A nép és az írók

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 16.

Lukácsy Sándor, az Írószövetség első szabad közgyűlése előtti napon írt cikkében, az írók legfontosabb közéleti kötelességét hangsúlyozza; a bírálat, a véleményalkotás, az igazság kimondása a nemzet sorsáért. Kevés volt a kenyér, s mi bőségről szavaltunk - kényszerpályáját követően úgy véli, hogy a párt júliusi és az értelmiségről hozott határozatát követően megérett az idő arra, hogy az irodalmi életben egyre inkább érvényesüljön az írói szabadság elve, és - ennek reményében - az írók minél nyíltabban fellépjenek a társadalmi visszásságok ellen.

Első szabad tanácskozására gyülekezik holnap az Írószövetség. Elsőre, mondom, mert régebbi kongresszusunknak, közgyűlésünknek kezét-lábát előre gyártott határozatok, érinthetetlen dogmák kötötték meg. Most: szabadon döntjük el, kiket kívánunk szövetségünk vezetőinek; szabadon, lelkiismeretünk szerint vitatkozunk arról, hogy milyen úton akarunk haladni tovább. Így van ez rendjén.

S hogy így van, az nem kevesebbet jelent, mint hogy az irodalmi életben új helyzet állott elő. Olyan helyzet, melyben egyre inkább érvényesül a jogos szabadság, egyre kevesebb ellenzőre talál a becsületes írói szándék. Olyan helyzet, melyben valósággá válik a rég óhajtott irodalmi egység, a különböző esztétikai irányzatok, stílustörekvések szabad kibontakozása a nagy közös célnak, a nemzet szolgálatának s az irodalom méltóságának jegyében. Megszilárdul a nyugodt alkotó munka feltétele, a demokratizmus, mely nem tűri a viták hatalmi kénnyel való elfojtását, oktalan vádaskodással való megzavarását. Ma már senki sem nevezheti íróinkat idegen követség ügynökeinek, a zendülés ideológusainak, ellenséges rádiók szócsöveinek, nyíltan senki nem vonhatja kétségbe hazafiságukat.

Mindez annak az új közéleti szellemnek az eredménye, melyet az előző hónapok veszélyes teketóriái után a párt júliusi határozatai és az értelmiségről hozott párthatározat foglaltak szavakba. Íróink jogos önérzettel állapíthatják meg, hogy e határozatok létrejöttében része volt az ő harcuknak is.

Voltak, s bizonnyal lappanganak még, akik azt szeretnék elhitetni, hogy az írók küzdelme - a vastagabb ráfogásokról most nem beszélve - nem más, mint sértett hiúságok berzenkedése, elkényeztetett gőgök izgágasága, a néptől elszakadt értelmiségiek handabandázása különleges kiváltságokért. A valóság azonban az, hogy az írók immár többéves vitája a nép legfontosabb követeléseiért folyt. Az irodalom nem eltávolodott, hanem visszatalált a néphez, vissza ahhoz a nemes közéleti kötelességhez, mely irodalmunknak, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Vajda János, Ady és József Attila irodalmának legbüszkébb hagyománya. A sematizmus éveiben nem az volt a legnagyobb baj, hogy elszürkült a nyelv, kibicsaklott az ízlés, nyögött az esztétika, hanem az, hogy - valljuk be: csaknem mindannyian - megtagadtuk a valóságot, megfeledkeztünk a népről. Kevés volt a kenyér, s mi bőségről szavaltunk. Éppen ezért a szemnyitogató 1953. év - az irodalomban a fordulat éve - számunkra elsősorban a jóvátétel, az önvizsgálat és önbírálat esztendeje volt. Évadja a nép előtt való mélységes meghajlásnak, a nép előtt, mely bölcsebbnek bizonyult nálunk, makacs józansággal őrzött elárult emberi és nemzeti értékeket, s olvasatlanul tolta félre a hazug műveket.

A nép azonban tud megbocsátani, s különbséget tenni megtévesztők és megtévesztettek között. S amikor szövetségünkben csattogott a harc a személyi kultusz ellen, a demokratizmusnak és a XX. kongresszus elveinek érvényesüléséért, amikor követeltük a törvénytelenségek gyökerének kitépését és a felelősségre vonást, amikor ostoroztuk a gazdasági politika hibáit, kifogásoltuk az alacsony életszínvonalat, és elítéltük a parasztok zaklatását, amikor feltártuk a munkás- és a diákifjúság helyzetét, amikor védtük nemzeti műveltségünk megszentelt értékeit, amikor jó párthatározatokat sürgettünk, és szót emeltünk a pártélet demokratizálásáért, amikor „nem fogtuk be a pörös szánkat" - akkor az adott erőt, hogy tudtuk: mellettünk áll a nép, az igazság mellett, szemben a szektásokkal és a bürokratákkal. Tudtuk, mert ezer jelét tapasztaltuk; tudtuk, mert az olykor elboruló csendből is kihallottuk az egyetértést, néma bíztatást. S ha több szabadságot követeltünk magunknak, nem csak azért tettük, mert az megilleti az írót, hanem elsősorban azért, hogy szavunk messzebbre hasson, jobban szolgálja a nemzet fölemelkedését. És ha szenvedélyesek voltunk, és ha türelmetlenek, azért voltunk, mert tudtuk, hogy a nép életében nincs elvesztegetni való idő. S amikor sebeket kaptunk, amikor kit-kit megbélyegeztek, nem fájt, mert „dulce et decorum est," szép és dicső a hazáért sebeket kapni, sebeket, melyeket, ha okozója nem, orvosol majd a történelem.

Tudjuk, hogy ezen a közgyűlésen is rajtunk lesz a nép figyelő szeme, és rajtunk lesz azután is. Ezért közgyűlés csak akkor végezhet jó munkát, ha megerősíti ezt a figyelő bizalmat, ha kinyilvánítja, hogy nincs út visszafelé, sem a fasizmushoz, kapitalizmushoz, sem a szektás, sztálinista restaurációhoz. Ha ígéretet tesz - s ennek megtartására kötelezi az újonnan megválasztandó elnökséget -, hogy a jövőben is küzdünk a demokrácia szélesítéséért, a személyi kultusz maradványai, a félmegoldások és a késlekedések ellen, a törvényességért, az emberméltóságért. Meg kell ígérnünk, hogy ezután is gondunk lesz a szakszervezetek joga, a szövetkezeti demokrácia és önkéntesség, a gazdasági életnek, a tervezésnek decentralizálása, nyersanyagaink jobb felhasználása, a mezőgazdaság okszerű fejlesztése a belterjesség irányában, a rendcsinálás a külkereskedelem terén, az életszínvonal emelésére tett ígéretek beváltása, az értelmes iskolareform, a munkás- és parasztifjúság helyzetének javítása, műveltségének növelése, a népi kollégiumi mozgalom, a nemzeti kultúra eszményeinek tiszteletben tartása.

Meg kell ígérnünk - és meg is ígérjük -, hogy ezen túl is bírálunk, ha kell. Nem fogjuk elhallgatni, hogy helytelenítjük, ha 1956-ban olyan tankönyv jelenik meg, melyben tucatnyi kép közül négy Rákosi Mátyást ábrázolja, s hogy helytelenítjük, ha a Minisztertanács késlekedik bizonyos utca- és gyárnevek megváltoztatásával; hogy sírunk és jajgatunk, ha Tokaj hegyéről lefoszlik a szőlő vidám-zöld szőnyege, s helyét hullafoltoknak adja át; ha tékozlón elhordják Badacsony szépséges kövét; ha a paraszt nem termelhet arannyal fizetett

, mert búzát kell vetnie; ha Kodály Nemzeti dalának bemutatójára „elfelejtenek" közönséget hívni; ha nem fékezik meg a sok helyt még mindig grasszáló kiskirályokat, s az életünk vérét elszívó bürokráciát, ha megsértik a nép elemi igazságérzetét.

De nem csak bírálni akarunk, hanem tenni is. A „tiszta lap"-ra ne csak szennyfolt ne essék, de ne maradjon üresen se: tele kell írni tettekkel, a nép jólétét szolgáló intézkedésekkel. A parasztnak vissza kell adni termelőkedvét, a munkásnak a hitet, hogy fáradozásával magát gyarapítja, az ifjúságnak a tág és biztonságos jövőt. Ebből a munkából természetesen részt kérünk mi is, és nem kíméljük majd az erőnket. S ha kell erre ígéret, a közgyűlésen megígérjük ezt is.

 

 

Lukácsy Sándor



Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idei harmadik száma a külkapcsolatok világát járja körül. Fontos kiemelni, hogy a külső ágensekkel való kapcsolattartás nemcsak a mindenkori központi kormányzathoz kötődő külügyminisztérium privilégiuma. A most megjelenő írásokban több példát is láthatunk arra nézve, hogy egyes szervezetek (legyenek azok hazaiak vagy külföldiek) miként tartották a kapcsolatot egymással, illetve kormányzati szervekkel.
A tematikát figyelembe véve és időrendben haladva Szabó Mátyás (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem) forrásismertetése a legkorábbi, aki az OsztrákMagyar Monarchia és az Európai Dunabizottság közti kapcsolattartás mélyebb rétegeibe nyújt betekintést. A szerző írásában bemutatja, hogy az önálló külügyminisztériummal nem rendelkező magyar birodalomfél egyes szaktárcái miként tudták akaratukat érvényesíteni a Ballhausplatzon keresztül egy nemzetközi szervezet felé. A hivatali érintkezés egy konkrét ügy, az Oszmán Birodalom adósságrendezésén keresztül kerül bemutatásra.
A hidegháború alatti, a már megszilárdult hatalmi blokkok korszakának időszakáról szól Krajcsír Lukács (tudományos munkatárs, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) forrásismertetése. Az 1960-as években zajló első irakikurd háború a nyugati és keleti hatalmi tömbök figyelmét is felkeltette. A keleti blokk országai a monarchia megbuktatása után kifejezetten politikai szempontok alapján támogatták az új, nyugatnak hátat fordító rezsimet, amely azonban kommunista- és kurdellenes nézeteket vallott. Nem meglepő módon a kezdeti jó viszony megromlott, így később az sem okozhatott meglepetést, hogy a kirobbanó polgárháborúban a Szovjetunió és annak érdekszférájába tartozó államok már a kurd felkelőket támogatták – Magyarország például humanitárius szállítmányokkal.
Regionális konfliktusok után egy világesemény a magyarság egy jól körülhatárolható részére gyakorolt hatását mutatja be Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár). Négy dokumentum segítségével prezentálja, hogy a kijevi magyar közösség milyen módon reagált 1986 tavaszán a csernobili atomerőműben bekövetkező katasztrófára. A főként a külügyi apparátusból származó iratok ismertetése előtt azonban kitér írásában arra is, hogy a korabeli helyi magyar kolónia milyen létszámmal és milyen háttérrel rendelkezett.
A tematikus írások mellett az ArchívNet idei harmadik számában olvasható Kosztyó Gyula (kutató, Clio Intézet) publikációja, amely nem egy külügyi, hanem belügyi intézkedés körülményeit mutatja be. 1944 késő tavaszán-nyarán a Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára ejtőernyős szovjet diverzánsokat-partizánokat dobtak le, akik ellen a helyi magyar csendőrség és katonaság egyaránt fellépett. Az írás egyben képet is ad Kárpátalja 1944 májusi helyzetéről, amely területen megkezdődött a zsidóság deportálása, és amely terület ugyan még nem vált hadi zónává, de már érezhető volt, hogy a „vihar előtti csend” állapotában van.
A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei negyedik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban
 

Budapest, 2022. augusztus 26.

Miklós Dániel
főszerkesztő