A Magyar Keleti Vasút botrányos építése

Az 1867. évet követően az ország területén kivitelezett első nagyobb beruházások között nagyon korán jelentek meg az újabb és újabb vasútvonalak. Kezdetben kisebb-nagyobb nehézségekkel járt, hogy megtalálják az egyensúlyt az állami szerepvállalás és a magánszféra között. A „problémás” ügyletek közé tartozott a Magyar Keleti Vasút építése, amely szinte egy időben kezdődött meg a politikai kiegyezéssel. Az építés körül kialakult botrány magában hordozta a magyar állam vasútépítéssel kapcsolatos minden tapasztalatlanságát.

A törvényszéki bejegyzés után a megkezdett munkálatok kifizetései, az ún. költségleszámolások kezdettől fogva erősen korrupciógyanúsak voltak. A vállalkozó az építések bonyolítását a már ténylegesen befizetett és rendelkezésre állt alaptőkéből fedezte. Havonta állította össze kiadási kimutatásait (szükséges anyagbeszerzések, rezsi kiadások). Az MKV részéről az építések műszaki irányítója, a főmérnök ellenjegyezte e tételeket, majd az igazgatótanács két tagjának kellett megvizsgálnia a kifizetések szabályosságát. A számok helyessége esetén kifizették a vállalkozónak az érintett összeget. A 1872. júniusi bizottsági jelentés ellenben tényként közli - támaszkodva az 1870. április 15-én tartott igazgatótanácsi ülés jegyzőkönyvének megállapítására -, hogy az első kimutatás ellenőrzésekor még sem számlák, sem nyugták nem voltak mellékelve a költségekhez. Minden későbbi havi költségelszámolásra jellemző volt, hogy nemcsak a ténylegesen beépített anyagokat számolták el, hanem még későbbi időpontban az építkezésre leszállítandó, de már legyártott és formailag átvett berendezéseket, anyagokat is. Az elszámolás típusa nagyon megnehezítette a helyszíni tételes vizsgálatot. Az elszámolás módját a részvényesek által természetesen nem ismert, sokszor kárhoztatott Építési irányelvek 8. cikke fektette le.

A teljes vonal kiépítése kapcsán tényként állapítható meg, hogy az egyes vasúti szakaszokat az engedélyező törvény által előírt határidőkhöz képest jelentős csúszásokkal adták át a forgalomnak. Szakaszosan 1869. december vége és 1872. október 1. között kellett volna üzembe helyezni a teljes vonalat, négy önálló szakaszra osztották fel a vonal kiépítését. Már az első Nagyvárad-Kolozsvár vonal kilenc hónappal később készült el és a negyedik esetében szintén kilenc hónap volt a csúszás. A késleltetett forgalomba helyezés magával vonta az üzemeltetéstől remélt haszon elmaradását.

Mint említettük, a beruházás részletes költségeiről a megállapodás Építési irányelvek néven 1869. december 17-én született meg. A kötött sorrendben kiépítendő szakaszokra egyenként főösszegeket határozott meg a vállalkozó és a pénzkezelő bank. Ésszerűnek tűnik, ha az építkezés folyamán költséghatékony gazdálkodással egy-egy szakasznál pénzfelesleg (megtakarítás) mutatkozik a főösszeghez képest, ennek megfelelően a következő szakasz(ok) költségvetését vagyis főösszegét a fennmaradó összeggel növelni lehet. A szerződésben azonban kikötötték, hogy a főösszegeket sem a vasúttársaság, sem az építkezés vezetője a főmérnök, sem a társaság igazgatótanácsa nem módosíthatta (emlékeztetőül az említett szerződést nem is láthatta a társaság részvényesi közössége!). Az előírást a tények szerint csak a ráfordítások csökkentésére nem alkalmazták, hiszen már az első szakasznál túlzott költekezés történt.

A költségek szigorú keretszabályozása feltételezné, hogy alapos és pontos számítások álltak a vállalkozó rendelkezésére az építkezés műszaki kivitelezésével kapcsolatosan. Nem így történt. Maga az Építkezési irányelvek 5. cikke fogalmazza meg, hogy a 2., 3. és 4. szakaszok részletes műszaki tanulmányozását a jövőben végzik el. Nem kevés tanulmánykészítési jutalékot jelöltek meg. A maradék három utolsó szakaszra megközelítőleg 51 millió forintot terveztek be és minden millió forintjára12 ezer forint tervezési jutalékot irányoztak elő!

Érdekes a számszaki tévedés, ahogyan helytelenül számították ki az építendő vonalak hosszát. Természetesen az első két szakaszt néhány osztrák mérfölddel hosszabbnak jelölték a valós térképészeti adatokhoz képest - az utolsó kettőt ezzel egyidejűleg rövidebbnek. Vagyis az első két szakasz elszámolásainál a gyakorlatban több pénzhez jutott a vállalkozó, mint amennyi elméletileg (a helyes adatok alkalmazásával) járt volna.

Még egyértelműbb visszaélést mutat a mérföldenkénti azonos költségek felvétele mind a négy vonalon. Az arányos felvétel csak kiegyenlített földrajzi viszonyok esetén lett volna indokolt, az MKV-nál azonban egyre keletebbre haladva a nehezebb terepviszonyok miatt a költségek szakaszonként csak növekedhettek. Aránytalanul több költséget terveztek az első két sík szakaszra, mint az utolsó kettőre, amelyeket a Kárpátokon kellet keresztül vezetni.

A bizottság 1872. júniusi jelentése a gyanús társaságalapítás, az elszámolások módja, a helytelen tervezési számítások miatt a vállalkozó részéről eleve szándékosan rossz kalkulációt feltételezett. A jelentés kezdetektől az építési tőke gyors elfogyasztásának és az építkezés leállításának szándékát feltételezte az engedélyes részéről. Tény, hogy az első szakasz építése felemésztette az építkezésre fordítható összes építési költség 3/5-ét: 1871. március 20-án a főmérnök és a társasági vezérigazgató igazgatótanácsi ülésen elismerte, a vonalakat az építési tőkéből biztosan nem lehet megépíteni.

Carl Waring 1870. novemberben valóban leállította az építkezést, miután egy feljegyzést fogalmazott meg és nyújtott be az igazgatótanácsnak, amelyben állítólagosan elszenvedett sérelmeiért hat millió forint kártérítést kívánt a társaságtól, illetőleg a kormányzattól.

A részvényesek türelme 1871. áprilisban elfogyott, önhatalommal elkobozták Waring által beruházott összes értéket, s önállóan folytatták a vasút építését. Több hónapos egyezkedést követően - kormányzati beavatkozással - júniusra megváltak engedélyesüktől. Még a második vonalszakasz sem készült el, de a pénzkezelő banknál 1871. április 21-én összesen hat millió forint állt csak rendelkezésre, a négy teljes vonalszakaszra szánt 73 459 ezer forint építési tőke kevesebb mint 10%-a! Az állami lépések annál inkább időszerűek voltak, minthogy az elfogyott építési tőkét pótlandó újabb pénzeszközök bevonása nem volt lehetséges, hiszen az engedélyező törvény kizárólag újabb vonalak építésére engedett meg tőkeemelést.

A kormányzat és a társaság több éves alkudozásba kezdett a bizottság működésének kezdetéig felszaporodott minimum 15 millió forint veszteség és a további műszaki kivitelezések fedezésére. Végül jobb megoldást nem találva, 1876-ban az L. törvénnyel az MKV vasútvonalát a magyar állam államosította.

 

***

 

Az alábbi forrás eredetileg egy 60 oldalnyi terjedelmű német nyelvű jelentés. A forrásrészleteket részben a kesze-kusza történet színesítésére emeltem ki a terjedelmes dokumentumból. Részben a bizottsági jelentés leglényegesebb megállapításaiból válogattam az eredeti szövegkörnyezet megtartásával, mindazonáltal a hosszas és bonyolult jogi fejtegetéseket igyekeztem mellőzni.

Az eredeti szöveg írásjeleit és az írott szöveg átírásánál a maitól eltérő korabeli helyesírását megtartottam, pl. th használata t helyett Theil, Vorrath, esetleg i használata ie szerkezet helyett roulirendem, existirte, contituirende stb.

Ezen a napon történt november 30.

1913

Megalakul a Magyar Turista Szövetség (MTSZ). Elnökének gróf Teleki Sándort jelölik. Mire a lényegi munkát elkezdhették volna, kitört az...Tovább

1918

Alakuló ülését tartja Budapesten az Ifjúmunkások Országos Szövetsége (IOSZ), amely a munkáshatalomért folyó harcot tűzi ki célul. Központi...Tovább

1939

A Szovjetunió megtámadja Finnországot. (Ez az ún. téli háború.)Tovább

1963

Budapesten átadják az első gyalogos aluljárót az Astoriánál.Tovább

1990

Hivatalosan is befejeződik a berlini fal bontása.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő