Politikailag teljesen helytelen!?

Vörös legyen-e az új csapatzászló?

„A május 1-i díszszemle slkalmával Szovjet –koloniához tartozó személyek csodálkozásukat fejezték ki, hogy a honvéd zászlók alapszíne ma is fehér. […] Már Petőfi is vörös zászlóról emlékezett meg költészetében, és így ez már a sztálini nemzetiségi elveknek megfelelően, a nagy hagyományokkal is alátámasztható.”

A második világháború lezárása után, a Demokratikus Honvédség megalakulását követően a 4100 - 11.600/Eln. - 1949. számú körrendelet (Honvédségi Közlöny 10. szám, 1949. április 15.) volt az első, amely csapatzászlót rendszeresített a Honvédség alakulatai számára. Az előtte eltelt közel négy évben azonban jó néhány csapattest kapott zászlót különféle gyáraktól, üzemektől, városok dolgozóitól. Ezek a zászlók nélkülöztek minden szabványosítást, az adományozó saját elképzelése alapján „lettek megálmodva". Ennek ellenére sok hasonlóságot mutattak. Alapszínük fehér volt, piros és zöld lángnyelvek futottak széleiken körbe, közepükön a korona nélküli kiscímer (ún. Kossuth címer) volt, babér és tölgyfaággal övezve. Méretükben mutatkoztak eltérések, jó részükre pedig - a magyar hagyományoktól eltérően - feliratokat is hímeztek.

Jelenlegi ismereteink szerint 1945-től 1948-ig kevés zászlóadományozás történt. 1945 nyarának elején a még háború alatt felállított 1. honvéd gyalog hadosztály alakulatai kaptak csapatzászlókat a székesfőváros közönségétől, amelyeken még koronás kiscímerek voltak, ám a koronákat később eltávolították. A következő három évben a Kossuth Akadémia, a Petőfi Akadémia és a határvadász zászlóaljak mellett csak néhány honvéd alakulat kapott csapatzászlót. Közéjük tartozott például 1948-ban az 1. Honvéd Aknakutató Zászlóalj, amelynek zászlaja - nem számítva a Tanácsköztársaság szintén nem szabvány zászlóit - az első vörös alapszínű katonai zászló volt az állandó magyar hadsereg történetében.

Természetesen a szabályozás magával vonta azt is, hogy a korábbi, immár szabálytalanná vált zászlókat ki kellett cserélni. Ezért a Honvédségi Közlöny 1949. augusztus 1-i 21. számában megjelent a 4.100 - 20.897/Eln. - 1949. számú, 1949. július 23-án keltezett körrendelet a „Szabálytalan csapatzászlók kicserélése" címmel. Ebben a minisztérium arra utasított minden csapattestet, hogy augusztus 15-ig jelentse, hogy rendelkezik-e csapatzászlóval, ha igen, akkor az megfelel-e a rendeletben előírtaknak, kitől, mikor és milyen számú HM engedély alapján kapta.

A rendeletre körülbelül 50 alakulat küldött választ a minisztériumnak. Közülük mintegy 40 rendelkezett csapatzászlóval. E zászlók egyik fele megfelelt az előírásoknak, mivel a szabályrendelet és a „körkérdés" megjelenése között eltelt hónapokban készült. A másik fele kisebb-nagyobb mértékben - elsősorban a feliratok miatt - eltért az előírtaktól.

A körrendeletre beérkezett rövid, leggyakrabban egysoros válaszok között különös figyelmet érdemel a

Ebben az akadémia parancsnoka és a vezető politikai tiszt helyettese egy mondatban közli, hogy az Akadémia nem rendelkezik csapatzászlóval. Ezután egy különös okfejtés következik a honvédség csapatzászlóinak küllemével kapcsolatban.

A Petőfi költészetét, Sztálint, szabadságharcos elődöket, proletárforradalmat és nemzetköziséget felvonultató kusza érvelésből kirajzolódik egy teljesen új zászló képe. Ez a zászló vörös alapszínű és közepén a népköztársasági (ún. Rákosi) címer található.

Az irat hátoldalára a Politikai Főcsoportfőnökség részéről augusztus 18-án Gyopár őrnagy az alábbi megjegyzést írta: „Túloldali javaslat politikailag teljesen helytelen. Javaslatot nem fogadom el."

Ezzel véget is érhetne a történet, ám a történelem alakulása érdekes fordulatot vett.

Még szinte be sem érkezett minden válasz a minisztériumba, amikor a szeptember 15-i Honvédségi Közlönyben (27. szám) megjelent a 4100 - 32.663/Eln. - 1949. számú körrendelet a „Csapatzászlók kivitelezésének módosítása" tárgyában. Csupán egy dolgot változtattak meg az alig öt hónapos eredeti rendelethez képest: a „Kossuth - címer" helyére mindenhol - zászlón és szövegben egyaránt - a Népköztársaság címere került. Egy október 20-ai körrendelet pedig (4100 - 36.636/Eln. - 1949.) már arra utasítja az alakulatokat, hogy az új zászlók átvételéig „a jelenlegi csapatzászlókon a Kossuth címert a Népköztársaság címerével kell befedni (egyszerű rávarrás)." Lám, az Akadémia parancsnokának a címert illetőleg még is igaza lett...

Alig egy év telt el nyugalomban a „csapatzászlók frontján", mert 1950. október 6-án a Honvédségi Közlöny 23. száma közzétette a 6660/Elnökség - 1950. számú körrendeletet, amely a már ismerős „Csapatzászlók kivitelezésének módosítás" címet viselte. Néhány apróbb változtatás mellet egy igen fontos is szerepel benne: a zászló anyaga vörös selyem lett. A fehér alapszínű zászlókat október 11-ig ki kellett cserélni, tovább nem lehetett őket használni. Az Akadémia parancsnokának a zászló színével kapcsolatban is igaza lett, ekkorra azonban már sem az Akadémia nem létezett a korábbi formájában, s parancsnoka

pedig éppen megmenekülve a kivégzéstől, börtönben volt.

Akkor hát itt ér véget a történet, amelyben szerepelt egy - nyilván korábbi katonai múltja miatt félelemből is - túlbuzgó, vagy inkább jövőbelátó[!?] parancsnok, és egy józan gondolkodású minisztériumi tisztviselő, akinek sorsát szintén nem ismerjük, de neve nem szerepel a későbbi katonai karrier listán.

A zászlókat aztán vígan lobogtatták a fényes szellők, egészen 1956. októberéig.

Az irat jelzete: Hadtörténelmi Levéltár 1945 utáni HM 49.225/Eln. - 1949. 3. f.)

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők