A fiatalok részt kérnek az egyetemi reform előkészítéséből

Szabad Ifjúság  1956. október 14.

Már az első Nagy Imre kormány idején, 1954-ben megkezdődött a vita a felsőoktatási tanulmányi rendszer átalakításáról. A forradalom előestéjén immár a korábbiaknál sokkal szélesebb körben merültek fel a főiskolák és az egyetemek működését, a diákok önállóságát korlátozó problémák. A felsőoktatás valamennyi szereplője egyetértett abban, hogy a fiataloknak joguk van beleszólni az őket érintő kérdésekbe és gyorsabb reformokat szorgalmazni.

A cikk írója oktatásügyi miniszter nyilatkozatára reagálva, a fakultatív oktatási rendszer kialakításával kapcsolatban felmerült kérdésekre keresi a megoldást.

Ma már nagyjában és egészében eldőlt az a vita, amely több mint két esztendeje zajlik arról, vajon engedjünk-e nagyobb szabadságot, nagyobb önállóságot az egyetemi diáknak? Ha itt-ott még találkozhatunk is ellenvéleménnyel, a közvéleményben eléggé általánossá vált már az a nézet, hogy a főiskolai tanulmányi rend jelenlegi kötöttségeivel nem lehet és nem szabad megbékülni. Ma túlságosan magas a kötelező előadások, szemináriumok száma - a hallgatóknak nem marad idejük arra, hogy alaposan elsajátítsák az anyagot, vagy éppen, hogy a választott tudományágaikban önálló tanulmányokat folytassanak.

Ebből megmérhetetlenül nagy kár hárul mind a diákokra, mind a közre, a társadalomra, az államra. A diákok így csaknem valamennyien ugyanazt a teljesen egységes, uniformizált tudást szerzik meg, semmiben sem engedhetnek saját különleges hajlamaiknak, érdeklődési körüknek. Erre nincs lehetőségünk. Olyan léghajóban utaznak, amely a hasznos terhen kívül túlságosan súlyos, felesleges ballasztot is visz magával: ebből semmit sem vethetnek ki, semmit sem helyettesíthetnek új, önként és szívesen vállalt értékes útipoggyászokkal. Arra sincs módjuk, hogy feljebb emelkedjenek, hogy megtanuljanak önállóan eligazodni az újban, az ismeretlenben, a maguk feje szerint, saját erőfeszítéseikkel. Márpedig semmiféle értelmiségi hivatást nem lehet a maga rendjén gyakorolni a tudományban és a gyakorlatban való önálló eligazodás készsége nélkül. Az államvizsgák most jórészt csak olyan szakembereket bocsátanak az állam rendelkezésére, akiknek van ugyan bizonyos szakismeretük, s e körülményt hitelesen igazoló diplomájuk, de híján vannak az alkotó jellegű értelmiségi munka készségeinek.

 

Milyen változtatásokra van szükség?

 

Ezen tehát mindenképpen változtatni kell - ebben a tekintetben eléggé széleskörű egyetértés jött már létre. De korántsem mondhatjuk el ugyanazt a szükséges módosítások jellegét és részleteit illetően. Itt már igen hevesen ütköznek meg az álláspontok. Az egyik vélemény szerint általában fenn kell tartanunk az előadások kötelező hallgatásának rendszerét. A másik, ezzel ellentétben álló felfogás szerint, nincs akadálya annak, hogy - legalábbis a III. és IV. évfolyamokon - fakultatívvá minősítsük az összes foglalkozásokat, rábízva a hallgatók megítélésére, érdeklődésére és kötelességérzetére, melyiken kívánnak részt venni és melyiken nem? Ez a követelés főként a diákok között terjedt el.

Maga Kónya Albert, oktatásügyi miniszter, úgy nyilatkozott legutóbb, hogy csökkenteni kell a kötelező órák számát, s egy részüket fakultatívvá kell tenni: itt azonban - mondotta - helytelen volna valamennyi intézetet és szakot azonos elbírálás alá venni. Ha szabad ebben a tekintetben a magunk álláspontjának helyt adni: úgy gondoljuk, végső soron olyan tanulmányi rendszer kialakítására kell törekednünk, amely alapvetően különbözik a jelenlegitől. A fakultatív előadásoknak és szemináriumoknak kell megengednünk a kötelező kollégiumokat időleges, átmeneti jelleggel.

 

Milyen ütemben?

  

Mikor, milyen ütemben vezessük be a módosításokat, milyen állomások közbeiktatásával közelítsük meg a célt? E kérdés úgyszólván teljesen nyitott, cseppfolyós állapotban van. Annyi bizonyos, hogy az élet, a gyakorlat máris elhalad az Oktatásügyi Minisztériumvárakozó álláspontja mellett. Számos karon fontos újítások bevezetésére került sor a tanév elején. A

például csökkentették a kötelező foglalkozások számát, még pedig eléggé bátor módon: heti 28-30 órától általában 19-20-ra. Ezt úgy érték el, hogy kisegítő- és melléktantárgyak látogatását a hallgatók belátására bízták, s csak egyetlen - önként választott - szemináriumon való részvételt követelnek meg kötelező jelleggel. Ezzel szemben megindították a német és a francia nyelv fakultatív oktatását, és módot nyújtottak arra is, hogy a hallgatók látogathassák az Eötvös Egyetemnek azokat a szakkollégiumait, amelyek iránt érdeklődést tanúsítanak. A tapasztalat - mint Fromhold Dezső tanársegéd elmondotta - azt mutatja, hogy nem váltak be azok az aggodalmak, amelyek a kötöttségek feloldásának „anarchikus" hatásától tartottak, s éppen a fakultatívvá tett tárgyak iránt nyilvánul meg széles körű igény.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsész- és jogászkarain olyan speciál-kollégiumokat honosítottak meg, amelyek közül a hallgatók szabadon választhatnak ki egyet - kötelező tantárgyként. Ez a változás nem szállítja le a kötelező órák számát jelentős mértékben.

 

Jogos türelmetlenség

  

A diákok és a fiatal tanársegédek általában - kevés kivételtől eltekintve - nincsenek megelégedve azzal a vontatottsággal, amellyel az új, valóban egyetemi jellegű oktatási módszerek megvalósítása halad. Nemrégiben ankét zajlott le e kérdésről a DISZ budapesti bizottságán,

vezetésével. Ennek során Balázs András tanársegéd, a budapesti élet- és földtudományi kar részéről, szót emelt e meggondolás ellen, mintha az ötéves tanárképzés küszöbön álló bevezetése feleslegessé tenné most a nagyobb arányú könnyítéseket. Egyet kell értenünk azzal a megállapításával, hogy a dolog éppen ellenkezőleg áll: éppen arra van szükség, hogy már most minél több terhet emeljenek le a tanárszakosok válláról, hiszen nyilvánvalóan nehezebb ugyanazt a távolságot rövidebb idő alatt legyőzni, mint lassabban, viszonylag kényelmesebben. Együtt kell éreznünk a budapesti orvosegyetem diákjaival is, akik most nem ritkán heti 37, olykor 40 órán keresztül is kénytelenek a tantermekben időzni, a szünetekben ide-oda futkosva a , a Gyáli út és a között, miközben - mint Szövény Sándorné elmondotta - hírét sem hallják valamiféle változtatásnak.

Általában: helyes, ha alapos megfontolás, tanácskozás előzi meg a döntéseket -, de mégis csak merészebben, nagyobb léptekkel kellene már előbbre mennünk.

  

Hallgassák meg az ifjúság véleményét is

  

Hangot szeretnénk adni az egyetemi ifjúság - véleményünk szerint érthető és jogos - igényének, hogy részt kérjen az egyetemi reform előkészítéséből. Jelenleg a legtöbb karon, egyetemen zárt ajtók mögött, kizárólag a kari, illetve egyetemi tanácsok ülésein folyik a vita a szükséges intézkedésekről. Ezt - magában véve - nem lehet kifogásolnunk, sőt nagyon is szükségesnek kell tartanunk. Azt azonban semmiképpen sem lehet helyeselnünk, hogy sok helyen maguk az egyetemi fiatalok nem kapnak lehetőséget véleményeik, elgondolásaik kifejtésére. Ebben annak a régi szemléletnek a tükröződését kell látnunk, amely a középiskolás oktatási módszerekkel egyetemben a középiskolás diákokat megillető bánásmódban kívánta részesíteni magukat az egyetemi hallgatókat is. De hát az egyetemi hallgatók nem középiskolások már, hanem felnőtt, viszonylagos műveltséggel rendelkező férfiak és nők, akik - megalapozott véleményt alakíthatnak ki az életérdekeiket érintő kérdésekben, s akik okkal elvárják, hogy ne döntsenek róluk meghallgatásuk nélkül. Még kevésbé lehet megalkudni a fiatal tanársegédek mellőzésével. Ezért a magunk részéről csak helyeselni tudjuk azokat a kezdeményezéseket, aminővel például a budapesti élet- és földtudományi karon találkozunk: itt diákparlamenten szándékoznak megvitatni a fakultatív oktatási rendszer kialakításával kapcsolatos kérdéseket. Általában is kívánatos lenne, ha egyetemi és főiskolai DISZ szervezeteink felkarolnák a diákok és fiatal tanársegédek e téren tapasztalható egészséges törekvéseit, és megfelelő kereteket teremtenének megnyilvánulásaikra.

 

Csató István





Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idei harmadik száma a külkapcsolatok világát járja körül. Fontos kiemelni, hogy a külső ágensekkel való kapcsolattartás nemcsak a mindenkori központi kormányzathoz kötődő külügyminisztérium privilégiuma. A most megjelenő írásokban több példát is láthatunk arra nézve, hogy egyes szervezetek (legyenek azok hazaiak vagy külföldiek) miként tartották a kapcsolatot egymással, illetve kormányzati szervekkel.
A tematikát figyelembe véve és időrendben haladva Szabó Mátyás (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem) forrásismertetése a legkorábbi, aki az OsztrákMagyar Monarchia és az Európai Dunabizottság közti kapcsolattartás mélyebb rétegeibe nyújt betekintést. A szerző írásában bemutatja, hogy az önálló külügyminisztériummal nem rendelkező magyar birodalomfél egyes szaktárcái miként tudták akaratukat érvényesíteni a Ballhausplatzon keresztül egy nemzetközi szervezet felé. A hivatali érintkezés egy konkrét ügy, az Oszmán Birodalom adósságrendezésén keresztül kerül bemutatásra.
A hidegháború alatti, a már megszilárdult hatalmi blokkok korszakának időszakáról szól Krajcsír Lukács (tudományos munkatárs, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) forrásismertetése. Az 1960-as években zajló első irakikurd háború a nyugati és keleti hatalmi tömbök figyelmét is felkeltette. A keleti blokk országai a monarchia megbuktatása után kifejezetten politikai szempontok alapján támogatták az új, nyugatnak hátat fordító rezsimet, amely azonban kommunista- és kurdellenes nézeteket vallott. Nem meglepő módon a kezdeti jó viszony megromlott, így később az sem okozhatott meglepetést, hogy a kirobbanó polgárháborúban a Szovjetunió és annak érdekszférájába tartozó államok már a kurd felkelőket támogatták – Magyarország például humanitárius szállítmányokkal.
Regionális konfliktusok után egy világesemény a magyarság egy jól körülhatárolható részére gyakorolt hatását mutatja be Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár). Négy dokumentum segítségével prezentálja, hogy a kijevi magyar közösség milyen módon reagált 1986 tavaszán a csernobili atomerőműben bekövetkező katasztrófára. A főként a külügyi apparátusból származó iratok ismertetése előtt azonban kitér írásában arra is, hogy a korabeli helyi magyar kolónia milyen létszámmal és milyen háttérrel rendelkezett.
A tematikus írások mellett az ArchívNet idei harmadik számában olvasható Kosztyó Gyula (kutató, Clio Intézet) publikációja, amely nem egy külügyi, hanem belügyi intézkedés körülményeit mutatja be. 1944 késő tavaszán-nyarán a Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára ejtőernyős szovjet diverzánsokat-partizánokat dobtak le, akik ellen a helyi magyar csendőrség és katonaság egyaránt fellépett. Az írás egyben képet is ad Kárpátalja 1944 májusi helyzetéről, amely területen megkezdődött a zsidóság deportálása, és amely terület ugyan még nem vált hadi zónává, de már érezhető volt, hogy a „vihar előtti csend” állapotában van.
A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei negyedik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban
 

Budapest, 2022. augusztus 26.

Miklós Dániel
főszerkesztő