Romlott húst a munkásoknak

Anomáliák az üzemi étkeztetésben az 1950-es években

Az ’50-es években a kényszervágott, s azután elkobzott húst vagy annak egy részét azoknak juttatták, akik a rendszer bázisát képezték, a munkásoknak és a szegényparasztoknak. Az alábbi források egy ilyen esetet, és az azt követő vizsgálatot mutatják be. Az elkobzott húst kubikusoknak szánták, annak azonban már az átvétel pillanatában szaga volt, mert nagy volt a hőség, és a disznóvágás óta akkor már kb. 12 óra telt el. Másnap ezt adták ebédre a kubikusoknak, akik közül többen kidobták, mert nem tudták megenni.

Feljelentés az üzemi konyhán

A Földművelésügyi Minisztérium budapesti Kulturmérnöki és Belvízrendező Hivatala a galgahévízi mederjókarbahelyezési munkálatok dolgozói részére 1951 augusztusának elején üzemi konyhát állított fel.

A galgahévízi konyha szakácsnője özv. L. Istvánné volt, aki nem sokkal azután, hogy e beosztásban működését megkezdte, úgy vélte, hogy a konyhai készleteket egyesek dézsmálják, élelmiszereket csempésznek ki onnan, s ezért, puszta félelemből, nehogy őt tegyék a fellépő hiányok miatt felelőssé, unokahúga útján jelentést tett e feltételezéséről a hivatal vezetőjének. B. Kálmán hivatalvezető a feljelentést követően vizsgálatot rendelt el az

Vizsgálati megbízás (1951. október 15.)
Jelzete: VKKI–KvVL XIX–1–g 1. doboz B–93–1951

Az FM bizalmas iktatású iratai között talált iratcsomó több szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt fontos kordokumentum, amiből bepillantást nyerhetünk az ’50-es évek mindennapja-iba, másrészt pedig szemügyre vehetjük a Rákosi-rendszer működési mechanizmusait, a közigazgatást mindenütt behálózó kollektív ellenőrző szerveket, amelyek még egy viszonylag jelentéktelennek tűnő ügyben is fontos szerepet játszottak. A szakácsnő feljelentése nyomán, október 15-én a hivatalvezető, B. Kálmán egy háromtagú bizottságot kért fel az ügy kivizsgálására, aminek tagjai Budapestről utaztak le a helyszínre. Ahogyan azonban az a 30/Vez.biz-1951. iktatószámú, november 14-én kelt jelentésből

, a konyha feljelentés előtti, rendes működését is elvileg egy háromtagú bizottság felügyelte, mégpedig a kubikusok élelmezési bizottsága. Azért írom, hogy „elvileg”, mert a gyakorlatban ez a kollektív szerv – legalábbis a jelentés szerint – nem végezte el a rá kiszabott ellenőrző feladatokat. Ugyancsak jellemző a Rákosi-rendszer idején mindenütt tapasztalható nagyfokú hierarchizáltság, s az a tény, hogy a döntéseknek általában a legmagasabb szinten kellett megszületnie. Mutatja ezt ez a konkrét ügy is. A hivatal üzemi konyhája működésében feltárt hiányosságok és szükségessé vált elmarasztalások ügyében az FM budapesti Kulturmérnöki és Belvízrendező Hivatal vezetője nem mert dönteni, ezért a minisztérium illetékes főosztályvezetőjéhez küldött jelentését az alábbi kérdéssel zárta le: „Fent előadottak után kérek döntést arra nézve, hogy az ügyet saját hatáskörömben intézzem-e el pénzbírság kiszabásával, avagy fegyelmi eljárás lefolytatására van-e

Első vizsgálat (1951. október 5.) 

A rendelkezésre álló iratok alapján az alábbiakban megkísérlem az elmarasztalás tárgyát képező ügyeket rekonstruálni.

1.) 1951-ben az élelmiszer ellátás területén a problémák már országos szinten voltak érzékelhetők. Nem pusztán csak húshiányról volt szó, mert az 1951. október 5-én T. Miklós, technikus által készített feljegyzés szerint is:

A komoly ellátási nehézségek közepette a sérült vagy beteg állatokat is levágták, ezeket az eseteket nevezték kényszervágásoknak, s az ezután elkobzott húst vagy annak egy részét azoknak juttatták, akik a rendszer bázisát képezték, a munkásoknak és a szegényparasztoknak. Jelen esetben az elkobzott húst a kubikusoknak szánták. A húsért Gy. Ferencet küldték át Hévízgyörkre, ahol átvette a kényszervágásból származó húst. Az átvételre felkínált hús túl sok volt, de a malacot egészben kínálták fel, annak felvágására, kisebb mennyiség elszállítására nem volt lehetőség. Ráadásul a húsnak már az átvétel pillanatában szaga volt, mert nagy volt a hőség és a disznóvágás óta akkor már kb. 12 óra telt el. (Jégszekrénnyel az átvételi helyen nem rendelkeztek, és Galgahévízen sem volt hűtőberendezés.) A hús egy részét, annak Galgahévízre érkezését követően megfőzték, és másnap ezt adták ebédre a kubikusoknak, akik közül többen kidobták, mert nem tudták megenni a szaga miatt. A fejadagokra osztás után is megmaradt a húsból mintegy 12-14 kg. Ezt a mennyiséget másnap a hivatali dolgozók között osztották szét, mert már további szállítást a hús nem bírt volna ki. N. Gyula vezető technikust, aki a megmaradt hús szétosztásáról döntött, később azért marasztalták el, mert „nem gondos-kodott a kiutalt felesleges húsanyagnak a többihez hasonló módon való tartósításáról.” Sz. Ede főmérnöknek pedig azt rótták fel, hogy „a fölöslegesnek mutatkozó húsmennyiséget még aznap nem irányította át más munkahelyre (pl. a kb. 30-40 km-re eső Tápióságra), noha a gépkocsi kéznél volt.”

2.) A másik inkriminált ügyben a galgahévízi üzemi konyháról a Mátraszőlősre kirendelt N. Gyula és Sz. Ede a saját ellátásuk érdekében kölcsönkértek egy kg zsírt, egy kg cukrot, egy kg tarhonyát és négy kg lisztet. Mátraszőlősre való megérkezésükkor a helyi építésvezetőség közölte velük, hogy ottani tartózkodásuk ideje alatt semminemű élelmet nem tud számukra biztosítani, ráadásul a község a beszolgáltatások elmulasztása miatt közforgalmi zárlat alatt van. A galgahévízi üzemi konyháról történő élelmiszerkölcsönzés gondolata ilyen körülmények között született meg. A kölcsönvevők a konyhai alkalmazottakkal szemben azt állították, hogy a kölcsönkért élelmiszereket természetben visszaszolgáltatták.

3.) A harmadik ügy, a szombati napon váratlanul kiutalt szalámi elosztásának körülményei miatt robbant ki. Özv. L. Istvánné állítása szerint öt rúd szalámit utaltak ki a galgahévízi üzemi konyha számára. N. Gyula ezzel szemben azt állította, hogy tíz kg-ot. N. Gyula értesülése megbízhatóbb, mivel állítása szerint özv. L. Istvánné azon a napon nem tartózkodott a munkahelyén, ráadásul a konyhai kimutatások is tíz kg-ról szólnak. Özv. L. Istvánné szerint a szalámi nem osztották ki, hétfőn mégis csak egy rudat talált meg, amit ledarálva belefőzött a dolgozók levesébe. N. Gyula szerint a szalámikat még szombaton szétosztották a dolgozók között, és az egy rúd valóban megmaradt, de csak azért, mert azt már nem lehetett volna olyan sok ember között igazságosan szétosztani, így célszerű volt azt a hétfői ebédbe beleaprítani.

Jelentés (1951. november 14.)


A fenti ügyekben N. Gyulát, Sz. Edét és B. Mátét a hivatalvezető elmarasztalta, s őket fejenként 50-50 Ft pénzbírsággal való megbüntetésre javasolta, pedig a vádak aligha voltak megalapozottak. Az első esetben a hús eleve romlottan került Galgahévízre, annak tartósítása, vagy egy másik munkaállomásra történő továbbküldése teljesen értelmetlen lett volna, a munkások egy része már másnap nem tudta azt elfogyasztani. A második esetben a kiküldetésben léfvő dolgozók számára csak a konyháról való élelmiszerkölcsönzés jött szóba lehetőségként, hiszen a közforgalmi zárlat alatt álló Mátraszőlősön máshonnan élelmiszert nem tudtak volna beszerezni. A harmadik esetben a konyhai nyilvántartások is N. Gyula állítását támasztották alá.

A főmérnök jelentése az intézkedésekről (1951. november 19.)


A háromtagú vizsgálóbizottság jelentései alapján mégis a szakácsnő állításainak adott több hitelt a hivatalvezető. Hogy miért is? Ennek talán több oka is van. Egyrészt a „reakciósok” keresése miatt fenntartott hisztérikus hangulatban „teljesíteni” kellett: minduntalan szükség volt újabb és újabb leleplezésekre, annak manifesztálására, hogy a reakció itt is, ott is felütötte a fejét. Enélkül nem lehetett volna fenntartani a belső ellenséggel folytatott folyamatos harc látszatát. A másik ok: a rendszernek bűnbakokra is szüksége volt. Részben a reakciósok elleni harci hangulat fenntartásának igazolásaként, részben pedig azért, hogy senki se érezhesse magát biztonságban. A büntetés egyben a megfélemlítés eszköze is volt. S ha éppen egy bagatell ügyben volt mód a megfélemlítésre, akkor az sem maradt kihasználatlanul. Talán éppen a bagatell ügyek felnagyítása révén volt elérhető nagyobb lélektani hatás. A diktatórikus rendszerek, de olykor sajnos még a demokráciák is – gondoljunk a korabeli Egyesült Államokban éppen ekkor kibontakozó mccarthyzmusra – bevetették, s olykor-olykor talán ma is bevetik a tömeglélektan fegyverét nem mindig jó szándékú céljaik elérése érdekében.

Ezen a napon történt november 12.

1917

Megkezdődik az I. Piavei csata

1918

Ausztriában kikiáltják a köztársaságot.

1944

A 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa kiadja a 0036-os, szigorúan titkos parancsát, amely alapján elhurcolják Kárpátaljáról a 18-50 év közötti...Tovább

1956

A Kádár-kormány az ENSZ Magyarországgal kapcsolatos határozatait az ország belügyeibe való beavatkozásnak minősíti.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak – II.

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es október 15-én. A most megjelenő 4. számban egymástól teljesen eltérő személyes sorsokkal ismerkedhetünk meg. Első írásunk szerzője, Veres Emese-Gyöngyvér az első világháborús barcasági csángó hősök nyomait követve jutott el a bécsi hadtörténeti levéltárba, ahol ráakadt a nagyszebeni August von Spiess ezredes mindeddig ismeretlen, német nyelvű hadinaplóira. Ezekből közlünk most egy rövid, magyarra lefordított részt. Cseres Judit és Gergely Ferenc a több mint negyedszázada elhunyt Kossuth-díjas író, Cseres Tibor 1956-os naplójegyzeteit adja közre. Ezek hűen tükrözik az író akkori lelki állapotát, a forradalom és szabadságharc eseményeihez való viszonyát. Garadnai Zoltán és Illyés Mária forrásközlése egy másik neves író, Illyés Gyula François Mitterrand francia elnökkel való 1982. július 9-i négyszemközti találkozóját ismerteti francia források alapján. Az eddigieknél árnyaltabb megvilágításba helyezi a francia elnök ott elhangzott szavait, és bemutatja Illyés Gyula szerepét a magyar–francia kapcsolatok történetében. Zubovits Fedor, a legendás katona, feltaláló, diplomata, sport- és közéleti ember gazdag életpályájáról korábban már több írás is megjelent az ArchívNetben. Kazareczki Noémi ezúttal a huszárkapitány lovagias afférjait és peres ügyeit tárja az olvasó elé. Összeállításunkat Salga Kristóf zárja, aki egy régiségpiacon vásárolt könyv lapjai közül véletlenül előkerült két magánlevelet ismertet. Mindkettőt Magyarországról kitelepített németek írták szigetcsépi ismerőseiknek 1948-ban. E levelek is tanúsítják, hogy a hazájukból elűzött németek nem szakították meg a kapcsolatot Magyarországgal, és továbbra is összeköttetésben maradtak korábbi jó ismerőseikkel, barátaikkal.

Budapest, 2019. október 15.

A szerkesztők