Habsburg Ottó és Kurt von Schuschnigg levélváltása,

1938. február–március

„Mi Ausztriában ma egy hatalmas szomszéd nyomásának vagyunk kitéve, aki létünket akarja megsemmisíteni. Ezért olyan hatalmakat kell keresnünk, amelyek ki tudják egyenlíteni ezt a nyomást. A választás csak a nyugati hatalmakra eshet, amelyek szimpátiával viseltetnek hazánk iránt. Igaz, hogy belső szerkezetük nem felel meg eszményeinknek, de ez a lenni vagy nem lenni kérdésének esetében nem játszhat szerepet. Természetesen a nyugati hatalmakhoz való elkerülhetetlen közeledésnek titokban kell maradnia, ameddig csak módunk van erre.”

Bevezető 

„Alles zu retten, muss alles gewagt werden."
Friedrich Schiller: Fiesco, negyedik felvonás, hatodik jelenet

Kevés politikus volt Európában, aki átkínlódta magát a több mint hétszáz oldalas Mein Kampfon, így tisztában volt vele, hogy a német nemzet szerencsétlenségének és saját ifjúkori sikertelenségének okát a Habsburg-házban látó Adolf Hitler háborúba fogja sodorni Európát, és ennek egyik első lépéseként Ausztria megsemmisítésére tör. Ez utóbbi szándék már a kétkötetes nemzetiszocialista program első (!) oldalán világossá válik. A náci vezető Ausztriának a „nagy német hazába" történő visszatérését egyetlen mondattal

: „az azonos vér közös birodalomba tartozik". A kevesek közé tartozott a huszonöt esztendős Habsburg Ottó, aki nem csupán megvette, de el is olvasta a náci alapvetést, bár Arany János és Petőfi minden bizonnyal kellemesebb lektűrnek bizonyult.

I. (IV.) Károly, a Monarchia utolsó uralkodójának legidősebb fia, akit Ausztria és Magyarország legitimista politikusai a dinasztia száműzése ellenére továbbra is trónörökösnek tartottak, 1938. február 16-ról 17-ére virradó éjjel, a belgiumi Steenokkerzeelben bezárkózott a szobájába, és

fogalmazott. A címzett a feldkirchi Stella Matutina jezsuita gimnázium egykori diákja, az osztrák tradíció és patriotizmus mellett hitet tevő Ostmärkische Sturmscharen (Ostmark Rohamosztagai) katolikus védszövetség vezetője, a monarchia visszaállításáért küzdő különböző királypárti szervezetekben is tagságot vállaló innsbrucki ügyvéd volt: Nem mellesleg a levél írásakor ő volt a náci Harmadik Birodalommal élethalálharcát vívó Ausztria szövetségi kancellárja, honvédelmi minisztere és az osztrák önállóságot hirdető Vaterländische Front (Hazafias Front) vezetője.

Ottó, aki inkognitóban részt vett Hitler egyik berlini nagygyűlésén is, és két alkalommal is visszautasította a Führerrel való találkozás lehetőségét, a nácik hatalomra jutásának napján hagyta el Németországot. A fiatal Habsburg úgy vélte, hogy a monarchia restaurációja nem csupán Közép-Európa megbékítéséhez és a térség gazdasági prosperitásához járulhatna hozzá, de segítségével talán megálljt lehetne parancsolni a nemzetiszocialista hegemón törekvéseknek is. Az osztrák nácik puccskísérlete és Engelbert Dollfuss kancellár meggyilkolása után a bécsi kancellári hivatal új ura, Kurt von Schuschnigg 1935 júliusában törvényt fogadtatott el a „Habsburg-Lotharingiai háznak az ország területéről való kiutasítása hatálytalanításáról és tulajdonának visszaszolgáltatásáról". A Habsburg-mítosz feléledését jelezte, hogy Ausztria hadserege újra a régi osztrák egyenruhákban és a régi rendfokozati jelzésekkel pompázott, az állami címer a császári kétfejű sasos címerre emlékeztetett, ismét divatba jöttek a történelmi indulók, állampolgári ismeretekből és Ausztria történetéből kötelező világnézeti és hazafias nevelést célzó előadásokat és vizsgákat írtak elő a diákoknak, Ferenc József szobrának felállítására állami szintű gyűjtés indult. Az osztrákok egy része a császárságtól nem csupán a régi Ausztria legalább részbeni feltámasztását várta, hanem azt is meggyőződéssel vallotta, hogy a monarchia a gazdasági bajokra is gyógyírt fog jelenteni. Ma már tudjuk, Ottónak még három évtizedet kellett várnia a hazatérésre, és az anyagi igazságszolgáltatás problémáját máig görgeti maga előtt az osztrák állam, amely remek bevételi forrást lát a hajdanvolt birodalom máig fennmaradt tradícióiban és kulisszáiban.

Az egyre erősödő - Ausztria függetlensége mellett tömegdemonstrációkon is hitet tevő osztrák monarchisták reménysége - Habsburg Ottó folyamatos kapcsolatban állt a kancellárral, sőt 1935 szeptemberében a francia elzászi Mulhouse-ban, 1936 nyarán Genfben, végül 1937 januárjában szintén a svájci Einsiedelnben személyesen is találkoztak, de a titkos találkozók egyre feszültebb légkörben zajlottak. A kancellár az udvariassági gesztusnak is tekintett beszélgetéseken a külföld nagyrészt (ugyanakkor Németország és a kisantant államainak határozott) elutasító álláspontja miatt kezdettől óvta a főherceget a túlzott várakozásoktól, a kezdeti bizonyos fokú optimizmusa egyértelműen a restauráció adott pillanatban történő elutasítása felé tendált.

Eközben Németország mindent elkövetett az anschluss nélküli anschluss, Ausztria belső felőrlése érdekében. A húszas évek óta zajló gazdasági behatolás és az illegális osztrák nácik terrorcselekményei árnyékában 1936. július 11-én Schuschnigg a német nyomás enyhítése és az időnyerés céljával egyezményt kötött Hitlerrel a két független német állam együttműködéséről. Majd - miközben Werner von Blomberg birodalmi védelmi miniszter irányításával javában folyt az Ausztria elleni fegyveres intervenció előkészítése - 1938. február 12-én a náci vezető Berchtesgadenban konkretizálta, mit is ért együttműködés alatt: teljes alárendelődést követelt. Bécsi képviselője az a Franz von Papen volt, aki az osztrák sajtó egy részének találó

szerint „cilinderben és fehér kesztyűben folytatta azt, amit a nácik revolverrel és pokolgéppel csináltak".

 


A Habsburgok visszatérése Ausztriába

(Lidové Noviny, 1935. július 18.)
A kép felirata:
„Ó, Istenem, micsoda megtiszteltetés, Őcsászári Fenségek,
fáradjanak beljebb, talán mégiscsak el tudjuk látni Önöket!”

Ottót Schuschnigg Friedrich Wiesner, a hazai legitimisták vezetője útján tájékoztatta a fejleményekről. A főherceg meg volt győződve arról, hogy sem a kormányban, sem bármiféle ellenállási csoportban nincs meg a szükséges bázis, és hogy az aktív monarchisták számáról kissé „kozmetikázott"

kapott. Azzal is tisztában volt, hogy külföldről nehéz megítélni a helyzetet, és már a hazai legitimisták 1938. februári elnökségi ülése is elveszettnek látta Ausztria , ennek ellenére a legkisebb esélyt is meg kívánta ragadni a „jobb németség" otthonául szolgáló osztrák állam, illetve a „katolicizmus utolsó védőbástyájának" megmentése érdekében. Mottója kedvelt vadászmondása volt: „Nicht geschossen ist auch gefehlt!" Azaz: Nem lőni ugyanaz, mint mellélőni. Mire azonban a tettre kész, a nemzeti ellenállást akár kancellárként is vezetni akaró Habsburg levele Schuschnigg kezébe került, már lezajlott egy kormányátalakítás: az új belügyminisztert Arthur Seyß-Inquartnak hívták. Majd újabb hét telt el, mire a kancellár a választ megírta.

Ottó

volt, hogy „először: széles bázisra állítani a kormányt és másodszor: védekezni!" Azaz, egyrészt bevonni az ellenállásba a náciellenes erőket, a szociáldemokratákat, a szakszervezeteket és a kisgazda-paraszti réteget, illetve - a győzelem reménye nélkül, de - a felfegyverzett munkás-, legitimista védelmi osztagokkal és az újjászervezés alatt lévő Heimwehr-szervezetekkel kiegészült katonai erővel védekezni, hogy Ausztriának joga legyen az újjászületésre a háborút követő békekötéskor. Mindezt, ha a helyzet úgy kívánja, az ő vezetésével. Nem császárként, hanem Wilhelm Miklas szövetségi elnök által kinevezett kancellárként. Talán a levelet is neki kellett volna írnia.

Az esetleges, a fegyveres ellenállás felelősségét is vevő új kormány megalakítását Ausztriában senki sem vállalta. Az erről értesülő Ottó, bízva abban, hogy a nagyhatalmak, de legalább a franciák egy fenyegető világháború árnyékában fokozódó megértést tanúsítanak a nyugodt fejlődés zálogaként kezelt restaurációs elképzelések iránt, és abban, hogy a jogfolytonossághoz ragaszkodó angolok semlegessége és a kisantant államainak lecsendesítése is biztosítható, nem maradt tétlen. Valójában egy „öngyilkos akciót" próbált szervezni Ausztria megmentésére, mert - egy későbbi

szerint - afelől kétsége sem volt, hogy lépéséért még abban az évben az életével fizetett volna.

Elfogadhatjuk Schuschnigg véleményét, aki a levélváltást „a forrpontig fokozott feszültség egyértelmű kifejezésének" tartotta, amely „minden nemzetközi jegyzőkönyvnél világosabban"

a bizonytalan jövő miatti kétségbeesést. Mint ismeretes, a kancellár nem fogadta meg „Őfelsége" tanácsait, bár Ottó levele minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy kétségek közt gyötrődve az állam függetlenségéről kiírt népszavazással próbált időt nyerni. Ez azonban csak az állam és kormányfőjének „utolsó dacreakciója" volt, „az utolsó gigantikus tűzijáték, amely sisteregve kialudt, mielőtt felröppent volna a [popup title="földről"." format="Default click" activate="click" close text="BROOK-SHEPHERD, GORDON: Habsburg Ottó. Életrajz. [Miskolc], 2003. 193."] Schuschnigg végül lemondott, és Ausztria ellenállás nélkül adta meg magát. Bár a kancellár kedvelt mondása volt, hogy , ezt a lapot nem akarta kijátszani, mert egyrészt nem akarta, hogy , másrészt Habsburg Miksa, a szerencsétlen sorsú mexikói császár árnyéka is . Schuschnigg utolsó beszédét követően a rádióban Joseph Haydn C-dúr „Császár" vonósnégyesének II., a „Gotterhalte" variációit tartalmazó tétele hangzott fel. Az 1797-ben bemutatott kvartett 1938-ban - új szöveggel - a náci Németország nemzeti volt.

Hellmut Andics szerint egy lelkesedéstől égő, a korlátokat az elképzelése igazságát keresve feszegető schilleri ifjú és a politikatudományok hűvös, az elméletek elégtelenségét a gyakorlatban kipróbálni kényszerülő professzora állt szemben az anschluss előtti

. Habsburg Ottó a háború után - anélkül, hogy Schuschnigg becsületességét és bátorságát kétségbe vonta volna - visszautasította a volt kancellár próbálkozásait, hogy vitassák meg egykori : „Nem szeretem, ha a tábornokok, akik egy csatát elvesztettek, és már nem is szolgálnak a hadseregben, utólag a homokban újra eljátsszák az elveszített háborút. Az Ön játékát már lejátszották, az enyémet nem. Nem szeretnék vitatkozni önnel, mert nem tudjuk, hogy mi történt volna, hogyha az én játékomat, az én politikai koncepciómat valósítottuk volna meg."

Ezen a napon történt november 19.

1905

Megnyitották a hívők előtt a budapesti Szent István-templomot, a későbbi Bazilikát (a zárókő ünnepélyes elhelyezésére december 8-án került...Tovább

1912

Az I. Balkán háborúban a szerb csapatok döntő vereséget mérnek a török csapatokra.

1917

Befejeződik a Caporettói áttörés, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai áttörik az olasz frontvonalat és megindulnak...Tovább

1919

A svájci parlament megszavazta a Népszövetséghez való csatlakozást.

1919

Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa, elutasítja a Párizs környéki békeszerződések szövegét.

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők