Archívum

1975–1976 fordulóján Balla László, a közismert kárpátaljai író, műfordító, szerkesztő négyrészes cikksorozatot tett közzé a Kárpáti Igaz Szó című napilap hasábjain. Ebben igazolni kívánta az úgynevezett „szovjet magyarok”, a kárpátaljai magyarság önálló politikai és társadalmi tudattal rendelkező, illetve önálló szellemi hagyományokkal bíró közösségének létjogosultságát, kiformálódását és sajátos szociológiai és mentalitásbeli vonásainak meglétét az 1970-es évek derekára. Balla László írása az SZKP XXIV. kongresszusának egyik tézishez illeszkedett, amely kimondta, hogy a szocializmus építése során kialakult a „szovjet nép”, a Szovjetunióban élő nemzetiségek egységes politikai tudatú és a társadalmi fejlődés előrehaladott állapotában álló közössége. A „szovjet nép” dogmáját az egyes nemzetiségek fiatal értelmiségi elitjei mindenhol ellenérzéssel fogadták. A közzétett diplomáciai dokumentumok arról tanúskodnak, hogy Balla László cikksorozata a magyar–szovjet államközi kapcsolatokban is tehertételt jelentett.

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. október 15-én olvasták be a magyar rádióban Horthy Miklós kormányzó kiáltványát (proklamáció) Magyarország háborúból való kilépéséről. A nyilatkozat beolvasásában kulcsszerepe volt Hlatky Endrének (1895–1957), aki 1944. szeptemberétől a Lakatos kormány államtitkára volt. 1944. október 16-án letartóztatták, és csak 1945. március 27-én szabadult Capri szigetén. 1945-től haláláig Rómában élt, ahol 1950-től a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának volt irodavezetője. Ennek az irodának a levéltárában két dokumentum található tőle, amelyekben az 1944. október 15-i eseményekről írt.

A második világháború utáni Magyarországon az egyik legsürgetőbb feladat a gazdaság helyreállítása volt. Ebből a célból olyan intézkedésekre került sor, amelyekkel az állam beavatkozott a magántermelésbe és élelmiszerelosztásba, s amelyek még a hadigazdálkodás eszköztárából származtak: a kötelező beszolgáltatás és a jegyrendszer két jellemző módszere volt a szabad kereskedelmet korlátozó gazdaságirányításnak, miközben a szabadpiacon való kereskedelmet felváltotta a tervgazdálkodás.

Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) 1963 és 1988 között rendszeresen folytatott tárgyalásokat a Vatikánnal Budapesten, illetve Rómában. Az 1986-os és 1987-es tárgyalásokról készült beszámolók, jelentések az Agitációs és Propaganda Osztály iratanyagai között, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában találhatóak meg. A tárgyalásokon szóba kerültek érseki és püspöki kinevezések is. A dokumentumok bemutatják a pártállam és a Vatikán közötti tárgyalásokat, illetve az ÁEH működését, továbbá bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen formában folytak az egyeztetések Magyarország és a Vatikán között, valamint abba is, hogy minderről az ÁEH vezetője hogyan jelentett az Agitációs és Propaganda Osztálynak.

A nyugat-magyarországi kérdés rendezése tárgyában 1921. október 13-án aláírt velencei jegyzőkönyv jelentősége abban rejlik, hogy azzal – a mindkét oldalon megmaradt rossz érzések dacára – sikerült tartósan ártalmatlanítani az első világháború utáni Európa lőporos hordóját. Van azonban a protokollnak egy olyan tartalmi eleme, amelyről kevésbé szokás megemlékezni.

„Segítsetek! Ne vesszünk el a Hajdú-Bihari-pusztába!” Fájdalmas és kétségbeesett kiáltást keltezett a bihari szél 1959. július 24-én. A segélykiáltás – levél formájában – Debrecenből tartott a fővárosba, s azon belül is a József körútra, a Ruhaipari Tervező Vállalat postaládájába. A kézírás címzettje Nádor Vera, az akkori Magyarország elismert divattervezője, s a hazai divatélet egyik legképzettebb, legnagyobb tekintéllyel bíró alakja volt. Mi késztethette rá a levél szerzőjét, hogy ilyen hangvételű levelet írjon? Hiszen a hazai divat- és női lapok tanúsága szerint két éve már, hogy a divatkövetés terén markáns változás állt be az államszocialista Magyarországon, amely a mennyiség, s kiváltképp a minőség terén jelentett nagyobb ugrást a korábbi időszakhoz képest.

Kárpátalja 1944-ben sorozatos változásokat élt meg. Az év első hónapjaiban még a béke szigetének számított a terület, majd fokozatosan elérte a háború. Az ország német megszállása véget vetett az addig megszokott nyugodt közhangulatnak, amin csak rontott a gyakorta sarcolásokat végző német katonák megjelenése. Áprilisban kettős, katonai és polgári közigazgatást vezettek be, amely végrehajtotta a zsidó lakosság összegyűjtését és deportálását, valamint vagyonuk elkobzását. A vagyonuk – már amit nem hordott szét korábban a lakosság – állami felügyelet alá került, amelynek jelentős részét a zajló háború szolgálatába állította a magyar politikai vezetés. Ilyen volt a zsidók termőföldje is, amelynek szétosztása a háború és közellátás céljait egyaránt szolgálta.

Apor Gábor báró, volt szentszéki követ 1950-től a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodáját vezette. Ilyen minőségében írt levelet 1954-ben Aday Jánosnak az olaszországi magyarok helyzetéről. Aday kérésére reagált Apor a levelével, amelynek elkészítéséhez két munkatársa, Hlatky Endre irodavezető és Kállay Kristóf titkár készített egy-egy tervezetet. Jelen ismertetésben Apor helyzetjelentését jegyzetekkel ellátva tesszük közzé, amelyekben a kevésbé ismert személyek életrajzi adatait is közöljük.

A huszadik század második felének Magyarországán szinte közmondássá vált a vicc a „jereváni rádió” valóságot elferdítő híradásairól. A vicc a következőképpen hangzott: Megkérdezik a jereváni rádiótól, igaz-e, hogy Jerevánban Moszkvicsokat osztogatnak. Válasz: „A hír igaz. De nem Jerevánban, hanem Tbilisziben. Nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat. És nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.”