Az „elveszett” magyar Szent Korona hazatérése 1978-ban

„l./ Abban az esetben, ha az amerikai fél meghozza a döntését a korona és a koronaékszerek visszaadására, a külügyminisztériumok útján megbeszélhetjük a bonyolítás kérdéseit. Az amerikai küldöttség összetételének ismeretében alakítjuk ki a magyar küldöttséget.
2./ A korona és a koronaékszerek Budapesten kerülnek elhelyezésre, s lehetővé tesszük – eredeti szándékainknak megfelelően – a magyar és a külföldi közönség számára azok megtekintését.”

Összefoglaló feljegyzés az Amerikai Egyesült Államok és a Magyar Népköztársaság között a Szent Korona visszaszolgáltatása érdekében kifejtett külügyi lépésekről
Budapest, 1978.

KÜLÜGYMINISZTÉRIUM

Feljegyzés

Tárgy: A magyar koronaékszerek vissza-szolgáltatásának előtörténete

A magyar korona, koronázási jelvények és koronaékszerek (továbbiakban: koronaékszerek), amelyek 1945-ben, a II. világháború végén, Salzburg közelében kerültek a megszálló amerikai haderők kezére, mindmáig az Amerikai Egyesült Államok kormánya őrizetében vannak. Visszaszolgáltatásuk érdekében első ízben 1945 júniusában az akkori magyar Külügyminisztérium és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai missziója közötti jegyzékváltásban történtek lépések. A SZEB amerikai missziója vezetőjének 1946. augusztus 16-i érdeklődésére, hogy kíván-e a magyar kormány intézkedéseket tenni a koronaékszerek Magyarországra történő hazaszállítása érdekében, vagy azokat továbbra is az USA őrizetében kívánja hagyni, a magyar koalíciós kormány elnökének utasítása alapján a Külügyminisztérium a koronaékszerek további amerikai őrizetben tartását kérte.

1950 szeptemberében, majd decemberében a Vogeler-ügy kapcsán a Magyar Népköztársaság Külügyminisztériuma közölte a budapesti amerikai követtel, hogy szeretnénk, ha az amerikai kormány kifejezetten megerősítené a koronaékszerekkel kapcsolatos restituálási kötelezettségét, majd ezt a kémkedés miatt elitélt Vogeler kiutasításának feltételéül is szabtuk. 1951. április 9-én Davis amerikai követ közölte Berei [Andor] elvtárs, külügyminiszter-helyettessel, hogy az Egyesült Államok kormányának állás pontja szerint a koronaékszerek nem hadizsákmányként kerültek amerikai kézre, hanem letétként és azokat az amerikaiak letétként őrzik. Davis bejelentette, az Egyesült Államok kormánya nem tartja alkalmasnak az időpontot arra, hogy a letét további kezeléséről lemondjon. Az Egyesült Államok kormánya arról sem kíván tárgyalást folytatni, hogy a koronaékszereket Vogeler szabadon bocsátásának feltételeként visszaszolgáltassa.

1964 decemberében Szilágyi Béla külügyminiszter-helyettes érdeklődött az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjénél a magyar korona, a koronázási jelvények és a koronaékszerek hollétéről. A budapesti amerikai nagykövetség ügyvivője 1965. január 6-án válaszolt az érdeklődésre és közölte:

  • A magyar koronát és más koronaékszereket 1945 májusában vagy júniusában az amerikai hadsereg alakulatai vették birtokukba a magyar hadsereg koronaőrségétől. Azóta megszakítás nélkül amerikai őrizetben vannak, és megfelelő gondossággal védték minden elváltozástól, vagy értékromlástól;
  • Az Egyesült Államok részéről teljesen megértik, hogy milyen nagy jelentősége van a koronaékszereknek Magyarország számára, ezért továbbra is kellő gonddal őrzik mind fizikailag, mind abból a szempontból, hogy azokat politikai vonatkozásban ne engedjék felhasználni. Hollétükről az Egyesült Államokban csak kis számú illetékes tud, illetéktelenek nem férhetnek hozzá;
  • Az Egyesült Államok kormánya megérti, hogy Magyarország számára a koronaékszerek a magyar nemzeti hagyomány szimbólumát jelentik. Elismeri ezek magyar nemzeti tulajdonát és éppen ezért szándékában van ezeket visszaadni megfelelő időben, az országaink közötti kapcsolatok megfelelő alakulása esetén;

Fenti előzmények után a koronaékszerek visszaszolgáltatásának kérdése a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálásáról folytatott 1969/70. évi megbeszélések napirendjére került, azonban nem mint prioritást élvező probléma. Minthogy az amerikai kormány hivatalosan is elismerte, hogy a koronaékszerek magyar tulajdont képeznek, visszaszolgáltatásukat nem kapcsoltuk a normalizálás egyetlen kérdésével sem. A magyar-amerikai kapcsolatok normalizálását illetően azonban többször és legmagasabb szinten is az amerikai fél tudomására hoztuk, hogy a koronaékszerek visszaszolgáltatása nélkül kapcsolataink teljes normalizálása nem képzelhető el. 1973 tavaszán Rogers akkori amerikai külügyminiszter Péter János [külügyminiszter] elvtársnak tett közléséből kitűnt, hogy az amerikai kormány a koronaékszerek közvetett úton való visszaszolgáltatása érdekében puhatolózott a Vatikánnál, de a Vatikán nem volt hajlandó á közvetítő szerepét vállalni.

Megjegyzendő, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálása tárgyában 1969-ben kezdeményezett megbeszélések óta és különösen a kétoldalú kapcsolatok javulásában bekövetkezett jelentős eredmények következtében - az ellenséges magyar emigráció kezdeményezésére - a koronaékszerek visszaadását ellenző törvényjavaslatok benyújtására került sor évről-évre az amerikai Képviselőházban. (Ezek egyike sem emelkedett törvény-erőre.)

[Henry] Kissingerrel Helsinkiben 1975 augusztus 1-én történt találkozásakor Puja elvtárs felvetette az amerikai külügyminiszternek a korona visszaadásának kérdését, mint ami nagy mértékben javítaná kétoldalú kapcsolataink légkörét. Kissinger megígérte, hogy ismételten megvizsgálják az ügyet.

1976. május 4-én Ford elnök udvariassági látogatáson fogadta Szekér Gyula elvtársat, a Minisztertanács elnökhelyettesét. Szekér elvtárs ismertette a koronával és a koronázási ék-szerekkel kapcsolatos magyar álláspontot. Ford megértését fejezte ki álláspontunk iránt, azt jogosnak nevezte. Kijelentette, hogy akkor a választások előtt nem volt abban a helyzetben, hogy igent mondjon. Ígéretet tett arra, hogy a kérdést megvizsgálják és visszatérnek rá.

Az amerikai képviselőház kereskedelmi delegációja Bingham képviselő vezetésével 1976. májusában Budapesten járt. Bingham képviselő a Kongresszusnak irt jelentésében javasolta a korona feltétel nélküli visszaadását.

1977 júniusában, információink szerint, elkészült az amerikai külügyminisztérium javaslata a korona visszaadására, és az elnök elé került döntésre.

1977. augusztus 18-án Nagy János elvtárs bemutatkozó látogatáson fogadta Kaiser amerikai nagykövetet. A nagykövet közölte, hogy Washingtonban döntő stádiumba érkezett a korona visszaadásával kapcsolatos döntés. Utasítást kapott, hogy kérjen hivatalos választ a magyar féltől két kérdésben:

1./ Amennyiben Carter elnök a korona visszaadása mellett dönt, magyar részről milyen összetételű küldöttség fogadná a Budapestre érkező koronát? (Megismételte, hogyamennyiben, mivel döntés még nincs.) Az ő felfogásuk szerint a koronát az amerikai nép adná vissza a magyar népnek, tehát a koronát hozó és fogadó küldöttségek összetételének is ezt kellene demonstrálnia. Nem maradhatnak ki, de ne is domináljanak a kormányzati tényezők, hanem inkább a politikai, társadalmi és egyházi élet képviselői legyenek túlsúlyban.

2./ A magyar fél hol szándékozik elhelyezni a koronát, mennyire lesz az hozzáférhető a hazai és a külföldi nagyközönség számára? Ők egészen természetesnek vennék, ha a koronát a Várban helyeznénk el és a nagyközönség számára szabaddá tennénk megtekintését.

1977. augusztus 26-án Nagy János elvtárs a következőket közölte a nagykövettel:

•1.       Abban az esetben, ha az amerikai fél meghozza a döntését a korona és a koronaékszerek visszaadására, a külügyminisztériumok útján megbeszélhetjük a bonyolítás kérdéseit. Az amerikai küldöttség összetételének ismeretében alakítjuk ki a magyar küldöttséget.

•2.       A korona és a koronaékszerek Budapesten kerülnek elhelyezésre, s lehetővé tesszük - eredeti szándékainknak megfelelően - a magyar és a külföldi közönség számára azok megtekintését.

1977 szeptemberében Puja elvtárs és Vance külügyminiszter ENSZ-ben történt találkozásakor Puja elvtárs kérdésére közölte, hogy a korona visszaadására rövidesen sor kerül.

Jelzet: MOL XIX-J-1-j-USA-IV-10-00255-11-1978. (22. d.). Hitelesítés nélküli tisztázat.

 

Ezen a napon történt február 09.

1904

A Togo admirális vezette japán flotta Port Arthur külső kikötőjében három orosz hadihajót harcképtelenné tesz. Ez az orosz-japán háború...Tovább

1918

Ukrajna függetlenné válik, elszakad Szovjet-Oroszországtól. Békeszerződés Ukrajna és a központi hatalmak (Németországés az Osztrák–Magyar...Tovább

1921

Megalakult a Magyar Vöröskereszt Ifjúsági Szervezete. Az 1921–1922-es tanévben 103 ifjúsági csoport tevékenykedett 2250 taggal....Tovább

1957

Horthy Miklós ellentengernagy, Magyarország kormányzója (*1868)Tovább

1977

Szergej Vlagyimirovics Iljusin szovjet repülőgéptervező mérnök (*1894)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/5-6.

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idén utoljára jelentkezik friss lapszámmal. Az idei utolsó, összevont lapszámunkban megjelent forrásismertetések országunk határain belülre és kívülre kalauzolják az olvasókat. A publikációk foglalkoznak az első világháború után évekig rendezetlenül maradt magyar-osztrák határkérdés utóéletével, a második világháború alatt Magyarország határaitól távol zajlott Don-kanyarbeli harcokkal, a Budapesten, azonban hivatalosan az Egyesült Államok területén tartózkodó Mindszenty József menedékével, valamint a kárpátaljai magyarság identitásának kérdésével.

Az idei harmadik számunkban jelent meg Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltára) forrásismertetése, amelyben a szerző a nyugat-magyarországi kérdés rendezésének az utóéletéről mutatott be egy dokumentumot. Az ismertetés időközben kétrészesre bővült: mostani számunkban egy újabb irat kerül bemutatásra, amely a magyar felkelők okozta károk megtérítésének az ügyéhez szolgáltat további információkat.

Egy másik ismertetés folytatása is friss számunkban kapott helyet. Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) Tuba László hadnagy harctéri naplóját adja közre. A második rész a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a Don menti tevékenységét mutatja be 1942. június 28-tól szeptember 12-ig. Az eddig publikálatlan napló a zászlóalj történetének egyedülálló forrása, mivel mindezidáig kevés korabeli kútfő volt ismert a csáktornyai egység doni működésére vonatkozóan.

Mindszenty József bíboros menedékének ügyét Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy sajátos szempontból világítja meg. A szerző az Associated Press korabeli tudósítója, Anthony Pearce cikkei, megnyilvánulásai – illetve a magyar állambiztonságnak adott jelentések – alapján elemzi, hogy az újságíró milyen módon kezelte, adott hírt a budapesti amerikai követségen tartózkodó Mindszenty helyzetéről.

Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) egy, a kárpátaljai magyarságra vonatkozó sajátos elképzelést, valamint annak utóéletét mutatja be. Balla László az 1970-es évek közepén publikált cikksorozatában fejtette ki álláspontját a „szovjet magyarok” fogalmáról, a „szovjet magyarság” mibenlétéről. Balla elgondolása nem okozott osztatlan sikert, és mint a bemutatott külügyi dokumentumok is bizonyítják: a magyar-szovjet viszonyra is kihatással volt.

Az idei utolsó számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kézirataikat. Köszönjük továbbá a 2024. évben, a korábbi számainkba ismertetéseket küldő szerzőinknek is a bizalmát, amiért megtisztelték szerkesztőségünket írásaikkal. A jövőbe tekintve: az ArchívNet 2025-ben is várja a forrásismertetéseket a 20. század gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténetére vonatkozóan.

 

Budapest, 2024. december 18.

Miklós Dániel
főszerkesztő