Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentései és távozása ‒ 1945. március 25. – április 23.

Angelo Rotta nuncius 1945. március 25-én Budapest ostromáról és megszállásáról, április 3-án pedig a magyarországi egyházi állapotokról számolt be. Andrea Cassulo bukaresti nuncius 1945. április 10-én hírt adott Rotta kényszerű távozásáról, Rotta végül Isztambulból jelentkezett. Ennek az öt jelentésnek az eredeti példányait a Vatikáni Államtitkárság Államközi Kapcsolatok Szekciójának Történeti Levéltára őrzi. Ezek az utolsó magyarországi nunciusi jelentések egészen 1990-ig.

 

Bevezetés

Angelo Rotta nuncius 15 esztendőn át, 1930-tól 1945-ig volt Budapesten. 1945. április elején utasították ki az ország területéről. Ha a nunciusok diplomáciai jelentéseinek szövegét tanulmányozni óhajtjuk, általában a Vatikáni Apostoli Levéltár[1] nunciatúra fondjaiban kell kutatni, amennyiben azok – mint nunciatúrai levéltár – a vonatkozó szabályzat szerinti rendszerességgel beérkeztek a Vatikánba. Mint tudjuk, a budapesti keltezésű jelentések utolsó esztendei nunciatúrai példányai hiányosak, maga a nuncius kellett megsemmisítse azokat, mint alább olvashatjuk.[2] Az eredeti, beérkezett jelentések anyagának jelentős részét a Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációjának[3] levéltára őrzi, pontosabban annak utódszerve, a Vatikáni Államtitkárság Államközi Kapcsolatok Szekciójának levéltára.[4] Ennek anyagából válogatunk a következőkben. Közöljük Angelo Rotta Budapest ostromáról és megszállásáról, a magyarországi egyházi állapotokról, valamint a Magyarországról történő távozásáról szóló jelentéseit, és Andrea Cassulo[5] bukaresti nuncius beszámolóját Rotta bukaresti átutazásáról.


Angelo Rotta
Forrás: http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&chapter=7_2_3&type=pic

A Budapest ostromáról és megszállásáról 1945. március 25-én írt hosszabb jelentésében Rotta nuncius kitér arra, hogy 1944. december 27-én a semleges hatalmak Budapesten maradt utolsó két képviselőjével, a svéd követtel és a svájci ügyvivővel együtt még fölkereste vitéz Hindy Iván[6] tábornokot, a fővárost védő magyar csapatok főparancsnokát, hogy lebeszéljék a harc folytatásáról, „aminek a sikeréhez semmi reményt nem lehetett fűzni: ami el fogja pusztítani a várost, és nagyon súlyos, talán jóvátehetetlen csapást mér Magyarországra. Az volt a szándékunk, hogy – amennyiben a magyar parancsnok kedvező választ ad – elmegyünk a német és esetleg a szovjet parancsnokhoz is a főváros tisztességes átadása érdekében. Balszerencsénkre Hindy tábornok azt mondta, hogy sajnálja, de nem engedhet a kérésünknek: neki mint katonának kötelessége védeni a várost, és egyébként nem tartja reménytelennek a helyzetet.” (Lásd az 1. sz. dokumentumot!) A nunciatúra munkatársai december 26-án leköltöztek az óvóhelynek átalakított pincébe és két hónapon át ott maradtak. Szerencsére senkit nem ért bántódás. 1945. február 3-án este, uditorával együtt[7] fölkereste Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornokot,[8] akinek beszámolt az állapotokról és kérte, segítsen a nélkülöző lakosságon, amely még halottait sem tudja eltemetni. Rendkívül fájdalmas hatást tett rá a sebesült német katonák végtelen hosszú sora, amely mellett elhaladtak, míg a parancsnok irodájába értek: „a levegőt nem lehetett belélegezni, és a szegény szerencsétlenek nyögése hallatszott mindenütt, végtelen részvétet keltve!” Nyolc nappal később a német tábornok „egy levelet küldött [...] a szárnysegédjével, amelyben közli a döntését, hogy kiüríti Budát, és arra kér, hogy vegyem magas pártfogásomba a csaknem 10 000 sebesült német katonát, akiket a városban kell hagynia, ebből kb. 2000 embert a királyi palota föld alatti helyiségeiben.” A nuncius, bár nem volt hivatalos kapcsolat a Vatikán és a Szovjetunió között, az egyik beérkező orosz főtiszt révén közbenjáró sorokat írt az orosz parancsnoknak, továbbá a Vöröskeresztre bízta a sebesült német katonák sorsát. Szóban szép ígéreteket kapott, de ezekben nem nagyon bízhatott.  Február 12-ével új, „más okok miatt nem kevésbé nehéz szakasz” következett az orosz katonák fosztogatásai és erőszakosságai miatt. Néhány apáca is áldozatul esett a katonák brutalitásának (egyikük a szüzesség valóságos mártírjaként halt meg), de, Istennek hála, nem sok ilyen eset volt. Magát a nunciatúrát is kirabolták, ahonnan nagy mennyiségű gyógyszert vittek fel. Ezen túl pedig Felnyitották a nunciatúra levéltárát tartalmazó ládákat, emiatt iratok mentek tönkre vagy szóródtak szét, de ebből semmit nem vittek el, és a földön szétszórt iratokat is össze lehetett szedni. De azért minden eshetőségre számítva jónak láttam az egészet elégetni”[9] – írta Angelo Rotta a lentebb közölt 1945. március 25-i jelentésében. Ez a nuncius általi elégetés új információ, amelyről korábban nem volt tudomásunk. A „szépített” változat szerint ugyanis a nunciatúra belövést kapott, és ezért égett el a levéltár utolsó néhány évi anyaga.[10]

Az ostrom után a hivatalok Pesten működtek és bajos volt a közlekedés a Dunán, ezért ideiglenesen a Váci utcába költözött a nuncius, az angolkiasszonyok kolostorába. Rotta jelentése pozitívan értékeli az egyházi személyek tanúságtételét: A háborúban felhalmozódott anyagi és erkölcsi romok között a papság, a szerzetesek és a nővérek általában dicséretre méltó magatartást tanúsítottak: csaknem valamennyien a helyükön maradtak, és a papok, az emberek nem kis megkönnyebbülésére, gyakran meglátogatták őket az óvóhelyeken, ahol élniük kellett, ott miséztek, kiszolgáltatták nekik a szentségeket és vigasztalták őket. Majd leírja a korabeli áldatlan állapotokat, beszámol a nunciatúra által létrehozott népkonyhák működéséről, az élelmiszergyűjtésről, a debreceni ideiglenes magyar kormányról, a fegyverszünetről. Jogfolytonosságot feltételez, amikor kitér arra, hogy Ez a kormány nagyrészt olyan emberekből áll, akiket annak idején Horthy kormányzó bízott meg azzal, hogy folytassanak előzetes tárgyalásokat az oroszokkal a fegyverszünetről. Néhány szélsőséges elem is tagja, de összességében egyelőre mérsékeltnek lehet tartani. Nehéz megmondani, meddig lesz hivatalban, mert a kommunisták minden nap támadják, és egy szélső[baloldali] kormány megalakítását követelik.

Az 1945. április 3-án kelt jelentésében Rotta az egyház állapotáról tudatja Rómát. (Lásd a 2. sz. dokumentumot!) A jelentés főbb témái: a reverenda-viselés előnyei, a „kötelező munkák”-ra kényszerítés ‒ akár a templomok bejáratánál is ‒, a szovjetek fosztogatásai, a földreformmal kapcsolatos intézkedések, amelyek az egyháznak anyagi nehézségeket okoznak, továbbá a megszállt területek egyházi hovatartozása, a rozsnyói – amennyiben az még Magyarországhoz tartozik –[11] és az esztergomi püspöki székek üresedése.[12] Beszámol a veszprémi püspök (Mindszenty József) bebörtönzéséről, illetve szabadulásáról,[13] valamint a Shvoy Lajos[14] székesfehérvári püspökről szóló ellenőrizetlen hírekről. Megtudhatjuk azt is, hogy Madarász István kassai püspököt a szlovák partizánok kiutasították székhelyéről, aki így egyházmegyéjének déli, magyarországi részére költözött.[15]

Az itt közölt harmadik dokumentumunk szerzője Andrea Cassulo bukaresti nuncius, aki 1945. április 10-én a magyarországi helyzetről jelentett. Forrása a Nemzetközi Vöröskereszt két munkatársa volt, majd a Bukaresten átutazó magyarországi svéd követ és kísérete. Az ő elmondásuk szerint nagyon szomorú és bizonytalan helyzetben találták Mons. Rottát és Mons. Verolinót, akik sok napot töltöttek a pincében folyamatos veszélynek kitéve, és – sajnos – mindenüket elveszítették, mert a székhelyüket megszállták, amint ez a többi követséggel is történt.” (Lásd a 3. sz. dokumentumot!) Bár Rotta és uditoréje, Gennaro Verolino jelentkeztek Cassulónál, nem sikerült találkozniuk vele, mert Szuszajkov tábornok,[16] Malinovszkij marsall[17] romániai helyettese elutasította a kérést, és a vonat, amellyel Rottáék érkeztek, elhagyta az állomást. Cassulo értesülése szerint az utolsó pillanatban átirányították a vonatot,[18] így az nem Konstancába, hanem Giurgiu felé indult el, a bolgár határhoz. Ezért Cassulo táviratot küldött az isztambuli apostoli delegáció misszióvezetőjének, Pappalardónak,[19] amelyben értesítette Rotta és útitársai érkezéséről.

A következő dokumentumunk Rotta nuncius beszámolója, amelyet Isztambulból való megérkezését követően, 1945. április 21-én írt. (Lásd a 4. sz. dokumentumot!) Ebben részletesen leírja távozását Budapestről. Előbb úgy tűnt, maradhat, április 4-én reggel azonban Moszkva döntésére hivatkozva kiutasították, és április 6-án reggelre tűzték ki az indulást. Egyházi fakultásait a kalocsai érsekre ruházta, akivel az elutazása előtti estén találkozott. A bolgár‒török határon több mint egy napot kellett várakoznia, majd amikor megérkezett a beutazási engedély, a törökök kifizettették velük az útiköltséget Isztambulig, ahová április 11-én érkeztek meg. Beszámolójában ismerteti a továbbutazási lehetőségeket, egyben kéri, hogy hivatali főnöke, Mons. Tardini,[20] akihez a jelentést címezte, járjon közbe az illetékes hatalmak képviselőinél, hogy tovább utazhassanak. Ezt követően a pénzügyi helyzetéről számol be összegszerűen.


Domenico Tardini 1932-ben
Forrás: https://www.catholicnewsagency.com/news/44986/cardinals-notes-give-depth-to-research-in-venerable-pius-xii-archives

Ugyancsak 1945. április 21-én kelt az általunk közölt utolsó dokumentum, amely valójában kísérőlevél. Rotta ebben jelzi több, Budapesten és Isztambulban kelt jelentés és dokumentum postázását. Itt tesz említést egy jegyzékről, amit 1944. december 23-án küldött meg francia nyelven a Szálasi-kormánynak, hogy elérje: a zsidó származású gyermekeknek ne kelljen gettóban tartózkodniuk.

*

Összességében úgy véljük, hogy az alábbi öt dokumentum fontos információkat tartalmaz arról, miként élte meg Rotta apostoli nuncius és környezete Budapest ostromát, a magyar fővárosból való kiutasítását és az elutazást. Ezek egyben az utolsó jelentései is; 1945 és 1990 között pedig, mivel nem volt vatikáni misszió Budapesten – habár a magyar kormánnyal nem szűnt meg a Szentszék diplomáciai viszonya –, nem keletkeztek ilyen típusú jelentések Magyarországgal kapcsolatban.

 

Dokumentumok:

 

1.

Angelo Rotta apostoli nuncius jelentése Domenico Tardininak Budapest ostromáról és megszállásáról

Budapest, 1945. március 25.

 

 

Látta a Szentatya 1945. V. 8-án

2943/45. ikt. sz.

AA.EE.SS. ikt. sz.: 6457/45.

 

Excellenciás és Főtisztelendő Uram,[21]

 

úgy gondolom, hasznos lesz, ha röviden beszámolok az utóbbi hónapokban Budapesten lezajlott eseményekről, mindenekelőtt a főváros ostromáról, orosz megszállásáról és mindezeknek a következményeiről.

Tavaly ősszel azt reméltük, hogy az illetékes hatóságoknak lesz annyi józan belátásuk, hogy Budapestet nyílt várossá nyilvánítják. A „Pester Lloyd” néhány cikke azt állította, hogy a fővárosban nem lesznek utcai harcok – amelyek lehetetlenné tennék a sok menekült miatt majdnem kétmillió lakost számláló város kiürítését –, ami bizonyos mértékig alátámasztotta ezt a reményt; annál is inkább, mert Serédi bíboros[22] Őeminenciája javaslatokat nyújtott be a magyar és a német hatóságoknak, és a nunciatúra is tett lépéseket ebben az ügyben.

De sajnos komoly nyugtalanságot keltett, hogy folyamatosan ömlöttek a városba a német katonák, lázasan ásták a lövészárkokat és emelték az utcai barikádokat, főleg az – egyébként aláaknázott – hidak közelében. A Budapest védelmét támogató úgynevezett magyar nemzetvezető, Szálasi[23] úr felelőtlensége és Hitler ígérete, hogy úgy védi majd a várost, mintha német föld volna, szertefoszlattak minden reményt.

December 24-én, amikor a szovjet csapatok a budai hegyek alá értek, megkezdődött az ostrom és a szerencsétlen város kálváriája.

27-én délelőtt, amikor már teljesen körülzárták a várost és hallani lehetett a bombázás zajait, én és a svéd követ, valamint a svájci ügyvivő (a semleges hatalmak Budapesten maradt utolsó két képviselője) elmentünk a budapesti magyar helyőrség katonai parancsnokához, Hindy tábornokhoz, hogy lebeszéljük a harc folytatásáról, aminek a sikeréhez semmi reményt nem lehetett fűzni; ami el fogja pusztítani a várost, és nagyon súlyos, talán jóvátehetetlen csapást mér Magyarországra. Az volt a szándékunk, hogy – amennyiben a magyar parancsnok kedvező választ ad – elmegyünk a német és esetleg a szovjet parancsnokhoz is a főváros tisztességes átadása érdekében. Balszerencsénkre Hindy tábornok azt mondta, hogy sajnálja, de nem engedhet a kérésünknek: neki mint katonának kötelessége védeni a várost, és egyébként nem tartja reménytelennek a helyzetet.

Úgyhogy próbálkozásunk nem hozta meg a kívánt eredményt, ezért minden további lépés a másik két érdekelt parancsnokságnál feleslegesnek bizonyult. Az oroszok azt állítják, hogy december 29-én ajánlatot tettek a város jó feltételekkel történő átadására, de azt nem fogadták el; sőt – teszik hozzá ők –, a tárgyalni küldött orosz parlamentereket megölték.[24] Mindazonáltal nem úgy tűnik, hogy ezt a gyilkosságot, ha valóban megtörtént, a másik hadviselő fél előre megfontolt tettének kellene tulajdonítani.

Nem szükséges leírnom a romokat, a fájdalmakat és a szenvedéseket, a Pesten január 18-ig és Budán február 12-ig szünet nélkül folyó légi és tüzérségi bombázás következményeit. Buda legfontosabb és történelmi városrésze, az ún. „Vár” egy valóságos „Alcázar”[25] lehetett a magyar nemzetiszocialisták képzeletében, ami, persze, nem nagyon vigasztalta a lakosokat.

A nunciatúrát, amely éppen abban a városnegyedben van, több nagy kaliberű bomba és számtalan tüzérségi gránát eltalálta, annyira, hogy helyreállításra gondolni sem lehet. A nunciatúra munkatársai és mindazok, akik ott befogadást és menedéket kértek, december 26-án lementek az óvóhellyé átalakított pincékbe, és Buda orosz megszállása után több napig maradtak ott. Így éltünk kb. két hónapig, és izgalmas pillanatok is voltak. Szemmel láthatóan velünk volt az Úr, hiszen úgy tudtuk átvészelni ezt a nehéz időszakot, hogy közben a nunciatúra egyetlen lakója sem sérült meg és nem lett beteg.

Amikor a németek kiürítették Pestet, hogy január 18-án visszavonuljanak Budára, felrobbantották az összes Duna-hidat,[26] megtetézve ezzel a város összeomlását.

Tekintettel Buda tragikus helyzetére, amely napról napra súlyosbodott, különösen a „Várban”, február 3-án úgy döntöttem, hogy kihallgatást kérek a német parancsnoktól, Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornoktól, hogy beszámoljak neki az állapotokról, és kérjem, hogy segítsen a számos bajtól szenvedő lakosságon, amely megélhetési eszközök, víz, világítás és gyógyszerek nélkül maradt, még a sok halottat sem tudja eltemetni, akik áldozatul estek a bombázásoknak. A tábornok még aznap este 19 órakor fogadott a királyi palota föld alatti helyiségeiben, ahol a tábornoki szállása volt. Az uditor urat is magammal vittem.

Amíg az irodájába értünk, sebesült német katonák végtelen hosszú sora mellett haladtunk el, akik a földön feküdtek nyomorúságos vackokon, a levegőt nem lehetett belélegezni, és a szegény szerencsétlenek nyögése hallatszott mindenütt, végtelen részvétet keltve! Rendkívül fájdalmas volt a látvány, és mély hatást tett rám, akit amúgy is lesújtott már, amit látnunk és hallanunk kellett, mielőtt lementünk volna oda, különösen a lángok ropogása, amelyek több környező épületet és több ponton magát a királyi palotát is kikezdték!

Pfeffer-Wildenbruch tábornok elég udvarias volt. Röviden vázoltam neki a helyzetet és kértem, hogy tegyen valamit a polgári lakosság szenvedéseinek enyhítése érdekében. Elismerte a szomorú állapotokat, de sajnálkozva közölte, hogy nem tud tenni semmit; és amikor valahogy felmerült a fegyverszünet gondolata, azt válaszolta, hogy az meghaladja a hatáskörét. Akkor azt szorgalmaztuk, hogy közvetítse a felettes hatóságoknak a kérésünket. Megígérte, hogy megteszi, és azt hiszem, meg is tette. Aztán február 11-én este egy levelet küldött (mellékelem)[27] a szárnysegédjével, amelyben közli a döntését, hogy kiüríti Budát, és arra kér, hogy vegyem magas pártfogásomba a csaknem 10 000 sebesült német katonát, akiket a városban kell hagynia, ebből kb. 2000 embert a királyi palota föld alatti helyiségeiben.

A levelet kézbesítő tisztnek azt válaszoltam, hogy a keresztényi szeretet nevében is és mint a Szentatya képviselője igyekezni fogok minden tőlem telhetőt megtenni a szegény sebesültekért; de sajnos semmilyen biztosítékot nem tudok adni, mivel nincs kapcsolat az Apostoli Szentszék és a Szovjetunió között. Mindenesetre miután bejöttek az oroszok, amint alkalmam volt megközelíteni valamelyik főtisztet és írni az orosz parancsnoknak, nem mulasztottam el erősen figyelmükbe ajánlani a szerencsétleneket, és kapcsolatba léptem a Vöröskereszt nemzetközi bizottságának megbízottjával is, mivel a Vöröskeresztre bízták az orvosi ellátásukat. Szóban szép ígéreteket kaptam, amelyekben azonban nem nagyon bíztam, tekintettel a mélységes gyűlöletre és bosszúvágyra, amelyet az oroszok éreznek a németek iránt, megtorolva azokat a módszereket, amelyeket – szerintük – a németek alkalmaztak az orosz területeken.  

Miután ez az első időszak (február 12-vel) véget ért, kezdődött a következő, más okok miatt nem kevésbé nehéz szakasz.

Mivel óriási szabadságot hagytak a megszálló orosz katonáknak, akik állig felfegyverkezve portyáztak házról házra, betörve éjjel és nappal, az orosz megszállásnak az lett a következménye, hogy a házakat kifosztották és eltűntek azok a szerény élelmiszer-tartalékok is, amelyek néhány családnál és egyes helyeken maradtak. Amint erre sajnos számítani lehetett, lányokat és asszonyokat erőszakoltak meg. Néhány apáca is áldozatul esett a katonák brutalitásának (egyikük a szüzesség valóságos mártírjaként halt meg), de Istennek hála nem sok ilyen eset volt.

Nyilván azt sem lehetett remélni, hogy ezek a primitív és tudatlan katonák figyelembe veszik a diplomáciai követségek területenkívüliségével járó jogokat. Ezeket is kirabolták, köztük a nunciatúrát, ahonnan többek között nagy mennyiségű gyógyszert vittek el, amit maga a nunciatúra vásárolt a betegsegélyezési munkájához. Felnyitották a nunciatúra levéltárát tartalmazó ládákat, emiatt iratok mentek tönkre vagy szóródtak szét, de ebből semmit nem vittek el, és a földön szétszórt iratokat is össze lehetett szedni. De azért minden eshetőségre számítva jónak láttam az egészet elégetni. A rejtjelkulcsokhoz azonban nem nyúltak, és még mindig gondosan őrzöm őket. A nunciatúra és a munkatársak autóit elvitték, úgyhogy most az egyetlen közlekedési eszköz Szent Ferenc lova.[28]

A szovjet hatóságok, amelyekhez fordultam,[29] sajnálkoztak az eseményeken, de nem tudtak hatásos módot találni a hasonló visszaélések megismétlődésének megakadályozására vagy az ellopott tárgyak visszaszerzésére. Az idő múlásával azonban javult a helyzet, és most nincs annyi vandalizmus, fosztogatás és erőszakos cselekmény.

Az orosz megszállás első napjaiban megkértem a parancsnokot, hogy továbbítson egy táviratot az Apostoli Szentszéknek, amelyben hírt adok a nunciatúra munkatársairól, az épületről és arról, hogy újra vannak istentiszteletek a budapesti templomokban. Megígérte, hogy megteszi. Nem tudom, hogy a távirat megérkezett-e vagy sem.

Mint már mondtam, a nunciatúra székhelyét teljesen szétrombolták, úgyhogy huzamosabb ideig nem lehetett ott maradni, annál is kevésbé, mert a „Vár” szétrombolása után az egész élet, különösen a hivatalos élet Pestre költözött, és nagyon nehézkes volt az összeköttetés a város két része között. Ideiglenesen menedéket találtunk a nagyon szívélyes angolkisasszonyok kolostorában, a Váci utcában, közben kutattunk egy olyan ház után, amely megfelelne a nunciatúra igényeinek.

A háborúban felhalmozódott anyagi és erkölcsi romok között a papság, a szerzetesek és a nővérek általában dicséretre méltó magatartást tanúsítottak: csaknem valamennyien a helyükön maradtak, és a papok, az emberek nem kis megkönnyebbülésére, gyakran meglátogatták őket az óvóhelyeken, ahol élniük kellett, ott miséztek, kiszolgáltatták nekik a szentségeket és vigasztalták őket.

Egyébként igazán siralmas látványt nyújt most a város, különösen a budai oldal. A hosszú ostrom, a rablások és fosztogatások következtében nagy élelmiszerhiány keletkezett, és úgy hallom, hogy még olyan esetek is voltak, amikor emberek éhenhaltak. De most már érezhető némi javulás, mert a háborúban kevésbé megviselt vidéki területekről kezdenek megérkezni Budapestre az élelmiszert szállító vagonok. Minden üzlet zárva van, mert szétbombázták és árulni sincs mit, vagy félnek, hogy újra kirabolják őket. Azért most megindult egy kis kereskedés az utcákon és az üzletek üveg nélkül maradt kirakataiban. Részben az áruhiány, részben a pénz elértéktelenedése miatt is az árak egyenesen az egekbe szöktek, és az a legrosszabb, hogy a bankok teljes kirablása miatt az ember pénzhez sem tud jutni.

Közben a népkonyhák, amelyeket a nunciatúra hozott létre még Budapest ostroma előtt, hogy segítsen a menekülteken és a bombázások áldozatain, továbbra is jól működnek, és szükség esetén a városi hatóságoktól is kapnak élelmiszert. A hatóságok ugyan kommunisták, de azért nagyra értékelik ezt a tevékenységet, és nagyon megbecsülik a nővérek munkáját, akik ott és más hasonló, a város által rájuk bízott akciókban vesznek részt. A magyar Actio Catholica[30] és más egyesületek közreműködésével élelmiszergyűjtés is folyik vidéken, az árut a fővárosba szállítják, és a fővárosi gyerekeket rendes vidéki családoknál helyezik el.

Amint Excellenciád tudja, tavaly november óta Debrecenben megalakult egy ideiglenes magyar kormány, amely aztán tárgyalt és fegyverszünetet kötött Oroszországgal (január 22.).[31] Ez a kormány nagyrészt olyan emberekből áll, akiket annak idején Horthy kormányzó bízott meg azzal, hogy folytassanak előzetes tárgyalásokat az oroszokkal a fegyverszünetről.[32] Néhány szélsőséges elem is tagja, de összességében egyelőre mérsékeltnek lehet tartani. Nehéz megmondani, meddig lesz hivatalban, mert a kommunisták minden nap támadják, és egy szélső[baloldali] kormány megalakítását követelik.

Miután többször elhalasztották a kormány Budapestre költözésének napját (úgy tűnik, hogy eddig az oroszok nem engedték meg), most úgy gondolják, hogy a magyar ideiglenes kormány április második felében tényleg visszatelepül Budapestre.[33] Ez egy kis bátorságot ad Budapest lakosságának, azt remélik, hogy ezzel lesz nekik egy magyar hatóságuk, amelyhez fordulhatnak, és amelytől több érdeklődést lehet várni a szükségleteik iránt. De nem tudom, mennyire teljesülnek ezek a remények, mivel a kormánynak nincs elég hatalma, és a megszálló hatóságok kevés cselekvési szabadságot hagytak neki.

            Az alkalommal élve, maradok a legmélyebb tisztelet és nagyrabecsülés érzéseivel

 

                                                                                   Főtisztelendő Excellenciád

                                                                       odaadó és engedelmes híve J. Krisztusban

                                                                                    Angelo Rotta [sk.]

                                                                                    apostoli nuncius

 

Az irat jelzete: ASRS AA.EE.SS. Ungheria, Pio XII, Parte I, Pos. 124, ff. 428rv-429rv-430rv-431. ‒ Archivio Storico della Sezione dei Rapporti con gli Stati, Affari Ecclesiastici Straordinarii (Vatikáni Államtitkárság Államközi Kapcsolatokban illetékes Szekciójának Történeti Levéltára, A Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációja) ‒ Gépelt eredeti.

 

 

2.

Angelo Rotta apostoli nuncius jelentése Domenico Tardininak az egyház helyzetéről Magyarországon

Budapest, 1945. április 3.

 

Látta a Szentatya 1945. V. 8-án

2957/45. ikt. sz.

AA.EE.SS. ikt. szám: 6460/45.

 

Excellenciás és Főtisztelendő Uram,

 

a megszálló orosz hatóságok magatartása az egyházzal szemben mostanáig elég jó volt.

Csernisov tábornok,[34] Budapest katonai parancsnoka a megszállás első napjaiban kijelentette a különböző felekezetek képviselőinek, akiket ő hívott össze, hogy az orosz kormány tiszteletben szándékozik tartani a vallást, sőt azt óhajtja, hogy a vallási élet visszatérjen a normális mederbe, örömmel látja majd, hogy újra kinyitnak a templomok és folytatódnak a nyilvános istentiszteletek.

Valóban engedélyezték a körmeneteket, amelyeket itt nagyszombaton szokás tartani a közutakon, és az orosz katonák rendesen viselkedtek az esemény során. A reverendát tisztelik, és talán ez véd meg leginkább attól a veszélytől, hogy az embert elfogják az utcán és kötelező munkákra[35] vigyék; annyira, hogy ennek az előnynek a kihasználása céljából a protestáns lelkészek abban a tógaszerű köpenyben járnak, amely hasonlít egy kicsit a reverendához.

Az istentiszeletet nem zavarják, ha leszámítjuk azt a gyakran előforduló esetet, hogy amikor a hívek belépnek vagy kilépnek a templomból, vagy egyenesen bent a templomban, elfogják és kötelező munkára viszik őket.

A lelkipásztori szolgálat rendben folyik, és a püspökök, a plébánosok és a szerzetesek is zavartalanul teljesítik a küldetésüket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a püspöki palotákba, a plébániákra és a rendházakba ne törnének be az orosz katonák: ellenkezőleg! Ezeket a helyeket pontosan úgy kirabolták, mint a magánházakat, még a hercegprímás Őeminenciája palotáját sem kímélték.

Az egyházi hatóságok és a megszállók egyes központi hatóságai között a személyes kapcsolatok általában jók. Mint köztudott, a jóindulatú elfogadásnak ezt az egyházzal szemben követett politikáját Moszkva sugallja. Még a magyar helyi újságokban sincs semmi olyasmi, ami sértené a lakosság vallásos érzelmeit vagy az egyházi intézményeket, pedig valamennyi lap szélsőbaloldali: olyan magatartás ez, amely egy kapott utasítás végrehajtásának tűnik. Hogy meddig mennek így a dolgok, csak a jövőben derül ki.

Az új agrárreform[36] – amelyet a szovjetek kényszerítettek rá a magyar ideiglenes kormányra, és erről egy másik jelentésben fogok szólni[37] – bizonyosan súlyos pénzügyi gondokat fog okozni az egyházi intézményeknek, mert el fogják venni tőlük a bevételeik óriási részét, ezzel pedig jelentős kárt szenvednek az iskolák, a kórházak, a plébániák stb., amelyek a püspöki menzákhoz, káptalanokhoz stb. csatolt külföldi területek jövedelmeiből éltek. Úgy látszik, hogy az új törvényhozás figyelembe fogja venni a fenti terheket, de még nem tudni, milyen mértékben és hogyan. Az biztos, hogy most csak nagy zűrzavar van, és a jövő teljesen kiszámíthatatlan.

A hitoktatásra és a felekezeti iskolákra nézve eddig nincs semmi újítás, de azért vannak komoly aggodalmak, és sajnos nem alaptalanul!

Most két püspöki szék üres: az esztergomi, amely a legfontosabb, és a rozsnyói, feltéve, hogy az utóbbit Magyarországhoz tartozónak kell tekinteni.

A veszprémi püspök, akit már a „nyilasok” (magyar nemzetiszocialisták) letartóztattak és kitelepítettek Sopronba, állítólag – a hozzám eljutott legutóbbi hírek szerint – visszatért a székhelyére. Ugyanezt mondják a székesfehérvári püspökről, akiről egy darabig azt hitték, hogy áldozatul esett a bombázásoknak és meghalt, de úgy tűnik, ő is ki volt telepítve Sopronba. Mons. Madarász kassai püspököt pedig most kényszerítették a szlovák partizánok arra, hogy hagyja el a székhelyét és vonuljon vissza az egyházmegyének arra a területére, amely Magyarországon maradt még a trianoni szerződés után is.

Az, ami nagy nehézségeket okoz az egyházi kormányzásban, az a tény, hogy a megszálló hatalmak azokat tekintik Magyarország határainak, amelyeket ez a szerződés megállapított; innen ered több egyházmegye már folyamatban lévő széttagolódása. Így például a szatmári egyházmegye területének egy része a kárpátaljai Oroszországban, egy másik része román kormányzás alatt van. Valami hasonló történik a nagyváradi és az esztergomi egyházmegyével is. Azután a Jugoszláviától már elvett Bácska és Muravidék stb. területeit most ahhoz az országhoz tartozónak tekintik. Egyelőre általános helynökök kormányozzák az egyházmegyék különböző részeit, akik széles körű fakultásokkal rendelkeznek arra az esetre, ha nem tudnának érintkezni a saját püspökükkel.

Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy újból kifejezzem legmélyebb tiszteletemet és nagyrabecsülésemet

                                                                                               Főtisztelendő Excellenciád

                                                                                   odaadó és engedelmes híve J. Krisztusban

                                                                                               + Angelo Rotta [sk.]

                                                                                                    apostoli nuncius

 

Az irat jelzete: ASRS AA.EE.SS. Ungheria, Pio XII, Parte I, Pos. 124, ff. 306rv-307r. ‒ Gépelt eredeti.

 

 

3.

Andrea Cassulo romániai apostoli nuncius jelentése Domenico Tardininek a magyarországi helyzetről és Angelo Rotta bukaresti átutazásáról

Budapest, 1945. április 10.

 

11832. ikt. sz.

AA.EE.SS. ikt. szám: 6471/45.

 

Excellenciás és Főtisztelendő Uram,

 

hivatkozással az 1945. március 24-én (127. sz.) és f. hó 8-án küldött (140. sz.) távirataimra, amelyekben válaszoltam Excellenciád f. év április 3-i, 0453. sz. táviratában[38] közölt kérésére, jónak látok hozzátenni néhány további hírt, hogy még tisztábban láttassam a helyzetet, amelybe Mons. Rotta Őexcellenciája, magyarországi apostoli nuncius került.

Március 23-án eljött hozzám a Nemzetközi Vöröskereszt bizottságának romániai megbízottja, Kolb úr[39] és egy magyarországi kollégája, Weyermann úr,[40] aki néhány napja érkezett Debrecenből. Beszámoltak a rendkívül súlyos nehézségekről – nincs élelem, ruhanemű és sok más egyéb, az élethez szükséges dolog –, amelyekkel a budapesti nunciatúra és más misszióvezetők még mindig küzdenek a teljesen lerombolt magyar fővárosban. Elmondták – többek között –, hogy a nuncius és a nunciatúra munkatársai kb. két hónapig a pincében voltak kénytelenek élni, hogy megmeneküljenek. A két úr azt szerette volna, hogy rögtön a rendelkezésükre bocsássak ötmillió lejt és egy teherautót, hogy élelmiszert, ruhaneműt, gyógyszereket stb. küldjünk Mons. Rotta Őexcellenciájának, és egyre mondogatták, milyen súlyos a helyzet, mennyire sürget az idő.

Válaszomban mindenekelőtt megköszöntem nekik a beszámolót, nemkülönben szívességüket és jó szándékukat, amellyel hozzám fordultak, hogy segítsenek nekem a fenti kérést teljesíteni, de mondtam, hogy magamtól, az Apostoli Szentszék felhatalmazása nélkül semmit nem tehetek, annál is kevésbé, mert a lehetőségeimet meghaladó kérésről van szó. Ha arról volna szó, tettem még hozzá, hogy a személyes dolgaimat bocsássam rendelkezésre, szívesen megosztanám azokat nagyra becsült testvéremmel, a társaival és másokkal is; pillanatnyilag azonban nem tehetek többet. És megkértem a két tiszteletreméltó urat, hogy írjanak nekem egy levelet, én pedig haladéktalanul az Apostoli Szentszék elé fogom terjeszteni a súlyos és sürgős esetet, utasítást kérve. Azt szerették volna, hogy azonnal táviratozzak, de kértem, hogy még a nap folyamán küldjék el nekem a levelet, mert anélkül semmit nem tudok kezdeményezni ebben az ügyben.

Másnap érkezett meg a levelük, amelynek a másolatát csatolom,[41] és annak alapján, amit írtak, megfogalmaztam a már említett előterjesztést,[42] és utasítást kértem, de még nem kaptam meg.

A két megbízottat nem láttam többé, és nem is erőltették a hozzám intézett kérést. Beszélgetésünk során azt is elmondták, hogy már Genfhez[43] is fordultak segítségért Magyarország számára, de az ottani főigazgatóság, amely a keleti területek segélyezésére szorítkozott, soha nem válaszolt a kéréseikre. Utaltak arra, hogy Amerikából érkeztek források a Vatikánba a sok szerencsétlenül járt ember megsegítésére. Erről nem tudtam mondani semmit, és egyébként nem is tartozik rám.

Néhány nappal később, miután megtudtam, hogy a régi magyar kormánynál akkreditált, hazatérni óhajtó svéd követ[44] más kollégáival együtt Bukarestbe érkezett, híreket kértem tőle a budapesti nuncius úrról. Szíves volt eljönni hozzám a bukaresti svéd követ, Reuterswärd[45] úr kíséretében, és részletes tájékoztatást kaptam tőle a nunciusról. A követ elmondta, hogy utoljára nagyon szomorú és bizonytalan helyzetben találta Mons. Rottát és Mons. Verolinót, akik sok napot töltöttek a pincében folyamatos veszélynek kitéve, és – sajnos – mindenüket elveszítették, mert a székhelyüket megszállták, amint ez a többi követséggel is történt. Köszönetet mondtam a követnek, és meghívtam egy ebédre. Már ki volt tűzve a nap, amikor jönnie kellett volna Reuterswärd Őexcellenciájával együtt, de a vonatnak, amely Moszkvába vitte volna, éppen aznap kellett elhagynia Bukarestet, így nem tudott visszajönni hozzám.

Azok után, amit ez az úr elmondott nekem, arra számítottam, hogy Mons. Rottának is el kell mennie Budapestről, és vártam, hogy megjelenjen nálam, mivel másfelé nem volt szabad az út hazafelé. És csakugyan, a múlt vasárnap, minden előzetes értesítés nélkül, Mons. Verolino telefonált a bukaresti északi pályaudvarról, hogy megérkeztek. Mons. Del Mestri[46] nyomban értük ment, hogy elhozza őket a nunciatúrára, eközben én előkészítettem a házat, hogy tárt karokkal fogadjam nagyra becsült testvéremet, mert minden kényelmet szerettem volna megadni neki és útitársainak.

Amikor Mons. Del Mestri megérkezett az állomásra, rögtön észrevette, hogy bajok vannak a bukaresti megállással, mert az orosz katonák által őrzött vonatnak azonnal tovább kellett haladnia Konstanca kikötőváros felé. Tekintettel a kellemetlen utazási körülményekre (a nuncius úrnak és társainak akkor már 48 órát kellett úton tölteniük egy harmadosztályú kocsiban, amelynek tisztasága sok kívánnivalót hagyott maga után), Mons. Del Mestri megpróbálta elérni, hogy a prelátus úr egy kis időre megállhasson nálunk és kipihenhesse magát a hosszú és fáradságos utazás után. Ezért, miután járt a külügyminisztériumban, ahol nem talált egyetlen tisztviselőt sem, mivel vasárnap délután volt, elment az angol képviseletre, hogy Marjoribanks[47] úr, a titkár közbenjárását kérje, aki udvariasan rendelkezésére bocsátotta az oroszul jól beszélő Godfrey ezredest. Az angol tiszt Mons. Del Mestri kíséretében azonnal a Hotel Ambassadeur-hoz, a szovjet főparancsnokság székhelyére vitette magát, és sikerült kapcsolatba lépnie Szuszajkov tábornokkal, Malinovszkij marsall romániai helytartójával, akivel közölte, miről van szó. A tábornok válasza sajnos határozott elutasítás volt. Amikor a titkár úr visszament az állomásra, a vonat már elment.

Mivel nem voltam biztos abban, hogy a vonat tényleg Konstanca felé indult-e el, magam mentem el az állomásra megbízható információért. Azt a választ kaptam, hogy az utolsó pillanatban visszavonták a parancsot, miszerint a vonatot Konstancába kellene irányítani, és Giurgiu [Gyurgyevó] felé indult el; ez a város a bolgár határnál, a Duna partján fekszik. Tehát a szegény vándorok minden valószínűség szerint először Szófiába, majd Isztambulba fognak érkezni.

Nagyon sajnálva, hogy nem tudtam vendégül látni tiszteletreméltó testvéremet, akit kemény próbára tettek az utóbbi hónapok, csak annyit tudok tenni, hogy értesítem az Apostoli Szentszéket bukaresti átutazásáról, ahol már mindent előkészítettünk méltó fogadására. Egy táviratot is küldtünk Mons. Pappalardónak Isztambulba, hogy pótolja be, amit mi nem tudtunk megtenni, és értesítsen bennünket Rotta Őexcellenciája és útitársai megérkezéséről.

Hallomásból úgy értesültem, hogy Mons. Rottával együtt a Budapesten egykor akkreditált összes többi misszióvezető is elutazott.

Fogadja Excellenciád mély tiszteletemet, amellyel maradok

 

                                                                                               Főtisztelendő Excellenciád

                                                                                                odaadó híve az Úrban

                                                                                   + Andrea Cassulo leontopoliszi érsek [sk.]

                                                                                                       apostoli nuncius

 

Az irat jelzete: ASRS AA.EE.SS. Ungheria, Pio XII, Parte I, Pos. 124, ff. 336rv-338r. ‒ Gépelt eredeti.

 

 

 

4.

Angelo Rotta apostoli nuncius jelentése Domenico Tardininek a nunciatúra Budapestről való távozásáról

Isztambul, 1945. április 21.

 

 

Látta a Szentatya 1945. V. 8-án

 

2979/45. ikt. sz.

AA.EE.SS. ikt. szám: 6463/45.

 

 

A megszálló katonai hatóságok általában korrekt magatartást tanúsítottak a nunciatúrával szemben, különösen eleinte. Csernisov tábornok, a városparancsnok, akivel február vége felé találkoztam, kijelentette, hogy őt jóindulat és szívélyesség vezérli a nunciatúrával szemben, és tényleg nyomban fel is ajánlotta, hogy segít átköltöztetni a nunciatúrát Budáról Pestre, még katonai teherautókat is bocsát a rendelkezésemre.

Ennek ellenére március 22-én megjelent nálam a Szövetséges Ellenőrző Bizottság két orosz munkatársa és közölte, hogy a nunciatúrának, akárcsak az összes többi, Budapesten akkreditált diplomáciai követségnek, el kell hagynia Magyarországot, ezért legyek készenlétben, mert három napon belül indulni kell.

Amint kitudódott a hír, rossz hatást tett az egész városra, és nem csak a katolikusoknak okozott nagy szomorúságot: ezzel elszakadt az utolsó szál, amely Magyarországot összekötötte a külvilággal. Tettek lépéseket az orosz hatóságoknál, a debreceni ideiglenes magyar kormány is közbenjárt az ügyben Vorosilov marsallnál,[48] aki a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke. Kérték, hogy tekintettel a pápai képviseletek kettős jellegére, diplomáciai és vallási küldetésére, engedélyezzék, hogy itt maradjak legalább mint apostoli delegátus.

Akkor felfüggesztették az indulást, és néhány napig úgy tűnt, hogy a dolgok jóra fordulnak. De április 4-én reggel váratlanul megjelent másik két orosz tisztviselő, és közölték, hogy Moszkva azt válaszolta, egyetlen kivételt sem lehet tenni a diplomatákra vonatkozó intézkedés alól, ezért április 6-án reggel legyek útra készen.

Aznap este került sor az indulásra egy különvonaton, III. osztályú kocsiban, hiányos élelmiszer-ellátmánnyal, világítás és fűtés nélkül, miközben nagyon rossz idő volt, alacsony hőmérséklet és helyenként havazás. Szabadkoztak, mondván, hogy Budapesten abban a pillanatban nem volt egyetlen másodosztályú kocsi sem.

A vonatot kísérő tiszt és a katonák rendesen viselkedtek. De attól tartva, hogy valami meglepetés ér, indulás előtt elégettem minden rejtjelkulcsot. Ami a rendkívüli fakultások használatát illeti, amelyek a nunciusok számára engedélyezve vannak, ha lehetetlenné válna az Apostoli Szentszékkel való érintkezésük, annak idején titokban felhatalmaztam a hercegprímás Őeminenciáját arra az esetre, ha a nunciatúra nem tudná folytatni a tevékenységét. Miután Serédi bíboros Őeminenciája meghalt, engem pedig utasítottak, hogy hagyjam el Magyarország területét, ezeket a fakultásokat a legidősebb érsekre, a kalocsai érsekre[49] ruháztam mindazokkal a kikötésekkel és záradékokkal együtt, amelyeket az engedélyezés szövege tartalmaz. Szerencsére alkalmam volt találkozni vele a Budapestről való elutazásom előtti estén, és világosabban el tudtam neki magyarázni ezeknek a fakultásoknak a jelentőségét és az érvényességét, és azzal is megbíztam, hogy a dolgot hozza tudomására a többi ordinárius excellenciás úrnak.

A bolgár–török határon több mint egy napig kellett várakoznunk, mivel a török kormányt nem is értesítették a vonatunk érkezéséről. Onnantól kezdve a szovjet hatóságokat nem érdekelte sem a nunciatúra, sem a többi külföldi utas sorsa, akiket ugyanezzel a vonattal távolítottak el az általuk megszállt területről. Ezért a jegyet is ki kellett fizetni a határtól Isztambulig, ahová f. hó 11-én reggel érkeztünk meg. Ezzel ért véget bolyongásunk első szakasza.

Négyen vagyunk. Rajtam és Mons. Verolinón kívül itt van rev. Balázskövi József[50] magyar szaléziánus atya és különleges titkárom, aki a nunciatúrán felszaporodott munka miatt az utóbbi hónapokban állandóan a nunciatúrán lakott, az utazás alatt pedig nagyon hasznos volt a jelenléte, és prof. dr. Antonio Pittoni a pádovai egyetemről, a nunciatúra orvosa, aki nagyon szívesen él az alkalommal, hogy hazamehet.

Itt Isztambulban kitűnően érezzük magunkat, végtelen szívélyességgel fogadott bennünket a kiváló Mons. Pappalardo, aki az itteni apostoli delegációt vezeti. Egészségünk jó, Istennek hála. És ezek a napok itt valóságos erősítő kúrát jelentettek számunkra a Budapesten több hónapig tartó zaklatott élet után.

Az első gondolatunk az volt természetesen, hogy mielőbb folytassuk utunkat Róma felé. Ezért az angol és az amerikai konzuli hatóságokhoz fordultunk, hogy hátha kapunk valamilyen kedvezményt, vagy élhetünk egy rendkívüli utazási alkalommal, már csak a nálunk lévő tekintélyes poggyász miatt is; de eddig nem jártunk sikerrel. Azt tanácsolják, hogy szerezzünk vízumot Szíriába és Egyiptomba, így Alexandriában hajóra szállhatnánk. Úgy tűnik, van valami amerikai hajó is, amely innen indul New Yorkba, és legalább Gibraltárnál ki tud kötni. Excellenciád majd megítéli, hogy kellene-e mondani néhány szót az említett hatalmak képviselőinek. Mindenesetre szívesen vennék erre vonatkozó utasításokat.

Addig is szíveskedjen Excellenciád átadni legodaadóbb fiúi tiszteletünk kifejezését a Szentatyának, gondolatban és szeretettel mindig hozzá fordulunk, ahogyan a magyar katolikusok is, akik minden reményüket benne látják a nemzetük számára oly tragikus pillanatban.

Az alkalommal élve, maradok a legmélyebb tisztelet és nagyrabecsülés érzéseivel

 

                                                                                   Főtisztelendő Excellenciád híve

                                                                                               [aláírás nélkül]

 

P. S. – Kötelességem tudatni Excellenciáddal, hogy utunk folytatásához meglehetősen komoly összegre lesz szükség a magas díjszabás és a hosszú kerülők miatt, amelyeket nagy valószínűség szerint tennünk kell. Sajnos a nunciatúra csupán egy kis összeget tudott magával hozni, amikor elindult Budapestről.

A nunciatúra fenntartását az utóbbi hónapokban fedező kiadások levonása után több mint 200 000 pengő volt a pénzkészletünk az indulás pillanatában, ebből kb. 152 000 bankban elhelyezve, és mivel ezeket az intézményeket teljesen kifosztották, egyetlen fillért sem volt lehetséges felvenni. (De azért reméljük, hogy később ennek az összegnek legalább egy részét visszakaphatjuk. A Szentatya gondolatának megfelelően, a nunciatúra által végzett segélyezési műveletekre szántam ezt az összeget, ha valóban visszakapunk valamennyit.) A nunciatúrán lévő készpénzen, valamivel több mint 60 000 pengőért szabad valutát vásároltam. Mivel azonban a magyar pénz nagyon elértéktelenedett (egy font 527 pengőbe, egy dollár 229 pengőbe került), mindössze 70 fontra és 102 dollárra sikerült szert tennem, ez az összeg pedig biztosan nem elegendő ahhoz, hogy eljussunk utunk végállomásához.

Nem tudom, hogy szükség esetén fordulhatok-e az itteni apostoli delegációhoz, illetve, hogy az rendelkezik-e elegendő pénzzel.

Amikor ezt Excellenciád tudomására hozom, egyúttal kérem, szíveskedjen valamilyen utasítást adni, hogy tudjam mihez tartani magam.

Maradok mély tisztelettel

                                                                                   Főtisztelendő Excellenciád

                                                                       odaadó és engedelmes híve J. Krisztusban

                                                                                   + Angelo Rotta [sk.]

                                                                                       apostoli nuncius

 

 

Az irat jelzete: ASRS AA.EE.SS. Ungheria, Pio XII, Parte I, Pos. 124, ff. 293rv-295rv. ‒ Gépelt eredeti.

 

 

5.

Angelo Rotta apostoli nuncius levele Domenico Tardininek különféle iratok megküldése ügyében

Isztambul, 1945. április 23.

 

 

Látta a Szentatya 1945. V. 8-án

 

2981/45. ikt. sz.

AA.EE.SS. ikt. sz.: 6464/45.

 

           

Élek a kedvező alkalommal, amely most kínálkozik, hogy elküldjem az itt mellékelt jelentéseket, amelyeket már megírtam (némelyiket még Budapesten, némelyiket itt, Isztambulban),[51] hogy közölhessek néhány hírt a magyarországi dolgokról.

A történelem számára elküldöm a másolatát is annak a jegyzéknek,[52] amelyet az itteni apostoli nunciatúra más, semleges hatalmak képviselőivel együtt küldött a Szálasi-kormánynak 1944. december 23-án,[53] hogy megpróbáljuk elérni a zsidó származású gyermekek mentesítését, és ne kelljen gettóban tartózkodniuk.

Egy másik jegyzék másolatát is csatolom, amelyet a nunciatúra az említett kormányhoz intézett tiltakozásul az egyházzal szemben elkövetett ellenséges cselekmények miatt.

Végül mellékelek egy levelet Excellenciád részére, amelyet Moszkvából kaptam a csanádi püspök[54] közvetítésével.[55]

            Maradok továbbra is a nagyrabecsülés és tisztelet érzéseivel

 

                                                                                   Főtisztelendő Excellenciád

                                                                       odaadó és elkötelezett híve J. Krisztusban

                                                                                   + Angelo Rotta [sk.]

                                                                                       apostoli nuncius

 

 

Az irat jelzete: ASRS AA.EE.SS. Ungheria, Pio XII, Parte I, Pos. 124, f. 280. ‒ Gépelt eredeti.

 

 

 


[1] 2019 őszéig a Vatikáni Apostoli Levéltár hivatalos elnevezése: Archivio Segreto Vaticano, magyarul Vatikáni Titkos Levéltár. Új nevét a Vatikáni Apostoli Könyvtár mintájára kapta: Vatikáni Apostoli Levéltár, azaz Archivio Apostolico Vaticano. Így a korábbi rövidítés ASV-ről AAV-re változott. Periódusunk 2020. március 2-tól kutatható.

[2] Lásd még az ArchívNet 2021. 2. számában megjelent írásunkat. Somorjai Ádán OSB: Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius levéltárából. ArchívNet, 2021. 2. sz. https://archivnet.hu/angelo-rotta-budapesti-apostoli-nuncius-leveltarabol (Utolsó letöltés ideje: 2021. szeptember 2.)

[3] Sacra Congregazione degli Affari Straordinari Ecclesiastici: AA.EE.SS.

[4] Archivio della Sezione per i Rapporti con gli Stati: ASRS.

[5] Andrea Cassulo (1869–1952): firenzei egyházmegyés pap (1893), Fabriano és Matelica püspöke (1914), c. érsek (1921), apostoli delegátus Egyiptomban, majd 1927-től Kanadában, 1936–1947 között Romániában, ezt követően egészen a haláláig Törökországban. (Az apostoli delegátus a nuncius megfelelője ott, ahol politikai vagy más okok miatt az adott állammal nem létesült még nunciatúra-nagykövetség rangú kölcsönös diplomáciai kapcsolat.)

[6] Hindy Iván (1890–1946): hivatásos katonatiszt, végigharcolta az első világháborút, 1918-ban százados. 1920. március 1-jétől újra katonaként szolgált, 1929-től őrnagy, 1933-tól a Ludovika Akadémia tanára, alezredes. 1939/1940-ben a Honvéd Főparancsnokság tisztviselője, 1939-től ezredes. 1942-től vezérőrnagy, 1944. november 1-jétől altábornagy, Budapest főparancsnoka. 1945-ben lefokozták, 1946. augusztus 29-én kivégezték. Felakasztásának legfőbb indoka a háborúból való 1944. október 15-i kiugrási kísérlet elszabotálása volt.

[7] 1942-től Gennaro Verolino (1906–2005) volt a nunciatúra uditoréja, azaz tanácsosa. Verolinót 1928-ban szentelték pappá, pápai diplomataként Kolumbiában, Olaszországban, Magyarországon és Csehszlovákiában szolgált. 1951-ben püspökké szentelték, több latin-amerikai államban volt nuncius. 1963–1967 között Rómában a Ceremoniális Kongregáció érsek-titkára.

[8] Karl Pfeffer-Wildenbruch (1888–1971): német katonatiszt, az első világháborúban ütegparancsnokból vezérkari tiszt lett. 1939-ben jelentkezett az SS-be, ahol szintén a vezérkarban szolgált, 1939 végén megkapta az „SS Gruppenführer” fokozatot. 1941-től a rendőrség főparancsnoka, 1943 októberétől a VI. SS-hadtest parancsnoka, SS Obergruppenführer. A „Budapest Erőd” német parancsnoka. A kitörés után szovjet hadifogságba került, 1955-ben szabadult. Autóbalesetben hunyt el.

[9] Tisztázandó, hogy milyen mennyiségű iratról lehet szó, azt követően, hogy 1940. május 31-én az 1920–1938 közti öt láda anyagát megküldte a Vatikánba. Lásd Somorjai: i. m.

[10] Uo.

[11] Bubnics Mihály rozsnyói püspök – a partizánok kínzásai nyomán – 1945. február 22-én halt meg.

[12] Apor Vilmos győri püspök halála a jelentést megelőző napon, április 2-án következett be, így az nem került be a jelentésbe.

[13] Mindszenty előbb 1944. december 22-től Sopronkőhidán raboskodott, majd december 29-től az Isteni Megváltó Leányai soproni kolostorában volt házi őrizetben. S bár február 22-én szabadlábra helyezték, egyfajta védőőrizetben tartották ugyanott. Végül 1945. április 1-jén szabadult. Lásd Szabó Csaba: Mindszenty József veszprémi püspök letartóztatása és fogsága Sopronban 1944/45-ben. Soproni Szemle, 2006. 1. sz. 1–18.

[14] Shvoy Lajost 1945. február 8-án hurcolták el a nyilasok, előbb Veszprémben, majd Szombathelyen, Sopronban, végül Sopronkőhidán raboskodott. 1945. április 20-án reggel érkezett vissza Székhelyére. Lásd Mózessy Gergely: Noteszlapok Shvoy Lajos püspök fogságából. Soproni Szemle, 2006. 1. sz. 28.

[15] Madarász (1907-ig Maszárovits) István (1884–1948): kassai megyéspüspök 1939-től, a Szatmári Egyházmegye apostoli kormányzója 1939–1941 között. 1945. február 26-án székvárosából kiutasították. Székhelyét Hejcére, a püspöki nyaralóba helyezte át.

[16] Ivan Zaharovics Szuszajkov (1903–1962): a 2. Ukrán Front haditanácsának tagja, 1944-től vezérezredes, 1946–1947-ben a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság alelnöke.

[17] Rogyion Jakovlevics Malinovszkij (1898–1967): a Szovjetunió marsallja. 1941-ben a 6. hadsereg, 1942-ben a déli front parancsnoka. 1944-ban a 2. ukrán front élére kerül. Ugyanazon év második felétől Magyarországon harcol, később Budapest ostromának irányítója.

[18] Mint alább olvasható, vonatát április 6-án este indították el a szovjet katonai hatóságok Budapestről III. osztályú kocsival, hiányos élelmiszer-ellátmánnyal, világítás és fűtés nélkül.

[19] Paolo Pappalardo (1903–1966): szicíliai római katolikus pap (1925), szemináriumi tanár. 1933-tól a Keleti Kongregációban teljesített szolgálatot, majd diplomáciai szolgálatba lépett, Angelo Roncalli török- és görögországi apostoli delegátus mellett titkári beosztásban szolgált. Roncalli 1944. december 22-i áthelyezését követően ideiglenes ügyvivő, misszióvezető. 1948-tól apostoli delegátus Iránban, c. érsek, 1953-tól apostoli internuncius Szíriában. 1958-tól betegeskedett, központi szolgálatban volt.

[20] Domenico Tardini (1888–1961): vatikáni diplomata, 1937-től 1952-ig a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkára, 1958-tól (XXIII. János pápa idejében) annak államtitkára és prefektusa, bíboros.

[21] A jelentések szövegét olaszból fordította Korompai Eszter.

[22] Serédi (Szapucsek) György Jusztinián (1884–1945): bencés (1901), bíboros (1927), prímás, esztergomi érsek (1928).

[23] Szálasi Ferenc (1897–1946): hungarista politikus, katonatiszt. Magyarország nemzetvezetője 1944. október 16. – 1945. március 28. között.

[24] December 29-én Malinovszkij és Tolbuhin marsall által aláírt ultimátumot adtak, amelyben megadásra szólították fel a védőket. Az ultimátumot vivő Steinmetz Miklós december 29-én 10 órakor indult, aknára futott és szovjet kísérőjével együtt meghalt. Ilja Afanaszjevics Osztapenko egy órával később indult, átadta az ultimátumot, majd amikor visszaindult, egy gránátrepesz végzett vele.

[25] Az „alcázar” szóval a mórok által kiépített erődítményeket jelölik Hispánia-szerte. Az arab szótő „qasr” a római „castrum” szó átvétele. A spanyolok így az arab al-qasr szót alcázarnak ejtik.

[26] A Margit-híd 1944. november 4-én vált használhatatlanná, a vasúti hidak ugyanazon év decemberében. A többi közúti hidat 1945. január 14–18. között robbantották fel.

[27] Ebben a parancsnok kifejezetten kérte, hogy lépjen kapcsolatba a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőjével, Dr. Friedrich Bornnal. A német nyelvű levelet lásd ASRS AA.EE.SS. Ungheria, Pio XII, Parte I, Pos. 124, f. 432. [Archivio Storico della Sezione dei Rapporti con gli Stati, Affari Ecclesiastici Straordinarii. Vatikáni Államtitkárság Államközi Kapcsolatokban illetékes Szekciójának Történeti Levéltára, A Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációja]. Kelte: 1942. február 11. A levél mellékletében részletesen megtalálható a sebesült német katonák létszáma és elhelyezése: Ince Pápa tér 5. 393, Úri utca 72. 589, Ponti utca 1‒3 351, a Vár pincéiban 1823, Lovas utca (Szentháromság utca felől) 351, Gellért szálló 120 fő, ismeretlen helyen 220, ez idáig 3847 fő. Ezenkívül további mintegy 5000 fő hadtápos. Lásd Uo. f. 433.

[28] Az olasz „cavallo di san Francesco” jelentése: gyalogosan.

[29] Lásd a nuncius 1945. február 16-án kelt francia nyelvű levelét a városparancsnokhoz. Uo. ff. 434rv-435r. Ebben megemlít egy bizonyos Martinov őrnagyot, aki február 12-én látogatást tett a nunciusnál. Beszámol a december 27-én és február 3-án tett személyes látogatásairól, a német parancsnok február 11-i leveléről és a közel 9000 német sebesültről való tájékoztatásáról.

[30] Az Actio Catholica, azaz Katolikus Akció a katolikus egyház mozgalma, amelyet XI. Piusz pápa (1922–1939) buzdítására hoztak létre a világ számos országában. Magyarországon a püspöki kar alapította 1932-ben, hivatalosan 1990-ig maradt fent.

[31] Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 22-én alakult meg Debrecenben, a fegyverszünet pontos dátuma a dokumentumban jelzettnél két nappal korábbi: 1945. január 20.

[32] Pontosabban, akik 1944 októberében engedelmeskedtek Horthy fegyverszüneti felhívásának.  

[33] Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. április 12-én költözött Budapestre.

[34] Csern[y]isov vagy Scsernyisov, 1945 február végéig Budapest városparancsnoka. Nem azonos Vaszilij Vasziljevics Csernisovval (1896–1962), a Szovjetunió belügyi népbiztosának (belügyminiszterének) helyettesével.

[35] „Lavori obbligatori” [A ford.].

[36] Az Ideiglenes Nemzeti Kormány intézkedése, 1945. március 15-i dátummal.

[37] Ennek szövegét nem ismerjük.

[38] A hivatkozott táviratokat nem közöljük.

[39] Charles Kolb, üzletember, romániai olajcégeknél dolgozott. 1943 októberében a Nemzetközi Vöröskereszt megbízásából Bukarestben résztvett a segélyakciókban. Lásd Slowakei, Rumänien, Bulgarien. Szerk. Souzana Hutzelmann Barbara Hausleitner et. al. Berlin, 2018. /Die Verfolgung und Ermordung der europäischen Juden durch das nationalsozialistische Deutschland 1933–1945, 13. kötet/.

[40] Hans Weyermann (1912–1985): svájci üzletember, a CIBA-Geigy cég budapesti menedzsere, 1944 decemberétől a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársa Budapesten. Friedrich Born asszisztenseként aktívan részt vett a zsidómentésben.

[41] A csatolmány hiányzik.

[42] Ennek szövegét nem ismerjük.

[43] Értelemszerűen a Vöröskereszt genfi központjához.

[44] A budapesti svéd követ Valdemar Langlet volt (1872–1960), más források szerint a jelentés utáni hónap végén, 1945. május 26-án hagyta el Budapestet, feleségével és kíséretével Isztambulon át utaztak haza Svédországba.

[45] Patrick Carl Reinhold Reuterswärd (1885–1963): svéd diplomata, bukaresti és szófiai követ 1935–1949 között.

[46] Guido del Mestri Banja Lukában (Bosznia) született 1911-ben, a bécsi jezsuita Kalksburg gimnáziumban érettségizett. Papszentelése után (1936) pápai diplomáciai szolgálatba lépett. 1941–1950 között a bukaresti apostoli nunciatúrán dolgozott, 1959-től apostoli delegátus Brit Nyugat-Afrikában, majd Kelet-Afrikában, 1961-től c. érsek, apostoli pro-nuncius Kenyában, majd apostoli delegátus Mexikóban. 1970-től pro-nuncius Kanadában, 1975-től nuncius Németországban, 1991-től bíboros.

[47] Sir James Alexander Milne Marjoribanks (1911–2002): skót származású brit diplomata, Bukarestben 1944 júliusától a háború végéig „politikai képviselő” és konzul.

[48] Kliment Jefremovics Vorosilov (181–1969): 1935-től a Szovjetunió marsallja, a Szovjetunió Védelmi Bizottságának tagja. Vjacseszlav Molotov és Anasztasz Mikoján mellett jóváhagyta a katynyi vérengzést. 1940-től a népbiztosok tanácsának elnökhelyettese, főparancsnok, 1941 júniusa után az északnyugati hadseregek parancsnoka. 1944 második felében személyesen felügyelte a krimi tatárok kitelepítését (egy éven belül a kitelepítettek fele elpusztult). 1945. január 20-án a szövetséges hatalmak részéről aláírta a fegyverszüneti egyezményt a magyarokkal, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke 1947-ig. Sztálin halála után a Legfelsőbb Tanács elnökségének elnöke (államfő) 1960-ig. Utódja Leonyid Brezsnyev volt.

[49] Grősz József kalocsai érseknek, a személyesen neki címzett, de az összes magyarországi püspökhöz írt búcsúlevelének kelte 1945. április 5., latin szövegének hivatali példánya: AA.EE.SS. Ungheria, Pos. 124, f. 294. (Gépelt, aláírás nélkül.)

[50] Balázskövi (Balázskovits) József (1903–1980): 1921-től szalézi novícius, 1923-ban fogadalmas. Torino-Crocettán végezte a teológiát, 1931-ban szentelték pappá. Óbudán, Esztergomtáborban, azaz a mai Esztergom-Kertvárosban nevelő. 1933-ban Gyulán, 1937-ben Újpesten, 1941-ben Rákospalotán intézeti igazgató, majd tartományfőnöki titkár, 1944-től nunciusi másodtitkár 1947-ig. Ekkor Kanadába távozott, Jaquet Riverben működött, majd 1954-től Edmondtonban igazgató, 1957-től plébános, 1960–1980 között a Don Bosco Technical Institute-ban tanulmányi felügyelő.

[51] Ennél többet nem tudunk meg a levéltári iratokból.

[52] A lapszélen kezelői feljegyzés fekete tollal: 6452/45. Ungheria 100.

[53] A francia nyelvű jegyzék gépelt, dátummal ellátott, 2822/44. ikt. sz. másolati példánya mellékelve, jelzete: AA.EE.SS. Ungheria, Pos. 124, ff. 281s.

[54] Hamvas Endre.

[55] A jelzett levél nincs az iratok között.

Ezen a napon történt december 03.

1910

Először mutatja be Georges Claude a modern neonvilágítást.Tovább

1917

Breszt-Litovszkban fegyverszüneti tárgyalások kezdődnek Szovjet-Oroszország és a központi hatalmak (Németország és az Osztrák–Magyar...Tovább

1930

A budapesti Margit-szigeten átadják a Hajós Alfréd tervei alapján elkészült Nemzeti Sportuszodát.Tovább

1989

Befejeződik George H. W. Bush és Mihail Gorbacsov máltai találkozója.Tovább

1992

A távközlés egyik történelmi lépéseként Neil Papworth brit mérnök elküldi az első rövid szöveges üzenetet.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Lapunk idei negyedik száma ismét négy forrásismertetést publikál. Az írások ezúttal nemcsak konkrét személyek sorsának alakulását, hanem egy konkrét intézmény számára mérföldkőnek nevezhető eseménysort mutatnak be. A publikációk időrendjét tekintve egy kapcsolódik az Osztrák-Magyar Monarchiához, egy a Horthy-korszakhoz, egy a kommunista hatalomátvétel éveihez, egy pedig a kiépült Kádár-rendszerhez. Mind a négy írásnak van ugyanakkor kihatása a későbbi időszakokra nézve.

A kronologikus rendet tartva Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) forrásismertetése az első, aki az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületének történetéhez szolgáltat eddig kevésbé ismert adalékokat. Szerzőnk írásában bemutatja, hogy milyen módon zajlott az akkor még csak papíron létező levéltári palota építéséhez a kivitelezők pályáztatása – a bő száz évvel ezelőtt történt kiválasztásnak pedig máig ható következménye az épület külső-belső kinézete. Mint kiderül: a pályáztatás lineáris folyamatnak tűnik, azonban a gyakorlat mást mutatott több esetben is.

Kunné Tornóczky Andrea (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára) Sárdy János operaénekes életének azon szakaszát helyezi reflektorfénybe, amikor még kántortanítóként dolgozott Dunaföldváron. Írásából kiderül, hogy miként került pályázat útján a tolnai városba, és hogy mivel foglalkozott a tanítás mellett (amelynek későbbi énekesi karrierjéhez is köze volt).

Az 1945 utáni magyarországi keresztényellene politikai lépéseket átélő Mihalovics Zsigmond beszámolóit ismerteti Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság), aki a Vatikáni Államtitkárság Levéltárában végzett kutatásai során bukkant rá Katolikus Akció korabeli vezetőjének a feljegyzéseire, amelyeknek XII. Piusz pápa volt a címzettje. A bőséges, nemcsak a magyarországi egyház-, hanem politikatörténet számára is értékes forrást jelentő írásokat két részletben közöljük terjedelmi okok miatt.

Szabó Imréné Simon Teréz brutális bűncselekményét, bírósági ügyét, majd kivégzését mutatja be részletesen levéltári dokumentumok alapján Dulai Péter (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola). A két kisgyermek meggyilkolását tervező takarítónő esete abból a szempontból kuriózum, hogy hazánkban ő volt az utolsó előtti kivégzett nő, valamint, hogy a kegyelmi kérvényének elutasításához nagyban hozzájárult a közvélemény haragja.

Negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei ötödik és hatodik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest 2022. október 20.

Miklós Dániel
főszerkesztő