Anasztaz I. Mikojan a KGST élén

Mielőtt a beszámolókról és azok körülményeiről néhány mondatot megjegyeznék, emlékezzünk meg az erről az időszakról szóló első történeti vitáról. Berend T. Iván 1964-ben jelentette meg Gazdaságpolitika az első ötéves terv megindulásakor 1948-1950 című . Mondandójának lényege az volt, hogy a hibás magyar gazdaságpolitika nem 1951-től datálható, hanem már az 1949-től. Friss Istvánnak, e politika egyik bűnös alakítójának és a hatvanas években még mindig egyik meghatározó irányítójának ez persze nem tetszett, és bírálatot gyakorolt a könyv . A mi szempontunkból az érdekes most az, hogy Berend T. Iván nemcsak a belgazdasági környezetváltozásról, hanem a negyvenes évek nemzetközi együttműködési kísérletéről, a jugoszláv-bolgár tengelyen a kialakulás állapotában lévő vámunióról és gazdasági kooperációs kísérletről, illetve annak bukásáról is beszélt. Mondandójának lényege az volt, hogy több országban megjelent a későbbi KGST országok együttműködésének szándéka és nemcsak a kereskedelemben, hanem az ipari termelési kooperációban is szemben az autark modellel. Berend természetesen nemcsak Jugoszlávia kiközösítését ítélte el, de ennek nyomán az ilyen együttműködés is. Szerinte a KGST kapcsolatok kereskedelmi vonalra terelése ennek kárhoztatott eszköze volt. Friss István - aki 1949-ben az első magyar KGST képviselő volt, majd idehaza is pontosan tudta mi történik Moszkvában - cáfolta Berend T. Iván megállapítását. Így érvelt:

„Itt egyébként egy kis ténybeli tévedése is van. Azt írja [Berend T. Iván - F. I.], hogy az 1949-ben létrehozott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa kezdetben elsősorban a külkereskedelem összehangolása és fejlesztése, műszaki tapasztalatok cseréje, szakemberképzés stb. formájában tevékenykedett. Ezzel szemben tevékenységének legelső szakaszában, első háromnegyed évében a KGST központi szervezetében éppen arra törekedtek, amiről Berend azt írja, hogy nem szerepelt tevékenységében: a szocialista országok iparosításának nemzetközi koordinálására. Csak amikor kitűnt, hogy ez az út az adott körülmények közt járhatatlan, akkor tértek át arra, hogy főként a külkereskedelem útján próbálják a szocialista országok iparosításának összehangolását elérni. Egyébként az újabb kísérlet a tervkoordinációra nem „közel másfél évtized múltán került napirendre", hanem már 1956-1958-ban. Jugoszláviának Bulgáriával és Albániával tervezett rendkívül szoros gazdasági együttműködési terve a Tájékoztató Iroda közleményét követő események nyomán természetesen tárgytalanná vált, és azzá vált Jugoszláviának más szocialista országokkal való együttműködése is. De aki ismeri azt a gazdag irodalmat, amely a szocialista országok nemzetközi együttműködésének nehézségeivel foglalkozik, az semmiképp sem tételezheti fel, hogy a többi szocialista ország közt egy már nagyon megérett nemzetközi együttműködési szükséglet kielégítése a Jugoszláviával való konfliktuson hiúsult

."

Berend T. Iván nem sokkal ez után válaszcikkben és hosszabb tanulmányban tért vissza a nemzetközi együttműködés és a KGST kérdésére. Ismételten bemutatta az 1940-es évek második fele vámuniós kísérleteinek alakulását, majd hozzá

: „Az is nyilvánvaló, hogy az 1949-1950-től mindenhol kiépülő, kötelező utasításokra alapozott gazdaságirányítási rendszer az egyes országokban, s a szocialista országok között nemzetközi kapcsolatokban olyan intézményes keretet teremtett, olyan „nemzetközi mechanizmust" hozott létre, amely határozottan akadályozta az egyes népgazdaságok integrált, összekapcsolt fejlesztését." Frissre hivatkozva jelentette ki, hogy a föderációs-vámuniós tervek Sztálin ellenállásán buktak meg. Kitartott azon álláspontja mellett, hogy nemcsak hiba volt ezeknek a megfojtása Moszkvából, de ezen a nyomon tovább haladva jóval egészségesebb gazdaságfejlődési pályát futhatott volna be a régió. A válaszcikkben már határozottabban fogalmazott: „Ha nem vetítjük vissza jelenünk gondjait, akkor kétségtelennek tűnik, hogy a történelmi jelentőségű kezdemények csírájában való elpusztulásában nem az együttműködés tényleges, akkor is fennálló nehézségei játszották a meghatározó szerepet, hanem igenis a jugoszláv konfliktus, illetve az azzal kapcsolatos politikai konzekvenciák." Friss erre csak azt tudta válaszolni, hogy nacionalista tendenciák akadályozták az együttműködést. Megjegyzem, hogy ennek épp az ellenkezője volt .

Friss pontosítása annyiban helytálló, hogy - mint láttuk - 1950 nyaráig a KGST apparátus valóban a termelési kooperáció megvalósítására törekedett. Abban azonban tévedett, hogy ezt önmaga kudarca miatt adta fel az Iroda. Nem, a háborús hisztéria állt a háttérben és így az sem igaz, hogy a külkereskedelmi együttműködés valamifajta termelési összhang kialakítását szolgálta volna. Nem, az az autark ipari szükségletek enyhítését szolgálta. Végül Friss tárgyi tévedésbe esett. A termelési és tervkoordináció nem 1956-tal, hanem 1953 után indult ismét útjára.

Ma már világos, hogy a tervutasításos rendszer némileg korszerűsített kereteiben 1953 után több évtized alatt sem sikerült a gazdasági kooperációt olyan szintre fejleszteni, hogy az - az energiagazdálkodás néhány területét leszámítva - számottevően segítette volna ezeknek a nemzetgazdaságoknak a modernizációját, szemben a piacgazdaság körülményei között létrejött Közös Piac vagy a multinacionális vállalatkonszernek történetével. A hatvanas évek derekán már sokan látták, hogy mást kell tenni. Meg is születtek 1966 körül azok a reformtervek, amelyek létrejöttéről és sorsáról korábbi dokumentumközlésemben

. Ebben az értelemben Berend T. Iván érvelése még illúziókra épült. Mégis ez a vita az első történészi szembenézés volt a kezdetek problematikájával, és ha nevek nélkül is, de felidézett egy akkor még nem ismert eseménysort, amit nevezhetünk akár „mikojani fordulatnak" is. Az adott körülmények között Berend T. Iván történészi érvekkel cáfolta a változásokkal szemben fellépők táborát, amelynek élén nemzetközi méretekben Románia állt, de idehaza is voltak olyan hívei, például Tallós György, aki a kereskedelem-technikai kérdésekben látta az előrelépés útját. Ezzel szemben Berend T. Iván a sztálini megoldás egészével szemben lépett fel. Ez magába foglalta az autark iparosítást, a kapcsolatok szűk mezsgyén való tartását és a moszkvai diktátumpolitika elutasítását. Kimondva kimondatlan a kelet-európai országok önállóságának és intenzív együttműködésének megteremtése mellett érvelt. Berend tanulmányában összekapcsolódott a desztálinizáció és a kidolgozás alatt álló nemzetközi reform gondolata. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyetértően hivatkozott e reform legkövetkezetesebb képviselőjének, Ausch Sándornak a Közgazdasági Szemlében nyilvánossághoz jutó álláspontjára. Berend T. Iván ezzel a KGST-reformerek táborához csatlakozott.