Bárdossy László rendelete a csángók magyar nyelvű lelki gondozása ügyében

„A folyamat megállítása úgy történhetne leghelyesebben, ha egyelőre legalább azokban a községekben biztosíttatnék a moldvai magyarság részére a magyar nyelvű lelki gondozás és oktatás, ahol a lakosok a román statisztika hivatalos adatai szerint is mint magyar anyanyelvű lakosok szerepelnek, azaz ahol a román hatóságok sem tudták a lakosság magyar jellegét eltüntetni vagy eltagadni. Ezekben a községekben feltétlenül gondoskodni kellene arról, hogy a lelki gondozás és népoktatás magyar nyelven történjék.”

Forrás

Bárdossy László miniszterelnök 4080/1941. pol. számú rendelete a vatikáni magyar követséghez a moldvai csángók egyházi támogatása ügyében

Budapest, 1941. június 26.

Maglione-val folytatott beszélgetésem során sajnos nem jutottam hozzá ahhoz, hogy a moldvai magyar katolikusok ügyéről beszéljek. Pedig ezek helyzetére is szerettem volna felhívni a Szentszék figyelmét, nevezetesen szerettem volna rámutatni arra, hogy a hivatalos román statisztika szerint 23.894 magyar anyanyelvű és magyar fajú katolikus él Moldvában /Bacau és Tirgu-Ocna környékén, egy-két nagyobb moldvai városban, mint: Jaoi, Galaçi, Belad, Focoani és Piatra-Neamt-ban/, akik magyar anyanyelvű lelki gondozásban és iskoláztatásban egyáltalában nem részesültek. Hangsúlyozni kell, hogy a hivatalos román statisztikában szereplő 23.894 magyar fajú és anyanyelvű lakoson kívül Moldvában még e számot sokszorosan meghaladó magyar él, akiket a román statisztika elsikkasztott és akiket csupán mint római katolikusokat tartanak nyilván. Ezek számát pontosan megállapítani egyelőre nem lehetett, de abban nincsen kétség, hogy ezek a csupán római katolikusokként elkönyvelt román állampolgárok szintén magyar származásúak s így igazságos és méltányos elbánás esetén szintén teljes joggal magyar nyelvű lelki gondozásra és iskoláztatásra tarthatnak igényt.

Hogy sokkal több magyar anyanyelvű római katolikus és Moldvában, mint azt az 1930-as román statisztika kimutatja, kiviláglik abból, hogy a minorita rend moldvai rendtartománya által kiadott Schematizmus a minoriták által vezetett plébániákról nyíltan elismeri, hogy bennük számos magyar anyanyelvű hívő él, akikről a román hivatalos statisztika említést sem tesz.

A román kormányzat eddig szándékosan és tudatosan olyan helyzetet teremtett a moldvai magyarsággal szemben, hogy anyanyelvüktől és származásuk tudatától megfossza őket kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy a denacionalizálás, illetve románosítás útján az ortodoxiára térjenek át. A katolikus egyház eminens érdeke megállítani ezt a folyamatot, amelynek eddig bebizonyíthatóan másfél évszázad alatt több százezer katolikus lélek esett áldozatul.

A folyamat megállítása úgy történhetne leghelyesebben, ha egyelőre legalább azokban a községekben biztosíttatnék a moldvai magyarság részére a magyar nyelvű lelki gondozás és oktatás, ahol a lakosok a román statisztika hivatalos adatai szerint is mint magyar anyanyelvű lakosok szerepelnek, azaz ahol a román hatóságok sem tudták a lakosság magyar jellegét eltűntetni vagy eltagadni. Ezekben a községekben feltétlenül gondoskodni kellene arról, hogy a lelki gondozás és népoktatás magyar nyelven történjék, mert a községek területén lakó s a román statisztika szerint nem magyarként feltüntetett római katolikusok is valamennyien magyar anyanyelvűek s magyar származásuk tudata is él még bennük, csupán a román népszámlálás meg nem engedett eszközei révén könyvelték el őket románokként. Ez egyébként abból is kitűnik, hogy például Bacau megyében levő községekben a román népszámlálás 13.999 magyar "anyanyelvűt" tüntetett fel és csak 8.497 magyar "származásút", amely nyilvánvalóan ellentmondás, mert hiszen Moldva közepén, távol zárt magyar települési területektől elképzelhetetlen, hogy olyan magyar anyanyelvűek élhessenek, akik nem volnának egyben magyar származásúak is.

Ha tehát azokból a községekből indulunk ki, ahol a román statisztika szerint magyar származásúak és magyar anyanyelvűek élnek és ezekben a községekben biztosítjuk a lakosok részére a magyar nyelvű lelki gondozást, annak áldásaiban részesülni fognak azok az ugyancsak magyar származású és magyar anyanyelvű lakosok is, akik ugyanezen községekben élnek, de a román statisztikában mint román római katolikusok szerepelnek.

12 ilyen plébánia van Moldvában, amelyben a lakosság a román statisztika szerint túlnyomó többségben magyar anyanyelvű és magyar származású. Ezek a plébániák a következők:

 

katolikus

magyar anyanyelvű

1./ Oneoti

1.236

672

2./ Frumoasa

908

672

3./ Gaidar

369

367

4./ Ploscuțeni

1.220

1.185

5./ Gaiceana-Unguri

843

837

6./ Fundu-Racaciuni

842

833

7./ Lespezi

1.058

1.053

8./ Focoani

932

579

9./ Darmaneoti

754

665

10./ Grozeoti

1.713

676

11./ Pustina

1.153

1.146

12./ Luizi-Calugara

1.853

1.800

Az 1-7 szám alatt szereplő plébániák nincsenek betöltve, ezekben az egyházközségekben és a hozzájuk tartozó filialékban egyáltalában nem történik gondoskodás a katolikus hívek lelki gondozásáról sem románul, sem magyarul úgy, hogy ezek úgyszólván minden lelki vezetés nélkül állanak olcsó prédájaként az orthodox térítésnek.

A 8-12 szám alatt szereplő plébániákban van ugyan lelkész, de ezek közül egy sem beszél magyarul, azaz a román statisztika szerint is magyar anyanyelvű híveket az idegen nyelvű lelki vezetés természetesen elhanyagolja úgy, hogy még évi húsvéti gyónásukat sem végezhetik el.

További hat plébánia van Moldvában, amelyben a magyarság több százas lélekszámmal szerepel, de magyarul tudó papjuk nincs. Ezek a következők:

 

katolikus

magyar anyanyelvű

1./ Iaoi

3.178

496

2./ Galați

3.931

1.981

3./ Piatra-Neamț

999

450

4./ Trotuo

1.796

424

5./ Bacau

1.897

603

6./ Belad

257

180

A Szentszék a moldvai katolikusok magyar anyanyelvű igényeit a múltban mindig tiszteletben tartotta elannyira, hogy 1774-ben pápai rendelet jelent meg, melynek alapján minden moldvai misszionárius egy féléven belül köteles volt megtanulni magyarul, ellenkező esetben el kellet hagynia állomáshelyét.

A moldvai katolikusok magyar anyanyelvű volta mellett tanúságot tettek a múltban a nagyrészt nem magyar származású apostoli vikáriusok is a Szentszékhez intézett jelentéseikben.

A moldvai magyar katolikusok lelki gondozásának teljes elhanyagolása súlyosan sérti az egyház érdekeit és a hívek súlyos lelki kárával jár. Ezen a helyzeten kívánatos és sürgős volna mielőbb változtatni. Kívánatos volna ha a szentszék a jaoi-i püspökséget arra utasítaná, hogy a moldvai magyar katolikus plébániák ne legyenek betöltetlenül és hogy a plébánosok kiválasztásánál alkalmazkodjanak a hívek anyanyelvéhez, amire egyébként a román konkordátum értelmében kötelesek. Ehhez képest a fentiekben felsorolt községek közül az 1-7 szám alatt szereplő községekben magyar lelkészt kellene lehetőleg mielőbb kinevezni. A jaoi-i egyházmegyében magyarul beszélő lelkészek rendelkezésre állnak. Az az esetleges kifogás, hogy magyarul beszélő lelkészek a kívánt célra nincsenek, a tényállásnak nem felel meg. A Szentszék előtt talán ismeretes, hogy a Bukovinában élő magyarokat magyar kormány az elmúlt hónapban áttelepítette Magyarországra. A bukovinai magyarok több magyarul beszélő lelkésze azonban Romániában maradt, ezeket tehát minden nehézség nélkül meg lehetne bízni a betöltetlen moldvai plébániák vezetésével. Így Romániában maradt a bukovinai magyarul tudó lelkészek közül Malecz Antal (egyelőre), Elekes Dénes, Széll Endre, Ferenc Jakab és László Antal, Demse Péter. Az üresedésben levő plébániák betöltéséhez további lelkészeket a gyulafehérvári püspökségtől lehetne átkérni. A romániai fiatal katolikus lelkész generáció már Romániában végezte iskoláit, román nyelven jól beszél, s így nem lehetne akadálya annak, hogy dél-erdélyi magyar származású románul beszélő katolikus papok Moldvába helyeztessenek az ottani magyar hívek lelki gondozására.

A fenti felsorolásban 8-12 szám alatt szereplő plébániákra vonatkozóan is meg kellene tenni a szükséges intézkedéseket olyan értelemben, hogy ahol csak lehet, a magyarul nem tudó plébánosok helyére magyarul beszélő lelkészek kerüljenek. Azt mindenesetre biztosítani kellene, hogy ha ezek a plébániák megüresednek, a kinevezendő új plébános mindenesetre olyan legyen, aki magyar híveivel magyarul beszélni tud, őket magyarul részesíti lelki gondozásban és vezetésben.

Szíveskedjék a fentekről megfelelő feljegyzést készíteni s a feljegyzést a bíboros államtitkár úrnak azzal a kéréssel átadni, hogy római látogatásom idején, amire nagy örömmel emlékszem vissza, erre szerettem volna még felhívni O Eminenciája figyelmét s kérem engedélyét, hogy a moldvai magyar katolikusok ügyét kegyes jóindulatába ajánljam.

MOL-K-66-300-1941/34-48-54. (Magyar Országos Levéltár. K 63 Külügyminisztérium politikai osztályának általános iratai. 300. csomó, 1941-34. tétel, 48-54. fólió.)

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 24.

1917

Első világháború: A tizenkettedik isonzói csata kezdete. Az osztrák-magyar támadó csapatok Caporettónál áttörik az olasz frontot, átkelnek...Tovább

1929

„Fekete csütörtök” a New York-i tőzsdén, e napon robban ki az 1929-től 1933-ig tartó gazdasági világválság.Tovább

1937

Szálasi Ferenc megalapítja a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot.Tovább

1956

A DISZ KV mintegy hattyúdalaként jelent meg egy nyugalomra intő közlemény a Népszavában, amelyben az előző napi események okát a párt PB...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő