Önkéntesség, szabadság, jókedv

Immár lezárult az új népi kollégiumokért folytatott küzdelem első szakasza: a viták után most a tetteké a szó. Ma már a Politikai Bizottság határozata kötelez bennünket azonnali cselekvésre.

Néhány kérdés azonban nem tisztázódott eléggé. Nem elméleti, pedagógiai problémákra gondolok: ezeket munka közben is meg lehet majd vitatni, már az első új tapasztalatok ismeretében. Most az a legfontosabb, hogy a sürgős gyakorlati tennivalókban lássunk tisztán, s jól válasszuk meg a szervezés módszereit.

A legfőbb alapelv, amelyről nem szabad megfeledkezni az, hogy az új kollégiumok, csak akkor lehetnek sikeresek, ha mozgalom hozza létre őket, mégpedig az önkéntesség alapján. Amikor tíz évvel ezelőtt a régi népi kollégiumok alakultak, ez természetes volt. Ezek a kollégiumok anyagi és szellemi előnyeikkel hatalmas vonzóerőt gyakoroltak a paraszt- és munkásifjakra, sokak számára pedig a szülők szegénysége miatt, a tanulás egyetlen lehetőségét jelentették. Ez a körülmény a jelentkezőknek olyan tömegét mozgatta meg, hogy belőle még válogatni is lehetett. Ma sok tekintetben más a helyzet. A feladat, mint ismeretes, nem új továbbtanulók toborzása a középiskolák és egyetemek padjaiba, hanem az iskolákba már bekerült fiatalok közösségi szellemű nevelése, magyarán, a diákotthonok átalakítása kollégiumokká.

Ha józanul számot vetünk lehetőségeinkkel, nem is igen tűzhetünk ki más célt. Ma nincsenek romos épületek, amelyeket egy lelkes fiatal csapat elfoglalhat, és saját munkájával, meg a társadalom segítségével otthonává rendezhet be, mint ahogy ezt tette 1946-47-ben. Ma az új kollégiumi hálózatot csak a meglevő diákszállásokra és a felszabaduló katonai épületekre lehet alapozni (remélve, hogy a kormány minél több ilyen épületet erre a célra ad át).

 

Mit szól ehhez maga az ifjúság?

  

A kérdés mármost az: mit szól ehhez a mai ifjúság? Akarnak-e a diákotthonok lakói, kollégisták lenni?

Valljuk be, ma még nem tudunk biztos és egyöntetű választ adni erre a kérdésre. A kollégiumok szükségességét számos meggyőző cikk bizonyította, de ezeket a cikkeket többnyire régi népi kollégisták írták, a mai diákok nem hallatták hangjukat a sajtóban, s nem szóltak bele a Petőfi kör kollégiumi vitájába sem. Már maga ez a tény intő jel, s mutatja, hogy a diákság hangulata megoszlik s némileg tartózkodó. Vannak, kik szívesen élnének kollégiumi közösségben, de sokan vannak olyanok is, akiknek az álmuk egy nyugodt albérleti szoba, ahol csendesen tanulhatnának, és akik „nem kérnek a napi kétszeri önkritikából."

Nyilvánvaló, hogy az efféle aggodalom a

szórt régi rágalmak utórezgése, illetőleg egy-két valóban megvolt hibának a következménye. De akár ez, akár az, a tényt tudomásul kell venni, s az aggodalmaskodókat meg kell nyugtatni. Félreérthetetlenül le kell szögezni, hogy az új kollégiumi társulásokba a belépés nem kötelező, s hogy senkit semmiféle hátrány nem érhet azért, ha nem akar kollégiumban élni. A kívül maradók számára feltétlenül biztosítani kell eddigi megszokott életük kereteit, a diákszállást, a menzát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy tunyán belenyugszunk a mai állapotba, s a kollégiumok sorsát a véletlenre bízzuk. A diákság egy részének idegenkedése nem megmásíthatatlan, csak érteni kell a megváltoztatásához.

A tartózkodó hangulat akkor fog feloldódni, ha az új kollégiumok vonzóak lesznek, ha nagyobb szabadságot, jobb tanulási körülményeket, és - esetleg társadalmi támogatás révén - jobb ellátást is nyújtanak, mint a diákotthonok. Ez az elérendő cél, s ez szabja meg egyszersmind a szervezés módját.

Nem volna ugyanis helyes, ha az új kollégiumok számára bármiféle előzetes alapszabály-tervezetet dolgoznának ki. Az efféle előre kiokoskodott alapszabályok tudvalévően az élet más területein sem váltak be, s különben is, micsoda mozgalom volna az, mely működésének kereteit készen kapná egy hivataltól? A nagyobb szabadság elve nemcsak a kollégiumok belső autonómiáját írja elő, hanem azt is, hogy a kollégiumi élet formáit maga a diákság alakítsa ki, szabadon, saját esze és szíve szerint.

S itt nem árt figyelmeztetni a régi népi kollégistákat. Magam is vallom, hogy az új kollégiumi mozgalom akkor halad jó úton, ha mennél többet átvesz, és bensőleg elsajátít a NÉKOSZ módszereiből, pedagógiai hagyományából. De akkor sem szabad meglepődni vagy éppen duzzogni, ha az új kollégiumok egyben-másban különböznek majd a régiektől. Elvégre nem mi „öregek" lakunk bennük, hanem a mai fiatalok. Ezért nem helyeslem azt, ami a Petőfi kör vitáján a már megalakult szegedi kollégium címére elhangzott. Lehetséges, sőt bizonyos, hogy a szegediek kezdeményezése nem tökéletes, és lényeges javításokra szorul, hogy megérdemelje a népi kollégium nevet. De ez nem lehet ok a türelmetlen, fölényes hangra, és végtelenül károsnak tartanám, ha bárki

módon kívánná megszabni a kollégiumok belső életét, akár Szegeden, akár másutt. Egyébként nincs előírva semmiféle álmoskönyvben, hogy valamennyi kollégiumnak úgy kell hasonlítania egymáshoz, mint két tojásnak. Engedjük a fiatalokat kedvükre kísérletezni: ez is egyik feltétele a kollégiumok vonzóerejének.

 

Szólaljanak meg maguk az érdekeltek!

  

Nem kevésbé káros volna azonban, ha teljesen magára hagynók az ifjúságot. A volt népi kollégisták tapasztalataira, tanácsaira, szervező részvételére igen nagy szükség van. Bizonyos, hogy a mozgalomnak csak hasznára lesz, ha mennél több régi kollégista vállal igazgatói megbízást az új kollégiumban.

Erősen hiszem, hogy a fiatalság meg fogja érteni segítőszándékukat, s elfogadja a kinyújtott baráti kezet. Ehhez az kell, hogy a népi kollégiumok volt tagjai elmenjenek a diákotthonokba, s előadások, baráti beszélgetések formájában adják át tapasztalatikat, ismertessék meg szép kollégiumi emlékeiket, s ily módon ébresszenek kedvet új kollégiumok alapítására.

Én az új népi kollégiumok helyes ideológiai fejlődését is elsősorban ezzel látom biztosítva: ha tudniillik a diákok megismerik és megszeretik a Györffy-, a Petőfi-, a Dózsa-, a Derkovits- és a többi kollégium régi tagjait - amit őszintén remélek - nyilván számosat közülük beválasztanak az új kollégiumok tanácsadó testületeibe, s ez a további termékeny együttműködés záloga lesz. Nyilvánvaló egyébként, hogy a DISZ sem nélkülözheti a tapasztalt kollégisták segítségét, ezért arra kell törekedni, hogy a NÉKOSZ régi vezetői részt vegyenek a meggyőzés, a szervezés, a propaganda munkájában: számukra éppen ez jelentené az igazi rehabilitálást. (Kézenfekvő ötlet továbbá, hogy a kollégiumok előbb-utóbb szükségessé váló országos tanácsa a kollégium tanácsadó testületeknek legaktívabb tagjaiból alakuljon meg.)

Önkéntesség, szabadság, jókedv: ezek legyenek az új kollégiumok jelszavai! Természetesen sok egyéb elvi és gyakorlati probléma is felmerül, melyre e cikkben nem térhetek ki, de nem is szándékom. Azt szeretném ugyanis, ha a Szabad Ifjúságban folytatódnék a vita a kollégiumi mozgalom kérdéseiről. Ha elmondaná véleményét mindenki, akinek életrevaló ötlete van, s elmondaná ki-ki aggályait is. Legyen ez a vita elsősorban az érdekelteké, a mai diákoké, a leendő kollégistáké. Róluk van szó, az ő sorsukról: várjuk hozzászólásaikat.

 

---

---