Üzletszerű kéjelgés, garázdaság, közveszélyes munkakerülés – prostitúció és alkoholizmus

Ügyészségi jelentések az 1955. évi 17. tvr. budapesti végrehajtásáról

„Prostitúció alatt értendő az, amikor a nő minden szemérmet félretéve, minden erkölcsi gátlás nélkül, kizárólag pénzszerzés céljából bocsátja áruba a testét. Nem tekinthető tehát prostitúciónak, habár anyagi érdekből, mégis állandóság jellegével, de csak egy férfivel folytat viszonyt. Nem változtat az a körülmény, hogy rövidebb-hosszabb idő után a férfi személyében változás történik.”

Bevezetés 

Az 1955. évi 17. törvényerejű rendelet egy sor korábban kihágásként kezelt, olyan cselekményt vont a bűntettek körébe, amelyek mindenekelőtt, jellemzően nagyvárosi természetüknél fogva, a Fővárosi Ügyészségnek adtak munkát: többek között a koldulást, a közveszélyes munkakerülést, valamint - kiemelten - az üzletszerű kéjelgést és a garázdaságot. Az ezekkel való újfajta büntetőjogi törődés, mivel a tvr. mind az '50-es évek első felében alkalmazott eljárásokhoz, mind pedig az 1945 előtti, 'klasszikus' gyakorlathoz képest jelentős változást eredményezett, egyúttal elfeledett diskurzusokat keltett életre és szőtt tovább a szóban forgó bűncselekmények mögött meghúzódó vagy meghúzódni vélt 'devianciák', a prostitúció és az alkoholizmus körül. A most közreadott ügyészségi dokumentumok ezt a 'történelmi pillanatot' rögzítik.

A modern város hétköznapjaihoz tartozó fenti cselekmények feltérképezése, büntetőjogi osztályozása - az egyes cselekmények súlyossági fokainak megállapítása, és más bűntettekkel való rokonságaik meghatározása - a XIX. század utolsó harmadában indult meg. Az 1879. XL. tv. (Kbtk.) kihágásként rendelte büntetni többek között az engedély nélküli koldulást, és a csavargást (amelyet állandó lakhellyel és biztos keresettel nem rendelkező egyének valósítottak meg). Az ekkortájt kibontakozó gazdasági fejlődés és társadalmi átalakulás kriminalisztikai vetületeit felmérve, az 1913. XXI. tv. újraszervezte és szorosabbra fűzte a közrend elleni kihágások közötti kapcsolatokat, s a 'közveszélyes munkakerülés' kategóriáját állította a középpontba. Eszerint a keresetre utalt, munkaképes, de munkakerülő egyén - legyen az koldus, csavargó, ügyeskedő vagy kitartott, illetőleg az is, aki ilyenként élet, testi épség, szemérem vagy vagyon ellen bűntettet követett el - közveszélyes munkakerülőnek minősül. A prostitúció vidékén, a 'klasszikus' korban - közismerten - mindvégig e tevékenység tűrése, szabályozott keretek közé szorítása érvényesült. Az 1945 előtti utolsó szabályozás, a 160 100/1926. BM-rendelet a 'kéjnők' rendőrségi nyilvántartásba vételét írta elő: csak az ezt kikerülő, magukat 'üzletszerű titkos kéjelgésből' eltartókkal szemben lépett fel, az ilyeneket gyakorlatilag, hivatkozással az 1913: XXI. tv.-re, közveszélyes munkakerülőknek minősítve.

1945 után tulajdonképpen nem annyira a fent körvonalazott büntetőjogi konfiguráció változott meg, mint inkább a társadalmi környezet, valamint - az '50-es évekre erőteljesen - a 'devianciákhoz' való viszony és a 'deviánsokkal' szemben alkalmazott elbánás. A háború után, Budapesten nagyarányú népességmozgás zajlott: 1945-1956 között a lakosság száma csaknem megkétszereződött; az újjáépítés, majd a mezőgazdaság kollektivizálása és az iparosítás tömegeket taszított-vonzott vidékről a fővárosba. Mindez, tetézve a meggyengült középosztály ellehetetlenítésével, illetve az életszínvonal '50-es évekbeli csökkenésével, a nagyváros proletarizálódásához, végső soron pedig - paradox módon: a legsötétebb diktatúra éveiben - a társadalmi felügyelet zavaraihoz vezetett (amint a Fővárosi Ügyészség 1955 végén kelt jelentése is, a prostituáltak vonatkozásában, megállapítja: "A felelősségre vont személyek 3-e munkás származású, 1-e pedig "egyéb" származásúnak van kimutatva."). A társadalmi peremlét szélesedett, és ezzel az ahhoz kötődő bűncselekmények is teret nyertek. Ugyanakkor a 'bűncselekmények' is - praktikusan - megszaporodtak: a korábban a legális (megtűrt) és illegális (üldözött) között tett finom megkülönböztetések elmosódtak; a kihágás és bűntett közelített egymáshoz. Példa erre a prostitúció kezelése. Noha az idevágó 160 100/1926. BM-rendelet még jó pár évig, egészen 1955-ig, érvényben maradt, miután a kéjnők nyilvántartásba vétele megszűnt, e tevékenység űzőinek mindegyike 'üzletszerű titkos kéjelgőnek' általánosabban közveszélyes munkakerülőnek minősült; az eredetileg engedéllyel rendelkező prostituáltakat ugyanakkor átmeneti otthonokban igyekeztek munkára fogni (1953-ban aztán, amint a Fővárosi Ügyészség jelentése tájékoztat, ezeket az otthonokat is felszámolták). A legális prostitúció tehát 1945 után jogilag létezett - lehetőségét viszont gyakorlatilag egyszerűen kiiktatták. A budapesti munkásnegyedekben, az aggodalomra okot adó 'devianciák' fészkében élő nyugtalan masszával szemben, bár úgy tűnik: némileg rendszertelenül, keményen léptek fel: a nemkívánatos elemeket bebörtönözték vagy egyszerűen kiutasították a főváros területéről (utóbbira még a Kbtk. adott jogi lehetőséget).

Az 1955. évi 17. tvr. immár kifejezett módon, a bűntetté nyilvánítás aktusa révén, szentesítette a megelőző adminisztratív tiltást és, a büntetési tételek megszabásával, ismét differenciálta az egyes cselekményeket (a minden esetben kilátásba helyezett börtönbüntetéssel egyben generalizálta a megtorlás módját). Másrészt, a 'garázdaság' mint büntetőjogi kategória bevezetésével, új frontot is nyitott a társadalmilag károsnak vélt 'devianciák' ellen vívott harcban: ezen keresztül az 'alkoholizmust' vette célba. (A garázdaság természetesen nem teljesen előzmény nélküli: a Kbtk. már büntette a botrányos részegséget; kiemelése, bűncselekményként kezelése és, az alkoholizmus közös nevezőjén, más bűncselekményekkel rokonítása mégis újdonságot jelent a korábbiakhoz képest.) A tvr. korszakos jellegét mutatja a megalapozott jogi építmény tartóssága: az üzletszerű kéjelgés és a hozzá kapcsolódó egyéb bűntettek ('kitartottság', 'kerítés' stb.), a közveszélyes munkakerülés, illetve a garázdaság átkerültek a Büntetőtörvénykönyvbe (1961. V. tv.), s lényegében évtizedeken keresztül érvényben maradtak - így például csak a Btk. 1993-as módosítása törölte a bűntettek sorából az üzletszerű kéjelgést - részben máig élnek. Közel 40 évig határozta meg tehát a jog szintjén a hatalom szóban forgó 'devianciákhoz' való viszonyát, ami nem hagyta érintetlenül azok társadalmi megítélését sem.

E két tényező - a hatalmi viszonyulás és a társadalmi megítélés - közötti kapcsolat egyébként valószínűleg sokkal közvetlenebb, mintsem gondolnánk. A hatalmi törekvés, hogy a 'közvéleményt' befolyásolják, pontosabban megteremtsék, a közölt ügyészségi dokumentumokban erőteljesen megnyilvánul. Nem elegendő ugyanis a büntető mechanizmus tvr. által jelzett módosulását pusztán a háború utáni társadalmi változásokra adott racionális válaszként elkönyvelni. Kérdés, miért éppen csak 1955-ben veszik elő ily módon az utcanőket, csavargókat, részegeket? Megkockáztatható, hogy mindez a büntető adminisztráció, általánosabban - homályosabban - a hatalom új csapásirányával függ össze. Az '50-es évek közepére ez a hatalom ugyanis kifulladni látszik: az osztályellenség aknamunkája alábbhagyott, a szabotázsok megfogyatkoztak; nem rendezhetett többé monstre kirakatpereket, de a korábbi mindennapos politikai kártevőket sem lehetett immár minden további nélkül felelősségre vonni. A régi-új terület, amelyet a bűnüldözés és büntetés (ismét) birtokba vesz: a 'bűnözés', vagyis a megszokott, hétköznapi bűnök világa; ezen belül is a vizuálisan szembetűnő, közszemlére állítható bűnöké. A cél ezzel nyilvánvalóan a társadalom védelmezőjeként fellépő hatalom (ön)megerősítése, egy - az adott helyzetben - újfajta legitimáció megszerzése-felmutatása.

A fenti 'devianciákat' ezúttal a 'bűnözés' forrásvidékén helyezik el: "A bűnözésnek a kapitalizmus ellentmondásain alapuló általános okain kívül kiemelkedő jelentősége van a prostitúciónak és az alkoholizmusnak. Mindkettő súlyosan zavarja a közrendet, de jelentőségük főleg abban van, hogy a testüket áruba bocsátó nők és az alkohol által befolyásolt egyének azok, akik általában bűncselekményeket követnek el [kiemelés tőlem - N.S.]." - állapítja meg a Fővárosi Ügyészség. A Legfelsőbb Ügyészség határozatban kéri a Jogtudományi Intézet állásfoglalását, milyen hatással vannak azok a bűnözés alakulására. Megkísérlik egyúttal számba venni avagy, az új helyzethez idomítva, kidolgozni - a büntetés világán belül - az elkülönítés, átnevelés, munkára fogás, gyógyítás korábban elhanyagolt módozatait. A mechanizmus azonban nem torpan meg a börtönök és zárt intézetek falainál. Hiszen mindez "olyan társadalmi kérdés, mellyel a bűnüldöző szerveken kívül az állami és a társadalmi szerveknek, az egész társadalomnak foglalkozni kell." Feltérképezik a 'veszélyes gócokat': a nyomortelepeket, munkásszállókat, az elburjánzott kocsmákat, büféket, talponállókat; a többszörös szűrőn - mozgósítják a pártszerveket, kerületi tanácsokat, ifjúsági szervezeteket, lakóbizottságokat, iskolákat, állami vállalatokat - fenn kell akadniuk a züllött avagy ilyen hajlamokat mutató egyéneknek. A hatalmi szándék, ahogy a Fővárosi Ügyészség jelentése kertelés nélkül kimondja, hogy ezek körül "a megvetés és gyűlölet légköre alakuljon ki."

A korábbi 'dolgozó osztályok'-'osztályellenség' antagonizmust ebben az összefüggésben a még korábbi 'tisztességes'-'bűnöző' látszik felváltani. A bizonyos értelemben konzervatív fordulat persze szigorúan ellenőrzött formában zajlik. A prostituáltak munkásosztálybeli túlsúlya hallatán a Legfelsőbb Ügyészség kollégiuma idegesen helyreigazít: "viszonylag igen kis számban indult eljárás olyan osztályidegen személyek és deklasszált elemek ellen, akik köztudomás szerint ilyen bűncselekmények elkövetésében, - ha ügyesebben is, - de nagy számban veszik ki részüket [...] Torz képet adnak a statisztikai adatok, mert azok szerint ilyen cselekményeket elkövetőként főleg dolgozók vannak feltüntetve, ez pedig nem lehet és nem jellemző fővárosban élő dolgozóinkra." A kollégiumi határozat szerint: a "tárgyalt bűncselekmények felderítésénél nagyobb gondot fordítsanak az osztályhelyzet tisztázására és a bűnüldözés élét az osztályidegen és deklasszált elemek ellen irányítsák." Az elmondottakból egy 'dolgozó'='tisztességes' és egy 'osztályidegen'='bűnöző' származtatás sejlik fel. És hogy ez több mint puszta sejtelem, megerősítésként elég fellapozni az Új Magyar Lexikon 'deklasszált' szócikkét, amely ugyancsak megvilágítja a feltárt kapcsolat sötét oldalát: "Nálunk leginkább a kizsákmányoló osztályok volt tagjaira használják, akiket a társadalom megfosztott a kizsákmányolás eszközeitől, és akiknek egy része nem akar belenyugodni új helyzetébe, bomlasztó szerepet játszik, munkakerülő, dologtalan, züllött életmódot folytat [kiemelés tőlem - N.S.]."

Az ideológia kontinuitásának fenntartását célzó görcsös igyekezet persze kevéssé befolyásolta a fordulat tartalmát, amely végső soron hozzájárult a Kádár-korszak sokat emlegetett 'kispolgári miliőjének' megalapozásához. A társadalom visszakapta a 'bűnözést', amelyen belül tehát - hiszen ekkoriban magyarázatra szorult: hogyan létezhet még mindig egyáltalán? - kiemelt helyhez jutottak a 'devianciák' mint az örök emberi gyengeség korrigálható megnyilvánulási formái. Az emberek ezzel együtt végre ismét közérthető-megszokott játékszabályok szerint élhettek; a hatalom pedig, amely mindezt felkínálta, lélegzetvételhez jutott. Igaz, 1956 átmenetileg megakasztotta a folyamatot - a megtorlás az '50-es évek elejének politikai kirakatpereit elevenítette fel (bár a látszólagos hasonlóság fontos különbségeket rejt) - a továbbiakban azonban újult erővel teljesedhetett ki.

A közölt ügyészségi jelentések Budapest Főváros Levéltárában találhatók, XXV. 60. Fővárosi Ügyészség igazgatási TÜK-iratai. 00905/90/1955. jelzet alatt. (Az ügyirat, a közölteken kívül, még számos más idevágó dokumentumot tartalmaz, amelyeket azonban terjedelmi okokból nem adhattam közre.)

Az eredeti szövegekben az átíráskor csupán a - vélhetően az írógép megfelelő karaktereinek hiánya miatt - rövid ékezeteket (i, ö, u, ü) cseréltem hosszúakra, illetőleg a következetlenül gépelt 'prostitúció' ('prostitucio', 'prostitució') szót egységesítettem; a nyilvánvaló elütéseket ugyancsak javítottam. Egyébként sem a következetes helyesírási hibákon ('kevésbbé'), sem a régies szóalakokon ('büffé', 'espresso') nem változtattam - stilisztikai változtatásokat, természetesen, nem eszközöltem.

Ezen a napon történt október 27.

1904

Megkezdi működését az első New York-i metró.Tovább

1912

Megalakult a Debreceni Izraelita Ifjak Dalköre. Elnöke dr. Bruner Lajos.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő