Milován Sándor és a nagyszőlősi „szovjetellenes politizáló csoport”

1956 történetének része, hogy a kárpátaljai magyarság jelentős része együttérzett a magyarországi forradalmárokkal. Az 1956-os forradalom és szabadságharc az ott élő magyarok számára is a kommunista diktatúrával való szembenállás, a szabadság eszmeisége mellett való kiállás jelképe volt. A forradalomról nyilvánosan azonban nem sokan mertek beszélni, mivel az bűncselekménynek számított. Az emberek féltek a megtorlásoktól – hiszen az 1944-es elhurcolások, a „málenkij robot” emléke még mindenkiben elevenen élt –, ezért igazi szervezkedésnek minősíthető megmozdulásról, lázadásról, az anyaországihoz hasonló forradalmi cselekvésekről, fellépésekről Kárpátalján nem beszélhetünk.

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Bevezető

A második világháború után a határok lezárása, az utazások korlátozása, az utazáshoz szükséges dokumentumok beszerzésének nehézségei miatt a Szovjetunióban rekedt magyar nemzetrész kapcsolata szinte teljesen megszakadt az anyaországgal és a többi elcsatolt régióval. A postai kapcsolatokat szigorúan ellenőrizték, és a rokonok is csak ritkán találkozhattak, mivel a hatóságok megszabták a látogatások gyakoriságát, időtartamát.

A helyi magyarság főként a Kossuth Rádiót vagy a Szabad Európa Rádiót hallgatta, persze azt sem „engedéllyel”. A hazai és külföldi eseményekről a lakosság általában csak a szovjet sajtó alapján tájékozódhatott, amely viszont a Szovjet Kommunista Párt szócsöve

.

Az 1956-os forradalom idején a magyarországi eseményekről szóló riportok – amelyek a szovjet központi és a kárpátaljai helyi sajtóban megjelentek vagy a rádióban elhangzottak – a figyelmet főképpen a magyar kommunisták kivégzésének, a szovjet katonák meggyilkolásának, a párt- és állami intézmények elfoglalásának eseményeire terelték. A forradalom leverését követően pedig a Kárpátalján megjelenő lapok ünnepelték az „ellenforradalom feletti győzelmet”, elítélték a résztvevőket (a horthystákat”, „fasisztákat”, „kapitalistákat” stb.), valamint beszámoltak arról az anyagi segítségről, amelyet a szovjetek a magyar népnek nyújtottak ahhoz, hogy mielőbb helyre álljon a „rend”

Az 1956-os forradalom kárpátaljai kutatása a rendszerváltást követően indulhatott meg. Ukrajnában, és ezen belül Kárpátalján azonban még mindig csak a tényfeltárás szakaszában járnak a történészek, ugyanis a szovjet levéltári dokumentumok jelentős része továbbra is titkosítva van. A kárpátaljai események forrásai két levéltárban találhatóak: a Kárpátaljai Területi Állami Levéltárban, valamint Ukrajna Állambiztonsági Hivatala Ungvári Archívumában. Az állami levéltárban csak a jelentéktelenebbnek számító bűnökkel megvádolt személyek anyagait őrzik, például olyanokét, akik a magyar himnuszt énekelték a városközpontban, vagy megbeszélték a forradalmi eseményeket. A KGB levéltárában a súlyosabb megítélés alá esett ügyek iratai találhatóak.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a kárpátaljai magyarság jelentős része együttérzett a magyarországi forradalmárokkal. „A magyarországi események kibontakozásának idején, a Beregszászi, Nagyszőlősi és Rahói járásokban, valamint Ungvár városában, vagyis ott, ahol magyarok élnek, szovjetellenes események zajlottak le […]. Találtak olyan szórólapokat, melyek a szovjet pártmunkásokat fenyegették, ezenkívül találtak még fenyegető leveleket, melyek üdvözlik a »Szabad Magyarországot«. Megpróbálták megzavarni az Októberi Ünnepségek rendben történő lezajlását [popup title="is […]" format="Default click" activate="click" close text="Kárpátaljai Területi Állami Levéltár Ungvári Részlege. Fond 1. Opisz 1. No. 2816. "] olvasható az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága 1956. november 14-én kelt jegyzőkönyvében.

Több kárpátaljai lakos megpróbált átszökni a határon, hogy segítsen a forradalmároknak, aminek az eredménye szigorú büntetés lett. A forradalom idején kényszerből, kemény ráhatással számos kárpátaljai magyar az anyaországban tolmácsként, sofőrként, orvosként, katonaként volt jelen.

Az anyaországban zajló történések hatására Kárpátalja kizsákmányolt, elnyomott, sanyargatott magyar lakossága is bizakodóvá vált: azt remélték, hogy elkezdődött a diktatúra összeomlása, az önkényuralom megszüntetése. Köztudott azonban az is, hogy az embereket a félelem uralta. A magyar forradalomról nyilvánosan nem sokan mertek beszélni, mivel az bűncselekménynek számított. Szinte mindenki félt a megtorlásoktól – hiszen az 1944-es elhurcolások, a „málenkij robot” emléke még elevenen élt –, ezért igazi szervezkedésnek minősíthető megmozdulásról, lázadásról, az anyaországihoz hasonló forradalmi cselekvésekről, fellépésekről Kárpátalján nem beszélhetünk.

Az 1956-os szabadságharc idején, illetve néhány hónappal később, Kárpátalján kisebb-nagyobb csoportosulások, röplapterjesztő középiskolások, fiatalok fejezték ki szolidaritásukat a magyarországi forradalmárokkal. A helyi lakosságnak ez a fajta szolidaritása volt a forradalomra való kárpátaljai reagálások meghatározó jellemzője.

Letartóztatásukat követően a „politizáló” csoportok tagjai ellen a fő vád az „ellenforradalmiság”, „rendszerellenesség”, „fegyverrejtegetés”

, amiért több év börtönbüntetés járt. Így a kárpátaljai „politizáló, röplapterjesztő csoportok” tagjai megjárták a szigorú szovjet börtönöket, ha pedig kiskorúak voltak, akkor a gyermekjavító intézeteket.

Az írásunk tárgyát képező nagyszőlősi „szovjetellenes politizáló csoport” középiskolásokból állt. A forradalom napjaiban először kézzel írott, majd faklisékkel és gumibetűkkel nyomtatott röplapokat, plakátokat készítettek, illetve terjesztettek, titkos összejöveteleket szerveztek. Röplapjaikban a magyar összetartozást, a magyar egységet hangoztatták, és azt, hogy a szovjet hadseregnek nincs helye Magyarországon. A csoport azzal lepleződött le, hogy tagjai az első plakátokat a helyi magyar iskolában ragasztották ki, így a KGB hamar lokalizálni tudta őket. A csoport tagjai mind a nagyszőlősi magyar iskola tanulói voltak: a 18 éves Dudás István, a tizedikes tanuló Varga János, Illés József, Kovács Zoltán és a kilencedikes Milován Sándor. Milován 1941-ben Nagyszőlősön született. Édesapja Milován József kereskedő volt, aki a háború alatt hadifogságba került és Szibériából már nem tért vissza, édesanyja Tóthszegi Jolán könyvelő.

A csoportot 1957. június 27-én tartóztatták le, – a hatóságok megvárták, amíg a diákok leérettségiznek és befejezik az iskolai évet. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

Letartóztatásukat követően a kihallgatás két hónapja alatt az ungvári KGB-börtönben voltak. Ez idő alatt egyenként többször, hosszabb-rövidebb ideig tartó kihallgatáson vettek részt. A kihallgatás orosz nyelven zajlott, tolmácsot nem kaptak. (Lásd a 2., 3., 4. számú dokumentumokat!)

Mindemellett a szovjet állambiztonság az ismerősöket, iskolatársakat is kihallgatta az üggyel kapcsolatban. (Lásd az 5. számú dokumentumot!)

Két hónap után állították őket bíróság elé; államellenes szervezkedéssel, szovjetellenességgel és tiltott fegyverviseléssel (egy díszkard és egy használhatatlan forgópisztoly birtoklása) vádolták meg őket. (Lásd az 6. számú dokumentumot!)

A orosz nyelven zajló tárgyalás két napig tartott. Illés József hat, Varga János öt, Milován Sándor négy, Kovács Zoltán négy, míg Dudás István három évet kapott. Ügyvédeik nem szándékoztak megvédeni őket.

Az ítélethirdetést követően, 1957 decemberében elindították őket „gyetszkájá trudovájá kolonyijá”-ba, azaz nevelő-javító intézetekbe, mivel mindannyian kiskorúak voltak. Ilyen intézet nem volt külön politikai foglyoknak, így a köztörvényesek közé kerültek. Milován Sándor a rovnói megyéhez tartozó dubnói kolóniába került, ahol kb. 400 ember volt. A szovjet börtönrendszerben nemcsak a börtönőrök voltak rangban, hanem a börtönviselt emberek is. Ők azonban nem vörös csillagot viseltek, hanem fehér csontcsillagot. Milovánnak a kijevi fiúk segítségével, akik gyorsan bekerültek a rangrendszerbe, kitaláltak egy rangot: a

-t, mivel rengeteget olvasott. A kolónia szabadabb légkörű volt, mint az ungvári börtön. Esténként iskolába járt, sikerült befejeznie a 10. osztályt, napközben pedig dolgoztatták. Először egy-két hétig esztergályos volt, majd egy szabóműhelybe került, ahol betanították.

Másfél év után, 1959-ben szabadult. 1962-ben szerzett diplomát a Munkácsi Kereskedelmi Technikumban, ezt követően több kereskedelmi cégnél dolgozott. 1991-ben hivatalosan is megtörtént a rehabilitációja, az ügyészség semmisnek nyilvánította az 1957-es ítéletét. A későbbiekben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke volt, jelenleg tiszteletbeli elnöke. 1992. március 12-én a szövetség III. Közgyűlésén a Magyar Köztársaság megbízott ungvári főkonzulja átnyújtotta számára az 1956-os emlékérmet Göncz Árpád köztársasági elnök nevében. „Kárpátaljai lakos első ízben részesül ilyen megtisztelésben” – írta 1992. március 12-i számában a Kárpát Igaz Szó című

.

Forrásválogatásom célja Milován Sándor sorsának és életútja egy szakaszának bemutatása az Ukrajna Állambiztonsági Hivatala Levéltárában őrzött KGB-dokumentumok alapján. Munkám során arra törekedtem, hogy a kiválasztott források segítségével minél árnyaltabban és sokoldalúbban közelítsem meg a témát.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 19.

1944

Felkelés tör ki a német megszállók ellen Párizsban

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők