Milován Sándor és a nagyszőlősi „szovjetellenes politizáló csoport”

1956 történetének része, hogy a kárpátaljai magyarság jelentős része együttérzett a magyarországi forradalmárokkal. Az 1956-os forradalom és szabadságharc az ott élő magyarok számára is a kommunista diktatúrával való szembenállás, a szabadság eszmeisége mellett való kiállás jelképe volt. A forradalomról nyilvánosan azonban nem sokan mertek beszélni, mivel az bűncselekménynek számított. Az emberek féltek a megtorlásoktól – hiszen az 1944-es elhurcolások, a „málenkij robot” emléke még mindenkiben elevenen élt –, ezért igazi szervezkedésnek minősíthető megmozdulásról, lázadásról, az anyaországihoz hasonló forradalmi cselekvésekről, fellépésekről Kárpátalján nem beszélhetünk.

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Bevezető

A második világháború után a határok lezárása, az utazások korlátozása, az utazáshoz szükséges dokumentumok beszerzésének nehézségei miatt a Szovjetunióban rekedt magyar nemzetrész kapcsolata szinte teljesen megszakadt az anyaországgal és a többi elcsatolt régióval. A postai kapcsolatokat szigorúan ellenőrizték, és a rokonok is csak ritkán találkozhattak, mivel a hatóságok megszabták a látogatások gyakoriságát, időtartamát.

A helyi magyarság főként a Kossuth Rádiót vagy a Szabad Európa Rádiót hallgatta, persze azt sem „engedéllyel”. A hazai és külföldi eseményekről a lakosság általában csak a szovjet sajtó alapján tájékozódhatott, amely viszont a Szovjet Kommunista Párt szócsöve

.

Az 1956-os forradalom idején a magyarországi eseményekről szóló riportok – amelyek a szovjet központi és a kárpátaljai helyi sajtóban megjelentek vagy a rádióban elhangzottak – a figyelmet főképpen a magyar kommunisták kivégzésének, a szovjet katonák meggyilkolásának, a párt- és állami intézmények elfoglalásának eseményeire terelték. A forradalom leverését követően pedig a Kárpátalján megjelenő lapok ünnepelték az „ellenforradalom feletti győzelmet”, elítélték a résztvevőket (a horthystákat”, „fasisztákat”, „kapitalistákat” stb.), valamint beszámoltak arról az anyagi segítségről, amelyet a szovjetek a magyar népnek nyújtottak ahhoz, hogy mielőbb helyre álljon a „rend”

Az 1956-os forradalom kárpátaljai kutatása a rendszerváltást követően indulhatott meg. Ukrajnában, és ezen belül Kárpátalján azonban még mindig csak a tényfeltárás szakaszában járnak a történészek, ugyanis a szovjet levéltári dokumentumok jelentős része továbbra is titkosítva van. A kárpátaljai események forrásai két levéltárban találhatóak: a Kárpátaljai Területi Állami Levéltárban, valamint Ukrajna Állambiztonsági Hivatala Ungvári Archívumában. Az állami levéltárban csak a jelentéktelenebbnek számító bűnökkel megvádolt személyek anyagait őrzik, például olyanokét, akik a magyar himnuszt énekelték a városközpontban, vagy megbeszélték a forradalmi eseményeket. A KGB levéltárában a súlyosabb megítélés alá esett ügyek iratai találhatóak.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a kárpátaljai magyarság jelentős része együttérzett a magyarországi forradalmárokkal. „A magyarországi események kibontakozásának idején, a Beregszászi, Nagyszőlősi és Rahói járásokban, valamint Ungvár városában, vagyis ott, ahol magyarok élnek, szovjetellenes események zajlottak le […]. Találtak olyan szórólapokat, melyek a szovjet pártmunkásokat fenyegették, ezenkívül találtak még fenyegető leveleket, melyek üdvözlik a »Szabad Magyarországot«. Megpróbálták megzavarni az Októberi Ünnepségek rendben történő lezajlását [popup title="is […]" format="Default click" activate="click" close text="Kárpátaljai Területi Állami Levéltár Ungvári Részlege. Fond 1. Opisz 1. No. 2816. "] olvasható az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága 1956. november 14-én kelt jegyzőkönyvében.

Több kárpátaljai lakos megpróbált átszökni a határon, hogy segítsen a forradalmároknak, aminek az eredménye szigorú büntetés lett. A forradalom idején kényszerből, kemény ráhatással számos kárpátaljai magyar az anyaországban tolmácsként, sofőrként, orvosként, katonaként volt jelen.

Az anyaországban zajló történések hatására Kárpátalja kizsákmányolt, elnyomott, sanyargatott magyar lakossága is bizakodóvá vált: azt remélték, hogy elkezdődött a diktatúra összeomlása, az önkényuralom megszüntetése. Köztudott azonban az is, hogy az embereket a félelem uralta. A magyar forradalomról nyilvánosan nem sokan mertek beszélni, mivel az bűncselekménynek számított. Szinte mindenki félt a megtorlásoktól – hiszen az 1944-es elhurcolások, a „málenkij robot” emléke még elevenen élt –, ezért igazi szervezkedésnek minősíthető megmozdulásról, lázadásról, az anyaországihoz hasonló forradalmi cselekvésekről, fellépésekről Kárpátalján nem beszélhetünk.

Az 1956-os szabadságharc idején, illetve néhány hónappal később, Kárpátalján kisebb-nagyobb csoportosulások, röplapterjesztő középiskolások, fiatalok fejezték ki szolidaritásukat a magyarországi forradalmárokkal. A helyi lakosságnak ez a fajta szolidaritása volt a forradalomra való kárpátaljai reagálások meghatározó jellemzője.

Letartóztatásukat követően a „politizáló” csoportok tagjai ellen a fő vád az „ellenforradalmiság”, „rendszerellenesség”, „fegyverrejtegetés”

, amiért több év börtönbüntetés járt. Így a kárpátaljai „politizáló, röplapterjesztő csoportok” tagjai megjárták a szigorú szovjet börtönöket, ha pedig kiskorúak voltak, akkor a gyermekjavító intézeteket.

Az írásunk tárgyát képező nagyszőlősi „szovjetellenes politizáló csoport” középiskolásokból állt. A forradalom napjaiban először kézzel írott, majd faklisékkel és gumibetűkkel nyomtatott röplapokat, plakátokat készítettek, illetve terjesztettek, titkos összejöveteleket szerveztek. Röplapjaikban a magyar összetartozást, a magyar egységet hangoztatták, és azt, hogy a szovjet hadseregnek nincs helye Magyarországon. A csoport azzal lepleződött le, hogy tagjai az első plakátokat a helyi magyar iskolában ragasztották ki, így a KGB hamar lokalizálni tudta őket. A csoport tagjai mind a nagyszőlősi magyar iskola tanulói voltak: a 18 éves Dudás István, a tizedikes tanuló Varga János, Illés József, Kovács Zoltán és a kilencedikes Milován Sándor. Milován 1941-ben Nagyszőlősön született. Édesapja Milován József kereskedő volt, aki a háború alatt hadifogságba került és Szibériából már nem tért vissza, édesanyja Tóthszegi Jolán könyvelő.

A csoportot 1957. június 27-én tartóztatták le, – a hatóságok megvárták, amíg a diákok leérettségiznek és befejezik az iskolai évet. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

Letartóztatásukat követően a kihallgatás két hónapja alatt az ungvári KGB-börtönben voltak. Ez idő alatt egyenként többször, hosszabb-rövidebb ideig tartó kihallgatáson vettek részt. A kihallgatás orosz nyelven zajlott, tolmácsot nem kaptak. (Lásd a 2., 3., 4. számú dokumentumokat!)

Mindemellett a szovjet állambiztonság az ismerősöket, iskolatársakat is kihallgatta az üggyel kapcsolatban. (Lásd az 5. számú dokumentumot!)

Két hónap után állították őket bíróság elé; államellenes szervezkedéssel, szovjetellenességgel és tiltott fegyverviseléssel (egy díszkard és egy használhatatlan forgópisztoly birtoklása) vádolták meg őket. (Lásd az 6. számú dokumentumot!)

A orosz nyelven zajló tárgyalás két napig tartott. Illés József hat, Varga János öt, Milován Sándor négy, Kovács Zoltán négy, míg Dudás István három évet kapott. Ügyvédeik nem szándékoztak megvédeni őket.

Az ítélethirdetést követően, 1957 decemberében elindították őket „gyetszkájá trudovájá kolonyijá”-ba, azaz nevelő-javító intézetekbe, mivel mindannyian kiskorúak voltak. Ilyen intézet nem volt külön politikai foglyoknak, így a köztörvényesek közé kerültek. Milován Sándor a rovnói megyéhez tartozó dubnói kolóniába került, ahol kb. 400 ember volt. A szovjet börtönrendszerben nemcsak a börtönőrök voltak rangban, hanem a börtönviselt emberek is. Ők azonban nem vörös csillagot viseltek, hanem fehér csontcsillagot. Milovánnak a kijevi fiúk segítségével, akik gyorsan bekerültek a rangrendszerbe, kitaláltak egy rangot: a

-t, mivel rengeteget olvasott. A kolónia szabadabb légkörű volt, mint az ungvári börtön. Esténként iskolába járt, sikerült befejeznie a 10. osztályt, napközben pedig dolgoztatták. Először egy-két hétig esztergályos volt, majd egy szabóműhelybe került, ahol betanították.

Másfél év után, 1959-ben szabadult. 1962-ben szerzett diplomát a Munkácsi Kereskedelmi Technikumban, ezt követően több kereskedelmi cégnél dolgozott. 1991-ben hivatalosan is megtörtént a rehabilitációja, az ügyészség semmisnek nyilvánította az 1957-es ítéletét. A későbbiekben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke volt, jelenleg tiszteletbeli elnöke. 1992. március 12-én a szövetség III. Közgyűlésén a Magyar Köztársaság megbízott ungvári főkonzulja átnyújtotta számára az 1956-os emlékérmet Göncz Árpád köztársasági elnök nevében. „Kárpátaljai lakos első ízben részesül ilyen megtisztelésben” – írta 1992. március 12-i számában a Kárpát Igaz Szó című

.

Forrásválogatásom célja Milován Sándor sorsának és életútja egy szakaszának bemutatása az Ukrajna Állambiztonsági Hivatala Levéltárában őrzött KGB-dokumentumok alapján. Munkám során arra törekedtem, hogy a kiválasztott források segítségével minél árnyaltabban és sokoldalúbban közelítsem meg a témát.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 21.

1980

Iraki csapatok benyomulnak Iránba, ezzel megkezdődik a két ország közötti háború.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők