A Weiss Manfréd konszerntől a Rákosi Mátyás Művekig: egy családi vagyon végnapjai

„Az SS erők hatalmába került Weiss Manfréd családtagok […] kénytelenek voltak az ellenük, illetve hozzátartozóik ellen alkalmazott, személyes szabadságukat és életüket közvetlenül veszélyeztető jogellenes fenyegetés hatása alatt, a Weiss Manfréd vállalatokat és minden egyéb ingó- és ingatlan vagyonukat az SS erők egy gazdasági csoportjának […] 25 évre kezelésbe átad. […]” Ennek ellenében az SS erők említett gazdasági csoportja ígéretet tett arra, hogy a Weiss Manfréd család tagjait semleges külföldre szállítja.”

Bevezetés 

Weiss Manfréd és bátyja 1882-ben egy kis konzervüzemet hozott létre Budapesten. Ekkor talán még maguk sem gondolták, hogy döntésükkel Magyarország talán máig legsikeresebb családi vállalkozását indították útjára. A fiatalabb alapító és tehetséges örökösei ugyanis néhány évtized alatt az apró üzemből hatalmas vállalatbirodalomat varázsoltak. Jó üzleti érzékkel hamar felismerték, hogy a gyors fejlődés titka a hadseregnek való beszállításban rejlik. Az élelmiszer mellett csakhamar rátértek tehát a katonai vonatkozású termékek gyártására is, amelynek eredményeképpen hallatlan ütemű fejlődés vette kezdetét (a gyárvezető szinte job-ban ráérzett mire lesz szüksége egy-két évtized múlva a hadseregnek, mint maguk a tábornokok), melyet csak Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása tudott - véglegesen - megakasztani. A gazdaságban elért sikereik előtt a mindenkori politikai elit is meghajolt: Weiss Manfréd 1916-ban főrendiházi tagsággal, 1918-ban pedig bárói címmel lett "gazdagabb". Utódai és örökösei is méltóknak bizonyultak e címek viselésére: az 1940-es évekre a közel negyvenfősre duzzadt család magáénak tudhatta fél Magyarországot - persze gazdasági-ipari értelemben. A famíliába ugyanis majd' mindegyik jelentősebb üzleti partner (bankárok, gyártulajdonosok) bekerült a családok (Chorin, Mauthner, Kornfeld, stb.) egymás közötti házasságai révén. Az üzleti kapcsolatot rokoni kapcsolatokkal fűzték tehát szorosabbra, amelynek eredménye: konszernvállalat-birodalom, amely az összes jelentős ipari ágazatban igyekezett meghatározó irányító pozíciót szerezni, ezáltal a politikai döntéseket is befolyásolni. Csak egy példa: az 1938-ban meghirdetett nagyszabású magyar fegyverkezési ("győri") program kivitelezhetetlen lett volna a WM vállalatok - amelybe az akkori egyetlen hazai repülőgépgyár is beletartozott - termelési kapacitásának igénybevétele nélkül. Ugyanez áll a II. világháború időszakára is. Ezekben az években a vállalatokon keresztül a család valószínűtlenül jó nyereségeket könyvelhetett el, ám egyúttal ez okozta a vesztüket is. A hadigazdaság minden jelentős ágát birtokló konszern a kormányzat számára (és később a németek számára is) stratégiai fontosságúvá vált, kvázi "nemzeti vállalatként" tekintettek a család vagyonát képező gyárakra. Ez többek között azt jelentette, hogy a vállalatok termelését minden körülmények között fenn kellett tartani, főleg azután, hogy Németország hadiiparában a szövetséges légitámadások érzékeny veszteségeket okoztak. De jelentette azt is, hogy állami akarat rendelje el bizonyos gyáregységek létesítését (pl. 1943-ban a Dunai Repülőgépgyár Rt. felépítését).

Így a Weiss család számára a német megszállással - és a zsidónak minősülő vagyon elkobzását elrendelő határozatokkal - minden megváltozott. A vállalatok családi vezetéséről többé szó sem lehetett. A vállalatok irányításáért megindult a német versenyfutás: mind a Göring Werke, mind a Himmler vezette SS magáénak akarta tudni a mérhetetlen vagyont képviselő iparóriást. Kettejük közül az utóbbi került ki győztesen a rivalizálásból. Ennek eredményeképpen a Waffen-SS és a Weiss család 1944. május 17-én meglehetősen egyoldalú szerződést kötött egymással: a családtagok semleges országokba (Portugália, Svájc) távozhatnak, szabad eltávozásuk fejében azonban minden vagyonukat átadják 25 évre "bizalmi kezelésbe" a Kurt Becher képviselte német gazdasági csoportnak. Hogy miért nem tulajdonba (és miért kellett ehhez egyáltalán jogügylet), arra vonatkozóan több teória is magyarázatul szolgálhat. Egyrészt a megszállásnak - német politikai megfontolásokból - éppen az lett volna a lényege, hogy látszat szerint ne tűnjön annak. Németországnak ugyanis csak Magyarország gazdasági potenciájára és lojalitásának biztosítására volt szüksége és nem pedig egy esetleges ellenállási mozgalom kirobbanására, ezáltal a termelés akadozására. Az ország tehát formailag szuverén maradt, ahol nincs helye egy idegen hatalom szabadrablásának. Másrészt elképzelhető, hogy az SS ezzel az ajánlattal került előnyösebb pozícióba Göringékkel szemben.

A család sikertörténetére (és vagyonára) pontot tevő szerződés-komplexum négy szerződésből (I, II, III, IV), egy pótszerződésből és egy meghatalmazásból állt. Az I. szerződésben a Weiss Manfréd család egy árja tagjától a Kurt Becher által vezetett SS-csoport egy kis vállalatot, a Házértékesítő és Kezelő Rt.-t vásárolt. Ez lett az új holding. A II. szerződésben és a pótszerződésben a szerződést aláíró családtagok átadták a szerződésben felsorolt összes rész-vényeiket az új holdingnak 25 évre "bizalmi kezelésbe". A III. szerződésben a németek köte-lezettséget vállaltak arra, hogy a 25 év letelte után visszaadják az egész vagyont a családnak, ha nem élnek a szerződésben biztosított elővételi jogukkal. A szerződés a vállalatok bruttó forgalma után évi 5 % részesedést biztosított a németeknek a "bizalmi vagyonkezelési tevékenységért". E kikötés rejti a németek tulajdonképpeni célja: az 5% tudniillik olyan magas részesedést jelentett, amit a vállalatok semmiképpen sem tudtak volna elviselni, s így a konszern 25 év alatt szép lassan eladósodott volna a német "vagyonkezelőkkel" szemben. Ez a kikötés tehát burkoltan magában foglalta a vállalatóriás német kézre kerülését. A szerződés IV. része - melyet Kurt Becher sohasem adott ki a kezéből és amely a mai napig sem került elő - tartalmazta a német ellenszolgáltatásokat: lehetővé teszik a családtagok szabad eltávozását, készpénzben fizetnek részükre 600 000 dollárt és 250 000 RM-t. A németek (annak biztosítására, hogy a Weiss-család külföldön sem fog Németország ellen dolgozni) túszként vissza-tartották a család öt tagját. A szerződés megkötésének körülményeiről a korabeli szemtanúk visszaemlékezéseit olvasva kaphatunk közelebbi képet.

A német vezetésűvé vált konszern ezután nagyjából még fél évig termelt lényegesebb zavarok nélkül, sőt még a front átvonulását is - kisebb-nagyobb károsodások árán - sikerült átvészelnie. 1945 elején - tekintettel stratégiai hadászati jelentőségére - a csepeli gyárak szovjet katonai parancsnokság alá kerültek. Az újjáépítést megkönnyítette, hogy Vörös Hadsereg 1945 augusztusában visszaadta a gyárat a magyar államnak.

A konszern-vállalatok - mintegy az államosítás előszeleként - 1946. december 1-jén ke-rültek állami kezelésbe, majd 1947 elején a Szovjetunió váratlanul bejelentette igényét a vállalatok iránt. Indoklásul azzal érveltek, hogy a konszernnek a németekkel szemben a szerződés megkötése napján megrendelés-tartozása mutatható ki, ezért a potsdami egyezmény értelmében a vállalatok hadizsákmánynak minősülnek (a tartozás összege meghaladta a gyárak forgalmi értékét, így a gyárak kvázi-zálogtárgyaknak voltak tekintendők). A magyar fél ezzel szemben arra mutatott rá, hogy mind a megszállás, mind a szerződés kényszer-jellege érvénytelenné teszi magát a szerződést is, tehát az magyar kézből tulajdonképpen sohasem került át német kézbe.

A vállalatok azonban sohasem kerültek egy újabb nagyhatalom birtokába, mivel azokat többszöri átszervezést és az 1948-as államosítást követően 1949. január 1-jén nemzeti válla-lattá nyilvánították. Nem sokkal később, 1950 márciusában "személycsere" is történt a vállalat élén: néhány éven át Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek volt a hivatalos elnevezés.

Az alábbi dokumentumcsokor a Weiss Manfréd vállalatok - és természetesen a család, mint egykori tulajdonos - 1944-1950 közötti, fent vázolt történetének fontosabb állomásait villantja fel.

Ezen a napon történt március 28.

1914

Bohumil Hrabal cseh író (†1997)Tovább

1943

Sergey Rachmaninov orosz zeneszerző, zongoraművész, karmester (*1873)Tovább

1945

A visszavonuló német csapatok felrobbantják a komáromi Duna-hidat.Tovább

1955

Nagy Imre miniszterelnök Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének írt levelében formálisan is kénytelen volt lemondani miniszterelnöki...Tovább

1969

Dwight David Eisenhower tábornok, az Amerikai Egyesült Államok 34. elnöke, hivatalban 1953–1961-ig (*1890)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő