Szabó Pál levele Erdei Ferencnek 1951-ből

Szabó Pál, az ötvenes években is „jegyzett” népi író 1951. november elején írt levelében Erdei Ferenc földművelésügyi minisztert értesíti a tiszántúli parasztság körében tapasztalt igazságtalan intézkedésekről. Azok érdekében szól, akiket rossz minőségű, szikes földjük, szegényparaszti helyzetük ellenére kuláklistára vettek, miközben „azok a kisparasztok, akiket távolról sem érint a kulák kérdés szele, anyagilag egészen jól vannak”.

Forrás  

NEMZETI PARASZTPÁRT
ORSZÁGOS KÖZPONTJA
Budapest, VI. Sztálin-út 110.
Telefon: 112-850

 

Kedves Barátom!

Új regényemmel gyötrődöm, és így meglehetősen sokat vagyok vidéken, többek között a falumban is, Ugrán. Feltétlenül fontosnak tartom, hogy értesítselek a következőkről.
Az én falumban, Ugrán 1940-ben volt a tagosítás. Egy becsértékű föld tagosításkor, 1 kat. hold jóminőségű földet jelent a helyi viszonyoknak megfelelően. 4-5 becsértékű föld rosszminőségű földön, tehát nálu(n)k sziken 20-30, sőt 40 kat. hold földet is jelentett. Ezeket a földeket valakinek el kellett fogadni akkor, vagy tetszett neki, vagy nem. Így történt, hogy három vagy négy holdas kisparasztok kint a sziken 20-30-40 kat. holdú parasztok lettek a tagosítás után. Amelynek kevés része csupán rossz szántó, a többi mocsár, vagy vad szik és aranykorona, tiszta jövedelme40-60 vagy legfeljebb 100 aranykorona összesen. De mindezt csak a következőkért mondom;
Az Alkotmány ünnepén fennt voltam az ünnepélyen, s a kulák szégyentáblán többek között ott találtam J. Kiss Viktort, aki a múltban is jó ellenzéki kisparaszt volt, a felszabadulástól kezdve én miattam parasztpárti, később itt a központban pártiskolát is végzett, utána járási titkár lett, és most kuláklistán van. Birtokának tiszta jövedelme 120 aranykorona. Amiből csak 9-10 hold valamilyen szántó. Mivel beadási kötelezettségének, főként a tojásnak nem tudott eleget tenni, a Járásbíróság elítélte 4 hónapra. Megfellebbezte, a fellebbezési tárgyalása meg volt míg otthon voltam, én nem tehettem mást, minthogy adtam mellé egy levelet, aminek alapján nyilván felmentik.
De van itt kisparaszt, akinek 43 aranykorona tiszta jövedelme van, és aki részesaratásba járt és cséplőgéphez, és aki kuláklistán van.
A faluban egyáltalán nincs senki, akinek a vagyona elérné a 250 aranykoronát. Az osztályharcot természetesen itt is megakarták indítani és meg is indították illetékesek, tehát a járás és a megye. Világos, hogy vannak kulákhajlandóságú emberek, volt módosabb [sic] emberek, de ezeknek úgy látszik, hogy családi kapcsolataik a Tanáccsal elég jók, mert ezek helyett, ezeket a sziki embereket áldozták fel. Ami végzetesen rossz, nemcsak a termelőszövetkezetek fejlődésére nézve, hanem különösen a Pártra. Annyira rossz, hogy én ezt helyi viszonylatban nemcsak végzetesnek, hanem tragikusnak tartom.
Az ugrai esetből kiindulva próbáltam tájékozódni más szikes területek felé, és úgy látom, hogy nagyjából ugyanez a helyzet van. A paraszti birtokok kötelezettségei erős progresszívitással odáig emelkednek a rossz földű parasztságnál, hogy kötelezettségeiket teljesíteni egyáltalán képtelenek. De amihelyt kikerülnek ügyeikkel a faluból a Járási bizottsághoz vagy a megyéhez, és ezeken keresztül a bíróságokhoz, természetszerűleg itt kizárólag csak a holdak számát nézik, tehát úgy kezelik őket, mint más kulákokat. Szinte emberfeletti az a gyötrődés, amin ezek keresztül mennek. Beszéltem egy fiatalemberrel, Kovács Ernőnek hívják, ismertem az apját, nagyapját és magát. Ez az ember tagosításkor katona volt és így tudtán és akaratán kívül kikerült a szikre a földjével. Most 36 holdja van, aminek csak egy kicsi része rossz szántó, és van 4 apró gyereke, és valami elképesztő, amit ez az ember, ez a család végig járt.
Nem írói hangulattal írom ezeket, hanem a dolog sokkal keservesebb és fájóbb mindennél. Eltekintve attól, hogy politikailag végzetesen rossz, egyrészt, mert igazságtalan, másrészt, mert ezeknek az embereknek a gyerekei, mivel igen sok van nekik, katonák, munkások, népes családjuk révén nagyon be vannak ágyazódva a falu szegény rétegébe, szinte tragikus visszatetszést szül. A termelőcsoport, a termelőcsoportok egyáltalán nem fejlődnek, a Párt is elszigetelődött, szóval én arra kérnélek, hogy igen hamar nézzétek meg közelről ezt a kérdést. Valamilyen generális intézkedés kellene a szikföldek felé. Mert hiszen ez a szik nem is kell a termelőcsoportnak sehol, ezek az emberek mennének, odahagynák, de még ezt sem tehetik meg.
Igen kérlek, hogy engem értesíts, hogy mit lehet csinálni ebben az ügyben.
Ebből kiindulva, azt hiszem, hogy én teljesen látom a vidék, tehát a parasztság hangulatát a Tiszántúlon. Hiszen éppen azért gyötrődök én is új regényemmel, valami olyant csinálni, olyant írni, ami mihamarább segítene a kérdés megoldásában. Csak egy példát említek: az új beszolgáltatási rendelet ellen a következőkép készülnek a védekezésre.
Nem tartani fejőstehenet, hanem helyette tinót, vagyis ökröket állítani be. Ez a szinte mozgalomnak tetsző szándék, amint én értesültem, és úgy látszik, hogy eléggé jól, Komádiból indul. Komádi nagy község, talán 6-7 000 lakosa is van.
Egyébként azok a kisparasztok, akiket távolról sem érint a kulák kérdés szele, anyagilag egészen jól vannak. Felment a disznó ára, a tehén ára, a takarmány sok: 4000.-Ft egy jó fejőstehén. A süldők, malacok megint nagy értéket képviselnek, és van olyan tanyasi kisparaszt, 6-8 holdas, akinek 10-15 süldője is készül a meghízásra! Egyrészt tehát, ez a váratlan anyagi mód hátráltatja a termelőcsoportok fejlődését, másrészt, pedig a helytelenül értelmezett és sok helyen megindított osztályharc.
Azokat az embereket, akiket a falu kis rongyembernek, tehát kupecnek, kocsmárosnak és hasonlónak ismert, a fene se sajnálja, ha kuláklistára kerül. Hiszen a falunak minden időben volt és ma is van egy egészséges igazságérzete. Viszont szinte fenntartás nélkül mellé áll mindazoknak, akiknek a sorsuk, szemléletük azonos az övékével.
Ezek Ferenc nagyon komoly dolgok, komolyabbak mind [!] ahogy én leírhattam, kérlek sürgősen foglalkozzatok vele.

                                                           Sok üdvözlettel:

                                                                                              Szabó Pál

MOL (Magyar Országos Levéltár) XIX-K-1-ah. Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter iratai, 9. doboz. - Eredeti géppel írt levél, dátum nélkül

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő