos irányzatok rajzolódtak ki. A pártbizottság egy része mereven szélsőbaloldali maradt - így Varga Zoltán, Tapolczai Jenő, stb. -, egy másik része Nagy Imrével rokonszenvezett - Jávor Endre és még néhányan, - végül középen állt, voltaképpen a helyes állásponton, amelyet a XX. Kongresszus és most a XXI. Kongresszus is kifejezett, Lombos elvtárs. Hajdú András a szélsőbaltól a jobboldalig váltogatta álláspontját, Kecskeméti László pedig a Lombos és a Jávor képviselte irány között ingadozott.

Ezeknek az irányzatoknak a lényege a következő volt:
A szélsőbal mereven ragaszkodott a szektás és sematikus vezetési stílushoz, kizárólag a hatalmi eszközök igénybevételét tartotta célravezetőnek a munkás- és paraszttömegekkel szemben is, személyileg pedig Rákosi Mátyáshoz kötődött. (Ámbár

egy alkalommal többeknek elbeszélte, hogy rajta Nagy Imre segített és Nagy Imrét dícsérőleg „egészen más"-nak mondta, mint az „eddigiek". Az után azonban véglegesen megmaradt a szélsőbalon.)

Jávor Endre igen becsületes és tántoríthatatlan kommunista volt, azonban kispolgári nyugalomra hajló, liberalizmusra hajlamos és befolyásolható. Általában nem szerette az összeütközéseket és megrázkódtatásokat, igyekezett mindenkivel békés viszonyban lenni. Ez volt az alapja a Nagy Imre iránt való rokonszenvének. Velem igen jó barátságban volt. Csak azt nem szerette bennem, hogy szívesen élvezem ki a végsőkig a személyi ellentéteket. Egyébként irányzatának lényeges vonása a párt tömegkapcsolatán első sorba helyezése. [...]
A kép kiegészítése végett kénytelen vagyok magammal is foglalkozni, bár ez nehézséget okoz. Bizonyos távlatból azonban talán sikerülni fog. Én egyedül álltam a sztálinvárosi közéletben. Nem tartoztam egyik irányzathoz sem. Sokszor nem tudták rólam megállapítani, hova is tartozom, melyik skatulyába tegyenek. Ezt többen vallomásukban is elmondották tárgyalásomon. Bizonyos kérdésekben egészen jobboldalinak találták álláspontomat, más kérdésekben viszont erősen baloldalinak. Nagyjából azonban az Írószövetség képviselőjének tekintettek, s ez bizonyos értelemben meghatározta helyzetemet. Noha én nem írtam alá azt az 1955-ös

mégis aláírójának tekintettek, ha tiltakoztam is ellene. Csoportosulás mégsem jött létre körülöttem, mert sok ember számára egymásnak ellentmondó nézeteim voltaképpen elszigeteltek és afféle „csodabogárrá" tettek. Mindenki kommunistának tekintett, aki ideiglenesen vesztette el párttagsági könyvét, a szélsőbal-irányzat viszont tartott tőlem.

Nem védekezésképpen mondom, de én nem voltam, mert nem lehettem vezér Sztálinvárosban, csupán magányosan kiáltó remete. Ez világosan igazolódott az ellenforradalom alatt, amikor kiderült, hogy nem kellek sem a pártnak, sem az ellenforradalomnak.

A sztálinvárosi helyzetet igen bonyolulttá tette a beruházásoknak az a változékony kezelése, amely Nagy Imre miniszterelnökségét jellemezte. Amikor egyik napról a másikra minden pénzt elvettek Sztálinvárostól, és az építkezést szinte

az emberek ezreit fenyegette munkanélküliség. Ez volt az az időpont, amely egy pillanatra közös nevezőre hozta az irányzatokat Sztálinvárosban: kivétel nélkül mindenki Nagy Imre ellen fordult.

Ekkor többek között Tapolczai Jenő fáradhatatlan energiájának köszönhető, hogy nem történt nagyobb megrázkódtatás.

A XX. Kongresszus nyomán nehéz helyzet támadt a pártban, de a párton kívül is. Most nagyon élesen került felszínre a szektás pártvezetés kérdése és személyileg Rákosi Mátyás vezetői pozíciói. A párt ekkor elmulasztotta, hogy ezeket a kérdéseket a maguk valóságában és a marxizmus-leninizmus elméleti fényében a tömegek elé tárja. A párt hallgatott. Ez viszont felszabadította a jobboldali ellenséges nézeteket, melyeket egy későbbi időpontban az SZKP revizionizmus gyűjtőnéven foglalt össze. A kispolgári túlzás, mely eddig hajlamos volt arra, hogy mindent bal felé hajtson túl, most hozzálátott a jobboldali túlhajtáshoz.

Sztálinvárosban a pártbizottságon belül ez úgy mutatkozott meg, hogy elkezdtek engem ünnepelni. Éppen olyan kritikátlanul, mint amilyen ellenségesen néztek rám előbb. A megyei pártbizottság legnagyobb meglepetésemre velem íratta meg az április 4-i beszédvázlatot. Ennek ellenére én nem igen vettem részt a sztálinvárosi közéletben. Sokkal többet tartózkodtam Budapesten, mint Sztálinvárosban. Egyébként ekkor már személy szerint nem Nagy Imrére, hanem Kádár Jánosra orientálódtam. [...] Tagja lettem a Petőfi-körnek és részt vettem a kör történelmi,

[...] Tudvalevő, hogy Budapesten a Petőfi-körnek először a Kossuth-klub adott otthont. Ezt a klubot, mint kifejezetten értelmiségi klubot - mely a Népfront-mozgalom keretében jött létre, a

Budapesti szervezete tartotta fönn.

Akkoriban, amikor Tapolcai azon fáradozott, hogy Sztálinváros mégse haljon meg, sikerült elérnie egy mozgalmat Budapesten, melynek a neve „Budapest Sztálinvárosért" lett.

indítványára a budapesti Városi Tanács patronázst vállalt Sztálinváros felett, és ettől kezdve a különböző budapesti szervezetek, vállalatok időnként rendszeres segítséget nyújtottak Sztálinvárosnak. Ennek a mozgalomnak a keretén belül ajánlotta fel a TTIT, hogy a budapesti Kossuth-klubhoz hasonlóan segítséget nyújt Sztálinvárosnak egy értelmiségi klub létrehozására.

A kérdés annál is inkább égető volt, mert Sztálinváros egyetlen értelmiségi összejöveteli helye, a Mérnök-klub már egy idő óta haldoklott. Haldoklása a Nagy Imre-féle beruházási intézkedés idején kezdődött, amikor sok építészmérnök készült elhagyni a félbemaradó építkezést. Egyébként addig is, amíg a klub virágjában volt, főként kártyajáték folyt benne. Azóta azonban Sztálinváros értelmisége kibővült, a mérnökök mellett orvosok, pedagógusok egész rétege gyűlt össze az új városban. A pedagógusok klubot akartak maguknak. Így tehát a TTIT ajánlata kedvező visszhangra talált.

A TTIT helyi titkára Bódis Károly volt, egy munkásszármazású tanár, aki esti egyetemen szerzett tanári oklevelet. Mindazonáltal nem tanári állásban volt, hanem ő kapta meg a Városi Tanács Ingatlankezelő Vállalatának igazgatói állását. Emellett végezte a TTIT helyi titkári teendőit, amelyek kezdetben csak ismeretterjesztő előadások szervezéséből álltak. Bódis kommunista volt, és mint szemináriumvezető, az elméleti fegyelem hívének mutatkozott. [...] az alakuló tanácsülés a Bartók Béla-kultúrházban volt s mivel a pedagógusok vettek részt rajta többségben, a többség a Fáklya nevet szavazta meg, tudniillik a pedagógus klubok általában ezt a nevet viselik.

[...] A klub nem töltötte be azt a hivatást, amit alapítói szántak neki. Nem vált a sztálinvárosi értelmiség találkozóhelyévé. Annál is inkább, mert Forbáth Róbert fáradozásai ellenére a műszaki értelmiség távol tartotta magát tőle. Az értelmiségiek részéről igen aggasztó érvek hangzottak el a klub látogatásával szemben. Így többek között az, hogy nem látják biztosítva, hogy a klub valóban „tiszta" értelmiségi klub lesz, tehát „mindenféle" emberek nem járnak majd be. A mindenféle embereken nyilván munkásokat értettek. Az alapszabályok vitájában ugyanis egyesek azt az álláspontot képviselték, hogy az alapszabály mondja ki: a klubot csak értelmiségi foglalkozású emberek látogathatják. Ezt Bódis,

és én hevesen elleneztük, úgyhogy ez kimaradt, viszont az értelmiség zöme távolmaradásával tüntetett. De mert ennek a vitának és törekvésnek híre ment, a munkások is idegenkedéssel néztek a klubra s így az újszülött éppen, hogy életben maradt.

Az elszigetelt klubot aránylag csekély számú társaság látogatta. Ennek oka többek között az embereknek egymás iránt való bizalmatlansága is volt. Különösen áll ez az értelmiség alsó- é s középrétegére és az alkalmazotti rétegre. Az 1956-os feszült politikai légkörben ezek az emberek többnyire állásukat, pozíciójukat féltették és az erők, irányzatok harcában nem tudva, mi merre dől el, óvatosak voltak megnyilatkozásaikban s igyekeztek magukat mindenfelé biztosítani. Azok, akik egyívásúak voltak s ismerték egymást s egymás iránt bizalommal viseltettek, vagy egymáshoz jártak, vagy az

Ez a szálloda és étterem valamilyen provinciális kozmopolitizmus és hordozója volt, mintegy pótolni szándékozván a fővárosi szórakozást éppen bizonyos értelmiségi és alkalmazotti rétegek számára. (Jellemző volt például, hogy az Arany Csillagból kinézték a munkásokat és az étterem igazgatója tudatosan arra törekedett, hogy a munkásrétegeket távol tartsa, fenntartván a munkások számára egy talponállót hátul, a mellékutcában. Más alkalommal pedig nagy verekedés tört ki, amikor az Arany Csillag emeleti szalonjaiban mérnökbálat rendeztek s bár meghívó nélkül szabad volt a bemenet, a bejáratnál megjelenő munkásokat nem engedték be, s erőszakkal akarták kituszkolni. (Az Arany Csillagban általában nagy összegek szerepeltek a főpincéri számolócédulákon és ennek az intézménynek a légkörében határozottan érezhető volt az éledni készülő polgári világ fülledtsége.)
Így már érthető, hogy a Fáklya-klub miért maradt elszigetelve. A klubtanács tagjainak a többsége kommunista volt, habár hajlamos a revizionizmusra (ezt persze akkor senki sem tudta, maga a meghatározás sem jutott az eszébe senkinek); az értelmiség felső rétege pedig határozottan a polgári életforma felé húzott, a kispolgári jellegű réteg pedig jellemző tartózkodással viseltetett a klub irányában.

A klub programja a Kossuth-klubtól, illetve a budapesti TTIT-től függött. Rendszerint ők ajánlották a programot és ők adták az előadót. [...] Voltak saját programok is. Ezek közül háromra emlékszem. Az egyik: „Beszélgetés azokkal az írókkal, akik Sztálinvárossal foglalkoznak" Ezen Fehér Klára, Nemes László és én vettem részt. A másik: „Sarkadi Imre beszél a cannes-i filmfesztiválról". A harmadik: „A sztálinvárosi értelmiség beszélgetése a város vezetőivel a város jövőjéről és problémáiról". Ezek a klubesetek úgy folytak le, hogy a klubtanács egy-egy tagja vállalta a „házigazda"-szerepet és gondoskodott a program optimális lebonyolításáról. Egy-egy ilyen klubesten 30-40 személynél több nem jött össze.

A klubesetek óvatos, inkább udvarias, mint heves légkörben folytak le. [...]

A Fákyla-klub tehát nem vált olyanfajta politikai klubbá, mint a Kossuth-klub Budapesten. Tagjai nem vettek részt az ellenforradalmi eseményekben sem egyik, sem másik oldalon. [...]
Október 23-án reggel Budapestre utaztam, a DISz központi vezetőségi ülésére. Magammal vittem egy javaslatot, amely a Kommunista Ifjúsági Szövetség [át]alakítását tartalmazta, mivel a szegedi egyetemen lezajlott események kérdésessé tették a DISz létét, viszont az ifjúságot nem lett volna szabad a párt ellenőrzése és vezetése alól kiengedni. Ezt a javaslatot délelőtt átadtam

majd a 2 órakor kezdődő KV-ülésig elment az Írószövetségbe és itt értesültem a készülődő tüntetésről. [...]

Éppen 23-án estére volt meghirdetve a Bartók Béla-kultúrházban egy előadásom a mai magyar irodalom helyzetéről. Ezt az előadást okvetlenül meg akartam tartani, ezért hét óra előtt öt perccel elindultunk Budapestről

és Bódissal vissza Sztálinvárosba. Útközben egy diósdi cukrászdában, ahol feketét ittunk, értesültünk arról, hogy Gerő Ernő 8 órakor beszédet mond. Nagy sebességgel igyekeztünk haza és a Gerő-beszédre vissza is értünk. A Gerő-beszéd nagyon megdöbbentett és rosszat sejtettem. A Fáklya-klubban összegyűlt emberek, akik az én előadásomra jöttek össze, unszoltak, hogy mondjam el, mi van Pesten. Én mindent előadtam legjobb tudomásom szerint, s bár tagadtam, hogy a budapesti utcákat fasiszta csőcselék öntötte volna el s a tüntetésnek ellenforradalmi jellege volna, arra figyelmeztettem az embereket, hogy nyugodtan dolgozzanak tovább, mintha mi sem történt volna és minden provokációtól tartózkodjanak, semminek be ne ugorjanak. [...]

Ezután a kultúrház színháztermében kb. 60 főnyi közönség előtt megtartottam előadásomat [...]

Ezalatt a Vasműben már megkezdődött az ellenforradalmi szervezkedés. Október 25. volt.
Most lépett akcióban az „álcázott vonal", vagyis azoknak az obskúrus elemeknek csoportja, akik eddig főképpen a Vasmű igazgatóság különböző osztályain bújtak meg jámbor tisztviselőként. A Vasmű igazgatósága tele volt osztályidegen elemekkel. Jellemző, hogy a Vasműben a munkások „Fehér Ház"-nak hívták az igazgatóságot, máskor meg „Téli Palotá"-nak. Hasonló jelenségek voltak észlelhetők, ha kisebb mértékben is, a Városi Tanácsnál. [...]
Az ellenforradalom Sztálinvárosban az országos események függvénye volt. [...]

Az ellenforradalom három fő hordozója Sztálinvárosban a deklasszált tömeg, a Vasmű igazgatóságán és más vállalatok gazdasági pozícióiban levő burzsoá elemek és a lumpenproletariátus volt. A Fáklya-klub köré csoportosuló értelmiségi rétegek esetleg bizonyos ideológiai előkészítést adott volna, de nem jutott el odáig. A Fáklya-klub túlságosan későn alakult meg ahhoz és túlságosan elszigetelt maradt, hogy a budapesti Kossuth-klub szerepét játszhatta volna. Annál inkább csírázott és tenyészett az ellenforradalom az Arany Csillag kozmopolita légkörében, az imperialista életformának ebben a baktérium-kultúrájában. Az október 25-i tüntetésen majd később különböző vezető szerepekben ágálni azokat láthatták, akik az Arany Csillag éjszakai életében mindennapos vendégei voltak.
A lángot kívülről gyújtották meg, Budapestről.

Az ellenforradalom első szakasza, október 25-től 28-ig a rendet zilálta szét, és a város szerveit bénította meg; a második szakasza, október 28-től november 4-ig a helyezkedés és a kommunistáknak a közéletből való kikapcsolása jellegét viselte magán, november 4-től november 7-ig vagy 8-ig pedig a fegyveres katonai diktatúra szakasza volt.

A sztálinvárosi ellenforradalomnak egyik jellegzetessége volt az „autonómia", valamilyen különös szeparatizmus. Torz vetülete volt ez annak a sztálinvárosi öntudatnak, különös lokális patriotizmusnak, amely éppen a város szocialista voltából, helyesebben „első szocialista város" voltából született. Szinte azt lehetne mondani, hogy Sztálinvárosban még az ellenforradalom több szocialista jelleget hordott magán, mint másutt. Ez persze paradoxon, de így lehet kifejezni azt a sajátos ízt, amelyet a sztálinvárosi ellenforradalmi események hordoznak.

Azt írtam le, amit magam is tapasztaltam, illetve azt is, amit hallottam; ilyenformán a leírás nem lehet objektív és távolról sem teljes, mert rengeteg dolog van, amiről még most sem tudok.

Székesfehérvár, 1959. április 3.

Jelzet: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. O - 13582. 13-35. o. szerző: Sándor András

Ezen a napon történt március 09.

1916

Németország hadat üzen Portugáliának.
– Az ötödik isonzói csata kezdete. Az olasz hadsereg nagy erejű támadásait az osztrák-magyar...Tovább

1918

Szovjet-Oroszország kormánya Moszkvába költözik.Tovább

1919

Márkus Miklós visszaemlékezése szerint ekkor alakult meg ismét a Magyar Cserkész Szövetség.Tovább

1942

Kállay Miklós miniszterelnök kormányt alakít.Tovább

1945

Az amerikai légierő 343 bombázója szőnyegbombázást indított Tokió ellen elpusztítva a város 250 000 épületét és 83 000 lakosát.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők