Még nagyobb felelősséggel!

Régen tapasztalt lendület és elevenség pezsegteti irodalmi életünket. Az a hatalmas, érzéseket és gondolatokat fölszabadító erő, amely a XX. kongresszus eszmei tartalmából szüntelenül árad, nem csak frissítő ösztönzés mindnyájunk számára, de számonkérő figyelmeztetés is: miként sáfárkodtunk írói felelősségünkkel a nép bizalmáért, küzdelmes mindennapjaink ábrázolásáért, a szocializmus nagyszerű gondolatának érvényre juttatásáért, jelenünkért és jövőnkért, irodalmunk hiteléért...

Mint akik körül hirtelen leomlottak a szabad mozgást és messzebblátást akadályozó falak, vagy akik hosszantartó, nyomasztó sötétségből a mindent megmutató, szikrázó világosságba kerültek, úgy eszméltünk föl. Szinte mámorosan önnön erőnk tudatától, vitatjuk és bíráljuk közelmúltunkat, fejlődésünket és nehézségeinket; vitatjuk és keressük a kibontakozás egészséges módját és egyenes útját.

Nincs ma magyar író és költő, akinek ne lenne véleménye vagy tápláló javaslata gondjaink enyhítésére. Nem hangzik el úgy szó, hogy azt ne forrósítaná a felelősség heve. Nincs érv és tényekre hivatkozás, melyet ne gazdagítana dolgozó népünk és hazánk érdekének józan számontartása.

Vitatkozunk és bírálunk, nem egyszer egymásra duplázzuk indítványainkat; sokszor elragad bennünket a szenvedély és indulat: személyeket és módszereket vádolunk hitt igazunkkal, személyeket és módszereket védelmezünk hitt igazunkért -, s mindezt szocialista rendünk és építésünk tisztaságáért, dolgozó népünk bizalmának megerősítéséért, a teremtő munka győzelméért.

Azelőtt is beszéltünk a haza dolgairól, társadalmi fejlődésünk politikai és gazdasági problémáiról, kulturális életünk és irodalompolitikánk nyugtalanító szélsőségeiről. De beszéltünk a népről is. Iparosodásunkról, mezőgazdaságunkról. Vallottunk pártunk mindenekelőtti jelentőségéről, a pártmozgalmi élet és a termelőmunka hőseiről. Azelőtt is kíméletlenül vádoltuk ellenségeinket, harcra mozgósítottunk a visszahúzó erők, elhajlások és gátló akadályok ellen, pellengéreztük a hibákat, tiltakoztunk a szocialista humanizmus megsértése ellen - talán nem mindig elég erővel és körültekintéssel, nemegyszer csak a látszatnak téve eleget, sokszor kihagyó éberséggel és kritikával, néha egyoldalúan: csak a bajokról, és alig vagy félvállról az eredményeinkről. És azelőtt is igyekeztünk helytállni, híven és méltóan irodalmunk nemzeti hagyományainak szelleméhez, lelkesedve a forradalomért -, de olyan tiszta szándékkal, a népért és hazáért aggódó olyan szeretettel és pártos szenvedéllyel még aligha, mint ma tesszük!

Nem is olyan régen még joggal vethették szemünkre az elmélyültebb írói felelősség hiányát, a lélek mérnökeinek bántó pontatlanságát -, de ma már csak az elfogultság illethet bennünket ilyen váddal. Inkább mi vagyunk már túlzók, annyira hajt bennünket a jót tevés igyekezete, az ország ügyeiért való cselekvő szándék. Szenvedélyünk és indulatunk néha túlcsap a mértéken; türelmetlenek vagyunk, s talán szertelenek is: napok és hetek alatt szeretnénk jóvátenni és jóvátétetni évek hibáit; hetek és hónapok alatt szeretnénk elérni azokat a célokat és eredményeket, melyekhez még esztendők áldozatos munkája és erőfeszítése szükséges.

Vitáinkra, állásfoglalásainkra egyre erősödőbb az országos visszhang. Rajtunk a nép figyelme! Buzdítanak és bírálnak bennünket, de a buzdítások és a bírálatok közül ki-kiharsan a reakciós spekuláció is, amely szeretné megnyergelni, a maga céljaira fölhasználni azt az erőt és hatást, amit megnyilatkozásaink társadalmi vonatkozásban jelentenek. És erre a sunyi spekulációra föl kell figyelnünk! Nem csak azért, mert pártunk legutóbbi júniusi határozata is erre figyelmeztet bennünket, de inkább azért legyen intőnk a párt szava, hogy határt húzhassunk a magunk becsületes szándékai és a politikai pecsenyesütögetők kapzsi szándékai közé. Erre a határra mindig is vigyáztunk. Csak az oktalan gyanakvás tételezi fel rólunk a párt- és népellenes elemekkel való cimborálást.

Persze, ez bizalom kérdése is. Valljuk be őszintén és fájdalommal, hogy érezzük és tapasztaljuk a bizalmatlanságot. Rászolgáltunk erre a bizalmatlanságra? Jogos és indokolt a megnyilatkozásaink nyomában fölvetődő aggodalom? Vajon, nem túlzott az a bíráló szigorúság, mely bennünket ítél? Nem tudják be enyhítő körülménynek, hogy igyekezetünk önkritika is akar lenni elkövetett saját hibáinkért és mulasztásainkért?

Nehéz, és nem mindig célravezető a magyarázkodás. S talán már el is érkeztünk ahhoz a határhoz, amikor okkal fölvetődhet: nem sok-e már a szó, az érvek sorakoztatása és halmozása? Hátha ott vagyunk már, ahol kopnak a szavak, ahol a fogalmak és jelzők váltogatása helyett már a tetteknek kellene következni?

De vajon elmondtuk-e már mindazt, ami esztendők során összegyülemlett bennük? Mindazt, amiről nem mertünk, vagy nem tudtunk beszélni? Mindazt, amit joggal várt és vár tőlünk pártunk és népünk? Eleget tettünk-e már a dogmatizmus és a személyi kultusz megsemmisítése ránk háruló feladatainak? Eléggé segítettük-e népünk tiltakozó harcát az adminisztratív módszerek ellen? Bizalmat erősítően feleltünk-e népünk jelzéseire? Ki-ki tartson önvizsgálatot, hogy törleszthesse tartozását!

Az írószövetség pártszervezete legutóbbi taggyűlésén

és is az írói alkotó munka háttérbe szorulását említette. Igazuk van! Az írói felelősségérzet ilyen nyilallását mindnyájunknak kell érezni. A tanulságai még szélesebbre tárták előttünk szocialista jövőnk perspektíváját. S ha már ismerjük dolgozó népünk törhetetlen erejét, és tudjuk, hogy új gyárak és üzemek százai, erőművek és új városok hirdetik tervező- és alkotókészségét, nem maradhatunk csak boldog tanúi, sem adós hírnökei történelmi korszakunknak.

Az elmúlt hónapok írói öntudatra is ébresztő, szenvedélyes vitáinak tartalmát új és új művekkel kell erősíteni! Az a megnövekedett felelősségérzet, amely még jobban elmélyítette a néphez és pártunkhoz való tartozásunkat és hűségünket, nem maradhat puszta megállapítás. Az írói felelősségérzet igaz kifejeződése a mű, akár vers vagy elbeszélés, akár regény vagy színdarab.

Az élet tárult ki előttünk, s rajtunk múlik, hogy problémáit, és ellentmondásait miként sűrítjük művekké. Ez a legfontosabb következő tennivalónk. Még nagyobb felelősséggel élni a nép között, szólni és írni értük!

                                                                                                                                                                                                                                                          

---