Üzletszerű kéjelgés, garázdaság, közveszélyes munkakerülés – prostitúció és alkoholizmus

Ügyészségi jelentések az 1955. évi 17. tvr. budapesti végrehajtásáról

„Prostitúció alatt értendő az, amikor a nő minden szemérmet félretéve, minden erkölcsi gátlás nélkül, kizárólag pénzszerzés céljából bocsátja áruba a testét. Nem tekinthető tehát prostitúciónak, habár anyagi érdekből, mégis állandóság jellegével, de csak egy férfivel folytat viszonyt. Nem változtat az a körülmény, hogy rövidebb-hosszabb idő után a férfi személyében változás történik.”

Bevezetés 

Az 1955. évi 17. törvényerejű rendelet egy sor korábban kihágásként kezelt, olyan cselekményt vont a bűntettek körébe, amelyek mindenekelőtt, jellemzően nagyvárosi természetüknél fogva, a Fővárosi Ügyészségnek adtak munkát: többek között a koldulást, a közveszélyes munkakerülést, valamint - kiemelten - az üzletszerű kéjelgést és a garázdaságot. Az ezekkel való újfajta büntetőjogi törődés, mivel a tvr. mind az '50-es évek első felében alkalmazott eljárásokhoz, mind pedig az 1945 előtti, 'klasszikus' gyakorlathoz képest jelentős változást eredményezett, egyúttal elfeledett diskurzusokat keltett életre és szőtt tovább a szóban forgó bűncselekmények mögött meghúzódó vagy meghúzódni vélt 'devianciák', a prostitúció és az alkoholizmus körül. A most közreadott ügyészségi dokumentumok ezt a 'történelmi pillanatot' rögzítik.

A modern város hétköznapjaihoz tartozó fenti cselekmények feltérképezése, büntetőjogi osztályozása - az egyes cselekmények súlyossági fokainak megállapítása, és más bűntettekkel való rokonságaik meghatározása - a XIX. század utolsó harmadában indult meg. Az 1879. XL. tv. (Kbtk.) kihágásként rendelte büntetni többek között az engedély nélküli koldulást, és a csavargást (amelyet állandó lakhellyel és biztos keresettel nem rendelkező egyének valósítottak meg). Az ekkortájt kibontakozó gazdasági fejlődés és társadalmi átalakulás kriminalisztikai vetületeit felmérve, az 1913. XXI. tv. újraszervezte és szorosabbra fűzte a közrend elleni kihágások közötti kapcsolatokat, s a 'közveszélyes munkakerülés' kategóriáját állította a középpontba. Eszerint a keresetre utalt, munkaképes, de munkakerülő egyén - legyen az koldus, csavargó, ügyeskedő vagy kitartott, illetőleg az is, aki ilyenként élet, testi épség, szemérem vagy vagyon ellen bűntettet követett el - közveszélyes munkakerülőnek minősül. A prostitúció vidékén, a 'klasszikus' korban - közismerten - mindvégig e tevékenység tűrése, szabályozott keretek közé szorítása érvényesült. Az 1945 előtti utolsó szabályozás, a 160 100/1926. BM-rendelet a 'kéjnők' rendőrségi nyilvántartásba vételét írta elő: csak az ezt kikerülő, magukat 'üzletszerű titkos kéjelgésből' eltartókkal szemben lépett fel, az ilyeneket gyakorlatilag, hivatkozással az 1913: XXI. tv.-re, közveszélyes munkakerülőknek minősítve.

1945 után tulajdonképpen nem annyira a fent körvonalazott büntetőjogi konfiguráció változott meg, mint inkább a társadalmi környezet, valamint - az '50-es évekre erőteljesen - a 'devianciákhoz' való viszony és a 'deviánsokkal' szemben alkalmazott elbánás. A háború után, Budapesten nagyarányú népességmozgás zajlott: 1945-1956 között a lakosság száma csaknem megkétszereződött; az újjáépítés, majd a mezőgazdaság kollektivizálása és az iparosítás tömegeket taszított-vonzott vidékről a fővárosba. Mindez, tetézve a meggyengült középosztály ellehetetlenítésével, illetve az életszínvonal '50-es évekbeli csökkenésével, a nagyváros proletarizálódásához, végső soron pedig - paradox módon: a legsötétebb diktatúra éveiben - a társadalmi felügyelet zavaraihoz vezetett (amint a Fővárosi Ügyészség 1955 végén kelt jelentése is, a prostituáltak vonatkozásában, megállapítja: "A felelősségre vont személyek 3-e munkás származású, 1-e pedig "egyéb" származásúnak van kimutatva."). A társadalmi peremlét szélesedett, és ezzel az ahhoz kötődő bűncselekmények is teret nyertek. Ugyanakkor a 'bűncselekmények' is - praktikusan - megszaporodtak: a korábban a legális (megtűrt) és illegális (üldözött) között tett finom megkülönböztetések elmosódtak; a kihágás és bűntett közelített egymáshoz. Példa erre a prostitúció kezelése. Noha az idevágó 160 100/1926. BM-rendelet még jó pár évig, egészen 1955-ig, érvényben maradt, miután a kéjnők nyilvántartásba vétele megszűnt, e tevékenység űzőinek mindegyike 'üzletszerű titkos kéjelgőnek' általánosabban közveszélyes munkakerülőnek minősült; az eredetileg engedéllyel rendelkező prostituáltakat ugyanakkor átmeneti otthonokban igyekeztek munkára fogni (1953-ban aztán, amint a Fővárosi Ügyészség jelentése tájékoztat, ezeket az otthonokat is felszámolták). A legális prostitúció tehát 1945 után jogilag létezett - lehetőségét viszont gyakorlatilag egyszerűen kiiktatták. A budapesti munkásnegyedekben, az aggodalomra okot adó 'devianciák' fészkében élő nyugtalan masszával szemben, bár úgy tűnik: némileg rendszertelenül, keményen léptek fel: a nemkívánatos elemeket bebörtönözték vagy egyszerűen kiutasították a főváros területéről (utóbbira még a Kbtk. adott jogi lehetőséget).

Az 1955. évi 17. tvr. immár kifejezett módon, a bűntetté nyilvánítás aktusa révén, szentesítette a megelőző adminisztratív tiltást és, a büntetési tételek megszabásával, ismét differenciálta az egyes cselekményeket (a minden esetben kilátásba helyezett börtönbüntetéssel egyben generalizálta a megtorlás módját). Másrészt, a 'garázdaság' mint büntetőjogi kategória bevezetésével, új frontot is nyitott a társadalmilag károsnak vélt 'devianciák' ellen vívott harcban: ezen keresztül az 'alkoholizmust' vette célba. (A garázdaság természetesen nem teljesen előzmény nélküli: a Kbtk. már büntette a botrányos részegséget; kiemelése, bűncselekményként kezelése és, az alkoholizmus közös nevezőjén, más bűncselekményekkel rokonítása mégis újdonságot jelent a korábbiakhoz képest.) A tvr. korszakos jellegét mutatja a megalapozott jogi építmény tartóssága: az üzletszerű kéjelgés és a hozzá kapcsolódó egyéb bűntettek ('kitartottság', 'kerítés' stb.), a közveszélyes munkakerülés, illetve a garázdaság átkerültek a Büntetőtörvénykönyvbe (1961. V. tv.), s lényegében évtizedeken keresztül érvényben maradtak - így például csak a Btk. 1993-as módosítása törölte a bűntettek sorából az üzletszerű kéjelgést - részben máig élnek. Közel 40 évig határozta meg tehát a jog szintjén a hatalom szóban forgó 'devianciákhoz' való viszonyát, ami nem hagyta érintetlenül azok társadalmi megítélését sem.

E két tényező - a hatalmi viszonyulás és a társadalmi megítélés - közötti kapcsolat egyébként valószínűleg sokkal közvetlenebb, mintsem gondolnánk. A hatalmi törekvés, hogy a 'közvéleményt' befolyásolják, pontosabban megteremtsék, a közölt ügyészségi dokumentumokban erőteljesen megnyilvánul. Nem elegendő ugyanis a büntető mechanizmus tvr. által jelzett módosulását pusztán a háború utáni társadalmi változásokra adott racionális válaszként elkönyvelni. Kérdés, miért éppen csak 1955-ben veszik elő ily módon az utcanőket, csavargókat, részegeket? Megkockáztatható, hogy mindez a büntető adminisztráció, általánosabban - homályosabban - a hatalom új csapásirányával függ össze. Az '50-es évek közepére ez a hatalom ugyanis kifulladni látszik: az osztályellenség aknamunkája alábbhagyott, a szabotázsok megfogyatkoztak; nem rendezhetett többé monstre kirakatpereket, de a korábbi mindennapos politikai kártevőket sem lehetett immár minden további nélkül felelősségre vonni. A régi-új terület, amelyet a bűnüldözés és büntetés (ismét) birtokba vesz: a 'bűnözés', vagyis a megszokott, hétköznapi bűnök világa; ezen belül is a vizuálisan szembetűnő, közszemlére állítható bűnöké. A cél ezzel nyilvánvalóan a társadalom védelmezőjeként fellépő hatalom (ön)megerősítése, egy - az adott helyzetben - újfajta legitimáció megszerzése-felmutatása.

A fenti 'devianciákat' ezúttal a 'bűnözés' forrásvidékén helyezik el: "A bűnözésnek a kapitalizmus ellentmondásain alapuló általános okain kívül kiemelkedő jelentősége van a prostitúciónak és az alkoholizmusnak. Mindkettő súlyosan zavarja a közrendet, de jelentőségük főleg abban van, hogy a testüket áruba bocsátó nők és az alkohol által befolyásolt egyének azok, akik általában bűncselekményeket követnek el [kiemelés tőlem - N.S.]." - állapítja meg a Fővárosi Ügyészség. A Legfelsőbb Ügyészség határozatban kéri a Jogtudományi Intézet állásfoglalását, milyen hatással vannak azok a bűnözés alakulására. Megkísérlik egyúttal számba venni avagy, az új helyzethez idomítva, kidolgozni - a büntetés világán belül - az elkülönítés, átnevelés, munkára fogás, gyógyítás korábban elhanyagolt módozatait. A mechanizmus azonban nem torpan meg a börtönök és zárt intézetek falainál. Hiszen mindez "olyan társadalmi kérdés, mellyel a bűnüldöző szerveken kívül az állami és a társadalmi szerveknek, az egész társadalomnak foglalkozni kell." Feltérképezik a 'veszélyes gócokat': a nyomortelepeket, munkásszállókat, az elburjánzott kocsmákat, büféket, talponállókat; a többszörös szűrőn - mozgósítják a pártszerveket, kerületi tanácsokat, ifjúsági szervezeteket, lakóbizottságokat, iskolákat, állami vállalatokat - fenn kell akadniuk a züllött avagy ilyen hajlamokat mutató egyéneknek. A hatalmi szándék, ahogy a Fővárosi Ügyészség jelentése kertelés nélkül kimondja, hogy ezek körül "a megvetés és gyűlölet légköre alakuljon ki."

A korábbi 'dolgozó osztályok'-'osztályellenség' antagonizmust ebben az összefüggésben a még korábbi 'tisztességes'-'bűnöző' látszik felváltani. A bizonyos értelemben konzervatív fordulat persze szigorúan ellenőrzött formában zajlik. A prostituáltak munkásosztálybeli túlsúlya hallatán a Legfelsőbb Ügyészség kollégiuma idegesen helyreigazít: "viszonylag igen kis számban indult eljárás olyan osztályidegen személyek és deklasszált elemek ellen, akik köztudomás szerint ilyen bűncselekmények elkövetésében, - ha ügyesebben is, - de nagy számban veszik ki részüket [...] Torz képet adnak a statisztikai adatok, mert azok szerint ilyen cselekményeket elkövetőként főleg dolgozók vannak feltüntetve, ez pedig nem lehet és nem jellemző fővárosban élő dolgozóinkra." A kollégiumi határozat szerint: a "tárgyalt bűncselekmények felderítésénél nagyobb gondot fordítsanak az osztályhelyzet tisztázására és a bűnüldözés élét az osztályidegen és deklasszált elemek ellen irányítsák." Az elmondottakból egy 'dolgozó'='tisztességes' és egy 'osztályidegen'='bűnöző' származtatás sejlik fel. És hogy ez több mint puszta sejtelem, megerősítésként elég fellapozni az Új Magyar Lexikon 'deklasszált' szócikkét, amely ugyancsak megvilágítja a feltárt kapcsolat sötét oldalát: "Nálunk leginkább a kizsákmányoló osztályok volt tagjaira használják, akiket a társadalom megfosztott a kizsákmányolás eszközeitől, és akiknek egy része nem akar belenyugodni új helyzetébe, bomlasztó szerepet játszik, munkakerülő, dologtalan, züllött életmódot folytat [kiemelés tőlem - N.S.]."

Az ideológia kontinuitásának fenntartását célzó görcsös igyekezet persze kevéssé befolyásolta a fordulat tartalmát, amely végső soron hozzájárult a Kádár-korszak sokat emlegetett 'kispolgári miliőjének' megalapozásához. A társadalom visszakapta a 'bűnözést', amelyen belül tehát - hiszen ekkoriban magyarázatra szorult: hogyan létezhet még mindig egyáltalán? - kiemelt helyhez jutottak a 'devianciák' mint az örök emberi gyengeség korrigálható megnyilvánulási formái. Az emberek ezzel együtt végre ismét közérthető-megszokott játékszabályok szerint élhettek; a hatalom pedig, amely mindezt felkínálta, lélegzetvételhez jutott. Igaz, 1956 átmenetileg megakasztotta a folyamatot - a megtorlás az '50-es évek elejének politikai kirakatpereit elevenítette fel (bár a látszólagos hasonlóság fontos különbségeket rejt) - a továbbiakban azonban újult erővel teljesedhetett ki.

A közölt ügyészségi jelentések Budapest Főváros Levéltárában találhatók, XXV. 60. Fővárosi Ügyészség igazgatási TÜK-iratai. 00905/90/1955. jelzet alatt. (Az ügyirat, a közölteken kívül, még számos más idevágó dokumentumot tartalmaz, amelyeket azonban terjedelmi okokból nem adhattam közre.)

Az eredeti szövegekben az átíráskor csupán a - vélhetően az írógép megfelelő karaktereinek hiánya miatt - rövid ékezeteket (i, ö, u, ü) cseréltem hosszúakra, illetőleg a következetlenül gépelt 'prostitúció' ('prostitucio', 'prostitució') szót egységesítettem; a nyilvánvaló elütéseket ugyancsak javítottam. Egyébként sem a következetes helyesírási hibákon ('kevésbbé'), sem a régies szóalakokon ('büffé', 'espresso') nem változtattam - stilisztikai változtatásokat, természetesen, nem eszközöltem.

Ezen a napon történt február 07.

1906

Megalakul a brit Munkáspárt.Tovább

1920

A Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium által összehívott értekezleten elvi egyetértés született a numerus clausus (zárt szám)...Tovább

1933

Gróf Apponyi Albert magyar politikus (*1846)Tovább

1954

Jendrassik György magyar gépészmérnök, feltaláló (*1898)Tovább

1968

Ausztriában eltörlik a halálbüntetést.Tovább

  •  
  • 1 / 3
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő