A Magyar Keleti Vasút botrányos építése

Az 1867. évet követően az ország területén kivitelezett első nagyobb beruházások között nagyon korán jelentek meg az újabb és újabb vasútvonalak. Kezdetben kisebb-nagyobb nehézségekkel járt, hogy megtalálják az egyensúlyt az állami szerepvállalás és a magánszféra között. A „problémás” ügyletek közé tartozott a Magyar Keleti Vasút építése, amely szinte egy időben kezdődött meg a politikai kiegyezéssel. Az építés körül kialakult botrány magában hordozta a magyar állam vasútépítéssel kapcsolatos minden tapasztalatlanságát.

A törvényszéki bejegyzés után a megkezdett munkálatok kifizetései, az ún. költségleszámolások kezdettől fogva erősen korrupciógyanúsak voltak. A vállalkozó az építések bonyolítását a már ténylegesen befizetett és rendelkezésre állt alaptőkéből fedezte. Havonta állította össze kiadási kimutatásait (szükséges anyagbeszerzések, rezsi kiadások). Az MKV részéről az építések műszaki irányítója, a főmérnök ellenjegyezte e tételeket, majd az igazgatótanács két tagjának kellett megvizsgálnia a kifizetések szabályosságát. A számok helyessége esetén kifizették a vállalkozónak az érintett összeget. A 1872. júniusi bizottsági jelentés ellenben tényként közli - támaszkodva az 1870. április 15-én tartott igazgatótanácsi ülés jegyzőkönyvének megállapítására -, hogy az első kimutatás ellenőrzésekor még sem számlák, sem nyugták nem voltak mellékelve a költségekhez. Minden későbbi havi költségelszámolásra jellemző volt, hogy nemcsak a ténylegesen beépített anyagokat számolták el, hanem még későbbi időpontban az építkezésre leszállítandó, de már legyártott és formailag átvett berendezéseket, anyagokat is. Az elszámolás típusa nagyon megnehezítette a helyszíni tételes vizsgálatot. Az elszámolás módját a részvényesek által természetesen nem ismert, sokszor kárhoztatott Építési irányelvek 8. cikke fektette le.

A teljes vonal kiépítése kapcsán tényként állapítható meg, hogy az egyes vasúti szakaszokat az engedélyező törvény által előírt határidőkhöz képest jelentős csúszásokkal adták át a forgalomnak. Szakaszosan 1869. december vége és 1872. október 1. között kellett volna üzembe helyezni a teljes vonalat, négy önálló szakaszra osztották fel a vonal kiépítését. Már az első Nagyvárad-Kolozsvár vonal kilenc hónappal később készült el és a negyedik esetében szintén kilenc hónap volt a csúszás. A késleltetett forgalomba helyezés magával vonta az üzemeltetéstől remélt haszon elmaradását.

Mint említettük, a beruházás részletes költségeiről a megállapodás Építési irányelvek néven 1869. december 17-én született meg. A kötött sorrendben kiépítendő szakaszokra egyenként főösszegeket határozott meg a vállalkozó és a pénzkezelő bank. Ésszerűnek tűnik, ha az építkezés folyamán költséghatékony gazdálkodással egy-egy szakasznál pénzfelesleg (megtakarítás) mutatkozik a főösszeghez képest, ennek megfelelően a következő szakasz(ok) költségvetését vagyis főösszegét a fennmaradó összeggel növelni lehet. A szerződésben azonban kikötötték, hogy a főösszegeket sem a vasúttársaság, sem az építkezés vezetője a főmérnök, sem a társaság igazgatótanácsa nem módosíthatta (emlékeztetőül az említett szerződést nem is láthatta a társaság részvényesi közössége!). Az előírást a tények szerint csak a ráfordítások csökkentésére nem alkalmazták, hiszen már az első szakasznál túlzott költekezés történt.

A költségek szigorú keretszabályozása feltételezné, hogy alapos és pontos számítások álltak a vállalkozó rendelkezésére az építkezés műszaki kivitelezésével kapcsolatosan. Nem így történt. Maga az Építkezési irányelvek 5. cikke fogalmazza meg, hogy a 2., 3. és 4. szakaszok részletes műszaki tanulmányozását a jövőben végzik el. Nem kevés tanulmánykészítési jutalékot jelöltek meg. A maradék három utolsó szakaszra megközelítőleg 51 millió forintot terveztek be és minden millió forintjára12 ezer forint tervezési jutalékot irányoztak elő!

Érdekes a számszaki tévedés, ahogyan helytelenül számították ki az építendő vonalak hosszát. Természetesen az első két szakaszt néhány osztrák mérfölddel hosszabbnak jelölték a valós térképészeti adatokhoz képest - az utolsó kettőt ezzel egyidejűleg rövidebbnek. Vagyis az első két szakasz elszámolásainál a gyakorlatban több pénzhez jutott a vállalkozó, mint amennyi elméletileg (a helyes adatok alkalmazásával) járt volna.

Még egyértelműbb visszaélést mutat a mérföldenkénti azonos költségek felvétele mind a négy vonalon. Az arányos felvétel csak kiegyenlített földrajzi viszonyok esetén lett volna indokolt, az MKV-nál azonban egyre keletebbre haladva a nehezebb terepviszonyok miatt a költségek szakaszonként csak növekedhettek. Aránytalanul több költséget terveztek az első két sík szakaszra, mint az utolsó kettőre, amelyeket a Kárpátokon kellet keresztül vezetni.

A bizottság 1872. júniusi jelentése a gyanús társaságalapítás, az elszámolások módja, a helytelen tervezési számítások miatt a vállalkozó részéről eleve szándékosan rossz kalkulációt feltételezett. A jelentés kezdetektől az építési tőke gyors elfogyasztásának és az építkezés leállításának szándékát feltételezte az engedélyes részéről. Tény, hogy az első szakasz építése felemésztette az építkezésre fordítható összes építési költség 3/5-ét: 1871. március 20-án a főmérnök és a társasági vezérigazgató igazgatótanácsi ülésen elismerte, a vonalakat az építési tőkéből biztosan nem lehet megépíteni.

Carl Waring 1870. novemberben valóban leállította az építkezést, miután egy feljegyzést fogalmazott meg és nyújtott be az igazgatótanácsnak, amelyben állítólagosan elszenvedett sérelmeiért hat millió forint kártérítést kívánt a társaságtól, illetőleg a kormányzattól.

A részvényesek türelme 1871. áprilisban elfogyott, önhatalommal elkobozták Waring által beruházott összes értéket, s önállóan folytatták a vasút építését. Több hónapos egyezkedést követően - kormányzati beavatkozással - júniusra megváltak engedélyesüktől. Még a második vonalszakasz sem készült el, de a pénzkezelő banknál 1871. április 21-én összesen hat millió forint állt csak rendelkezésre, a négy teljes vonalszakaszra szánt 73 459 ezer forint építési tőke kevesebb mint 10%-a! Az állami lépések annál inkább időszerűek voltak, minthogy az elfogyott építési tőkét pótlandó újabb pénzeszközök bevonása nem volt lehetséges, hiszen az engedélyező törvény kizárólag újabb vonalak építésére engedett meg tőkeemelést.

A kormányzat és a társaság több éves alkudozásba kezdett a bizottság működésének kezdetéig felszaporodott minimum 15 millió forint veszteség és a további műszaki kivitelezések fedezésére. Végül jobb megoldást nem találva, 1876-ban az L. törvénnyel az MKV vasútvonalát a magyar állam államosította.

 

***

 

Az alábbi forrás eredetileg egy 60 oldalnyi terjedelmű német nyelvű jelentés. A forrásrészleteket részben a kesze-kusza történet színesítésére emeltem ki a terjedelmes dokumentumból. Részben a bizottsági jelentés leglényegesebb megállapításaiból válogattam az eredeti szövegkörnyezet megtartásával, mindazonáltal a hosszas és bonyolult jogi fejtegetéseket igyekeztem mellőzni.

Az eredeti szöveg írásjeleit és az írott szöveg átírásánál a maitól eltérő korabeli helyesírását megtartottam, pl. th használata t helyett Theil, Vorrath, esetleg i használata ie szerkezet helyett roulirendem, existirte, contituirende stb.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő