Megalakul a Népszínház – 1978

Az Állami Déryné Színház és a Huszonötödik Színház összeolvadása

„Az 1960-as évek második felében a színházi közélet egyre inkább kicsinyes belharcok színtere lett. A fővárosi színházak és a színházi szakmai-társadalmi szervezetek élén régóta ugyanaz a néhány alkotó állt, a budapesti színházi struktúra teljesen megmerevedett. Megdönthetetlennek látszó képződménnyé vált, amely sok esetben már a nézők számára is elviselhetetlen volt, a produkciók teljesen elszürkültek. Míg a hivatalos jelentések évi ötmilliós nézőszámról számoltak be, a KSH adatai szerint az ország felnőtt lakosságának kb. kétharmada egyáltalán nem látogatta a színházakat.”

Bevezetés

Az 1960-as évek második felében a színházi közélet egyre inkább kicsinyes belharcok színtere lett. A fővárosi színházak és a színházi szakmai-társadalmi szervezetek élén régóta ugyanaz a néhány alkotó állt, a budapesti színházi struktúra teljesen megmerevedett. Megdönthetetlennek látszó képződménnyé vált, amely sok esetben már a nézők számára is elviselhetetlen volt, a produkciók teljesen elszürkültek. Míg a hivatalos jelentések évi ötmilliós nézőszámról számoltak be, a KSH adatai szerint az ország felnőtt lakosságának kb. kétharmada egyáltalán

Különösen rossz volt a helyzet vidéken, ahol a körzetesítés rendszere a gyakorlatban megoldatlanul hagyta a községek, falvak, kisebb települések színházi ellátását. Így az Állami Déryné Színházra (az 1951-ben megszervezett Állami Faluszínház 1955-ben vette fel az Állami Déryné Színház nevet) hárult a feladat, hogy a vidéki színházak tájelőadásai által nem látogatott kisvárosok és községek színházi ellátását biztosítsa, miközben a színház szegényes feltételekkel, alacsony színházi közízlést terjesztve és mindemellett a színházi szakma teljes A színház tizenegy kistársulatból állt, amelyek között voltak szakosodott prózai és zenés társulatok is, amelyek ún. tájközpontokból ingázva járták az országot. Eleinte esztrádműsorokat játszottak, de csakhamar az egész estet betöltő művek kerültek az előtérbe. Központi helyiségük a fővárosban - ahol bemutatót is tartottak -, többször is változott. 1951-től 1954-ig a Madách téren, az egykori játszottak szombaton és vasárnap. 1954-55-ben a Kölcsey utcában Jászai Mari Színház néven tartottak előadásokat. 1955-től 1957-ig a Nagymező utcai volt helyiségét vették igénybe. 1963-tól pedig a Kulich Gyula [Kálvária] téren, a Józsefvárosi Színház helyiségében tartották előadásaikat. (1. forrás) Évente általában 2000 előadással járták a vidéket, átlag évi 600 000 néző előtt, egészen 1978 nyaráig, amikor az Állami Déryné Színház az addigi szervezeti formában megszűnt. Együttese az újonnan kialakított Népszínházba olvadt.
A Huszonötödik Színház 1970. október 14-én nyílt meg a Innen egy év múlva költözött a társulat végleges játszóhelyére, a A Gyurkó László által alapított társulat eszménye a társadalmi-közéleti ihletettségű világnézeti színház volt a kortárs magyar dráma középpontba állításával. Céljuk rendezőcentrikus ensemble-játékkal olyan népszínházat teremteni, amely mondanivalóját a formai és tartalmi kísérleteket programszerűen vállalva valósítja meg. Ennek jegyében járták az országot változatos repertoárjukkal, amelynek egyenrangú tagja az irodalmi és dalest, valamint a rendhagyó irodalomóra is. A hetvenes években Magyarországon egyedülállóan friss, a világszínházi reformtörekvésekre figyelő kísérletező kedvük révén több produkciójukat meghívták különböző színházi fesztiválokra (1972: Helsinki, BITEF-Belgrád, 1973: Bordeaux, 1975: Wrocław, ismét Belgrád, 1976: Olaszország, Lengyelország). Az utánpótlás nevelésére 1970. szeptemberétől színészképző stúdiót, (2. forrás)

1978 színháztörténeti korszakhatár, az ún. „színházi robbanás" éve, amikor legjobb vidéki társulatok: Szolnok, Kaposvár, Kecskemét vezetői és csapatai a politikai vezetés tudatos szándékának köszönhetően a fővárosba kerültek, hogy megrendítsék a merev fővárosi intézményeket. A két legnagyobb horderejű döntés a Népszínház létrehozása és a Nemzeti Színház művészeti tevékenységének megújítása volt.

A Huszonötödik Színház és az Állami Déryné Színház összevonását a Kulturális Minisztérium vezetői azzal indokolták, hogy a két színház külön-külön nem volt képes ellátni a feladatát. (3. forrás) A Huszonötödik Színház programját, melynek lényege a népszínházi jelleg, a közművelődési szándék, a színházi határok tágítása, a szűkös színháztermi adottságok miatt csak részben tudta megvalósítani, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha a színház működőképes akar maradni, megfelelő működési feltételeket kell biztosítani számára.
Más okokból ugyan, de ekkorra az Állami Déryné Színház is lehetetlen helyzetbe került, mivel erre a színházra irreálisan nagy feladatot szabtak. Az az elképzelés, hogy egy színház, még ha tizenegy társulattal rendelkezik is lássa el a vidéki színházak hatókörén kívül eső országrészeket élő színházi kultúrával, idejétmúltnak bizonyult. A színház az évi kétezer előadását elképesztően gyenge technikai körülmények között teljesítette, így természetes, hogy nem volt képes minden szempontból magas színvonalú előadások megtartására.  Emellett a színházban egyre több képesítés nélküli színész játszott.

Mivel a

programja és az Állami Déryné Színház tevékenysége rokonítható volt, és a  színházépület is rendelkezésre állt, a minisztérium úgy határozott, hogy a két színházból olyan egységes társulatot szerveznek, amelynek feladata azonos a két színház külön-külön vállalt feladatával. A két színház egyesítésének körülményei egyáltalán nem mondhatók szerencsésnek. A vezetőségnek és a társulatnak például olyan problémákkal kellett megbirkóznia, hogy sem a Várszínház, sem a Józsefvárosi Színház nem készült el időre, így a Várszínházban úgy folytak a próbák, hogy az épület felújítása még javában folyt, az utazó társulatok pedig a Pesti és Pest környéki művelődési házakban próbáltak. Az évad első felében a két színház még külön-külön játszott, így nagyon rövid idő állt rendelkezésre a második, de a színház szempontjából

A két színház papíron 1978. január 1-jén egyesült, de

csak az 1978/1979-es évadban kezdte meg tényleges működését.

A megalakult Népszínház vezetője Gyurkó László lett, akit a Kulturális Minisztérium már 1977-ben megbízott az Állami Déryné Színház és a Huszonötödik Színház összevonásának előkészítésével. Gyurkó László a Népszínházat három alapelv mentén látta megszervezhetőnek: 1. a színház világnézeti fórum, amely a színművészet speciális eszközeivel formálja közönségének tudatát; 2. a színháznak világnézeti és művészi megalkuvások nélkül kell eljutnia a legszélesebb közönségrétegekhez; 3. a színháznak - az előadásokon kívül - szervesen be kell épülnie az ország közművelődési rendszerébe. Úgy gondolta mindez csak akkor valósulhat meg, ha a Népszínház ugyanolyan művészeti- és munkakörülmények mellett tud dolgozni, mint az ország bármely más színháza, e nélkül a Népszínházra ugyanaz a sors vár, mint a


A Népszínház impozáns műsorral nyitotta meg kapuit, mintegy tömény ízelítőt adva sokszínű programjából és érzékeltetve, hogy nem hagyományos értelemben vett színházat szeretne megvalósítani. A Várszínház műsorán amatőr bábosok éppúgy szerepeltek, mint a színház művészeinek vagy vendégeinek szólóestje. Egyfelvonásos darabok (népi bohózat, groteszk és avantgard) mellett a társművészetek (zenészek, táncosok) képviselőinek bemutatkozása és természetesen egész estét betöltő színházi előadások. Mivel a Várszínházban lényegében a Huszonötödik Színház társulata játszott, így őket terhelte a kilenc bemutató minden nehézsége, mindez kiérleletlen előadások sorát eredményezte. A közönség érdeklődése hűen tükrözte a kialakult helyzetet, hamarosan előfordult, hogy az előadásokat negyed ház előtt tartották meg. Eközben az utazó társulatok is problémák elé kerültek. Az egyik legnagyobb gond a vidéki előadások szervezése volt. Továbbra sem volt pontos igényfelmérés, így előfordult, hogy a Népszínház szervezője olyan helyszínre is lekötött darabokat, ahova például

A Népszínház előtt álló problémák gyorsan rávilágítottak arra a tényre: önmagában attól, hogy elkészült a Várszínház, és átalakították a Józsefvárosi Színházat, valamint összevontak két társulatot, nem jött létre egy új színház. Ahhoz, hogy a két társulat tagjai egy társulattá kovácsolódjanak, és hogy beigazolódjék egy ilyen színházi nagyüzem létjogosultsága hosszú időnek kellett volna eltelnie.

Gyurkó László 1979-ig volt a Népszínház vezetője. Pozsgay Imre, kulturális miniszter 1979-ben az Operettszínház igazgatóját és főrendezőjét (Malonyai Dezsőt és Vámos Lászlót) nevezte ki a Népszínház élére.

a Huszonötödik Színház egykori társulatának java elhagyta a Népszínházat, és nemsokára a Kecskemétről átszerződtetett csapat is távozott. A színház új vezetőit hamarosan a Nemzeti Színház élére nevezték ki, a Várszínház pedig a Nemzeti kamaraszínháza lett. A Népszínház neve egy ideig még szerepelt a plakátokon, aztán a színházat is megszüntették.

***

Az itt közölt dokumentumok az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága üléseiről készített jegyzőkönyvek vonatkozó részei és a hozzájuk tartozó előterjesztések. Az Agitációs és Propaganda Bizottság ülésein rendszeresen tárgyaltak színházi kérdésekről. Az ülésekről készült általában meglehetősen tömör jegyzőkönyvek mellett található jelentések, előterjesztések sokkal bővebben tájékoztatnak a színházi területen lezajló eseményekről.
A jelenleg közölt források mellett a téma tanulmányozását segíthetik az Állami Déryné Színház (XXVI-I-7) és a Huszonötödik Színház (XXVI-i-6) Magyar Országos Levéltárban őrzött iratai, valamint a Koltay Gábor és Majoros József által szerkesztett, a Huszonötödik Színház működését bemutató, értékes interjúkat és korabeli kritikákat tartalmazó kötet. (Huszonötödik Színház 1970-1977. Szerk. Koltay Gábor és Majoros József. Szabad Tér Kiadó, Bp., 1999.)

Ezen a napon történt december 09.

1917

Románia fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.Tovább

1941

Kína hadat üzen Japánnak, Németországnak és Olaszországnak.Tovább

1948

A kecskeméti Bethlen Kata Tanítónőképzőben – központi utasításra – Mindszenty ellenes tüntetést szerveztek, amire öt III. éves leány nem...Tovább

1967

Nicolae Ceaușescu Románia elnöke lesz.Tovább

1980

A PB jelentést fogadott el a belső ellenzéki, ellenséges tevékenységről. Megállapították, hogy a hetvenes évek második felében, a korábban...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő