Bevezetés

Az 1874-1875-ben újjászervezett Magyar Országos Levéltár élén csaknem 30 évig, 1903-ban bekövetkezett haláláig Pauler Gyula állt. A témával foglalkozók egyetértenek abban, hogy a levéltár huszonnégy fős személyzetét, amelynek soraiban feszültségek lappangtak, sőt, ezek olykor felszínre is törtek, Pauler erős kézzel kordában tartotta. Halála után megváltozott a helyzet: utódlási harc kezdődött, romlott a munkahelyi légkör, a nemességi ügyek intézésében anomáliák keletkeztek. Végül, miután a posztra kiszemelt Thallóczy Lajos, a Közös Pénzügyi Levéltár igazgatója (az 1870-es, 1880-as években az Országos Levéltárban dolgozott) és Károlyi Árpád, a Haus- Hof- und Staatsarchiv aligazgatója nem vállalta el a megbízatást, 1904. április 1-jével a 70 éves Óváry Lipót, a rangidős országos levéltárnok kapott főlevéltárnoki kinevezést. Ezt valamennyi levéltári tisztviselő megnyugvással fogadta, hiszen Óváry előrelépésével a rangsorban utána következők is magasabb kategóriába kerülhettek. Még 1904-ben kirobbant egy oklevél-hamisítási ügy, amelybe Pettkó Béla allevéltárnok is belekeveredett, mert azokhoz a belügyminisztériumi nemességigazolásokhoz, amelyek - a prágai bíróság büntetőítélete szerint - hamisított okleveleken alapultak, ő készítette elő az Országos Levéltár szakvéleményeit. Pettkó ekkor még elkerülte a büntetést, de 1910-ben újabb hamisítási vádak merültek fel vele szemben, fegyelmi eljárás alá vonták, felfüggesztették állásából, majd 1913-ban el is bocsátották a levéltárból.

Az igazgatási ügyek intézése ebben az időszakban már-már elviselhetetlen terhet rótt a levéltár tisztviselőire. A közigazgatási és jogszolgáltatási célú rendszeres iratkölcsönzések, a városi és községi címerek, pecsétek szakvéleményezése, egyes közjogi kérdések megvilágítása és a családtörténeti tájékoztatások is sok munkát adtak, a legnagyobb terhet azonban a nemességigazolási ügyek intézése jelentette. Különösen 1896-tól, amikortól a belügyminiszter a nemességgel összefüggő minden ügyben kikérte az Országos Levéltár szakvéleményét. Ugyancsak igazgatási célú feladatnövekedést okozott az, hogy a helységnevek megállapításáról és az Országos Községi Törzskönyvbizottság felállításáról rendelkező 1898: IV. tc. az Országos Levéltárnak újabb szakvéleményezési teendőt adott. Ilyen körülmények között a napi 5-6 órás munkaidőben dolgozó levéltári tisztviselők a kutatószolgálatot még el tudták látni, a tényleges szakmai munkára (rendezés, segédletkészítés) azonban alig maradt idejük. A visszavonuló Óváry Lipót úgy látta: az intézményt mentesíteni kellene e súlyos tehertől, és hogy „megfelelhessen tulajdonképpeni feladatának, okvetlenül szükséges kikapcsolni onnét a nemességi ügyeket."

Képgaléria megtekintése

Óváry - Andrássy Gyula belügyminiszter felszólítására - 1907 júliusában beadta nyugdíjazási kérelmét, és szabadságának letelte után, 1908 februárjában nyugállományba vonult. Ideiglenesen a hatvanadik életévében járó, rangidős Tasnádi Nagy Gyula vette át a levéltár vezetését, akit 1909. január 22-én főlevéltárnokká neveztek ki, annak ellenére, hogy az ötvenegy éves Csánki Dezső ekkor már - komoly támogatókkal a háta mögött - saját főlevéltárnokságát igyekezett elérni. A levéltári feladatok körében nem történt változás, a személyi légkör azonban tovább romlott, s ez kedvezőtlenül hatott a munkateljesítményekre. Csánki hivatalos levéltári munkát keveset végzett, mert a minisztérium külön megbízásokkal látta el, és ő volt Pettkó Béla fegyelmi ügyének a vizsgálója is. Gyakorlatilag pedig áskálódott Nagy Gyula ellen. A komoly kapcsolatrendszerrel rendelkező Thallóczy Lajost is ostromolta főlevéltárnoki kinevezésének támogatását kérő leveleivel. De nem nyerte el Thallóczy remélt támogatását, sőt, azt a tanácsot kapta tőle, hogy várja ki az időt, amikor Nagy Gyula nyugállományba kíván vonulni. Erre nem kellett sokáig várni. A főlevéltárnok helyzete egyre rosszabbá vált.
Ezt a helyzetet tükrözi az alább közölt két 1911. évi irat: a levéltárat felügyelő belügyminiszter (a belügyi tárcát akkor a miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly vezette) nevében Nagy Gyulát jelentéstételre felszólító utasítás és a főlevéltárnok arra tett jelentése. Előbbiből érződik: kész helyzet elé akarták állítani a levéltár vezetőjét, utóbbiból pedig kiderül: a hivatali ügyek összetétele, intézésének nagyságrendje, a terhek megoszlása a tisztviselők között, az ügyviteli munka jellegzetessége, és nem utolsósorban az, hogy mi a véleménye Nagy Gyulának munkatársai felkészültségéről, szorgalmáról, hivatástudatáról. Teljesen világos, hogy az intézmény kiemelkedő történettudományi munkásságot folytató munkatársai (a jelentés írásakor Csánki Dezső az MTA rendes, Nagy Gyula, Tagányi Károly, Komáromy András és Barabás Samu levelező tagja) milyen jellegű munkát végeztek munkaidejük zömében.
A jelentés megérlelte a Belügyminisztériumban már korábban alakulgató véleményt: Nagy Gyulának - aki egyébként szolgálati idejét már „kitöltötte" - mennie kell! De ki jöjjön utána? Erre a kérdésre az első válaszféle az volt, amit Bosnyák Zoltán belügyi államtitkár kék ceruzával ráírt a jelentésre, a Csánki Dezső minősítését tartalmazó bekezdés mellé: a „legkitűnőbb ember a levéltárban!".

Hónapokon belül eldőlt minden. Csánki hamar elégtételt kapott a kedvezőtlen minősítésért: 1911 decemberében hivatali főnöke előzetes tudta nélkül osztálytanácsosi címmel ruházták fel, és személyi pótlékot is kapott. Nagy Gyula - kicsit talán durva a szó - megalázása 1912 márciusában teljesedett be, amikor egy év szabadság kivételére szólították fel. Ezt ő azonnal megtette. Március 12-én felmentették a munkavégzés kötelezettsége alól, és egyúttal Csánki Dezsőt bízták meg a levéltár ideiglenes vezetésével. Tasnádi Nagy Gyula tényleges nyugdíjazása azon a napon történt meg, amikor Csánki Dezsőt az uralkodó kinevezte a Magyar Országos Levéltár főlevéltárnokává. E posztot - 1919-től főigazgatóként, a proletárdiktatúra idején bekövetkezett rövid megszakítással - 1932. szeptember 30-ig töltötte be. Vita nem fér hozzá, hogy az intézmény egyik legjelentősebb vezetője volt.

Az alább közölt két irat lelőhelye: MOL - Y 1 - I. 436 1/2 /1911; MOL - K 148 (Belügyminisztérium elnöki iratai) - 1911 - 14. tétel - 6173. (6742/1911.).

Az iratokat a mai helyesírás szerint, a rövidítéseket feloldva közöljük.