Cseres Tibor és az Írószövetség

A Magyar Írószövetség 1950-re, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) által vezényelt proletárdiktatúra irodalompolitikájának jelentéktelen végrehajtójává silányult. Ezt a változást a gyenge írói talentummal „megáldott" kommunista írók, főként idősekből álló csoportja támogatta, üdvözölte, és minden eszközzel védelmezte. A tagság igen vegyes összetételű volt, a tagok korát, általános és írói műveltségét, tehetségét, jellemét tekintve egyaránt. A párt és irodalompolitikájának képviseletét, az általános politikai helyzet változó keretei között és légkörében, ennek megfelelően gyakorolták. A hazánkban élő írók zöme belépett az Írószövetségbe, de igencsak eltérő mértékben volt cselekvő részese az ott folyó életnek, a folyamatos szervezkedésnek. Volt, aki hitt abban, hogy ilyen szervezeti keretek között tudja eredményesebben szolgálni a sokféleképpen gondolt/vágyott „új világ" építését. Mások, tehetségük gyengeségét kívánták ellensúlyozni így, vagy közszereplési vágyuknak voltak képtelenek gátat szabni. De olyan is volt, aki közelmúltbéli sérelmeinek orvoslását, védettségét, visszavágási lehetőségét remélte az írószövetségi tagságtól. A megélhetés biztosítása, az irodalom tényleges szolgálata sem hiányzott a késztetések közül. Ha még ehhez hozzávesszük az egyes tagok irodalmi fogantatását, vonzódásukat egyes művészeti irányzatokhoz, esztétikai megformálást illető törekvéseiket, akkor látjuk igazán, milyen feladatot vállalt magára az irodalompolitikai irányítás az egység jelszavának meghirdetésével, azzal, hogy a magyar írók döntő többségét a szocializmus építésének szolgálatába állítsa, a legcsekélyebb önállóság engedélyezése nélkül.

Cseres Tibort 1950. június 27-én vette fel tagjai sorába a Magyar Írók Szövetsége, így lett birtokosa a 2049. sz. igazolványnak. Mit remélt a szervezettől, mire vágyott, mire törekedett vele kapcsolatban? Mint legtöbben, ő is a zavartalan írói munka feltételeinek biztosítását, érdekei védelmét (honorárium, jogdíj, adózás, biztosítás, nyugdíj stb.), élénk, változatos, tartalmas, a világra kitekintő, kötetlen írói találkozásokat, ismeretségeket, barátságokat elősegítő, az irodalmi kávéházakat is pótló körülményeket, őszinte, nyílt eszmecseréket: irodalmi, társadalmi, politikai, nemzetünk egészét érintő kérdésekről. Hogy mit kaptak az írók, személy szerint Cseres Tibor az Írószövetségtől 1948 és 1960 között, azt egy monográfia, még inkább egy válogatás nélküli dokumentumkötet-sorozat tudná - kiegészítve a nagyon hiányzó visszaemlékezésekkel - megnyugtatóan és érzékletesen bemutatni. Ismeretes, hogy Sztálin haláláig, Rákosi és közvetlen köre hatalmának megingásáig, szorongás, félelem, rettegés állandóan jelen volt életükben. A tagrevízió formájában jelentkező „fegyelmezés" még a sokat próbált, kiemelkedő tehetségű írókat is „bűnbánatra" (önkritikára) kényszerítette. Példaként álljon itt Örkény István „gyónása": „A hadifogságot követő időben írói pályámon törés mutatkozott, kozmopolita veszély mutatkozott írásaimban, s ennek következtében a felülvizsgálatnál tagjelöltté minősítettek. Tagjelölt voltam egy éven keresztül, s ezalatt igyekeztem a hibákat helyrehozni és megtalálni a szocialista realizmus hangját. Úgy érzem, hogy ez az erőfeszítésem nem volt sikertelen, s bizonyára ennek köszönhetem, hogy a Párt ismét tagjai közé emelt." A tisztogatásnak, fegyelmezésnek félreérthetetlen célját egy Révai József részére készített „Feljegyzés" így összegezte: „A Magyar Írók Szövetsége a tagrevízió után lényegesen megváltozott. Alkalmasabb lett arra, hogy irodalmunkat a Párt útmutatásai alapján irányító, szervező és összefogó elvi testületté váljék." Nem alkalmas, csak alkalmasabb! Ha Örkény István ilyen megalázkodásra kényszerült, mit várhatott, milyen magatartás tarthatta a pályán Cseres Tibort, apja palotaőri, csendőri múltjával, magyar királyi honvédtisztként végigszenvedett háborús éveivel, akkoriban írt, félremagyarázható verseivel, parasztpárti vonzalmával, a szomszédnépek összefogását szorgalmazó történeti szemléletével?

Mit tehetett? Hatalmas munkabírással, jelentős élettapasztalattal, megnyerő modorával, lebilincselő mesélőkedvével, góbés humorával, messze tekintő terveit melengetve keblén, s eközben mégis rezerváltan, mindig az „arany középút" felé igazítva lépteit, vetette magát a munkába. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy Cseres Tibor már 1950-ben, 35 évesen feltűnik a szövetségi tisztségviselő-jelöltek, majd a tényleges megbízást elnyerők sorában. Az 1950-es Írókongresszus előkészítésekor szóba került, mint leendő vezetőségi tag. Részt vállalt az új alapszabály kimunkálásából. Végül a póttagok sorába került. Ebben a minőségben részt vesz a titkárság munkájában. Tagja a Déry Tibor elnöksége alatt működő prózai szakosztály vezetőségének is. Tőle is azt várta az Írószövetség pártvezetősége, hogy élénkíti a szakosztály „rendkívül passzív" vezetőségének, tagságánakmunkáját.

Cseres Tibor

Cseres Tibor szövetségi tisztségviselőként, az Irodalmi Újság rovatvezetőjeként, vagy éppen az Irodalmi Alap, a Csillag c. folyóirat egyik vizsgálójaként, mindig mindenkivel igyekezett megtalálni azt a hangnemet, amely komolyabb feszültség nélküli megoldását adta a felmerülő problémának. Levelezése bizonyíték erre. Erkölcsi tisztaságát, megbízhatóságát igazolja az is, hogy az 1953-as „megingás" után is megválasztották a Szövetség ellenőrző bizottságának tagjául, ugyanakkor kihagyták a prózai szakosztály vezetőségéből. 1953-at követően az írók egyre hevesebben bírálták a legfelső pártvezetést, irodalompolitikát, de a szövetséget is. A Szövetség vezetőségi ülésein viták dúltak, telve elkeseredéssel, kölcsönös sértegetésekkel és sértődésekkel. Nagy Imre miniszterelnök lemondatása után pedig a pártvezetés igyekezett elhitetni az ország közvéleményével, hogy az írók az értelmiség pártellenes lázítói.

Cseres Tibor 1956. január 7-től a szeptember 22-én megjelenő számig, az Irodalmi Újság szerkesztőbizottsági tagja. Tagja a lap belső munkáját és anyagi helyzetét feltáró bizottságnak. Beválasztják a közgyűlést előkészítő, valamint a jelölő bizottságba. A szerkesztőség egyre feszültebb légkörben folytatta tevékenységét Háy Gyula pl. követelte: „Juttassuk jogaihoz az írói igazmondást." Tamás Aladár viszont nem tartotta közölhetőnek Cseres „Közös dolgainkról" című vitacikkét.

A köztörténet további alakulása ma fő vonalaiban ismert, benne az irodalomé is. Az aprólékos kidolgozás viszont még hátra van. Cseres Tibor lelki állapotát, viszonyát a forradalom, majd szabadságharc eseményeihez a diktatúrától való undor, a szocializmus vitathatatlan értékeihez való ragaszkodás, a szovjet beavatkozástól való félelem, családjának, törékeny egzisztenciájának óvása és a történelmi események iránt mohón érdeklődő író mindent magába szívó személyisége határozta meg. Mindezt hűségesen tükrözik naplófeljegyzései, az Ember fia és farkasa című írása, benne az ő magatartását is sejtető főhős. Bár hozzá közelálló idősebb írótársai - úgy tűnik - biztatták a cselekvő, fegyveres részvételre, ő, sok egykori „horthysta" tiszttársához hasonlóan nem akart ilyen módon támadási felületet adni a forradalom ellenségeinek. De szelíd, vérontástól irtózó egyénisége sem késztette a fegyveres harcra. Amíg lehetett, bejárt az Írószövetségbe, gyalogosan rótta az utcákat, figyelte az eseményeket, jegyzeteket készítve róluk. Telefonon, vagy ha lehetett személyesen vitatta meg ismerőseivel, pl. a közelben lakó Tamási Áronékkal a dolgok alakulását. „Nem tartozott a hangos ellenforradalmárok közé." - állapította meg róla egy hivatalos „káderezés".

Az Írószövetség sorsát, ha átmenetileg is, de megpecsételte az a tény, hogy a forradalomhoz hű tagjai nem hunyászkodtak meg a szovjet segítséggel hatalomra segített új párt- és kormányvezetés előtt. A szövetség működését a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány" 1957. január 17-én felfüggesztette. A kommunista íróknak az a kis csoportja, amely - saját megállapításuk szerint - már október végén, november elején szervezkedett az „ellenforradalommal szemben", most véget nem érő vitákat folytatott a csőd okairól, egyes írók magatartásának mibenlététől és a kívánatos célú, tartalmú munka újraindításának módozatairól. Míg ők a konszolidáción buzgólkodtak, a széleskörű megtorlás író áldozatai hazai és nemzetközi segítségre szorultak. A szolidaritás ezekben a hónapokban kevés sikerrel járt. A letartóztatottak megsegítésének legcélszerűbb módját illetően az írók között sem volt egyetértés. Máig sem tisztázott, főként az egyéni indítékokat illetően, hogy mi ellen is tiltakozott aláírásával 216 író, köztük Cseres Tibor is.

Az Írószövetség újjászervezését a Politikai Bizottság 1958. november 25-ei határozata alapján kezdte meg a kimondottan ezzel a céllal életre hívott Irodalmi Tanács. Számtalan kérdés körül folyt a vita: hány tagja legyen a Szövetségnek, legyen-e alapító tagság, s ha igen, kik legyenek az alapítók? Hogyan álljon fel a vezetőség? Mennyiben kell változtatni az alapszabályokon? Milyen legyen a pártszervezet szerepe az új Szövetség irányításában? Kiket s hogyan lehetne megnyerni az ügynek? Kik azok, akik szóba sem kerülhetnek? Miként leheljen lelket az írói/olvasói bojkott alatt álló - frissen létrehozott - Élet-és Irodalomba? Kik irányítsák a meginduló irodalmi folyóiratokat? - A forrásokból annyi állapítható meg, hogy Cseres Tibor nem szerepel ezeken a tárgyalásokon/vitákon, nincs rajta az alapító tagsági-javaslatok egyikén sem.

1959. szeptember 25-én megtartotta alakuló ülését a Magyar Írók Szövetsége, amelyre Cseres Tibort nem hívták. A legfelső állami-és pártvezetés képviseletében Kállai Gyula szólt a megjelentekhez. Figyelmeztette az írókat: „Ha az olyan írók, mint Illyés Gyula, meg Benjamin László nem értik, vagy nem akarják megérteni a kort, amelyben élnek, s amelyet régebben értettek, ez ma csak az ő emberi és írói tragédiájuk lehet. Lehet, hogy a magyar irodalmi élet egy színfolttal szegényebb lesz, de ettől még a Magyar Népköztársaság él és virul." Az '56 előtti 400 körüli létszám helyett, most 111 rendes taggal és 24 tagjelölttel kezdte meg működését a Szövetség. A Felvételi Bizottság, Földeák János elnökletével csak december elejére tudta elfogadhatóan körvonalazni az irányelveket, amelyeket - idő múltával - egyre kevésbé alkalmaztak a felvételek során. A december 7-ei elnökségi ülésen javasolta, hogy a következő választmányi ülésen tárgyalják meg - többek között - Cseres Tibor felvételét is. 1960. január 6-ai ülésén a Választmány felvette az újjászerveződő MISZ tagjai közé és erről 14-én kelt levelében értesítették is őt.