A királydráma utolsó felvonása

Tihanytól Madeiráig

IV. Károly visszatérési kísérletei - az azokat kísérő káosz, zűrzavar és sikertelenség ellenére is - a 20. század legizgalmasabb fejezetei közé tartoznak. 1921-ben szabályos hatalmi harc zajlott le Magyarországon, amelynek során a felek nem azonos feltételekkel és eltérő eszközökkel küzdöttek céljaik eléréséért. Ennek a párviadalnak - a szakirodalomban is általában csupán néhány mondatban elintézett - epilógusát levéltári dokumentumok segítségével mutatjuk be.

Bevezető

 A húsvéti királylátogatás után az ekkor még jelentős befolyású királypártiak (legalábbis a kérdést elodázni nem akaró karlisták) részéről

." A pragmatikus Bethlen István kormánya ugyanakkor - elvileg elismerve a vis major által távoltartott uralkodó legitim jogait, de elvetve minden radikális megoldást - a királykérdés megoldásának elhalasztásán, illetve diplomáciai lépésekkel és hatalmi eszközökkel Károly törekvéseinek elbuktatásán fáradozott. Az fonalát ott vesszük fel, amikor már minden eldőlt, a visszatérési kísérlet elbukott - Tihanyban.

Leopold Antal kanonok, Csernoch János prímás, esztergomi érsek bizalmasa így számolt be a helyszínről:

." Nagy Pál m. kir. gyalogsági tábornok, aki a második visszatérési kísérlet hírére tért vissza a nyugállományból a tényleges katonai szolgálatba, és Budaörsnél a kormányhű csapatokat irányította, alaposan megszervezte a király és kíséretének vasúti szállítását és tihanyi védelmét. Lojalitásának az lett a jutalma, hogy 1922-től ő lett a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoka. (Lásd az 1. számú forrást!)

Persze, a kormány mindent el is követett, hogy a történteket a számára megfelelő mederbe terelje. Bánffy Miklós külügyminiszter már 1921. október 22-én beavatta az eseményekbe a nagyhatalmak budapesti képviselőit, és Sir Thomas Beaumont Hohler brit főmegbízott szerint megkérte őket, hogy újítsák meg tavaszi tiltakozó jegyzéküket „bármely Habsburg visszatérése ellen," és Horthy Miklós kormányzó is az antanthatalmak erélyes fellépését sürgette, hogy ne neki kelljen letartóztatni és lemondásra kényszeríteni az

.

Bethlen már 1921. október 22-én a következő táviratot intézte valamennyi főispánhoz:

." Nem véletlen ezek után, hogy a miniszterelnök 1921. november végén elégedetten mondhatott köszönetet Kozma Miklósnak, a Magyar Távirati Iroda vezetőjének, hiszen a szervezet budapesti központja és vidéki fiókjai is „kifogástalanul működtek", sőt „lelkes buzgalommal végezték feladatukat," amelynek eredményeként az ."

A cenzúra mellett a kormánypárti propagandagépezet folyamatosan gyártotta a másik fél harcmodorát bemocskoló és tisztességtelenségét igazoló

. Ezeken kívül megvizsgálták a különböző minisztériumok tisztikarának a visszatérési kísérlet napjaiban tanúsított magatartását is. Walko Lajos, a pénzügyminisztérium adminisztratív vezetője Bethlen 1921. október 26-i átiratára válaszul azt közölte a kormányfővel, hogy a munkatársak magatartása „kifogástalan volt," és „semmi olyan jelenséget nem észlelt, amelynél fogva" külön vizsgálat indítása szükségessé vált .

A kormány kezdettől fogva - már a Törökbálint közelében lezajlott fegyverszüneti tárgyalásokon, aztán később Tihanyban is - azt akarta elérni, hogy Károly önként mondjon le a trónjáról. Ezért aztán kész nyilatkozattervezetekkel bombázta az uralkodót (arra is ügyeltek, hogy nem csupán a trónról, hanem az uralkodói jogairól való lemondást is tartalmazza a dokumentum, hogy elkerülhető legyen az eckartsaui

hasonló jogi hercehurca, ugyanakkor a lemondás csak a király személyére vonatkozott volna). A király azonban nem állt kötélnek, sőt fogadni sem volt hajlandó a meggyőződése szerint forradalmi ellenállást gyakorló kormány által tárgyalni küldött Kánya Kálmánt és Csáky Imre grófot (egy későbbi és egy korábbi külügyminisztert), csak közvetítők útján értesült Budapest szándékairól, és az esztergomi érseknek adta át a külföldi nyomás miatt részéről eleve törvénytelennek tartott detronizálás elleni írásos tiltakozását is, amelyben kifejezetten fenntartotta az apostoli királyt megillető .(Lásd a 2/a-b. számú forrást!)

A kormányfő álláspontjáról egyértelműen meggyőződhetett az uralkodó. Bethlen 1921. október 29-én a Károlynak küldött előterjesztésében a

", illetve a nyugati hatalmak és a kisantant „több mint tízszeres túlerejére", a fegyveres ellenállás kilátástalanságára és a nemzetet és a dinasztiát fenyegető végveszélyre hivatkozva választás elé állította királyát: vagy a detronizációt fogadja el, vagy önként mond le a trónról, egyéb megoldás nem . A trónfosztás mellett az az érv szól, vélekedett a miniszterelnök, hogy a király hozzájárulása nélkül közjogilag érvénytelen maradna, azaz kedvezőbb külpolitikai keretfeltételek esetén a törvényes rend helyreállítását nem akadályozná. „Beható mérlegelés után" azonban mégis az önkéntes lemondást javasolja, mert az csak Károly személyére vonatkozna, és a „trónöröklési rendre befolyással nem bír". Ráadásul a koronás királynak a nemzet érdekében hozott áldozata " A detronizáció - ahogy az 1919-ben Ausztriában is történt - forradalmi aktusként, illetve a külső kényszer miatt amúgy is elfogadhatatlan a legitimisták számára, és a miniszterelnök a feszült belpolitikai helyzet további élezésében sem volt érdekelt.

Az uralkodó tanácsadói, főleg a mellette végig kitartó Gratz Gusztáv, azt tanácsolták a királynak, hogy az adott helyzetben nehéz lesz elkerülni a lemondást, de ezzel párhuzamosan el kell ismertetni a magyar kormánnyal a trónörökös, Ottó főherceg trónigényét. A kormány tárgyalói már október 27-én tájékoztatták Budapestet, hogy az önkéntes lemondás csak azzal a feltétellel jöhetne szóba, ha Károly „a kormányzó és a kormány részéről szigorúan titkos jellegű biztosítékot kapna az iránt, hogy a lemondás után a magyar kormány a dinasztia érdekeinek megóvását fogja továbbra is szem előtt tartani. Vonatkozik ez elsősorban Ottó trónörökösnek annak idején való trónra juttatására."

"

Minden bizonnyal ezután juttatták el az uralkodóhoz azt az előre elkészített iratot, amelyről ismét csupán a király aláírása és a dátum hiányzott - ugyanakkor Horthy és Bethlen aláírásával igazolták, hogy tudomásul veszik az abban foglaltakat. Eszerint az uralkodó eleve semmisnek tekinti a lemondását magában foglaló okiratot és az csak akkor fog jogérvényessé válni, amikor a „pragmatica sanctio értelmében trónutódlásra hivatott fiát" a magyar koronával megkoronázzák. A titkos okiratot megőrzésre a Szentszéknek fogják átadni - ahogy ez Károly ausztriai detronizációjakor is történt nevezetes feldkirchi manifesztumával. Károly ezt sem fogadta el, hiszen ez az okirat,

." (Lásd a 3/a-b. számú forrást!)

A magyar kormány folyamatos kapcsolatban állt a nagyhatalmakkal, és el is érte, hogy kijelöljék Károly végleges száműzetési helyét, a portugálok által felajánlott Madeira szigetét. Mivel azonban Károly nem volt hajlandó szóba állni magyar politikai tényezőkkel és önkéntesen leköszönni a trónról, ezért a Bethlen-kormány maga nyújtotta be a megfelelő törvényjavaslatot.

Miközben a kisantant államainak kardcsörtető politikája gondoskodott a sajtó szenzációéhségének csillapításáról és a saját, tisztességgel megdolgozott közvéleményük harckészültségben tartásáról, minden, tulajdonképpen már egy hete nem létező veszély elmúlt: Károly és Zita elhagyták Tihanyt és Baján a Glowworm cirkáló, majd a romániai Sulina kikötőjében horgonyzó Cardiff angol hadihajó fedélzetére léptek.

A Nemzetgyűlés rövid vita után november 6-án megszavazta a „IV. Károly Őfelsége uralkodói jogainak és a Habsburg ház trónörökösödésének megszűnéséről" szóló törvényjavaslatot. A törvény szövege tulajdonképpen nem zárja ki, hogy a Habsburg-leszármazott a későbbiekben a magyar trónra lépjen, csupán az automatikus trónöröklési jogukat szüntette meg. Voltak is kísérletek - mind nemzetgyűlési képviselők, mind a nagyhatalmak részéről - a precízebb, expressis verbis megfogalmazás érdekében, de végül maradt az eredeti törvényszöveg. Az 1921:XLVII. tc. „egy rendbeli példányának átvételéről és szabályszerű elhelyeztetéséről" Csánki Dezső, helyettes államtitkár, országos levéltári főigazgató elismervénye

. (Lásd a 4. számú forrást!)

Már a fegyverszüneti tárgyalásokon nyilvánvalóvá tették a kormány képviselői, hogy a katonák amnesztiát kapnak, ugyanakkor a visszatérési kísérletben részt vett tiszteket katonai, a politikusokat polgári bíróság elé állítják. Eszterházy Ferenc tatai kastélyában közölték is Gratz Gusztávval, Rakovszky Istvánnal és Andrássy Gyulával - a mentelmi joggal nem törődve, lázadás vádjával - letartóztatásukat. A király ragaszkodott ahhoz, hogy a három politikus vele maradjon, így végül - immár fogolyként - követhették őt

. Andrássy és Rakovszky nem sokkal később az esztergomi érsek különvonatán Budapestre . Bethlen 1921. november 24-én látogatást tett a kereszténypártban, amelynek vezetője a bírói eljárás nélkül, a kormánytól függő ügyészségi eljárással börtönben tartott Andrássy Gyula volt. A feljegyzések szerint a barátságos hangulatú beszélgetés során Bethlen kijelentette, hogy „a kormány szívesen szabadon engedné Andrássyékat, de attól tart, hogy ez a cselekedete szembetalálkoznék a nép hangulatával, mert azt mondanák, hogy a kormány kedvezésben részesíti a grófokat." Ezzel a mondatával azonban azt is elárulta a kormányfő, hogy Andrássy valójában a kormány foglya, hiszen az ő akaratuktól függ, hogy kiengedik, vagy továbbra is fogva .

1921. november 22-én készült a nemzetgyűlés mentelmi bizottságának jelentése, amely 9:8-as szavazati aránnyal tudomásul vette a kormány intézkedéseit és javasolta a mentelmi jog felfüggesztését. December 7-én vette kezdetét a nemzetgyűlésben a letartóztatott legitimista képviselők mentelmi jogának tárgyalása. A december 17-én, jelentős többséggel megszületett határozatig lefolytatott vita

" Két nappal később a vádirat is elkészült.

A letartóztatott legitimista vezetőket 1921. december végéig tartották fogva. Elsőként közülük Andrássy Gyula hagyhatta el december 21-én este a Fő utcai

. A perbe fogottak - Andrássyn, Rakovszkyn és Gratzon kívül többek között gróf Sigray Antal, Boroviczény Aladár és Beniczky Ödön - átlagosan tízheti vizsgálati fogság után, óvadék letételével szabadultak. Mindenesetre így senki sem zavarhatta meg sem a detronizációs törvény elfogadását (azon eleve nem vettek részt a legitimista képviselők), sem az átalakított Bethlen-kormány bemutatását (december elején került például a belügyminiszteri székbe Klebelsberg Kuno). 1922. január közepéig tartott ez a kegyelmi állapot a kormány számára, akkor Andrássy nagy beszédben támadta Bethlent és ismertette a legitimisták törekvéseit.

Milotay István újságíró, nemzetgyűlési képviselő leírásából ismerjük Bethlen és Horthy perrel kapcsolatos álláspontját. „Rövid úton" elbánni mégsem lehetett a legitimista vezetőkkel, de bíróság elé állításukat sem merték megkockáztatni. Ez ugyanis „nagyon kétélű kísérlet lett volna." Nem kívánt részletek kerülhettek volna a nyilvánosság tudomására a kormányzó, illetve egyes politikusok és katonák viselkedéséről. Végül „csöndben, mintha semmi sem történt volna, szabadon eresztették "

. A kormányzó, aki a hatalom átadását „"  fedezékébe bújva tagadta meg, miközben korábban számos kalandor vállalkozást (így a bajor szélsőjobboldali körökkel ápolt kapcsolatokat és a nyugat-magyarországi kérdés kedvezőtlen lezárását elodázó fegyveres felkelést) lelkesen támogatott, csak 1924. július 21-én rendelte el a perük . Erről pusztán egy bejegyzés tanúskodik az Igazságügyminisztériumi Levéltár fennmaradt . Vázsonyi Vilmos, Gratz Gusztáv védője elégedetten nyilatkozott, hiszen szerinte " (Lásd az 5. számú forrást!)

Felmérték a különböző minisztériumoknál a király „két ízben való itt tartózkodásával kapcsolatosan felmerült" költségeket

. Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszter azt javasolta a miniszterelnöknek, hogy a magyar királyi kormány fejezze ki köszönetét a magyar bencés rend vezetőségének, amiért Pannonhalma „az október végi súlyos események között minden elismerést kiérdemlő készséggel állott" a kormány . A fennmaradt iratok között nincs nyoma annak, hogy megtörtént-e a hivatalos köszönetnyilvánítás. Ugyanakkor a felmerült kiadásokkal kapcsolatos kérdésre Bárdos Remig pannonhalmi főapát röviden válaszolt: ."

Érdekes adalék, hogy Somssich József vatikáni követ levélben számolt be az október-novemberi magyarországi események római visszhangjáról. Eszerint XV. Benedek sajnálkozott Károly király „időszerűtlen kísérlete" miatt. A pápa két kiutat látott, vagy Horthy királlyá választását, vagy egy román-magyar perszonáluniót. Számára egyik sem volt „szimpatikus," de az utóbbinak adná az elsőbbséget, mert szerinte „lehetetlen, hogy protestáns fő viselje Szent István koronáját, ezen par excellence katolikus szimbólumot." Somssich ugyanakkor azzal védte meg a magyar kormány által alkalmazott eszközöket, melyek „a magyar lovagias érzés szempontjából a legfájdalmasabbak és legellenszenvesebbek voltak," hogy az intézkedéseket

"

A királyi család ellátásának költségéről hosszabb vita kezdődött a szövetséges kormányok és az öt érintett utódállam között. Mielőtt a kérdés megnyugtatóan rendeződött volna, Károly 1922. április elsején, 35 évesen elhunyt. A belügyminiszter valamennyi főispánnak szóló táviratban rendelkezett

." Sopron vármegye törvényhatósági bizottságának részvétnyilatkozata IV. Károlyt a Szent Korona „egységének és épségének szimbólumaként" méltatta, aki "

A király halála új helyzetet eredményezett. A kormányerők és főleg a kormányzó „detronizációs lelkiismerete felszabadult," a folyamatosan puccsot kiáltók sem számolhattak be többé naponta újabb Habsburg ármányról. 1922. április 2-án a különböző legitimista frakciók vezetői értekezletet tartottak Andrássy lakásán, ahol megállapították, hogy Károly halála folytán

." Kinyilvánították azt is, hogy a kiskorú király jogait és érdekeit a királyné hivatott képviselni. Utóbbi ünnepélyes nyilatkozatban fiát a pragmatica sanctio értelmében királyként köszöntötte, a saját pecsétjével hitelesített alábbi dokumentumot 1922. április végén ennek megfelelően „II. Ottó uralkodásának Első évében" jegyezte. (Lásd a 6. számú forrást!)

A legitimisták úgy gondolták, hogy egy sikeres magyarországi restauráció segítségével nem csupán a korábbi osztrák-magyar, illetve magyar-osztrák perszonálunió állítható vissza, de Trianon béklyóitól is meg lehet szabadulni. Szociális népkirályságuk megoldást kínál a társadalmi-gazdasági krízisre, növeli a Duna-menti népek megbékélésének esélyét, és a germán és a szláv óriás időben történő megállításával Európa békéjéhez is hozzájárulhat.

" - fogalmazott Apponyi Albert, a legitimisták ikonikus vezéralakja.

Kétségtelenül ambiciózus programjuk megvalósításához igyekeztek

" " Úgy tűnik, ezzel az „unortodox" külpolitikai felfogással nagyobb cselekvési szabadságot biztosítottak maguknak, ugyanakkor mérsékelt vezetőik - bármennyire is becsületbeli ügynek tekintették a dinasztia melletti kiállást - egyetértettek Bethlen miniszterelnökkel abban, hogy a királykérdés rendezését a „hétköznapi feladatok" elvégzése után, a "kell halasztani.

Tevékenységük azonban egy régi birodalmi jelszót látszott igazolni:

" Azaz számtalan tárgyalás, egyeztetés és a részletkérdésekről folytatott vita eredménye a döntés- és cselekvésképtelenség lett, csak " a különböző ügyeken, ahogy ezt Károly az emigrációban önkritikusan elismerte. Néhány tényt mindemellett érdemes hangsúlyozni.

Egyrészt a legitimisták olyan időszakban tettek kísérletet a király visszahozatalára - írja visszaemlékezéseiben Gratz Gusztáv -,

"

Hozzátehetjük, mindehhez, hogy Károly király Trianon betűjével nem ütközve (a békeszerződés nem tiltotta a Habsburgok trónra ültetését), az antant tudtával (nem akadályozta a visszatérést) és - a magyar kormánnyal folytatott titkos tárgyalások megfeneklése után - Aristide Briand jóindulatú semlegességi ígéretének vagy

" birtokában, ráadásul egy még félkész állapotban lévő, ekkor még olasz védőernyő alatt formálódó kisantant árnyékában érkezett Magyarországra.

Andrássy 1922. január 4-én, a kereszténypárt értekezletén mondott beszédében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ha azok, akik a királyi hatalom átvétele ellen ágáltak, „a magyar nemzettel egységesen álltak volna a király mögött, akkor a nagy- és kisantant hiába iparkodott volna nyomást gyakorolni a magyar nemzetre."

" A legitimisták szerint csak egy „gyűszűnyi merészségre" lett volna szükség, de abban is bíztak, hogy " Nem lett.

Egyébiránt a legitimista álláspont szerint a kormány helyezkedett a fegyveres ellenállás talajára törvényes urával szemben, és a szakirodalomban elterjedt megnevezés ellenére

" - fogalmazott a nemzetgyűlésben ismertetett vallomásában Gratz Gusztáv.

Összességében a legitimizmus jóval több volt, mint

".Nem véletlen, hogy Hitler a bécsi Heldenplatzon elmondott, sokat emlegetett, de csupán hézagosan idézett beszédének elején a legitimisták függetlenségi, a nagynémet egység útjában álló programját támadta. A " elvi politikájuk talán " tűnhet, mégis a „hitek, a remények, a jog és a becsület" legitimista politikája a két világháború közötti korszakban egyfajta - bár a valóság és fikció határán mozgó - alternatívát képviselt és az országnak "

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt november 19.

1905

Megnyitották a hívők előtt a budapesti Szent István-templomot, a későbbi Bazilikát (a zárókő ünnepélyes elhelyezésére december 8-án került...Tovább

1912

Az I. Balkán háborúban a szerb csapatok döntő vereséget mérnek a török csapatokra.

1917

Befejeződik a Caporettói áttörés, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai áttörik az olasz frontvonalat és megindulnak...Tovább

1919

A svájci parlament megszavazta a Népszövetséghez való csatlakozást.

1919

Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa, elutasítja a Párizs környéki békeszerződések szövegét.

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők