Archívum

A 20. századi Zrínyi-kultusz ápolásában a Vitézi Rend Zrínyi Csoportja játszotta a legnagyobb szerepet. A Csoport tevékenységét vitéz Rózsás József alapozta meg 1937-ben A magyar katonaeszmény szolgálata című írásával. A csoport munkássága kiterjedt többek közt kulturális rendezvények szervezésére, hagyományőrzésre, valamint célul fogalmazták meg a magyar kultúra terjesztését hazai és nemzetközi szinten – ennek érdekében pedig propagandisztikus jellegű hírlapokat, folyóiratokat, illetve irodalmi munkákat is kiadtak.

A rövid tanulmány első részében külügyminisztériumi és miniszterelnökségi levéltári iratok alapján az 1923. február 26-án aláírt magyar–osztrák döntőbírósági egyezményhez vezető utat, illetve szakirodalmi források segítségével az osztrák kártérítési bizottság tevékenységét mutattuk be. Az írás második részében az eddig kiaknázatlan magyar, nagyrészt pénzügyminisztériumi dokumentumokból válogatunk.

1975–1976 fordulóján Balla László, a közismert kárpátaljai író, műfordító, szerkesztő négyrészes cikksorozatot tett közzé a Kárpáti Igaz Szó című napilap hasábjain. Ebben igazolni kívánta az úgynevezett „szovjet magyarok”, a kárpátaljai magyarság önálló politikai és társadalmi tudattal rendelkező, illetve önálló szellemi hagyományokkal bíró közösségének létjogosultságát, kiformálódását és sajátos szociológiai és mentalitásbeli vonásainak meglétét az 1970-es évek derekára. Balla László írása az SZKP XXIV. kongresszusának egyik tézishez illeszkedett, amely kimondta, hogy a szocializmus építése során kialakult a „szovjet nép”, a Szovjetunióban élő nemzetiségek egységes politikai tudatú és a társadalmi fejlődés előrehaladott állapotában álló közössége. A „szovjet nép” dogmáját az egyes nemzetiségek fiatal értelmiségi elitjei mindenhol ellenérzéssel fogadták. A közzétett diplomáciai dokumentumok arról tanúskodnak, hogy Balla László cikksorozata a magyar–szovjet államközi kapcsolatokban is tehertételt jelentett.

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. október 15-én olvasták be a magyar rádióban Horthy Miklós kormányzó kiáltványát (proklamáció) Magyarország háborúból való kilépéséről. A nyilatkozat beolvasásában kulcsszerepe volt Hlatky Endrének (1895–1957), aki 1944. szeptemberétől a Lakatos kormány államtitkára volt. 1944. október 16-án letartóztatták, és csak 1945. március 27-én szabadult Capri szigetén. 1945-től haláláig Rómában élt, ahol 1950-től a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának volt irodavezetője. Ennek az irodának a levéltárában két dokumentum található tőle, amelyekben az 1944. október 15-i eseményekről írt.

A második világháború utáni Magyarországon az egyik legsürgetőbb feladat a gazdaság helyreállítása volt. Ebből a célból olyan intézkedésekre került sor, amelyekkel az állam beavatkozott a magántermelésbe és élelmiszerelosztásba, s amelyek még a hadigazdálkodás eszköztárából származtak: a kötelező beszolgáltatás és a jegyrendszer két jellemző módszere volt a szabad kereskedelmet korlátozó gazdaságirányításnak, miközben a szabadpiacon való kereskedelmet felváltotta a tervgazdálkodás.

Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) 1963 és 1988 között rendszeresen folytatott tárgyalásokat a Vatikánnal Budapesten, illetve Rómában. Az 1986-os és 1987-es tárgyalásokról készült beszámolók, jelentések az Agitációs és Propaganda Osztály iratanyagai között, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában találhatóak meg. A tárgyalásokon szóba kerültek érseki és püspöki kinevezések is. A dokumentumok bemutatják a pártállam és a Vatikán közötti tárgyalásokat, illetve az ÁEH működését, továbbá bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen formában folytak az egyeztetések Magyarország és a Vatikán között, valamint abba is, hogy minderről az ÁEH vezetője hogyan jelentett az Agitációs és Propaganda Osztálynak.

A nyugat-magyarországi kérdés rendezése tárgyában 1921. október 13-án aláírt velencei jegyzőkönyv jelentősége abban rejlik, hogy azzal – a mindkét oldalon megmaradt rossz érzések dacára – sikerült tartósan ártalmatlanítani az első világháború utáni Európa lőporos hordóját. Van azonban a protokollnak egy olyan tartalmi eleme, amelyről kevésbé szokás megemlékezni.

„Segítsetek! Ne vesszünk el a Hajdú-Bihari-pusztába!” Fájdalmas és kétségbeesett kiáltást keltezett a bihari szél 1959. július 24-én. A segélykiáltás – levél formájában – Debrecenből tartott a fővárosba, s azon belül is a József körútra, a Ruhaipari Tervező Vállalat postaládájába. A kézírás címzettje Nádor Vera, az akkori Magyarország elismert divattervezője, s a hazai divatélet egyik legképzettebb, legnagyobb tekintéllyel bíró alakja volt. Mi késztethette rá a levél szerzőjét, hogy ilyen hangvételű levelet írjon? Hiszen a hazai divat- és női lapok tanúsága szerint két éve már, hogy a divatkövetés terén markáns változás állt be az államszocialista Magyarországon, amely a mennyiség, s kiváltképp a minőség terén jelentett nagyobb ugrást a korábbi időszakhoz képest.

Kárpátalja 1944-ben sorozatos változásokat élt meg. Az év első hónapjaiban még a béke szigetének számított a terület, majd fokozatosan elérte a háború. Az ország német megszállása véget vetett az addig megszokott nyugodt közhangulatnak, amin csak rontott a gyakorta sarcolásokat végző német katonák megjelenése. Áprilisban kettős, katonai és polgári közigazgatást vezettek be, amely végrehajtotta a zsidó lakosság összegyűjtését és deportálását, valamint vagyonuk elkobzását. A vagyonuk – már amit nem hordott szét korábban a lakosság – állami felügyelet alá került, amelynek jelentős részét a zajló háború szolgálatába állította a magyar politikai vezetés. Ilyen volt a zsidók termőföldje is, amelynek szétosztása a háború és közellátás céljait egyaránt szolgálta.