A Német Parlament meghozza döntését, hogy Bonnból Berlinbe költözik.Tovább
Az olaj ára a csillagos ég?
1979. július 7.
1979. február 11-én Iránban elűzték az Amerika-barát shah-ot, és az USA-ellenes Khomeni Ajatollah vette át a hatalmat. Az események hatására az országban zavargások törtek ki, amely az USA-ba irányuló olajszállítás gyakorlatilag teljes megszűnéséhez vezetett. Az 1973-as válságra emlékeztető helyzetben az akkor 15 dollár körüli olajár elkezdett megint felfelé mászni. 1980-ra egy hordó olaj ára 250 %-os emelkedéssel az addig hihetetlen 40 dolláros határ közelébe ugrott. Az intézkedések hatására a 80-as évekre az energiahordozó ára újra 10 dollár alá esett vissza.
Az OPEC június 28-án végrehajtotta a legnagyobb arányú áremelést 1974 óta, s a kőolaj drágulásából fakadó gazdasági hatásokkal nekünk is számolnunk kell.
A genfi döntés nem volt váratlan. A nemzetközi olajpiacokon már hónapok – pontosabban az iráni olajszállítások kimaradása, majd drasztikus csökkenése – óta jóval magasabb áron cserél gazdát a fekete arany, mint amennyiben az olajtermelők tavaly decemberben megállapodtak. Most tehát szentesítették azt, amit a piac kikövetelt magának. Sőt, azzal, hogy nemcsak az alapárat határozták meg hordónként 18 dollárban az eddigi 14,55 dollár helyett, hanem maximálták 5,50 a minőség és a termelési adottságok alapján megállapított, s az alapárhoz hozzácsapható felárat is, stabilizálhatják az elmúlt hetekben zűrzavaros képet mutató piacot.
A nyugati kommentárokból kisejlő félelem forrása nem annyira a jelenlegi magas árak várható világgazdasági következményeinek felmérésből ered, hanem abból, hogy úgy látják: semmi sem garantálja azt, hogy az olajárak ezen az újabb, magasabb szinten megnyugodnának. Az OPEC-hez tartozó 13 tagország olajbevétele idén 170-180 milliárd dollárra dagad a tavalyi 127 milliárdról. Legtöbbjük tudja, hogy mire fordítsa a többletbevételt, de Szaúd-Arábia, Kuvait s a kisebb olajemirátusok valószínűleg 30 milliárd dollár fölös olajjövedelemmel fognak rendelkezni. De más olajtermelők is kezdenek arra az álláspontra helyezkedni, hogy jobb az olajat minél tovább a földben hagyni, semmint az értékéből rohamosan veszítő dollárokért elkótyavetyélni. A jelenlegi olajkrízis tehát különösen azért veszélyes, mert egyetlen jelentős olajtermelő állam kivonulása a piacról súlyos helyzetet teremthet. Jamani szaúdi olajminiszter szerint egy újabb, iránihoz hasonló megrázkódtatás hordónként 50 dollárra fogja felvinni az olajárat.
Az OPEC-et most sokan újabb világgazdasági válság előidézésével vádolják, de az olajtermelők ellenérveit is meg kell hallgatni: a világ mohó olajétvágya nem ismer határokat, a nyugat évtizedes fogyasztói beidegződéseit csak sokkolással lehet megváltoztatni. A magas árak megakadályozzák, hogy néhány tucat év alatt kiszipolyozzák a föld több millió év alatt létrejött olajkincsét. Csak így lehet takarékosságra, új energiaforrások felkutatására és kiaknázására rászorítani a felhasználó országokat.
Az átmenet mindenképpen fájdalmas lesz. A vezető tőkésországok idén átlagosan csak 2,2 százalékos gazdasági növekedéssel számolnak, a legalacsonyabbal 1975 óta. Az USA-ban, ahol a benzinhiány most már mindenütt érződik, attól tartanak, hogy a tíz százalék fölötti inflációs ütem gazdasági visszaeséssel fog párosulni. A Tokióban elhatározott energiatakarékossági intézkedések Észak-Amerikában, Japánban és Nyugat-Európában egyebek között magasabb fűtőolaj- és benzinárakat, telente hűvösebb lakásokat jelentenek. De a fejlődő országokra is nehéz évek várnak. Együttes adósságuk – nagyrészt az olajszámla növekedése miatt – eléri a 300 milliárd dollárt.
S mit jelent az OPEC-döntés a magyar gazdaságnak? miniszterelnök-helyettes a szekszárdi közgazdász-vándorgyűlésen radikális változásokat sürgetett a hazai energiagazdálkodás szemléletében és gyakorlatában: 1974 és 1977 között a Közös Piac országai általában csökkentették olajimportjukat, Magyarország ugyanekkor 39 százalékkal növelte behozatalát.
A KGST-országok közötti kereskedelemben az olaj árát is az előző öt év világpiaci árának átlagából számítják ki, s ez az olajimportőr KGST-országokat megkíméli a drágulás okozta közvetlen megrázkódtatástól. De az újabb és újabb világpiaci áremelések – ha később, és ha letompítva is – óhatatlanul elérnek bennünket. Az olajárak felső határára pedig megnyugtató választ ma még aligha lehet adni.
A genfi döntés nem volt váratlan. A nemzetközi olajpiacokon már hónapok – pontosabban az iráni olajszállítások kimaradása, majd drasztikus csökkenése – óta jóval magasabb áron cserél gazdát a fekete arany, mint amennyiben az olajtermelők tavaly decemberben megállapodtak. Most tehát szentesítették azt, amit a piac kikövetelt magának. Sőt, azzal, hogy nemcsak az alapárat határozták meg hordónként 18 dollárban az eddigi 14,55 dollár helyett, hanem maximálták 5,50 a minőség és a termelési adottságok alapján megállapított, s az alapárhoz hozzácsapható felárat is, stabilizálhatják az elmúlt hetekben zűrzavaros képet mutató piacot.
A nyugati kommentárokból kisejlő félelem forrása nem annyira a jelenlegi magas árak várható világgazdasági következményeinek felmérésből ered, hanem abból, hogy úgy látják: semmi sem garantálja azt, hogy az olajárak ezen az újabb, magasabb szinten megnyugodnának. Az OPEC-hez tartozó 13 tagország olajbevétele idén 170-180 milliárd dollárra dagad a tavalyi 127 milliárdról. Legtöbbjük tudja, hogy mire fordítsa a többletbevételt, de Szaúd-Arábia, Kuvait s a kisebb olajemirátusok valószínűleg 30 milliárd dollár fölös olajjövedelemmel fognak rendelkezni. De más olajtermelők is kezdenek arra az álláspontra helyezkedni, hogy jobb az olajat minél tovább a földben hagyni, semmint az értékéből rohamosan veszítő dollárokért elkótyavetyélni. A jelenlegi olajkrízis tehát különösen azért veszélyes, mert egyetlen jelentős olajtermelő állam kivonulása a piacról súlyos helyzetet teremthet. Jamani szaúdi olajminiszter szerint egy újabb, iránihoz hasonló megrázkódtatás hordónként 50 dollárra fogja felvinni az olajárat.
Az OPEC-et most sokan újabb világgazdasági válság előidézésével vádolják, de az olajtermelők ellenérveit is meg kell hallgatni: a világ mohó olajétvágya nem ismer határokat, a nyugat évtizedes fogyasztói beidegződéseit csak sokkolással lehet megváltoztatni. A magas árak megakadályozzák, hogy néhány tucat év alatt kiszipolyozzák a föld több millió év alatt létrejött olajkincsét. Csak így lehet takarékosságra, új energiaforrások felkutatására és kiaknázására rászorítani a felhasználó országokat.
Az átmenet mindenképpen fájdalmas lesz. A vezető tőkésországok idén átlagosan csak 2,2 százalékos gazdasági növekedéssel számolnak, a legalacsonyabbal 1975 óta. Az USA-ban, ahol a benzinhiány most már mindenütt érződik, attól tartanak, hogy a tíz százalék fölötti inflációs ütem gazdasági visszaeséssel fog párosulni. A Tokióban elhatározott energiatakarékossági intézkedések Észak-Amerikában, Japánban és Nyugat-Európában egyebek között magasabb fűtőolaj- és benzinárakat, telente hűvösebb lakásokat jelentenek. De a fejlődő országokra is nehéz évek várnak. Együttes adósságuk – nagyrészt az olajszámla növekedése miatt – eléri a 300 milliárd dollárt.
S mit jelent az OPEC-döntés a magyar gazdaságnak? miniszterelnök-helyettes a szekszárdi közgazdász-vándorgyűlésen radikális változásokat sürgetett a hazai energiagazdálkodás szemléletében és gyakorlatában: 1974 és 1977 között a Közös Piac országai általában csökkentették olajimportjukat, Magyarország ugyanekkor 39 százalékkal növelte behozatalát.
A KGST-országok közötti kereskedelemben az olaj árát is az előző öt év világpiaci árának átlagából számítják ki, s ez az olajimportőr KGST-országokat megkíméli a drágulás okozta közvetlen megrázkódtatástól. De az újabb és újabb világpiaci áremelések – ha később, és ha letompítva is – óhatatlanul elérnek bennünket. Az olajárak felső határára pedig megnyugtató választ ma még aligha lehet adni.
Ezen a napon történt június 20.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet frissen megjelent idei második lapszámában négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek család-, (kultúr)diplomácia-, valamint politikatörténet számára biztosíthatnak további ismeretanyagot. Jelenlegi számunk különlegessége, hogy nemcsak két, eddig még nem publikált interjút közlünk, ezzel engedve teret az oral history számára, hanem egy olyan, komplex képi-szöveges forrást is bemutat egyik szerzőnk, amely a 20. század gyorsan változó nagypolitikai helyzetének egy megmaradt lenyomata.
Éppen ez utóbbi ismertetés forrása keletkezett a legkorábban. Segyevy Dániel (térképész, Herder-Institut für historische Ostmitteleuropaforschung) saját tudományának diszciplínája szerint mutat be egy 1941-ben publikált szovjet térképet, amelynek különlegessége, hogy Moszkva akkori sajátos nagypolitikai álláspontjának a lenyomata. Ez a helyzet gyorsan megváltozott, ugyanakkor a bemutatott térkép azt az álláspontot-állapotot tükrözi, amely értelmében a Szovjetunió csak a második bécsi döntés területi változásait ismerte el, míg az elsőét nem.
Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-ot követő megtorlások időszakába kalauzolja el az olvasót publikációjában. Az általa ismertetett források központi szereplője Szénási Géza, aki 1957-ben mint legfőbb ügyész működött. Pozíciójából adódóan volt rálátása a megtorló intézkedésekre, és az ezekkel kapcsolatos gondolatait foglalta össze Biszku Béla belügyminiszternek. Levelét nem ad acta kezelte a szaktárca, hanem megvizsgálták Szénási észrevételeit.
A hidegháborús időszakban a befolyásszerzés egyik módszere volt a különböző harmadik világbeli országok egyetemistái számára juttatott ösztöndíjak rendszere. Magyarország a szovjet blokk részeként szintén élt ezzel a módszerrel. Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) forrásismertetésében a bolíviai-magyar ösztöndíjprogramra vonatkozó dokumentumokat mutat be, köztük egy olyan diplomáciai jelentést is, amely Bolívia első állandó magyarországi diplomáciai képviselőjétől származik.
A Jankovich, Károlyi és Apponyi családok fordulatokkal teli 20. századi történetéhez hozza közelebb az olvasót két, eddig még nem publikált interjúval Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár). Jankovich Ilona és Jankovich-Blanquet Ilona saját szavaikkal mutatják be, hogy miként alakult családjuk sorsa a magyarországi kommunista hatalomátvételt követően a franciaországi emigrációban.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. május 30.
Miklós Dániel
főszerkesztő