Labdarúgó világbajnokságok és állambiztonság a Kádár-korszakban

„Feladatommal kapcsolatosan jelentem, hogy a totózóban és az espresssoban a következőket mondták el. Az espressoban jelenlévők kb. 10%-a azt állította, hogy a magyar csapat lefeküdt a szovjeteknek. A nagyobbik része a társaságnak cáfolta ezt azzal az indokkal, hogy elmúlt már a Rákosi-rendszer, ahol le kellett adni a mérkőzést. Elmondásuk szerint azért kapott ki a válogatott, mert teljesítménye a VB-n a legrapszódikusabb volt. Nem fogtak ki jó napot."

Bevezetés 

A kiépülő kommunista rendszer kezdettől fogva nagy figyelmet fordított a sportra, és azon belül különösen a labdarúgásra. A különböző klubcsapatokat állami erőszakszervezetek, valamint intézmények (szakszervezetek) csapataivá alakították. A politikai vezetés a válogatott sikereit a rendszer sikerének állította be, és tudatosan arra használta ezeket, hogy javítsa a lakosság hangulatát. Ennek fejében bizonyos kiváltságokban részesítette a legjobb labdarúgókat. A foci és a politika összefonódása persze vissza is ütött: az 1954-ben elvesztett VB-döntő után napokon keresztül utcai tüntetések zajlottak Budapesten. Bár a vezetés ezután kritikusabban viszonyult a csapathoz, annak vezéralakjai nem lettek kegyvesztettek. 1956 után azonban külföldön maradt legendás játékosok közül többen is „kivívták" a politikai rendőrség érdeklődését. Habár ekkor több klubcsapat is visszakaphatta a régi nevét, a foci és a politika viszonyának negyvenes évek végén kialakult rendszere 1990-ig nem sokat 

Az állambiztonság 1956, de még inkább 1962 után igyekezett szakítani az államvédelmi szervek mindenről mindent tudni akaró ún. totális elhárítás elvével és gyakorlatával. Azonban a legnépszerűbb, nagy tömegeket mozgósító, és széles körű külföldi kapcsolatrendszerrel rendelkező labdarúgás nem kerülte el a politikai rendőrség figyelmét. A sportág ellenőrzés alapvetően két okból volt fontos. Egyrészt a népszerűség miatt: egy-egy válogatott vagy klubmérkőzés gyakorlatilag a legnagyobb, nem a politikai vezetés által szervezett tömegmegmozdulásnak számított akkoriban, így egyáltalán nem volt közömbös a hatalom számára, hogy milyen kijelentések, rigmusok hangzanak el a lelátókon. Másrészt a labdarúgók (edzők, bírók stb.) gyakran utaztak a nyugati országokba, ahol külföldi menedzserek, játékos-ügynökök, valamint ellenséges propagandaszervek tevékenységének célpontjaivá válhattak, és „nem kívánatos" nyugati kapcsolatokat ápolhattak, ill. az utazások különböző gazdasági jellegű visszaélésekre adtak lehetőséget a játékosok és a vezetők számára.

Az állambiztonsági ellenőrzés fő eszköze az ügynökhálózat volt, ezen keresztül jutottak információhoz a szövetségről, a különböző klubok vezetéséről, a játékosokról, az öltözőkben, a pályákon és a lelátókon történtekről. A labdarúgás területén foglalkoztatott hálózat nagyságáról csak hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk. 1969-ben például az Magyar Labdarúgó Szövetség vezetésében és apparátusában, a válogatott keretben, az orvosok és a gyúrók között egy 141 főt érintő ellenőrzés során 11 egykori vagy még aktív besúgót 

. Ebben azonban nem voltak benne a budapesti és a megyei rendőr-főkapitányságok állambiztonsági szervei által tartott ügynökök, akik a különböző klubok vezetőit és játékosait figyelték meg. Emellett a lelátók hangulatáról nemcsak a sportvonalon, hanem bármilyen egyéb területen foglalkoztatott, de a meccsekre rendszeresen vagy rendszertelenül kilátogató ügynökök is jelenthettek.

A hálózat mellett az állambiztonság igyekezett a vezető pozícióban lévő és más fontos munkakörben dolgozó személyekkel (elnökökkel, főtitkárokkal, edzőkkel, nemzetközi ügyintézőkkel stb.) is, mint hivatalos és társadalmi kapcsolatokkal összeköttetést találni. Egy-egy fontosabb esemény előtt rendszeresek voltak a hivatalos egyeztetések is a szövetségi vagy klubvezetés, valamint az illetékes pártbizottság, a rendőrség és az állambiztonság vezetőinek részvételével.

Mivel ebben az időszakban a magyar labdarúgó válogatott rendszeres résztvevője volt a világbajnokságoknak, ez a tény rendszeres kihívás elé állította a politikai rendőrséget. A nagy világversenyek a második világháború után szükségszerűen a hidegháborús szembenállás, a két világrendszer vetélkedésének terepévé váltak, ahol egyes mérkőzések eredménye és a végső sorrend nagyon sokszor politikai jelentőségre tett szert. A keleti tömb országai, így Magyarország számára is külön problémát jelentett, hogy a világbajnokságokat mindig „nyugaton", vagyis állambiztonsági szempontból ellenséges terepen rendezték meg. A tornák kiváló feltételeket teremtettek a nyugati sportolókkal, sportvezetőkkel, menedzserekkel, ill. az ott élő emigránsokkal való kapcsolattartásra, arról nem is beszélve, hogy szinte tárcán kínálták a nyugatra szökés lehetőségét. Távolról sem volt tehát mindegy, hogy kik vesznek részt a VB-ken: a labdarúgóknak nemcsak a legjobbaknak, hanem politikailag is megbízhatónak kellett lenniük.

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a politikai rendőrség figyelemmel kísérte a világbajnokságokra való felkészülést és az azokon való részvételt. Az alábbi dokumentum-összeállítás ennek az állambiztonsági tevékenységnek az illusztrálását tűzi ki célul. Az iratokból természetesen nem alkothatunk teljes képet arról, milyen operatív munkát végzett a politikai rendőrség a VB-kel kapcsolatban, ezt az állambiztonsági iratanyag feldolgozottsági szintje sem teszi lehetővé, emellett figyelembe kell venni az iratpusztulásokat is. A közölt szövegek azonban mindenképpen lehetővé teszik, hogy néhány állókép felvillantásával bepillantsunk a magyar foci körül folytatott titkosrendőri munkába.

Az 1958-as VB-vel kapcsolatban két ügynökjelentés részletét közlöm. Az első arról tudósít, hogy az 1956-ban szétszaladt/szétszakadt aranycsapat nyugaton maradt tagjai szívesen játszottak volna a válogatottban, bár az adott körülmények között erre ők sem láttak sok esélyt. A második részlet a magyar csapat jó formájáról számol be, melynek kapcsán az ügynök, az ismert sportriporter, aki korábban (és később) az aranycsapat legendájának egyik propagálója és - tegyük hozzá - élvezője volt, ennek a mítosznak a szétzúzását tartotta fontosnak. A várakozások azonban nem teljesültek: válogatottunk először döntetlent játszott Wales-szel, majd kikapott a házigazda svédektől, és a harmadik mérkőzésen hiába győzte le 4-0-ra Mexikót, a jobb gólkülönbség ellenére ismét meg kellett mérkőzniük az ugyancsak 3 pontot szerző walesiekkel, az itt elszenvedett vereség pedig a világbajnokságtól való búcsút

.

Az 1962-es chilei VB-re magabiztosan kijutó magyar válogatott a csoportkört magabiztosan vette (2-1-re vertük Angliát, 6-1-re Bulgáriát, majd jött egy 0-0 Argentína ellen), ám a negyeddöntőben egy meg nem adott magyar gól miatt 1-0-ra kikaptunk a későbbi ezüstérmes Csehszlovákiától. Ezzel a versennyel kapcsolatban mindössze egyetlen jelentést találtam, amelyben a kémelhárítás a csapat operatív biztosításával összefüggő lépésekről számolt be. Ebből kiderült, hogy a legnagyobb szerepet a kifejezetten a VB idejére beszervezett kapcsolatoknak szánták. Felhívnám még a figyelmet a tervezett visszautazás idejére: az állambiztonság ezek szerint legalább a legjobb négy csapat közé várta a válogatottat...

A négy évvel később Angliában rendezett világbajnokságra ismét gond nélkül kijutott csapatunk. Első meccsünkön kikaptunk az Eusebioval felálló, később a bronzérmet megszerző portugáloktól, amivel nehéz helyzetbe került a válogatott, ám megvertük - és ezzel kiejtettük - a címvédő Brazíliát, majd Bulgáriát is, ezzel ismét ott voltunk a legjobb nyolc csapat között. Itt azonban a Szovjetunióval kerültünk össze: mint az itt közölt ügynökjelentések is mutatják, azonnal megindultak a találgatások, hogy vajon a magyarok „lefekszenek-e" a szovjeteknek, majd miután 2-1-es vereséget szenvedtünk, tovább folytak a viták, hogy tényleg felsőbb utasításra vesztettünk-e. Az, hogy az ilyen felvetések egyáltalán megjelentek a korabeli közvéleményben, jól jellemzik a korszak sport- és a politika viszonyait. A mérkőzés résztvevői ma is tagadják a „bunda" vádját.

Ami korábban elképzelhetetlen volt, az 1969-ben bekövetkezett: a magyar válogatott, amely lényegében azonos volt az 1968-ban olimpiát nyert csapattal, nem jutott ki az 1970-es mexikói VB-re. A selejtezőcsoportban azonos pontszámmal végeztünk Csehszlovákiával, ezért semleges pályán újra meg kellett mérkőzni velük. Az 1969. december 3-án Marseille-ben lejátszott meccsen aztán a csehek nyertek 4-1-re. A mérkőzést közvetítő Szepesi György mondása „jönnek a csehszlovákok" évtizedekig élt a magyar köztudatban. (A vereséget azóta is sokan második „Mohácsnak" tekintetik, innen számítva a magyar foci hanyatlásának a kezdetét.) Az itt közölt kis részlet a politikai és állambiztonsági szempontból kényes, mert az 1968. augusztusi bevonulás után néhány hónappal rendezett Magyarország-Csehszlovákia mérkőzés előtti készületekről tudósít, arról, hogy a politikai rendőrség még a válogatott összeállításába is beleszólt, ha érdekei azt kívánták.

Az 1974-es versenyre ismét nem sikerült a kijutás: a magyar csapat vereséget sem szenvedett a selejtezőben, ám rosszabb gólkülönbsége miatt csoportjában csak a 3. helyen végzett. 1978-ban azonban kvalifikálta magát a válogatott. A selejtezőcsoportot éppen a szovjetek előtt nyertük meg, majd az interkontinentális selejtezőn kétszer is legyőztük Bolíviát, így nyolc év után ismét ott lehettünk a VB-n. Itt azonban nem sok babér termett a csapatnak: első meccsén - az ismert körülmények között - kikapott a házigazda argentinoktól, amelyet az olaszoktól és a franciáktól elszenvedett két sima vereség követett. A világbajnoksággal kapcsolatban közölt szövegek érdekességét az adja, hogy azokban egy labdarúgó, mint a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság III/III. Osztályának titkos megbízottja számolt be a csapaton belül uralkodó hangulatról és az Argentínában tapasztaltakról. Az is kiderül persze, hogy nemcsak a szakmai vezetés, hanem az állambiztonság is igyekezett a gyenge szereplés okait felkutatni.

Az 1982-es spanyolországi és az 1986-os mexikói világbajnokságokkal kapcsolatban nem sikerült állambiztonsági jelentésekre bukkannom. A rend kedvéért megjegyzem, hogy a csoportból egyik alkalommal sem sikerült továbblépni. A viszonyok változását jelzi viszont, hogy az 1986-os szovjetektől elszenvedett súlyos vereség (0-6) okát a közvélemény már nem a politikában, hanem sokkal inkább a hazai sportvezetésben kereste. 1990-től aztán ezen a területen is változások történtek. Ha másban nem, hát annyiban, hogy a magyar válogatott azóta sem jutott ki a VB-re.

Ezen a napon történt november 04.

1945

Magyarországon a parlamenti választásokon a Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerez, ennek ellenére koalíciós kormány alakul.Tovább

1956

A szovjet csapatok megszállják Magyarországot, Nagy Imre a jugoszláv követségre menekül, Mindszenty bíboros az amerikai nagykövetségre, a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő