Életutak – Adalékok a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselők pályafutásához

Menekültek, 1914–1918

Amikor az első világháború történetének egy-egy szeletét próbáljuk megragadni és kiemelni, általában kevesebb figyelmet kap a hátország mindennapjainak bemutatása. A hadba vonulók családtagjainak segélyezése, a sebesült katonák ellátása, a népkonyhák felállítása, később a hadikölcsön-kötvények jegyzése jelezték a „vármegye egész társadalmának lelkes fáradozását és áldozatkészségét”.[1] Mindezek mellett azonban a hátországra hárult a hadműveletek következtében menekülni kényszerülő lakosság ideiglenes befogadása is.

Így már 1914-ben, a Kárpátokon sikerrel betörő orosz invázió idején mintegy 2500 menekülőt helyeztek el Jász-Nagykun-Szolnok vármegye területén: a menekülők egyik fele önmagát tartotta fenn és élelmezte, a másik fele azonban közsegélyre szorult.[2] A felvidéki-galíciai menekülteket internáltak követték. Az 1915 tavaszán bekövetkezett olasz hadüzenet után ugyanis isztriai olasz anyanyelvű, ám a Monarchia fennhatósága alá tartozó személyek csoportjait irányították a vármegye területére.[3] Látható tehát, hogy az 1916-ban sorra került román támadás következtében megjelenő menekülthullámmal már egy többé-kevésbé megfelelő tapasztalatokkal felvértezett tisztviselőgárda nézhetett szembe.

A világháború kitörésekor Románia semleges maradt, majd 1916. augusztus 17-én Bukarestben titkos szerződést kötött az antanttal. Ennek értelmében – jelentős területekért (pl. a Bánság, Erdély, Kelet-Magyarország a Tisza vonaláig) cserébe – augusztus 27-én Románia hadat üzent a Monarchiának, majd aznap elindította hadseregét is. Sebesi János, Udvarhely vármegye alispánja jelentésében így idézte fel az augusztus végi napokat: „Az 1916. augusztus 27-én este történt román betörés és hadüzenet után Csík és Háromszék vármegyék közönségének jelentékeny része Udvarhely vármegyén át menekült. […] Betegh Miklós kormánybiztos úr Udvarhely vármegye kiürítését augusztus 30-án rendelte el és a telefonon történt részletesebb utasítása szerint négy-öt nap alatt volt lebonyolítandó. A menekültek által terjesztett rémhírek folytán pánik tört ki, amit egyes hatósági közegek fejetlensége és a vasúti közlekedés nem kielégítő lebonyolítása és később a személyszállításnak napokra történt beszüntetése csak fokozott.”[4] A kiürítés mellett a belügyminisztérium döntött a befogadó vármegyékről is: „A hadviselés érdekei megkívánják, hogy a határszéli vármegyékből eltávozó lakosság az ország belsejébe továbbíttassék. […] Háromszék és Udvarhely vármegyékből Tövis és Aradon át Békés és Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe […] fog irányíttatni.”[5]

A román támadás következtében tízezrek voltak kénytelenek egyik percről a másikra elhagyni erdélyi otthonaikat. A menekülők vasúton, kocsin, gyalog indultak neki az ismeretlennek. A belügyminiszter 1916. augusztus 30-i és 31-i távirata, illetve rendelete alapján a szolnoki vasútállomáson szinte azonnal megkezdte működését a Vármegyei Menekültügyi Kirendeltség, melynek vezetésével Küry Albert alispán[6] K. Pethes László vármegyei aljegyzőt bízta meg,[7] aki korábban a galíciai osztrák és felvidéki magyar, majd a kiürített osztrák tengerparti menekültek és internáltak ügyeit intézte. Pethes rövid időn belül egy alispáni kirendeltséget szervezett meg – „amilyen nem volt az országban sehol” –, azaz teljes alispáni hatáskörrel intézte a vármegye területére jövő, azon átvonuló menekültek továbbirányítását, elhelyezését, ügyes-bajos dolgaik (családegyesítések, tudakozódások, panaszok, munkakeresés, iskolai időszak folytatása) intézését. Ebben segítette őt az előző években szerzett menekültügyi praxisa, vasútügyi szaktudása s a katonai szállítási ügyekben való jártassága. Az országban egyedülálló elosztó-, irányító-, ellenőrző- és gyűjtőállomássá fejlesztett kirendeltségnek hivatalos helyiséget szerzett, a menekültek elhelyezésére barakkot, az élelmezéshez önálló konyhát létesített. Pethes szerint „ha valamelyik erdélyi hatóság valamit, valahol a menekültjeinek hazaszállítása körül el akart érni, hozzám fordult. […] Sőt, ami komikus, míg a belügyminisztériumnak Bécshez kellett fordulnia egy bizonyos szállítmány irányításáért, addig én azt Szolnokon helyben elintéztem. Élelmiszer, ruhanemű, éjjel-nappal kéznél az átvonulók részére, mindenki, aki csak Szolnokon átvonult, éjjel-nappal átvizsgálva, ellenőrizve […].”[8]

A vármegyébe menekültek létszámáról, illetve azokról, akik végül Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében maradtak, a Vármegyei Menekültügyi Kirendeltség összesítéseiből kaphatunk képet. A kirendeltség vezetője szerint az „ősszel 80 860 menekültet irányítottam Szolnokon keresztül, s helyeztem el részben a vármegyénkben.”[9] Majdnem hasonló számokat közöl a kirendeltség Pethes utáni munkatársa, Hild Viktor is. Szerinte a szolnoki vasútállomáson 77 632 erdélyi és 2289 bukovinai menekülő haladt át.[10] Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében 16 000 menekült nyert elhelyezést, és bár az eredeti elképzelések szerint a vármegye udvarhelyi menekülteknek adott volna elsősorban szállást, a jelentések szerint a fent említett minden vármegyéből maradtak a területén.[11]

Az összefogás, szolidaritás és önzetlen segítségnyújtás szép példái mellett a problémák is sokasodtak. Így az erdélyi menekültek Fegyvernekre kirendelt tanítójának, Both Bélának a levele arról tanúskodik, hogy a település 214 menekültjének – „csaknem kizárólag szegény földműves és munkásnép” – olyan az ellátása, hogy „az éhségtől előbb-utóbb kidűlnek”.[12] A jászsági alsó járás főszolgabírójának jelentése szerint a települések lakossága a támogató „gyűjtések iránt sajnos már nagyon el van fásulva, a vagyonos gazdák, akik a háború alatt vagyonokat gyűjtöttek, minden szégyenérzet nélkül utasítják el a gyűjtő hölgyeket, a hivatalnok osztály nem tud semmit sem adni, mert a legtöbben nyomorral küzdenek.”[13] A 2100 menekültet (ebből 1000 fő 12 éven aluli) befogadó Mezőtúrról jegyezték fel, hogy a menekült gyerekek 90%-a nem volt beiskolázva, és több helyen egy szobában 12–18 fő zsúfolódott össze. Általános problémának tekintették, hogy a többgyermekes családokat sehol sem látták szívesen.[14] Egyre többször számolt be a sajtó a nyomor vámszedőiről, azokról a vasúti munkásokról, „zsidókról, üzérekről” és lakástulajdonosokról, akik a menekülők magukkal hozott állatait, értékeit vásárolták fel, csalták ki potom áron, illetve fizettettek ki horribilis összegeket egy-két szobás lakásokért.[15]

A katonai sikereknek köszönhetően 1916 októberétől kezdetét vehette a hat héttel korábban kényszerűségből eltávozottak hazatérése. Hild Viktor összeállítása szerint október 28-án indult meg a visszavándorlás Pethes hazaszállítási tervezete alapján és az első napokban 1738 menekült térhetett haza. Az időjárás keményebbre fordulása miatt azonban november-december folyamán lanyhult a visszaszállítás üteme, ám még így is év végéig 19 483 fő hagyta el a vármegyét a kirendeltség segítségével. Az 1917. évben ugyanez a szám 16 927 fő, 1918-ban 443 fő volt.[16]

1917. június 10-én bezárt a kirendeltség állandó konyhája, és az iskola befejeződésével a kirendeltség is befejezhette (volna) hónapokig tartó heroikus munkáját.[17] A háború azonban folytatódott, így a kirendeltség munkája sem zárulhatott le. 1917 őszén egy pár hónapra csángó menekülteket is befogadott a város és a vármegye. Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts községekből csaknem 500 fő érkezett. Mindannyian a megye támogatását élvezték 1918 áprilisáig, a visszatelepítés időpontjáig. Ugyancsak a menekültügyi kirendeltség támogatását vette igénybe 1918-ban az a 651 lengyel zsidó, akik Galíciába és Bukovinába térhettek haza.[18]

 

Menekültek 1918 után

A világháborús vereség, a határokon megjelenő, majd azokat semmibe vevő szomszéd államok hadseregei tömegeket mozdítottak ki lakhelyeikről. A menekültáradat azonban ekkor egyszerűen átugrotta Szolnokot – „a szolnoki kirendeltségről nem bírtak tudomással” –, így a kirendeltség mindössze 42 menekülővel foglalkozott 1919 tavaszáig.[19]

Milyen állapotban nézett szembe a gazdasági, társadalmi, katonai, politikai kihívásokkal Jász-Nagykun-Szolnok vármegye az ötödik háborús év őszén? Néhány mondatban érdemes kitérni erre a kérdésre. Akadozó közélelmezés és közellátás, élelmiszer- és nyersanyaghiány, súlyos munkaerőhiány, romló közegészségügy, elszegényedés és egyre feszültebb, türelmetlenebb közhangulat. A címszavakon túl: 1918 nyarától egyre több településen (Kisújszállás, Mezőtúr, Törökszentmiklós) az üres gyomrok vették át az irányítást.[20] Az ősszel megjelenő és pusztító spanyolnátha ellen nem volt hatásos védekezés, a vesztes háború, a hazatérés izgalma, majd az azt felváltó csalódottság, a munkaalkalmak hiánya, a szétzilált gazdasági keretek hozták magukkal a kérdést: ki a felelős mindezért?[21] A számonkérésekben, megmozdulásokban, illetve a párhuzamosan zajló fosztogatásokban is aktív szerepet játszottak a fegyverrel hazatérő katonák és hadifoglyok.[22]

1918 novemberében elmenekült a községi jegyzők jelentős része, öt főszolgabíró közül négy lemondott, hat rendezett tanácsú város polgármestere közül négy elhagyta a helyét (Jászberény, Karcag, Mezőtúr, Szolnok). Életveszélyes fenyegetés miatt távozott posztjáról a negyedik legnépesebb megyei település (ekkor nagyközség), Törökszentmiklós főjegyzője.[23] A Mackensen-féle hadsereg[24] átvonulása is súlyosbította a helyzetet: a németek szállítmányai az általános vágy tárgyai lettek és fosztogatásra adtak alkalmat.[25] Csak a megyeszékhelyen „909 kocsit törtek fel és 60 darab nagy személypoggyászt fosztottak ki. […] Volt olyan nap, amikor 7 embert lőttek agyon, köztük két vasutast. A többi halott német katona és helybeli fosztogató volt.”[26] Az egyre több halálos áldozatot követelő összecsapások, tömegoszlatások,[27] a nemzeti tanácsok nehézkessége, pénzügyi problémái, illetve a rend fenntartása céljából felállított nemzetőrség – sok helyen – visszás működése miatt az alispán statárium bevezetését kérte a vármegye területére.[28] Ennek elutasítása után keserűen jelentette, hogy a vármegyében a „csőcselék azt teheti, amit akar, nincs rendőr, nincs hatóság, nincs bíró, az államhatalomnak nincs semmi tekintélye.”[29] Az 1919. januári közállapotokról szóló jelentés szerint a vármegyében a „lakosság nagy része nyugtalan. A jászsági felső járásban a leszerelt katonák a szesztilalmat áthágják, hozzájuk csatlakozik a csőcselék. A katonák legnagyobb része fegyveres, állandóan rettegésben tartják a lakosságot. Törökszentmiklóson a kereset híján és a megélhetés nehézségei és a zsidók és vagyonosok elleni uszítók miatt nyugtalan a lakosság. […] Cibakházán a jelentés szerint egyenesen éhségforradalom várható.”[30] És még csak ezután jött a bolsevik hatalomátvétel, a vörös terror, a román megszállás, a vármegye kettészakadása és szisztematikus kifosztása. Mindez abban a vármegyében, ahol nemzetiségi konfliktus nem súlyosbította a helyzetet.[31]

Az idegen megszállást követően Erdélyből, a Felvidékről és a Délvidékről is tíz- és tízezrek indultak el és hagyták el otthonukat, munkájukat és egzisztenciájukat. A belügyminisztérium már 1918 novemberétől próbálta anyagilag segíteni a „rendkívüli viszonyok következtében hivatali székhelyükről eltávozni kényszerült vármegyei alkalmazottakat”,[32] ám csak 1920 tavaszára kristályosodott ki, hogy már nem ideiglenes segítség kell a menekülteknek, hanem integrálni kell őket. Ennek támogatására jött létre az Országos Menekültügyi Hivatal, amely 1920 és 1924 között 350 ezer menekültet regisztrált.[33] A beáramlást azonban már 1920 őszén megpróbálta a kormány leállítani, vagy legalábbis korlátozni.

Tízezreknek kellett volna minél rövidebb időn belül munkát és lakást adni. A fentebb már vázolt gazdasági körülmények miatt azonban ez nagyon nehéz volt. A képet legfeljebb egy kicsit árnyalja, hogy a tiszai alsó járás hiába kért 1920 tavaszán a községi hátralékos ügyek, például községi számadások és költségvetések, adóügyek miatt „8 nőtlen, okleveles menekült jegyzőt, illetve segédjegyzőt”, csak akkor remélhettek pozitív választ, ha az adott községek biztosítani tudták „valami úton-módon” a megélhetésüket. Nyáron már csak annyi választ kaptak kérésükre, hogy „a mai javadalmak mellett senki sem hajlandó a kiküldetést elfogadni.”[34]

További tömegekről kellett gondoskodni a nagyobb városok pályaudvarain. A szolnoki „vagonlakók” javarészt vasutasok voltak 1919 decemberében (59 család 94 kocsiban), ám a város románok általi bombázása miatti lakásínségben az elhelyezésük reménytelennek tűnt. Két év múlva, 1921 őszén még mindig számosan éltek vagonokban. Ekkor a MÁV igazgatósága a kilakoltatásuk mellett döntött, és csak a Menekülteket Segítő Egyesület elnökének, Virág Béla törvényszéki elnöknek a fellépése segített abban, hogy a mielőbbi „lakásszerű elhelyezés” megfogalmazódjon a döntéshozókban.[35]

 

Öt életút

Az alábbiakban ismertetett egyéni integrációs történetek lehetőséget adnak arra, hogy felismerjük: nem egységes tömegként kell gondolnunk a szülőföldjüket elhagyók több százezres csoportjára. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy tulajdonképpen mind az öt történetünk „sikeres”, amennyiben a menekülés traumája ellenére viszonylag gyorsan sikerült rendezni az öt személy lakás- és munkakörülményeit, állásaikat hosszabb időn keresztül töltötték be, illetve kötődtek új környezetükhöz.[36]

 

Ambrus Károly (Vízakna, 1888. október 15. – Budapest, 1968. április 9.)

Ambrus Károly a sóbányájáról és fürdőjéről ismert, a magyar történelembe (és irodalomba) az 1849. február 4-én lezajlott csatával bevonult, az 1910-es népszámlálás szerint mindössze 30%-os magyar kisebbséggel rendelkező alig 4000 lelkes városkában, Vízaknán látta meg a napvilágot.[37] Az Alsó-Fehér vármegyében található település Nagyszebentől kb. 15 kilométerre található.[38] A város élén 1902 és 1915 között id. Ambrus Károly állt, aki 1918-ban királyi tanácsosi címet nyert.

A református vallású Ambrus Nagyszebenben és Székelyudvarhelyen végezte középiskoláit, majd a kolozsvári egyetemen hallgatott jogot.[39] A diploma megszerzése után, 1914-ben kezdte meg közigazgatási pályáját Kis-Küküllő vármegyében, néhány hónap múlva (1915. július 1-én) szülővárosa főjegyzője lett.[40] 1918 őszén a román többségű település magyar tisztviselőjeként menekülnie kellett. 1918. december végén került Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe, ahol azonnal szolgabírói állásba helyettesítették. Jászberényben nagyon nehéz körülmények között működött: „nemzeti magatartása miatt két hónapig a vörösök foglya volt”, majd a román megszállás alatt tudása legjavát kellett nyújtania. Ennek köszönhetően „nyelvtudásával sok értéket mentett meg”.[41] 1920 és 1921 között tehát a jászsági alsó és a tiszai alsó járás szolgabírája volt, majd 1921 őszén a tiszai alsó járás választott szolgabírája lett.[42]

A kapcsolati háló kiépítésében fontos szerepet játszott házassága. 1920. december 29-én vette feleségül Jászjákóhalmán Paray Imre községi főjegyző és Sohár Jozefa lányát, Paray Erzsébetet. Egyik tanúja Czettler Jenő, a jákóhalmi kerület nemzetgyűlési képviselője volt.[43] 1926-ban tiszteletbeli főszolgabíróvá nevezték ki, 1929-ben II. szolgabíróvá választották.[44] 1935 és 1944 között vármegyei aljegyzőként a központban dolgozott, de főispáni engedéllyel továbbra is Tiszaföldváron élt családjával. 1944-ben Gödöllőre menekült, majd az Esztergommal szomszédos Ipolyszalkán telepedett le. 1945. február 27-én tért vissza Szolnokra.[45] Az igazoló bizottság 1945-ben – betegségére is hivatkozva – nyugdíjazta, ám Ambrus fellebbezett a döntés ellen. 1946. augusztus 27-én – bár a Nemzeti Bizottság megtartását kérte – az alispán nyugdíjazását javasolta, mert „betegsége miatt szolgálatát ellátni képtelen”.[46] Erre 1946. október 31-i határidővel került sor.

 

Ambrus Károly arcképe

Az irat jelzete: MNL JNSzML XIV. 10. – Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára, Alexander Imre alispán és családtagjainak irathagyatéka 1865–2003.

 

 

Ambrus Károly kérelme

Az irat jelzete: MNL JNSzML IV. 407. Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára, Alispáni iratok, 7689/1922. – Eredeti, gépelt.

 

Brandt Vilmos (Dés, 1888. június 26. – ?)

A Szolnok-Doboka vármegyei Désen született Brandt édesapja, Brandt Viktor (?–1934) földbirtokos, bányatulajdonos, édesanyja alsócsernátoni Csernátoni V. Ilona (1865–1929) volt. Nagyapja, Brandt Samu (?–1911) királyi járásbíró, nagyapja testvére, Brandt József (?–1912) „Erdély iskolateremtő sebésztanára”, nagybátyja, Brandt Oszkár pedig Beszterce-Naszód vármegye levéltárnoka (?–1914) volt.[47]

A középiskolát a kolozsvári református kollégiumban (1906), felsőfokú tanulmányait a nagyváradi jogakadémián, illetve a kolozsvári egyetem jogi karán végezte (1910).[48] 1910. augusztus 20-án nevezték ki Szilágy vármegye közigazgatási gyakornokává; a ranglétrát végigjárva 1919-ben lett a zilahi járás helyettes főszolgabírája.[49] A román csapatok 1919. január 15-én vonultak be Zilahra, „és ezzel az időponttal kezdődött meg a vagyon és személy elleni bűncselekmények láncolatos sorozata.” A Szamos című lap „A románok viselt dolgai Zilahon” címmel közölt részleteket a településen járt francia bizottság jegyzőkönyvéből.[50] Ez alapján tudható, hogy a fosztogatás és rombolás mellett számos tisztviselőt és polgárt is súlyosan bántalmaztak, köztük Brandtot is, akit hosszabb ideig ápoltak a nagykárolyi, majd a debreceni kórházban.[51] Zilah megpróbáltatásainak még nem volt vége, 1919. február 23-án a Székely Hadosztály visszafoglalta a várost, a román ágyúzás következtében viszont a lakosság 90%-a elmenekült a településről.[52]

Felgyógyulása után – mint helyettes főszolgabíró – Hajdú vármegye alispáni hivatalában teljesített szolgálatot.[53] 1920 áprilisában Lippich István kormánybiztos-főispán kérésére került Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe; a főispán döntése alapján az üresedésben lévő tiszai közép járás főszolgabírói állására helyettesítette Brandtot.[54] Nagyon nehéz viszonyok között – a román megszállás szinte kivéreztette Törökszentmiklóst és környékét – vette át „Magyarország egyik legszebb járását”,[55] melyet azonban csak nyolc hónapon keresztül vezetett. 1920 decemberében ugyanis, bár beadta pályázatait a főszolgabírói állásra (a tiszai alsó járás élére is), azokat visszavonta.[56] Állás nélkül sem kellett kétségbeesnie, hiszen 1921-ben feleségül vette szentkirályszabadjai Szőke Margitot (1903–), Szőke Kálmán pusztakengyeli földbirtokos lányát.[57] Házasságukból három gyermek – Mária (1923–), Judit (1926–) és Vilmos (1935–) – született.

Almásy Imre gróf (a vármegye korábbi főispánja és megkerülhetetlen személye) barátsága és támogatása révén 1922-ben Békés vármegye főispánja lett.[58] Gömbös Gyula kormánypártból történő 1923-as kiválása után már Brandt megrendült helyzetéről cikkeztek, ám a viszontválasz is hamar megérkezett: „a főispánt sokkal régebbi kötelékek fűzik Bethlen miniszterelnökhöz, akinek földije, s akivel együtt kellett menekülniük Erdélyből az oláh hordák elől (kiemelés – B. G.). Nem Gömbös, de Bethlen bizalma állította Békés vármegye élére, ahol eddigi működésével, a megye ügyei iránt való fáradhatatlan érdeklődésével, a teljes társadalmi békét istápoló magatartásával és objektivitásával nagy népszerűséget és általános rokonszenvet vívott ki magának.”[59]

1924 és 1927 között mint összekötő főispán teljesített a belügyminisztériumban szolgálatot.[60]

A kapcsolati háló részét képezték azok a szervezetek, amelyeket a városukból, vármegyéjükből elmenekült polgárok hoztak létre. 1926 tavaszán – Brandt ügyvezető elnöksége mellett – alakult meg a Szilágy vármegyeiek egyesülete. Brandt édesapja – mivel szülei és testvérei is otthagyták a Szilágyságot – az egyesület háznagya lett.[61]

1927 őszén „hazatért”: elindult a Horánszky Dezső halálával megüresedett törökszentmiklósi kerületi képviselői posztért, egységes párti programmal és gróf Almásy Imre hathatós támogatásával el is nyerte azt. Brandt beszélt motivációjáról – „még egyszer szeretettel és becsülettel dolgozhassak azért a derék népért, amelyik az 1920. évben engem a hontalant olyan meleg szeretettel és ragaszkodással fogadott és nyújtott nekem második otthont”[62] – és ismét megfogalmazta politikai krédóját: „tántoríthatatlan híve gróf Bethlen Istvánnak és programja mindenkor Bethlen István gróf politikai működésének támogatása” lesz.[63] Egyhangúan ismételt az 1931-ben, illetve az 1935-ben lezajlott választásokon is. 1931 és 1939 között a képviselőház egyik jegyzője volt. 1931 decemberében a tisztviselői nyugdíjcsökkentés miatt Sztranyavszky Sándorral együtt kilépett pártjából. Döntésüket „a nyugdíjredukció mellett a helyzet kilálástalansága és a kormány programtalansága is megérlelte.” A Gömbös-kormány megalakulása után csatlakozott a Nemzeti Egység Pártjához, amelynek háznagya lett.[64] Felszólalt a közigazgatás rendezésének ügyében (1929. március 22.), valamint az erdők és a természetvédelem ügyében (1934. november 30.).[65]

1937-ben Törökszentmiklós díszpolgára lett.[66] Az oklevelet Sztranyavszky Sándor képviselőházi elnök, mintegy 30 országgyűlési képviselő és a vármegye vezetőinek jelenlétében vette át. Választókerülete csaknem minden társadalmi egyesületében vezető szerepet töltött be, jó részüknek elnöke vagy tiszteletbeli elnöke volt.

1938 őszén – több tucatnyi képviselőtársával együtt – kilépett az Imrédy Béla vezette kormánypártból. 1939-ben (elv)barátjával, Sztranyavszky Sándorral együtt úgy döntöttek, hogy nem indulnak a választáson. Választókerületéhez intézett búcsúlevelében egyik okként az „irányított kormánysajtó által megváltoztatott közhangulatra” hivatkozott.[67] Mire gondolhatott? Elég, ha a Törökszentmiklós és vidéke következő számát fellapozzuk: „felelős államférfiaink nem nézhették tovább a kákán is csomót keresők aknamunkáját, s mikor látták, hogy az ország elevenébe vágó zsidótörvény tárgyalását is fél esztendeig hátráltatják akadékoskodásukkal, belátták a ház feloszlatásának és egy új választás kiírásának szükségességét.”[68]

1939 után több magánvállalat igazgatósági tagja volt. Az Országos Ebtenyésztési Tanács országos társelnöke, a Magyar Erdészeti- és Vadászati Műszaki Segédszemélyzet Országos Egyesületének elnöke volt. A Nemzetvédelmi Kereszt polgári kitüntetettje.[69]

1944-ben családjával együtt elhagyta Budapestet, 1945 januárjában az országot is, csak 1946 utolsó napjaiban tértek haza Ausztriából. A Népügyészség ugyan eljárást indított ellene, ám 1947 őszén megszüntették a nyomozást, többek között azért, mert a „behívott munkaszolgálatosok ügyében iparkodott eljárni”, illetve a „zsidókkal szemben emberségesen viselkedett”.[70]

Már özvegy feleségét 1952-ben Cibakházára telepítették, aki ott hunyt el 1952. augusztus 15-én.[71]

 

Brandt Vilmos arcképe

Tolnai Világlapja, 1927. december 7. 50. sz. 7.

 

Brandt Vilmos alkalmazása
Az irat jelzete: MNL JNSZML IV. 407. Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára, Alispáni iratok, 5231/1920. – Eredeti, gépelt.

 

Köröskényi Ernyey Lajos (Malacka, 1889. január 9. – ?)

Római katolikus vallású, nemesi családban született 1889. január 9-én a Pozsony vármegyében található Malackán.[72] Édesapja Ernyey Gyula, a somorjai járás főszolgabírája, édesanyja Vitál Árpádina.

A középiskolát Nagyszombaton végezte, majd 1912-ben államtudományi államvizsgát tett a pozsonyi királyi akadémián.[73] 1911. május 15-től 1912. január 31-ig, majd 1912. június 15-től november 1-ig – még joghallgatóként – díjnokként szolgált Pozsony vármegyében, a somorjai főszolgabírói hivatalban. 1912. október 29-én díjtalan, 1915-ben II. fokozatú díjas közigazgatási gyakornok lett, 1916-ban pedig tiszteletbeli szolgabíróvá nevezték ki. 1916-tól a magyar királyi 140. honvéd tábori tüzérezred kötelékében harcolt az első világháborúban. Számos kitüntetés tulajdonosa.[74]

1917. május 21-én vármegyei aljegyzővé, szeptemberben a malackai járás szolgabírójává választották.[75] 1919. augusztus 1-ig állásában maradt, ekkor a csehek – Ernyey szavaival élve – „engem otthonról elűztek, illetve a vármegye elhagyására kényszerítettek.” 1919 és 1923 között a belügyminisztériumban teljesített szolgálatot.[76]

1923. április 9-én osztotta be Almásy Sándor főispán a központi járásba helyettesített szolgabíróként, miután Rédiger Zoltán nem fogadta el kinevezését. Még ugyanebben az évben – immár választottként – megerősítették tisztségében.[77] 1926-ban a jászsági felső járás főszolgabírójának jelentkezett, ám visszavonta pályázatát. Az áhított tisztséget – már tiszteletbeli főszolgabíróként – 1931-ben sikerült elnyernie.[78]

1929-ben megnősült: felesége Krüner Lívia (1908–2006), Krüner Ágoston szolnoki MÁV állomásfőnök, Szolnok városi képviselő lánya volt.[79] A polgári esketést az alispán végezte.[80]

Gömbös Gyula 1936-ban „a magyar királyi honvédségnek az önkéntes jelentkezés alapján történő kiegészítése terén éveken át kifejtett buzgó és eredményes tevékenységéért” tüntette ki.[81] Állását 1944-ig megőrizte, majd a front elől ősszel testvéréhez Balatongyörökre távozott.

A szolnoki Népbíróság – bár számos tanú sorakozott fel ellene – 1947-ben felmentette Ernyeyt a vádak alól, amelyek az internálásokat, illetve a zsidótörvények végrehajtását rótták fel a főszolgabírónak.[82] Az ekkor telepőrként dolgozó Ernyey ítéletét azonban a Népbíróságok Országos Tanácsa 1949-ben megváltoztatta és két év börtönre ítélte.[83] Életének további alakulásáról nem rendelkezünk információval.

 

Ernyey Lajos arcképe
Az irat jelzete: MNL JNSzML XIV. 10.

Ernyey Lajos pályázati kérelme

Az irat jelzete: MNL JNSzML IV. 407. – Eredeti, kézzel írt.

 

Kisjeszeni Jeszenszky József (Nagybecskerek, 1886. március 15. – Szolnok, 1933. augusztus 17.)

1886-ban született Torontál vármegye soknemzetiségű székhelyén, Nagybecskereken.[84] Édesapja Jeszenszky Nándor (?–1917) nagybecskereki evangélikus lelkész, édesanyja ilencfalvi Sárkány Gizella (?–1925). Felesége monostori Barényi Ilona (1896–1974). Gyermekeik: Erzsébet (1919–1977) és Gyula (1921–1969).

Szülőhelyén végezte középiskoláit, majd jogot hallgatott Eperjesen.[85] Közigazgatási pályáját vármegyéjében, a zsombolyai járásban kezdte 1912-ben, majd 1914-ben bevonult.[86] 1917-ben közérdekből felmentették, ezt követően a csenei járás szolgabírájaként működött. A szerbek megjelenése után is maradt állásában, ám a folytonos vegzálások, az előmenetel biztos kudarca miatt, és mivel nem ismerte az új állam hivatalos nyelvét, 1922-ben elhagyta Torontált. Családjával együtt „a zsombolyai szolgabíróság által 5487/1922. számú tolonclevéllel utasítottam ki és az Országos Menekültügyi Hivatal 2540/1922. számú engedélyével” a Tiszabura község határában lakó apósához költöztek.[87]

 

Jeszenszky József levele az alispánnak

1922. december 28. hely nélkül

 

„Alulírott: Jeszenszky József tb. főszolgabíró 1918 novemberében a szerb megszállás idején, háború előtti beosztásom helyén, akkori főispánom: Dellimanics Lajos[88] és alispánom: Jankó Ágoston,[89] jelenleg csonka Torontál megyének alispánja és kormánybiztosa tudtával és utasítására a szerb impérium alatt megmaradtam, azon célzattal, hogy az anyaországtól ideiglenesen elszakított honfitársaim előrelátható zaklatását tőlem telhetőleg enyhíteni megkísértsem. Miután ebben támaszt leltem hivatali főnököm, Sztojanovits Vazul személyében, ki szintén fenti célzattal maradt meg helyén, azóta vele együtt hivatalos működésünkben igyekeztünk megfelelni nehéz feladatunknak. Megerősített engem elhatározásomban a magas magyar minisztertanács 1920. január 3-án hozott s a nemzeti kisebbségi minisztérium által 818. eln/1920. sz., a velünk kerülő úton, írásban közölt azon határozata, hogy a megszállott részeken helyükön maradt tisztviselők ebbeli ténye nem fog – még az idegen hatalomnak teendő eskü daczára is – hazafiatlan cselekedetnek tekinteni.

Hogy működésemben igyekeztem a csenei járás elszakított magyar és német lakóságának segítségére lenni, bizonyítja a csenei római kat. plébános és több csenei polgár által aláírt nyilatkozat, mely a belügyminisztériumban elintézés alatt levő repatriálási kérvényemhez van jelenleg csatolva.

Az idegen uralom alatti működésemet amiatt kellett feladnom, mert fentebb vázolt hazafias működésem nem maradhatott természetesen titok felettes hatóságaim előtt egy Csénén működő határrendőrségi szerb százados megfigyelései miatt sem, ki folytonos agresszivitásainak meghiúsítását feljelentéseiben azok tudomására hozta. Így azon kilátásom lehetett csupán, hogy állandóan alárendelt állásban szolgáljak. Lehetetlenné vált azonban az által is, hogy a szerb nyelvet a kellő mérvben nem tanulhattam meg.

Így élve a trianoni békében gyökerező jogommal, optáltam, s miután volt főnököm, Jankó Ágoston alispán úr igazolta azt, hogy tudtával, sőt biztatására maradtam annak idején helyemen, repatriálásom s mint tisztviselő átvételem iránti kérvényemet beterjesztettem belügyminiszter úr Ő Nagyméltóságához.

Miután beosztásomat Jász-Nagykun-Szolnok megyében óhajtanám elérni, kérném Méltóságodat, hogy igénylésem iránt a belügyminisztériumban előterjesztést tenni méltóztatnék.

Egyidejűleg kérem beosztásomat oda, ahova azt a szolgálat érdekében Méltóságod jónak látja.

 

mély tisztelettel

Jeszenszky József

tb. főszolgabíró”

 

Az irat jelzete: MNL JNSzML IV. 407. 2627/1923. – Eredeti, kézzel írt.

 

Kérelmének megfelelően, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei szolgálatra osztották be 1923 elején. A szintén menekült tiszai alsó járás főszolgabírájának igénylése folytán Tiszaföldvárra került, majd március 1-től a belügyminiszter a főispáni titkári teendők ellátásával bízta meg. Ezzel párhuzamosan szolgabíróként, tiszteletbeli főszolgabíróként, aljegyzőként, majd árvaszéki ülnökként működött.[90] 1932-ben tiszteletbeli vármegyei főjegyző lett.[91]

A szolnoki evangélikus egyház titkáraként „elévülhetetlen érdemeket” szerzett – Alexander Imre alispánnal, egyházi főgondnokkal együtt – az evangélikus templom létrehozásánál és felépítésénél.[92]

47 éves korában, 1933. augusztus 17-én hunyt el Szolnokon.[93] Temetésére a szolnoki református temetőben került sor a vármegyei tisztikar jelenlétében. „Szolgálatát becsületes hűséggel, nem csüggedő szorgalommal és kiváló tudással teljesítette és emellett szerény, úri modorával is úgy a közönség megbecsülését, mint kartársai szeretetét méltán kiérdemelte.”[94]

 

 

Jeszenszky József arcképe

Az irat jelzete: MNL JNSzML XIV. 10.

 

 

Jeszenszky József gyászjelentése

Az irat jelzete: Országos Széchényi Könyvtár, Gyászjelentés, 1933.

 

Erzsébetvárosi Patrubány István (Marosvásárhely, 1878. szeptember 23. – Budapest, 1943. május 28.)

Nemesi, örmény eredetű családban – „a legelőkelőbb erdélyi família” – született Marosvásárhelyen. A Patrubány család „ősi fészke” Erzsébetváros volt, amely valamikor a második legnagyobb erdélyi örmény városnak számított,[95] a család számos tagja játszott fontos szerepet Erdély közéletében. Édesapja Patrubány Antal kereskedő, édesanyja Petelei Mária (?–1942). Első felesége csíksomlyói Csiky Janka (?–1935), második neje ippi és érkeserűi Fráter Magda (1898–1981) volt.[96]

Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumban és a református kollégiumban végezte, majd a kolozsvári egyetem joghallgatója volt.[97] Közigazgatási pályáját Maros-Torda vármegyében kezdte 1902-ben. Fokozatosan lépett előre a hivatali ranglétrán: közigazgatási gyakornokként,[98] szolgabíróként, majd a nyárádszeredai járás főszolgabírójaként működött.[99] „Patrubány Istvánt […] pályája kezdetén ott láttuk Bethlen gróf oldala mellett (kiemelés – B. G.) és ő adta az első impulzust arra, hogy az alkotmány megmentése csakis a közigazgatási tisztviselők összetartásán múlhat. A darabont-kormánnyal szemben való rezisztáció a közigazgatási tisztviselők vérszerződésében nyert megmásíthatatlan kifejezést, melyet Patrubány István akkori szolgabíró írt alá elsőnek.”[100]

1919. január 27-én lemondott állásáról és kérte korábbi hűségesküje alóli felmentését.[101] Távozását 1935-ben így képzelték el Tiszaföldváron: „Nyárádszereda főszolgabírája is e küzdők között volt, de az egyenlőtlen harc kétségbeesett reménytelenségével feladta ő is a küzdelmet, hogy erejét, tudását tartsa meg arra az időre, amikor nem céltalanság elbukni. Nem hűtlenségből hagyta ott őrhelyét, de egy messzebb irányuló cél kényszerítette arra. Ott hagyta szülőhazáját, mindenétől megfosztva az oláh ütlegeknek emlékével eljött a Tisza partjára, hogy itt a magyar összefogás érdekében dolgozzon, s az alkalmas időben harcoljon azokkal, akik vissza akarják venni Erdélyt.”[102]

1920 elején „elköltözködni volt kénytelen”,[103] majd Lippich István kormánybiztos-főispán helyettesített főszolgabíróvá nevezte ki a tiszai alsó járásba, majd az év végén választott vezetője lett a járásnak.[104] „Alkotásait és tevékenységeit a járás életében látni meg, mely kulturális, gazdasági és szociális fejlődésének biztosítékát kapja meg Patrubány István főszolgabíró vezetésében. Számos társadalmi intézmény és egyesület élén fejt ki széleskörű tevékenységet, melyben többek között a járás gazdasági helyzetének javítását és az ifjúságnak erős hazafias szellemben való nevelését teremti meg.”[105]

1934-ben – miután a kunszentmártoni kerületben tartott időközi választáson Böszörményi Zoltán, a magyar nemzeti szocialisták egyik vezéralakja is bejelentkezett jelöltként – éles támadást intéztek a Nemzeti Szocialista című lapban Patrubány ellen, miután nem adta meg az engedélyt sem a gyűlésük megtartására, sem a programbeszéd elmondására. Az Adorján Gyula által jegyzett írásban azt is megpendítették, hogy „meg kell szabadítani a kerületet ettől az oláhtól” (kiemelés – B. G.). Rágalmazás miatt végül bűnösnek mondták ki Adorjánt.[106]

Patrubány 1935-ben kérelmezte nyugdíjazását. A törvényhatóság méltányolta „nevezett azon munkásságát, melyet a haza és a közigazgatás érdekében […] kifejtett”, hogy „hosszú évtizedeken keresztül a legszorgalmasabb munkása volt a közigazgatásnak”, és „buzgó és érdemes szolgálatának elismerése mellett” szeptember 1. napjától nyugdíjazták.[107]

Életének 65. évében, 1943. május 28-án hunyt el Budapesten. Szülőhelyén, Erdélyben, Marosvásárhelyen temették el a családi sírboltba.[108] Nemcsak ő „tért haza”, hanem időlegesen a fia is. Ifjabb Patrubány István (1907–1980) ugyanis követte apját a közigazgatási pályán: 1933. április 24-től közigazgatási gyakornok volt apja mellett. 1935. november 20-tól szolgabíró volt ugyanott. 1940. november 25-től Maros-Torda vármegye szolgabírója lett. 1943 végén nyugdíjazták. Az ismételt román bevonulás után távozott, 1945. január 21-től már a tiszai alsó járás vezetőjeként tért vissza a munkához. 1945-ben igazolták, tekintettel arra a tényre is, hogy korábban részt vett az antifasiszta ellenállási mozgalomban, amit okiratokkal hitelt érdemlően bizonyítani is tudott. 1948 augusztusában politikai indíttatású fegyelmi eljárás indult ellene, majd szeptember 1-jei hatállyal felmentették a hivatalviselés alól.[109] Az ellene indított fegyelmi eljárást beszüntették. 1980-ban hunyt el Nagymaroson.

 

 

Patrubány István arcképe

Az irat jelzete: MNL JNSZML XIV. 10.

 

Patrubány István főszolgabírói ünneplése

Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1927. február 27.