„A mostani hidat a magyar népi demokrácia építette újjá és nem egy gróf.”

„Tekintettel arra, hogy a reakció a Lánchídon lévő koronába is belekapaszkodik, azzal a kéréssel fordulok a T. Szerkesztőséghez, szíveskedjék megállapítani azt, hogy a címeren lévő korona akarva, vagy pedig akaratlanul került-e oda? […] Ha a felszabadulás után a magyar nép parlamentje törvényt hozott, hogy az új magyar címeren ne legyen rajta többé a korona, akkor véleményem szerint nem csak az iskolák, minisztériumok, közhivatalok falairól tüntessük el a koronát, hanem a száz éves Lánchídról is – még akkor is, ha úgy akarjuk újjáépíteni, mint amilyen Széchenyi István korában volt.”

Feljegyzés a Lánchíd állami építésvezetőségénél 1949. augusztus 6-án tartott értekezletről

Jelen voltak:
Közlekedésügyi Miniszter úr
Ullrich Zoltán, Miklós Pál, Sávos Károly
Főváros részéről: Borsos József, Péczeli Béla
FOTI. Részéről: Sayer Róbert, Szimély Károly, Borsos László.
Műemlékek Országos Bizottságától: dr. Gerevich Tibor.
Kiss Tibor a Lánchíd esztétikusa.

Tárgy:
A mederpilléren elhelyezendő új címer és a Clark Ádám tér rendezése.

Eljárás:

A Miniszter úr távollétében Ullrich Zoltán ismerteti a kormány azon rendelkezését, hogy a mederpilléreken lévő régi kőből faragott címerek eltávolítandók és viszont a mederpilléreken az új magyar címer lehetőleg színes kivitelben helyezendő el.

Felkéri a jelenlévőket, hogy adják elő véleményüket a feladat megoldására vonatkozóan. Nevezetesen milyen anyagból lenne elkészítendő az új címer és hova lenne elhelyezendő.

Dr. Gerevich közli, hogy amennyiben az új címert kőből faragnánk ki, úgy azt tartósan színezni nem lehetne. Másrészről fémből elkészítve azzal a veszéllyel járna, hogy a fém rozsdásodása vagy savas elváltozásai miatt az alatta lévő faragott köveket a lecsurgó lé elszennyezné. Ennél fogva színes kivitelre ő a kerámiát ajánlaná.

Kiss Tibor esztétikailag vizsgálja a kérdést és hangsúlyozza, hogy a pillér muemlék jellegének fenntartása miatt nagyon felelősségteljes tervezéssel lehet csak megoldásra jutni. Nevezetesen a kapuzat stílusa megkívánja a zárókő megtartását. Viszont miután az új címer jellegét a köralakú koszorúdísz adja, azt a zárókő párkányára helyezni nem lehet, hanem csak szabadon lebegő helyzetben szabad csak elhelyezni. A tervezésnek tehát figyelemmel arra, hogy a stílus és monumentalitás ne szenvedjen, az a feladata hogy az új formát a kapuzattal szervesen összekomponálja. Ezért ajánlja, hogy minden lehetséges változatban elhelyezést ne csak megtervezzék, hanem modellkísérletekkel vagy eredeti nagyságú modellekkel magán a pilléren tanulmányozzák. /Fatáblák, papírmassék./

Időközben Miniszter úr megérkezett és Kiss Tibor fentieket vele is ismertette.

Dr. Gerevich újra javasolt a színes kerámia kivitelt négyzetkeretbe foglalva.

Ezek után a bizottság a következőkben állapodott meg:

A végleges megoldásba egy a kérdéssel foglalkozó szukköru bizottságon kívül a Muvészeti Tanácsot is Kiss Tibor be fogja vonni. A tervezést Kiss Tibor haladéktalanul megindítja és vele egyidejuleg a hídosztály kétszer 2 méteres nagyságban kivitelre kerülő címer elkészítésének és költségének kérdését az összes változatokban u.m. kerámia kivitel, bronz öntvény, zománcozott vasöntvény haladéktalanul tanulmányozni fogja.

Mind a négy meglévő címer helyére új címer fog kerülni.

Ezek után Ullrich megemlítette Miniszter úrnak, hogy a gyártás alatt álló új lámpák alsó csonkagúla alakú oldallapjain is a régi Kossuth-címer szerepel. Tekintettel arra, hogy a lámpák ezen öntvényrészeinek legnagyobb mennyisége már készen van és annak újbóli elkészítése a lámpák gyártásában olyan fennakadást jelenthetne, hogy azok a határidőre nem készülnének el, Miniszter úr hozzájárult ahhoz, hogy a gyártás ilyen kivitelben tovább folytatható.

Végül a Főváros képviselői ismertették a Clark Ádám tér rendezésénél fennálló hitelproblémákat. Nevezetesen a Tervhivatal a kioszk építéséhez még ez ideig nem járult hozzá. Miniszter úr az ügyről sürgős feljegyzést kért és annak alapján a Tervhivatallal közvetlenül fog tárgyalni.

K.m.f.

Ullrich ZoltánSávos Károly

XIX-H-1-gg 27. doboz 20. (Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, Közúti Főosztály, Lánchíd újjáépítésének iratai)

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő