Politikuslevelek Kádár Jánosnak

„Nem szeretném, ha anélkül múlna el a pillanat, amikor Ön lerakja a mindennapi hivatali munka terheit, hogy kifejezhessem személyes tiszteletemet eredményei iránt. Különös örömmel idézem fel magyarországi látogatásomat és az Ön itteni látogatását, valamint be­szélgetéseinket. Úgy vélem, ezek fontos szerepet játszottak a kelet-nyugati kapcsolatok jelenlegi javulásában.” (Margaret Thatcher)

Bevezető 

Az alábbi dokumentumok - egy kivételével - a hetvenes évek csúcspontját, az enyhülési politika, a kelet-nyugati párbeszéd szimbolikus eseményét jelentő 1975-ös Helsinki Konferencia (majd az ebből következően

nevezett rész-konferenciák) utáni egyre váló nemzetközi politika éveiben keletkeztek (1977-1981).

A Varsói Szerződés tagjaként a moszkvai nagyhatalmi törekvésekhez is igazodó magyar/kádári külpolitika a hatvanas évek derekától azzal a furcsa kihívással nézett szembe, amely a rendszer egész működésével összefüggésben érvényes volt: hogyan feleljen meg egyidejűleg egy ideológiai elvárásnak, és az ország, a rendszer reform-folyamatának szempontjából fontos (sajátos) kép fenntartásának?

Kádár pragmatikus belpolitikája - saját

alapján is - szorosan kapcsolódott a külpolitikájához. A nyugaton kialakult kádári szocializmus-kép elválaszthatatlan volt Kádár személyiségéről, pragmatikus, őszinte tárgyalási „metodikájáról" képtől. A történeti vitákban a kádári külpolitikai mozgástér lehetőségeivel kapcsolatban is eltérőek a vélemények. A kommunista ideológia alapján a moszkvai érdekeket maradéktalanul kiszolgáló diktátortól, a reformok emberén keresztül, a pragmatikus kiegyező, megegyező Kádár-képig terjedhet a skála.

Tényként szögezhetjük le: Kádár soha nem tévesztette el szem elől, hogy az esetlegesen érvényesíthető részérdekek nem kerülhetnek szembe Moszkva, illetve a keleti tömb érdekeivel. Meggyőződéses kommunista volt, aki természetesen őszintén hitt a „szocializmus küldetésében" és igazságosságában. De hitt - a „cél szentesíti az eszközt" elv jegyében is - a nyílt viták ütköztetésében, és az ebből következő kompromisszumokban. A dokumentumokban - a nyugati tárgyalópartnerek részéről - megfogalmazottak alapján is érezhető Kádár személyének elismerése, értékelése. A „puha" diktátor, aki képes egyszerű, nyílt, őszinte véleménycserére anélkül, hogy alapvető meggyőződését feladta volna.

Nyugati vezetők elfogadták „bölcs" közvetítőnek, aki képes lehet a keleti blokkon belül érvényesíteni a másik véleményét is figyelembe vevő józanságát. Ugyanakkor a kádári rugalmasság kompromisszumkészség határait kijelölte az ideológiai követelmény: az egypártrendszer és a proletár internacionalizmus szigorú egymásrautaltsága.

Látogatás a Vatikánban

A „helsinki folyamatba" illeszkedő nyugati nyitás (ideológiailag) leglátványosabb mozzanata az 1977. júniusi vatikáni látogatás. VI. Pál pápának a látogatáson elhangzott köszöntő beszéde - eredeti és magyarra fordított változatát is közöljük - tulajdonképpen a katolikus egyház filozófiájának összegzéseként is értelmezhető, amelyben a Vatikán pontosan tudja azokat a kereteket, amelyek között a Kádár vezette hatalom mozoghat. A diplomáciában fontos és előírásszerű (protokoll) gesztuson túl, érezni lehet a Szentszék elismerő véleményét a 14 éves - sok türelmet és kompromisszumokat kívánó - folyamat lezárását szimbolizáló látogatással kapcsolatban, amely egyúttal Kádár személyének elismerése is.

1977 másik kiemelkedő külpolitikai eseménye volt a Kádár János első hivatalos látogatása az NSZK-ban. A duisburgi levelek szintén a hivatalos mozzanatokon túli érzéseket örökítik meg. A városi főpolgármester soraiból a kellemes meglepetés olvasható ki, árnyalva a kommunista vezetőkről nyugaton kialakult képet, míg a küldöttség biztonságáért felelős rendőr főfelügyelő tisztelete jeléül két - a látogatás idején készült - fotót is küldött a pártvezetőnek.

Az 1980-as NSZK parlamenti választások idején elsősorban a keleti sajtóban radikális jobboldalinak, hidegháborús uszítónak beállított keresztényszocialista Franz Josef Strauss három, illetve két évvel korábbi - a protokolláris kereteken túlmutató - kézzel írott, meleg hangú köszönő levelei sem illenek az ideológiai mező által kialakított sztereotip képbe. Különösen érdekes a második 1978. decemberi levél, mert azt a bajor miniszterelnök kézírással küldte Kádárnak, ami bőven túllép egy protokolláris kapcsolaton. S hogy ez valóban így volt, elég csupán az egy évvel korábbi levél egy szakaszát idéznünk: „Nem csak a nagyszerű vadászélményért és trófeákért, melyek kétség kívül eddigi vadászéletem csúcspontját jelentik, mondok köszönetet Önnek, hanem a kiváló vendégszeretetért és a lehetőségért is hogy Magyarország tájait és lakosságát közvetlenül megismerhettem."

Az eddigiek mellett két NSZK-ba küldött hivatalos levél is korjelző. Annak ellenére, hogy a magyar külpolitikának a Varsói Szerződés érdekeivel, és retorikai hangsúlyaival megegyező érvrendszere tükröződik, jelenik meg ezekben a tartalmukban nagyon hasonló - az NSZK kancellárjának és az SPD elnökének - címzett két levélben, Kádár egy rövid bekezdéstől eltekintve, Magyarország érdekeinek képviseletében fogalmazta meg aggodalmait.

 Látogatás az NSZK-ban

A válogatásban szereplő további két dokumentum elsősorban a keletkezésük dátuma miatt izgalmas. Az 1988. májusi pártértekezlet egy korszak végét, illetve egy új, kiszámíthatatlan időszak kezdetét jelentette az MSZMP történetében. A brit miniszterelnök asszony, Thatcher levele a konferencia után íródott, amely alátámasztja a nyugati tárgyalópartnerek - párthovatartozástól függetlenül - Kádár személyével kapcsolatban kialakított pozitív véleményét. A levelet Kádár is fontosnak tartotta, mert saját maga írta meg a levéltervezetet.

Az utolsó forrás egy 1956-ban megismert, akkor fiatal újságíró, A. Sztarodub 1988-as levele és Kádár János válasza. Kádár levele érzékelteti a főtitkár - 1989 áprilisában a KB előtt elmondott beszédében kicsúcsosodó - lelkiismereti vívódását: „Én nyugodt vagyok. Nem azért, mintha mindig helyesen cselekedtem volna, hanem azért, mert mindig elveinkből kiindulva, lelkiismeretem parancsára, és a jó ügy szolgálatának szándékával jártam el."

E dokumentum közlését az is indokolja, hogy ritkán olvasható saját kézzel írott aránylag hosszabb szöveg Kádár Jánostól, ráadásul ezek már nem a régi rendezett betűformákat tükrözik, hanem mintegy előképei a halála előtti időszak teljesen szétesett írásképének.

Ezen a napon történt január 27.

1944

A szovjet Vörös Hadsereg áttöri Leningrád több mint 2 éve tartó német blokádját.Tovább

1945

A szovjet Vörös Hadsereg felszabadítja a birkenaui és auschwitzi koncentrációs táborokat.Tovább

1967

Több mint 60 ország képviselője aláírja az Atomcsend-EgyezménytTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő