Az 1968. májusi válság Franciaországban

Ez az anyag foglalkozik a legrészletesebben az oktatás általános helyzetével. A fejlett ipari társadalom korában hatalmas igény mutatkozik jól képzett értelmiségre, ezért növelték a diáklétszámot. Az oktatási feltételek azonban nem javultak ilyen gyorsan. Az új kampuszokat rövid idő alatt, rossz kivitelezéssel építették fel a külvárosokban, hagyományok, szórakozási lehető-ségek nélkül, szinte internátusi jelleggel. A tanárok csak kijárnak ide, hogy a tömegeknek órákat adjanak, majd rohannak vissza a „civilizációba.” Nincs kapcsolatuk a diáksággal. A Napóleon korabeli egyetemi szabályzat elmaradott, technikai, könyvtári ellátottság, laboratóriumok felszereltsége kevés és gyenge, a professzorok pedig kisszámú elit képzéséhez szoktak hozzá. A bölcsész és más társadalomtudományi karok ontják magukból a hallgatókat, akiknek elhelyezkedési lehetőségeik csekélyek. Aki sikeres érettségit tett, azt kötelező felvenni az egyetemre, nincs felvételi vizsga, a diákok – az érettségizett diákoké is – száma ugrásszerűen megnőtt, ágazatonkénti megoszlásuk véletlenszerű. Az elhelyezkedés nehézségeit a kormány felismerte, ezért reformokat kísérelt meg. Ennek fő irányai a szelekció, az orientáció erősítése, a tananyag korszerűsítése, a felszerelésbeli hiányok kezelése, a tanítási módszerek megváltoztatása stb. voltak,  érdekes módon azonban a változtatások legnagyobb ellenzői a tanárok voltak. A jelentés szerint a felvételi hiányát az érettségi szigorításával próbálták orvosolni, körülbelül az érettségizők fele elbukik, és sokan soha nem érettségiznek le. Az egyetemeken ugyanez a folyamat játszódik le a diplomaszerzésig, mások 7-10 évet is eltöltenek a végzésig. Az érettségi és az egyetemi vizsgák is szelekciós célt szolgálnak, hiszen ezeket a központi apparátus bürokratikus úton adja ki a tanintézeteknek, ahol emiatt a tanári kar is becsapva érezheti magát, a túlzottnak érzett elvárások teljesítéséhez sem a morális, sem az anyagi feltételek nem adottak. Gyakorlatilag a tanárokat hóhérmunkára kényszerítik, hiszen tömegeknek kéne megtanítani olyan dolgokat, amihez nem biztosítottak a feltételek. A diákok pedig a sor végén álló szenvedő alanyokként jelentkeznek.

A nagykövet részletesen elemzi a külpolitikai vonatkozásokat, azaz a krízis kirobbantásában felelős külföldi hatalmakat érintő feltételezéseket. Szerinte a Tábornok életkora (78 év) miatt nem volt szükséges egy kockázatos beavatkozás, másrészről a francia belpolitikában nem volt látható biztos váltópárt a gaulleistákkal szemben, csak egy olyan baloldali tömörülés, amelyet népfrontnak lehetne nevezni. A kommunista kormányrészvétel azonban nem volt kívánatos, ez a szovjetek felé lökné Franciaországot. Mi lehetett a megoldás? A gaulleistákon belül erősíteni kell az atlantista irányzatot, amely gyengíti a tábornok Atlanti-óceántól Urálig terjedő Európa-koncepcióját, és lehetőséget ad az USA és Anglia erőteljesebb befolyására Franciaországban. A Közös Piac szupranacionális szerveihez való fokozatos hozzájárulás, majd Anglia és a skandináv államok felvétele, az Európai Egyesült Államok koncepció megerősödése, a de Gaulle-i Európa-koncepció jegelése várható.

A nagykövet külön utalt arra, hogy Kína miért kaphatott nagy szerepet az 1968-as események mozgatásában. De Gaulle 1964-ben sietett elismerni Kínát, ez elsősorban a szovjet vonalat követő FKP gyengítését szolgálta. Látszólag Kínának sem volt oka egy franciaországi politikai, társadalmi válság előidézésre, hiszen a vietnami kérdésben is hasonló – Amerikát elítélő – álláspontot képviseltek. Ugyanakkor jelentős külpolitikai nyomás nehezedett de Gaulle-ra, akit megtörhettek egy ilyen válsággal. Melyik állam ne használná ki az adódó lehetőséget? Kína sem tett mást, hiszen a diákcsoportok jelentős része Mao eszméit tartotta iránymutatónak, az értelmiség egy része pedig idealizálta a kínai rezsimet.

Az elemzés szerint a válság megmutatta, hogy még mindig de Gaulle a legalkalmasabb vezető, nyugodtabb körülmények között azonban cserére kerülhet sor. A helyzet alakulása a politikai rendszer stabilitását igazolja, hisz sem Olaszország, sem az NSZK, sem Anglia nem lett volna képes a kormány bukása nélkül átvészelni az egy hónapos, tízmillió embert érintő sztrájkot. De Gaulle nimbuszának, személyes képességeinek, politikai stratégiájának, hidegvérének, határozottságának, katonás fellépésének döntő szerepe volt abban, hogy mindezt túlélte a rendszer. A nagykövet nem leplezte csodálatát a Tábornokkal szemben. A burzsoázia érdekeit legjobban a gaulleizmus képviseli, sikerült a kormányzatnak a hibáikat saját javukra fordítani. Időközben Brüsszelben a mezőgazdasági érdekeket sikerrel megvédték a Közös Piacon belül, így a parasztság nem állt a mozgalom mellé.

A dokumentumhoz csatolt külkereskedelmi minisztériumi gazdasági elemzés is igen érdekes, bár időben korábbi, mint a nagyköveti beszámoló. A szerző a helyzetet helyenként eltúlozva, drámaian tárgyalja, és jelzi a válság várható gazdasági következményeit. Eszerint a kormány gazdasági kényszerpályára szorult