Három fióknyi háború – 2. rész Id. Bede Zoltán katonafényképei és tábori lapjai – identitást őrző személyes tárgyak

A dorohoi-i, loznai levelek után történeti és személyes értelemben is új szakasz következik Bede Zoltán életében. 1940 őszén, a második bécsi döntés nyomán Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz:[1] ezzel nemcsak az államhatárok rajzolódtak át, hanem az egyéni sorsok keretei is. A korábban román egyenruhában szolgáló Bede Zoltán ettől kezdve már a magyar honvédség kötelékében teljesít szolgálatot Losoncon.[2]

A második világháború ekkor már zajlott, egyelőre még Magyarország részvétele nélkül. A katonai mindennapok intézményesebb keretek közé kerültek, a bizonytalanság azonban nem tűnt el – csupán anyanyelven, honvédegyenruhában szólalt meg. A második részben bemutatott katonalevelek közül az első tíz ebben az új, losonci katonai közegben íródott.[3]

A hazaküldött lapok a belső történéseket közvetítették – még akkor is, ha a cenzúra és a katonai önfegyelem gyakran korlátokat szabott a kimondható szavaknak. A tábori levelezőlap nem csupán üzenet, hanem fizikai érintkezés is volt a katona és családja között. Ugyanazt a papírt érintette Zoltán Losoncon és Irma Papolcon. A papír két élethelyzetet kötött össze: a katonai szolgálatot és az otthoni mindennapokat.

Ebben a részben az évtizedeken át őrzött levelezőlapok nem elsősorban hadtörténeti forrásként[4] jelennek meg, hanem személyes tárgyakként és családi emlékezet hordozóiként.[5] Az elemzés középpontjában nem az eseménytörténeti rekonstrukció áll, hanem a levélhasználat gyakorlata: miként tart fenn kapcsolatot, hidal át távolságot, és hogyan szolgálja a családi rend folytonosságát egy rendkívüli történelmi helyzetben.

A levelek értelmezése nem választható el attól a tárgyi és érzelmi környezettől, amelyben keletkeztek és fennmaradtak. A papír minősége, a kézírás, a szöveg elrendezése, a megszólítások és az ismétlődő fordulatok egyaránt jelentéshordozó elemek.[6] A levelek nemcsak információt közvetítenek, hanem a családi kapcsolattartás eszközei is: ahol a mondatok a túlélést szolgálják, és minden szó – kimondva vagy elhallgatva – a hazatérés reményébe kapaszkodik.
 

A losonci laktanya falai között

Az 1942–1943 során Bede Zoltán hosszú hónapokon töltött a losonci laktanya falai között.[7] A katonai mindennapokat a gyakorlatozás, a napirend és a folyamatos fegyelem határozza meg. A gyakorlatok egymásba csúsznak, az ebédnél mindig ugyanaz a kérdés kerülhetett elő: ki kapott levelet, és ki nem. Negyvenéves, családos emberként Bede Zoltánban azonban identitása nem elsősorban a katonai szerephez, hanem a gazdasághoz és a családhoz kötődött. A levelekből kirajzolódik, hogy a laktanyai élet monotonitását elsősorban a családtól való távollét terhelte meg. A katonák közötti kapcsolattartás fontos részét jelentette a levelezés, és a hazulról érkező lapok különös jelentőséggel bírtak. Zoltán leveleiben rendszeresen érdeklődik Irma, gyermekei és édesanyja felől, miközben gondolatai folyamatosan a papolci gazdaság körül forognak

A laktanyai mindennapok monotonitását a gyakorlatozás, a felszerelés karbantartása és a hosszú várakozás határozta meg. A levelezés ebben a közegben különösen fontossá vált: a családnak küldött sorok óvatosak, mivel egyszerre jelenthetnek megnyugvást és aggodalmat is.

Bede Zoltán vágyai Losoncon egyszerűek: szeretne hazamenni, ismét a családjával lenni. Gondolatai elsősorban felesége, gyermekei és az otthoni gazdaság körül forognak. A bizonytalan katonai helyzetben számára az Istenbe vetett hit és a hazatérés reménye jelentett kapaszkodót.

 

Losonci utcakép 1939-ben.
Forrás: Fortepan / Göngyi.

Losonc katonai szerepe a második világháború idején – történeti keret

A második világháború idején Losonc[8] jelentős katonai központnak számított. A város helyőrségi funkciót látott el, ahol a katonai jelenlét intézményes keretek között szerveződött. A Magyar Királyi Honvédség 1941-es hadrendje szerint Losonc volt a székhelye a 21. gyalogdandárnak, illetve a beosztott alakulatok közül a 23. gyalogezred I. zászlóaljának és a 21. tábori tüzérosztálynak.[9]

A katonai infrastruktúra a város fizikai terében is jól érzékelhető volt. A korabeli források külön említik a gyalogsági és a tüzérségi laktanyát,[10] ami a fegyvernemek szerinti elkülönülés intézményes kereteire utal. Losonc katonai arculatát elsősorban a m. kir. 23. gyalogezred határozta meg, amelynek parancsnoksága a városban működött. Az ezred alakulatai a háború folyamán a 2. magyar hadsereg kötelékében 1942–1943 között keleti hadszíntéren, a Don menti harcokban is részt vettek.[11]

Ez a katonai háttér adja azt az intézményi keretet, amelyben Bede Zoltán losonci szolgálata értelmezhető. A levelekben és fényképeken megjelenő mindennapok – a várakozás, a gyakorlatozás, az otthon felé irányuló figyelem – nem elszigetelt tapasztalatok, hanem egy jól szervezett, katonai rendszer részei voltak. Losonc ebben az értelemben nem pusztán földrajzi hely, hanem olyan közeg, amely meghatározta a szolgálat ritmusát és a személyes idő alakulását is.
 

A katonaság mint kényszerű kitérő

Zoltán leveleiből világossá válik, hogy a losonci szolgálat sem jelentett kisebb megterhelést, mint a korábbi dorohoi-i időszak. Visszatérően számolja a heteket és a hátralévő időt –dátumokat jegyez meg és ír le: „valahogy letelik a két hónap”, „augusztus 15-e körül telik le a nyolc hét.” Ezek a mondatok nem puszta időjelölések, hanem a hazatérés reményéhez kapcsolódó kapaszkodók. Nem parancsokról, nem katonai rendről számolt be, hanem az idő múlásáról, mert számára ez válik a legfontosabbá.

A helyszínek váltakoznak, a megterhelés azonban állandó marad. Dorohoiban a hideg, Losoncon már a tikkasztó hőség uralta a mindennapokat: „olyan melegek vannak, hogy alig bírjuk” – írja. A gyakorlatozás számára nem újdonság, inkább emlék, amit a teste már ismer. Negyvenéves családos emberként identitása továbbra is elsősorban a gazdasághoz és a családhoz kötődik. Leveleiben rendszeresen visszatér Irma, gyermekei –a nagyobb fiúk és a kilenc hónapos Zolika – és az otthoni gazdaság említése.

A gazdaság rendje mint biztos alap

Miközben Zoltán Losoncon számolja a heteket a hőségben, Papolcon Irma viseli a gazdaság mindennapi terheit. A mezőgazdasági munka ritmusa tartja össze a családot az apa távollétében is. A tizennégy éves Ferike és a tizenkét esztendős Lajoska kamaszfiúként rendszeresen dolgoznak anyjuk mellett: „a gyermekek is segítnek eleget,” „trágyáztunk két nap,” „a ganyét hordják.”

A levelekben a papolci gazdaság nem puszta háttér, hanem a mindennapi élet központi, élő elemeként jelenik meg. Bede Zoltán rendszeresen érdeklődik a teendőkről: „a szénát be tudtátok-e csinálni,” „a sarjút kaszáltasd le.” A mezőgazdasági munkák állandó visszatérése jól mutatja, hogy gondolatai továbbra is az otthoni gazdaság körül forognak. Amikor azt írja: „a gabonahordással ne siessetek,” abban ott van a remény, hogy még hazaérhet kévehordásra. Irma válaszaiból közben a mindennapi munka folyamatossága rajzolódik ki: „a szénát bécsináltuk, ami le volt kaszálva, béhordtuk,” „a kapálót felkapáltuk,” „szép nagy a krumpli” – mintha sorra kipipálná a túlélés feltételeit.

Zoltán leveleiben visszatértően érdeklődik az állatok felől is: „a lovakra viseljetek gondot,” „a csikókra ügyeljetek,” „a borjút hozzátok el.” Többször is visszatér a kérés: „nehogy a tetű megegye őket.” Máskor azt kéri: „a csikókat ne tartsátok honn, ha nem kell dolgozni”, mert tudja, hogy az állat is él, mozogni akar. Irma válaszaiból az állattartás mindennapi gyakorlata rajzolódik ki: „a lovakat csordába csaptam,” „a Boriska most helyrejött, eszik jól” – ezekből Bede Zoltán Losoncon leszűrhette, hogy az állatok terén nincs rendellenesség.

Még a szántás kérdésében is igyekezett dönteni a távolból a családfő: „amíg nem megyek, ne szántsatok, majd megszántom én.” A földdel és a gazdasági munkával való kapcsolat leveleiben a családfenntartó és gazdai szerep fontos elemeként jelenik meg.

A családfő tekintélye távolról

Zoltán leveleiben a családfőszerepe következetesen jelen van: biztos hanggal szólal meg, mint aki tudja, hogy a szavainak súlya van. Már az első lapokon megszólítja a gyermekeit is: „Gyermekeim, fogadjatok szót, és dolgozzatok.” Hangneme nem fenyegető, inkább a családi rend fenntarására törekszik, egyben szeretetteljes is, amikor azt írja: „Engem ne búsuljatok.” A tanulás külön hangsúlyt kap: „tanuljatok, mert ha nem, elfelejtettek mindent” – hangzik az apai intelem.

Zoltán rendszeresen kéri, hogy a gyerekek is írjanak neki: „írjatok többször, és írjanak a gyerekek is.”. Ez a kérés különösen beszédes, mert az ő szavaikat szeretné olvasni. A következő levélben már Lajos és Ferike külön szólnak hozzá „Édes jó apám” megszólítással, saját mondataikkal, saját munkájukról írva. Lajos beszámol arról, hogy „sokat dolgozunk maga helyett,” Ferike pedig aggódva ír a nagy melegről és a gyakorlatozásról. A gyerekek írása bizonyítja, hogy az apai szó elért hozzájuk. A levelezés jól mutatja, hogy a családi kapcsolatok és a családfő tekintélye a távollét ellenére is fennmaradtak.
 

Irma mint a család működtető ereje

Miközben Zoltán Losoncon számolja a szolgálatából hátralévő heteket, Papolcon Irmára hárul a család és a gazdaság mindennapi működtetése: háztartási és mezőgazdasági munkák mellett a gyermekek ellátásáról is gondoskodnia kell. A kamasz fiúk már részt vesznek a munkában, de irányításukra továbbra is szükség van. A legkisebb gyermek, Zolika még csecsemőkorú, így gondozása külön terhet jelent a mindennapok során.

A levelekből kirajzolódik, hogy Irma egyszerre szervezi a gazdasági munkát, az állatok ellátását és a család mindennapi életét. A háborús távollét következtében a családfenntartás gyakorlati feladatai nagyrészt rá hárulnak. Válaszai azonban nem panaszkodik a viselt dolgokról, csak az jelenik meg, hogy „a gyermekek is segítnek eleget,” „pénzünk is van amennyi szükséges.”
 

A gyermekek munkája és terhei az apa távollétében

A levelekben Ferike és Lajoska elsősorban a munkán keresztül jelennek meg. Irma többször utal arra, hogy a kamaszfiúk rendszeresen részt vesznek a gazdasági feladatokban: „A gyermekek is segítnek eleget.” Lajoska és Ferike már tudják miként kell dolgozni: „Barabás bácsinak trágyáztunk 2 nap.” A levelekből jól látszik, hogy a kamasz fiúk a háborús távollét idején fokozatosan bekapcsolódtak a felnőtt munkavégzésbe. Ferike azt írja apjának: „nehéz lehet a nagy melegekbe gyakolotozni.” Nemcsak együttérez, hanem saját tapasztalatát is megírja. A Bede fiúk is tudják már, hogy milyen hőségben dolgozni. A leveleik azt mutatják, hogy az apai szerep távollétében is tovább működtek azok a családi és munkarendi minták, amelyeket otthon tanultak meg.

A fiúk leveleiben az érzelmek ritkán jelennek meg közvetlen formában, a távollét tapasztalata azonban érzékelhető. Amikor Lajos azt mondja: „sokat dolgozunk maga helyett,” abból jól látszik, hogy a gyermekek tisztában vannak az apa hiányából fakadó többletfeladatokkal. A levelek megszólításai – például az „Édes jó apám” formula – szintén a családi kötődés fennmaradását mutatják.
A levelek alapján jól látható, hogy a fiúk a háborús évek alatt fokozatosan bekapcsolódtak a felnőttek munkájába. A gazdasági feladatok és az apa távollétéből adódó többletmunka korán felelősséget rótt rájuk. A levelek hangneme ugyanakkor arra is utal, hogy továbbra is erősen kötődtek apjukhoz, és várták hazatérését.

Cséplés 1940-ben (illusztráció).
Forrás: Fortepan / Rosta László
 

Az iskola mint közös befektetés és Lajos nagybácsi gondoskodása

Az iskola kérdése a levelekben a család jövőjéről való gondolkodás része. Irma írja Zoltánnak: „szeptember elsején lesz a beírás.” A döntés mögött ott áll Lajos nagybácsi, Zoltán testvére, aki már előre megígéri: „amit ígért, megadja,” és ezzel leveszi a taníttatás anyagi terhét a család válláról. A tanulás így nem kérdéses akkor sem, amikor rengeteg a munka, az apa távol van, és minden erőre szükség lenne a gazdaságban. Zoltán leveleiben hangsúlyosan jelenik meg a tanulás fontossága: „tanuljatok, mert ha nem, elfelejtettek mindent”. A tanulás nem áll szemben a munkával, hanem egyszerre tartozik a család jövőjéről szóló gondoskodáshoz.

Lajos nagybácsi támogatása lehetővé tette, hogy a fiúk a gazdasági munka mellett iskolába is járjanak. A levelek alapján a család a nehéz háborús körülmények között is fontosnak tartotta a tanulást és az iskolai előrehaladást. Az oktatás így nem a munkával szemben jelent meg, hanem a család jövőjével kapcsolatos elképzelések részeként.

A nagybácsi támogatása hozzájárult ahhoz, hogy a gyermekek taníttatása a nehéz körülmények ellenére is megvalósulhasson.
 

Csomag, pénz és segély mint gondoskodás

A csomagok és a pénzküldés a levelekben a gondoskodás legkézzelfoghatóbb formájaként jelennek meg. Zoltán pontosan jelzi, szabályozza, mikor van szüksége küldeményre és mikor nem: „küldjél egy kis csomagot,”, aztán később már így ír: „most egy darabig lesz, ebben a hónapban ne küldj semit.”

A kérés sosem pazarló, mindig szükségből fakad: „legalább kenyeret,” „szalonnát.” „a nadrágszíjat, meg a noteszt, azt a piros hátút.” A levelekből jól látszik, hogy a mindennapi tárgyak listája[12] különös jelentőséget kaptak a katonai szolgálat idején. Irma részéről a csomag feladása nem feladat, hanem gondoskodás: „én azonnal tettem fel, ahogy megkaptam a leveled.” A csomagok megérkezése vagy késése visszatérő témája a levelezésnek.

Zoltán leveleiben a csomag megérkezése visszatérő téma: „megkaptam hiány nélkül és épen.” A küldemények a mindennapi ellátás szempontjából fontosak voltak, ugyanakkor a családi gondoskodás, kapcsolattartás részeként is működtek. Hasonló szerepet töltött be a pénzküldés is: „pénzt ne küldj, most vagyon,” majd később: „pár pengőt dohányra,” és megint máskor: „a pénzt megkaptam.”

A segély kérdése is előkerül a levelekben: „most fogsz kapni egy hónapi segélyt.” Zoltán Irmára bízza a pénz felhasználását: „ha meg, végy, amit akarsz vele.” Irma a rábízott pénzt felhasználja: ő az, aki mérlegel, beoszt, előre gondolkodik, és közben eteti a három gyermeket, figyeli a gazdaságot, tartja a nap ritmusát.

A családi gazdálkodás a levelek alapján folyamatos kapcsolattartást és kölcsönös segítséget igényelt. Ebben fontos szerepet játszott Lajos nagybácsi is mint csendes háttér. Zoltán írja, hogy „Bátyámtól kaptam 10 p.,” később pedig: „bátyám is azt írta… ő is feltette a csomagot, és 15 pengőt.” A levelekből jól látszik, hogy a rokoni segítség a háborús időszakban a család működésének fontos részét képezte.

A tárgyak útja kapcsolatot is jelent Losonc és Papolc között. Zoltán azt írja egyik levelében: „csomagot ne küldj, amig én nem kérek,” ami arra utal, hogy figyelembe vette az otthoni gazdaság terheit és lehetőségeit is. A levelek alapján a gondoskodás elsősorban a mindennapi szükségletek biztosításában és a folyamatos kapcsolattartásban jelent meg.
 

Rokonság és szomszédság mint megtartó közeg

A levelekből jól látszik, hogy a rokoni kapcsolatok is fontos szerepet játszottak a család életében. Irma testvére, Kelemen József a családjával Budapesten élt. Józsinak azért nem kellett bevonulnia, mert fiatal korában egy munkahelyi baleset miatt megvakult az egyik szemére. Ez a hiányosság most lehetővé tette az otthonmaradást. Zoltán többször érdeklődik felőlük: „írd meg, Józsiék mentek-e haza.” A találkozás lehetősége a katonai szolgálat idején különös jelentőséget kapott: ha nem Papolcon, akkor Budapesten. A főváros a levelezésben nem idegen hely, hanem a családi térhez tartozik. A levelek alapján jól érzékelhető, hogy a család tagjai a földrajzi távolság ellenére is folyamatos kapcsolatban maradtak egymással.

A rokoni és a szomszédsági kapcsolatok is gyakran felbukkannak a levelekben. Zoltán gyakran üdvözli őket, ami mutatja fontosságukat. Megemlíti Vajna keresztmamát, akitől a borjút kellene elhozni. Vajna keresztmama a szintén Papolcon élő Vajna Józsefné, született Bede Zsuzsa, Zoltán apai nagynénje.

Bertus említése is fontos. Ő Zoltán anyósának, Idának a testvére, Kertész Józsefné, született Tóth Berta, aki Brassóban, majd rövid ideig Marosvásárhelyen élt. Zoltán kéri Irmát: „írd meg a Bertusét, a címet,” mert szeretné felkeresni őket, akárcsak Józsiékat.

Barabás bácsi kiléte ma nem állapítható meg, de neve gyakran felbukkan, ha munkáról, segítségről van szó.

A közös munkák, az üdvözletek és az egymás felől való érdeklődés a helyi kapcsolatháló működésére utalnak. A negyvenéves, háromgyermekes kisgazda katonai szolgálata idején a család és a tágabb rokonsági kör közötti kapcsolatok hozzájárultak a mindennapi nehézségek kezeléséhez.
 

A hazatérés mint minden gondolat végpontja

Zoltán leveleiben a hazatérés belső irány, amelyhez minden gondolata visszatér. Szinte minden levelében számolja az időt: „augusztus 15-e közül telik le a 8 hét,” „még messze van,” „körülbelül vasárnap estére, ha az Isten megsegél, otthon leszek.” Ezek a dátumok nem száraz adatok, hanem kapaszkodók a losonci „nagy melegekben,” amikor fejben már otthon jár A levelekből az is látszik, hogy gondolatai folyamatosan az otthoni gazdaság és család körül forognak. A hazatérésre való készülés a mindennapi munkák tervezésében is megjelenik: „A gabonahordással ne siessetek” – írja egy levelében.

Ugyanakkor az út hazafelé nem közvetlen, hanem lehetőségek és kerülők sora. Zoltán számol azzal például, hogy „Csíkszeredába még a katonakönyvért be kell menni.” Felmerül Budapest – ahol Józsiék élnek – és Marosvásárhely – ahol Bertusékat keresné fel – is. A levelezésből nem derül ki pontosan, milyen útvonalon tért haza, vagy hogy meglátogatta-e rokonait útközben. Az azonban megállapítható, hogy a levelek minden sora a hazatérés felé mutat, még akkor is. A történet újra és újra Papolcra tér vissza: az otthon és a család a katonai szolgálat teljes időszaka alatt állandó viszonyítási pontként jelenik meg.
 

1944: Frontszolgálat Torja–Lemhény–Bereck–Bálványos térségében

1944 tavaszától a háború végéig Bede Zoltán szolgálata már nem a távoli Losonchoz, hanem a szülőföld közvetlen közeléhez kötődik. Papolctól nem messze, a Torja–Lemhény–Bálványos–Bereck térségében teljesít frontszolgálatot.[13] Itt a háború már nem elvont fogalom, hanem a mindennapok tapasztalata. A Keleti-Kárpátok e vidéke a keleti hadszíntér fontos térségévé válik: a hágók védelme stratégiai kérdés, a front mozgása állandó alkalmazkodást követel a katonáktól. A szolgálat körülményeit előretolt állások, visszavonulások és újraszervezések határozzák meg, miközben a katonák erdei, hegyvidéki környezetben, rögtönzött fedezékekben és barakkokban élnek.

A szolgálat jellege itt már nem kiképzési feladatokat, hanem tényleges frontszolgálatot jelentett. A mindennapokat az állandó készenlét, az időjárásnak való kitettség és a kiszámíthatatlanság határozta meg. 1944 nyarának végére a harci érintkezések sűrűsödtek, miközben fokozódott a hátországban a gazdasági terhek, a beszolgáltatások és a lakosság igénybevétele. Az ország más térségeiben visszavonulások. A bizonytalanság ekkorra már nemcsak a fronton, hanem a hátország mindennapjaiban is egyre erősebben jelen volt.

Ebben a helyzetben születnek meg Zoltán lemhényi levelezőlapjai.[14] Ezekről a lapokról már eltűnnek a korábbi évek pontos katonai megjelölései: nem szerepel rajtuk az alakulat neve, és egy lap kivételével hiányoznak a pecsétek és a hivatalos azonosítók is. A front közelsége az adminisztratív rend felbomlását is magával hozta: a tábori posta működése elnehezült,[15] a levelek egyszerűbbé váltak.

Papolc közelsége azonban nem megnyugvást, hanem feszültséget szül: a front már nem távoli hadszínteret jelent, hanem az otthon közvetlen környezetében jelent meg. A levelekből jól érzékelhető, hogy a katonai szolgálat és az otthon iránti aggodalom ekkor még szorosabban kapcsolódott össze: minden sor mögött ott húzódik a kimondatlan kérdés: meddig lehet még írni, és mi vár Papolcon a szeretteire.
 

A tábori levelezőlapok nyomtatott elemei

A tábori postai levelezőlapok nyomtatott elemei nem csupán technikai keretet adtak az üzeneteknek, hanem a korszak politikai és katonai kommunikációját is tükrözték. A lap tetején olvasható jelmondat: „Magyarország jövő békessége és felvirágzása – a szovjetoroszországi harczmezőkön dől el!” – a korszak jellegzetes propagandaszövegei közé tartozott. Célja a háborús részvétel igazolása a hátország és a frontkatonák számára egyaránt. Retorikája: a „békesség” és „felvirágzás” pozitív fogalmait kapcsolja össze a keleti front rideg valóságával. A szöveg azt sugallja, hogy a távoli hadműveletek közvetlen kapcsolatban állnak Magyarország jövőjével és biztonságával.

A nyomtatott szöveg szigorú kereteket szabott a kommunikációnak: „A címzett csapattestének alakulatának megnevezése szigorúan tilos!” Ez a felirat a katonai titokvédelem része volt. Megakadályozta, hogy az ellenséges hírszerzés a postai forgalom megfigyelésével képet kapjon a csapatmozdulatokról vagy az egységek pontos elhelyezkedéséről.

A háborús levelezés szigorú rendjében a tábori posta száma azonosította a katonai egységeket, miközben a kódolt számok elrejtették azok pontos elhelyezkedését.[16] A vizsgált lemhényi lapokon azonban az erre kijelölt rovat érintetlen maradt: egyik üzenet sem visel ilyen azonosítót. Ez arra utalhat, hogy a frontközeli körülmények között a levelezés adminisztratív rendje részben háttérbe szorult.

„Ára: 1 fillér”: Ez a jelképes összeg (vagy az ingyenesség bizonyos esetekben) azt biztosította, hogy a katonák anyagi helyzetüktől függetlenül tarthassák a kapcsolatot a családdal, ami a harci kedv fenntartásának fontos része volt.

Összegzésként jól megfigyelhető az ellentét a levelezőlapok merev, tekintélyelvű nyomtatott szövegek és a kézzel írt sorok között. A nyomtatott részek a háborús propaganda, a katonai szabályozás és az állami kommunikáció nyelvét képviselik, addig a kézírás egészen más világot szólaltat meg: a dohány hiányát, a marhabeszolgáltatás terheit, a hó miatt szükségessé váló baraképítést. A levelezőlapok így egyszerre hordozzák a hivatalos háborús kommunikáció és a személyes tapasztalat nyomait. A levelezőlap felületén egymás mellett él az állami szólam és az emberi hang, és ez teszi különösen érzékletessé, mennyire másként élik meg a háborút az intézmények és az egyes személyek.
 

Bizonyosság és hiány egy frontközeli tábori levél adminisztratív jeleiben

Az 1944. augusztus 12-én kelt levelezőlapon – a korábbi lemhényi küldeményekhez képest, amelyekről minden hivatalos jelölés hiányzik – néhány adminisztratív adat is szerepel. A címzés mellett feltüntették a feladó katonai megjelölését is: „Bede Zoltán, honvéd, 10/4. század,” valamint a lap postabélyegzője „BERECK” helységnévvel, 1944. augusztusi keltezéssel. Ezek az elemek arra utalnak, hogy a levelezőlap ezúttal intézményesebb postai kezelésen ment keresztül, szemben azokkal a korábbi lapokkal, amelyekről a pecsét és az alakulatjelölés hiányzott.

A „10/4. század” megjelölés alakilag megfelel a magyar királyi honvédség századszintű jelölési gyakorlatának, ugyanakkor nyílt források alapján nem azonosítható egyértelműen, hogy ez a konkrét század mely magasabb szervezeti egységhez tartozott, illetve hogy állandó állomáshelye Lemhény vagy Bereck térsége volt-e 1944 augusztusában. A postabélyegző jelenléte mindenesetre azt bizonyítja, hogy a lap Berecken került postai kezelésbe, ami a frontközeli viszonyok között nem feltétlenül esik egybe a tényleges körletezési hellyel, inkább a legközelebbi működő postai csomópont használatára utal.

A levél tartalma és dátuma összhangban áll a térség 1944 nyarán kialakuló fronthelyzetével, amikor a Torja–Lemhény–Bereck vonal mentén fokozott katonai mozgások zajlottak, és a postai adminisztráció[17] működése időszakosan újra strukturálódott. Ebben az összefüggésben a pecsét és az alakulatjelölés megjelenése arra utalhat, hogy a tábori posta adminisztratív rendszere a frontközeli körülmények között is részben működőképes maradt.

A lap így egyszerre hordoz bizonyosságot és bizonytalanságot: rögzíti a postai kezelés helyét és egy századszintű katonai kötődést, miközben nyitva hagyja a pontos szervezeti besorolás és az állomáshely kérdését.
 

„Tudatlak, hogy még élek és jól vagyok, de a holnapi napot nem tudjuk, mit hoz”

A lemhényi és torjai levelezőlapok a frontközeli szolgálat mindennapjairól adnak képet. Ezekben a sorokban már nem a távollét megszokott rendje szólal meg, hanem a front közvetlen tapasztalata. Már az első, 1944. március 9-én kelt lap jelzi ezt az átmenetet: „12-én ki kel menni, az állásokat el kell foglalni” – írja Lemhényből, majd azonnal hozzáteszi: „a hó nagy.” A katonák barakkot építettek, mert az állásokat a hóviszonyok miatt nem tudták elfoglalni.

A levelek alapján a frontszolgálat mindennapjai elsősorban fizikai megterhelést és folyamatos mozgást jelentettek. Zoltán egyik levelében azt írja: „innen jártunk ki minden második nap 10 km-re.” A front mindennapi tapasztalata nem a támadás, hanem az állandó gyaloglás, az ismétlődő kijárás, a várakozás. A katonai lét ebben a térben nem heroikus, hanem fárasztó és lassú.

Ekkor még „messze van a határ,” de a levelekből már érzékelhető a bizonytalan helyzet tudata. Zoltán egyik levelében így próbálja érzékeltetni környezetét Irmának: „úgy képzeljétek, mint a Hétpatak tetején lennénk”. Ez a hasonlat nem véletlen: egy ismert, otthoni tájat hív elő, amely egy ismerős otthoni tájat idéz fel, ami közelebb hozhatta a frontközeli szolgálat világát az otthon maradottak számára.

Ugyanakkor pontos, határozott instrukciókat is ad: „amíg én nem írok vagy nem üzenek, ne gyere,” mert „messze fel vagyunk a falutól egy malomban.” Az óvás itt nem érzelmi túlzás, hanem felelősség. A malom, a barakk, a hegytető nem romantikus helyszínek, hanem a front ideiglenes, kiszolgáltatott terei, ahol a család közelsége már veszélyt jelentene.

Az áprilisi és májusi levelezőlapokon a test törékenysége is megjelenik. „Orvosi viszgán voltam… hörghurut, és mehet tovább” – írja 1944. április 15-én, tárgyilagos egyszerűséggel. A levél alapján a betegségek sem jelentettek hosszabb kiesést a szolgálatból, legfeljebb átmeneti megszakítást.

Május 2-án már így fogalmaz: „meghűltem… fájt a hátam,” és kéri, hogy cseréljék ki „a ló mellé,” mert „nagyon erős a levegő ott fent.” A levelekből jól érzékelhető a frontszolgálat fizikai megterhelése, valamint az időjárási körülmények hatása a katonák egészségi állapotára. A katonai szolgálat mellett ugyanakkor továbbra is rendszeresen szóba kerül a gazdaság rendje: vetés, beszolgáltatás, az ellés ideje. A front és az otthon nem válik szét: egyetlen gondolati térben él tovább.

Augusztusra a levelek hangja érezhetően megváltozik. Az augusztus 12-i lap még így kezdődik: „Istennek hála jól vagyok,” de már új helyszínről, Bereckből íródik, alakulatmegjelöléssel. A levelekből ekkorra a fronthelyzet gyors változása és a növekvő bizonytalanság is érzékelhető.

Augusztus 28-án a hangnem tovább változik: „a helyzet megváltozott, komolyabbá vált.” A szabadság megszűnik, „nem jár senki haza,” és nyíltan megjelenik a fronthelyzet súlyosbodása: „most nehezek a viszonyok.” A remény még jelen van – „megsegél az Isten” –, de már az összecsapás lehetőségével együtt: „megvívunk az ellenséggel.”

Az 1944. augusztus 31-én Torjáról írt levél a sorozat egyik legmegrázóbb darabja. Ebben olvasható az a mondat, amely az egész frontélményt sűríti: „tudatlak, hogy még élek és jól vagyok, de a holnapi napot nem tudjuk, mit hoz.” Ez érzékelteti a fronthelyzet bizonytalanságát és a háborús tapasztalat közvetlen jelenlétét.[18]

Zoltán írja: „mü mejünk a Bálványos-tetőre új állást foglalni,” majd hozzáteszi: „egész kereken be vagyunk keritve.” A levelekből ekkorra már egyértelműen érzékelhető a helyzet súlyossága. Ugyanebben a levélben jelenik meg először nyíltan a halál lehetősége is: „ha meghalok, minden a tied, ami van.” A mondat egyszerre utal a bizonytalan helyzet tudatára és a család iránt érzett felelősségre.

Ugyanakkor Irmát és a gyermekeket is igyekszik megnyugtatni: „ti pedig ne mozduljatok sehova… ne féljetek.” A hit és a félelem itt egyszerre vannak jelen: nem kioltva, hanem megtartva egymást.

Istenbe vetett hit mint megtartó erő

A levelekben a hit állandó, mindennapi támaszként jelent meg. Zoltán visszatérően írt így: „Istennek hála jól vagyok.” Ezek a fordulatok a frontszolgálat bizonytalan körülményei között a remény és a biztonság keresésének nyelvi formáiként értelmezhetők.

Amikor azt írja: „reméljük, hogy megsegél az Isten,” az a fronttal járó veszély elfogadását jelentheti. A vallásos hit a nehéz körülmények között a remény és a kitartás fontos forrása volt. Isten nevének ismétlődő említése a levelekben a mindennapi bizonytalanság kezelésének egyik nyelvi és mentális kereteként jelenik meg. Segít elviselni a bizonytalanságot, hogy a következő levél talán már nem írható meg.

A hit különösen erősen jelenik meg azokban a levelekben, amelyekben Zoltán a halál lehetőségéről is írt. A „ha meghalok” kezdetű mondatokat nem pánik vagy kétségbeesés követi, hanem a családdal kapcsolatos gyakorlati rendelkezések és óvó tanácsok. A levelek alapján a hit nem vigasz, hanem az önfegyelem eleme. Ez tette lehetővé, hogy a legnehezebb helyzetekben is megmaradjon felelősségérzete a család felé.

Zoltán hite szervesen kapcsolódott a mindennapi életéhez a levelezés alapján – ugyanolyan része írásainak, mint a gazdaság vagy a gyerekei sorsa. Ez a hit tette számára elviselhetővé a háborút, és volt a stabilitás forrása.
 

Mikrotörténeti távlat: a háború Bede Zoltán életében

Mikrotörténeti nézőpontból ezek a levelek a háborús mindennapok sajátos dokumentumai. Nem hadműveleti térképek, nem parancsok, nem jelentések nyelvén beszélnek, hanem egy székely kisgazda, férj és apa mindennapi szavaival. A második világháború tapasztalata az élet rendjébe lassan beépülve jelenik meg a katonalevelekben.

A háború olyan létforma, a levelek alapján a mindennapi élet körülményeiben jelenik meg. A frontszolgálatot például hóval borított állások, széljárta hegyoldalak, ideiglenes barakkok, hosszú gyaloglások, betegségek határozzák meg. A levelekben a háborús tapasztalat nem elsősorban harci eseményeken keresztül, hanem az időjárás, a fizikai megterhelés és a folyamatos bizonytalanság mindennapi élményében válik érzékelhetővé. Bede Zoltán leveleiben a háború nem ideológia, hanem tapasztalat: hideg, mozgás, kimerültség, bizonytalanság.

A levelek sajátos mikrotörténeti értékét az adja, hogy a front és az otthon nem válik el egymástól. A katonai szolgálat mellett újra és újra megjelenik a papolci gazdaság ügyei: a vetés, az aratás, az állatok, a gyermekek munkája és iskolája, a csikók állapota, a borjú sorsa. Ebben az olvasatban a levelek azt mutatják meg, hogyan válik a háború mindennapivá.

Zoltán nem hősi nyelven ír, hanem a túlélés nyelvét használja. A levelek mondatai többnyire gyakorlati funkciót töltenek be: megnyugtatnak, kapcsolatot tartanak fenn, és segítenek fenntartani a családi rendet a háborús körülmények között.

A levelek középpontjában nem a harci események, hanem a család és az otthoni élet fenntartása áll. Az olyan kifejezések, mint „ne búsuljatok,” „gyermekek fogadjatok szót,” „ha kell, adjátok oda, amire szükségük van, mutatják, hogy Bede Zoltán számára a katonai szolgálat alatt is a család biztonsága, az otthon folytonossága maradt a prioritás.

Ebben az értelemben a levelek nemcsak történeti források, hanem háborús mindennapok személyes dokumentumai is. Megmutatják, hogyan próbált egy frontszolgálatot teljesítő családapa kapcsolatban maradni otthonával, miközben alkalmazkodnia kellett a háborús körülményekhez. A levelekben egyszerre van jelen a front bizonytalansága, a vallásos hit, valamint a család és a gazdaság működésének fenntartására irányuló törekvés.
 

Írástechnikai pontatlanságok és székely nyelvjárási elemek. 1.: A beszélt székely nyelv írásos lenyomata mint forrásérték

A vizsgált levelek nyelvezete nem egységes, nem normatív, és nem igazodik az iskolázott írásbeliség szabályaihoz. Ez azonban nem hiányosságként, hanem kifejezett forrásértékként értelmezendő. A tábori lapok nyelve a beszélt székely nyelv írásos lenyomata, amelyben a hangzás, a tájnyelv, az egyéni írásszokás és az alacsony fokú formalizáltság egyszerre van jelen. Az olyan alakok, mint a „vajegy” (vagy egy), „ejsze” (talán), „honn” (otthon), „őköt” (őket), „megehül” (megéhezik), „tik” (ti), „sarjú,” „bécsináltuk,” „béhordtuk,” „híttak,” „ganyé,” „föld végire,” „csikókat csapjátok ki” nem elírások, hanem a beszélt nyelv fonetikus rögzítései.

A levelekben gyakran előforduló szerkezetek – „a dolog nem öl meg,” „megehül az ember,” „elcsúszik,” „nem érdemes,” „a tetű ne lepje meg” – élő, mindennapi fordulatok, amelyek érzelmi és tapasztalati többletet hordoznak. Ezek a kifejezések nem csupán információt közölnek, hanem hangulatot, testi állapotot és túlélési stratégiát is. Amikor Zoltán azt írja, hogy „itt a dolog nem öl meg,” nem bagatellizálja a terhelést, hanem nyelvileg kordában tartja azt: a mondat egyszerre önnyugtatás és Irma felé küldött megnyugtató üzenet.

Fontos megfigyelni azt is, hogy a levelek nyelvezete következetesen állandó marad. Zoltán, Irma és a gyermekek mind ugyanazon nyelvi világban szólalnak meg, amely nem választja el az írót az olvasótól. Az olyan mondatok, mint „bécsináltuk a szénát,” „a kapálót felkapáltuk,” „a lovakat csordába csaptam” egy olyan közös nyelvi és tapasztalati hátteret feltételeznek, amelyben a kifejezések külön magyarázat nélkül is érthetők.
 

Írástechnikai pontatlanságok és székely nyelvjárási elemek. 2.: Helyesírási ingadozások és az írás körülményei

A levelekben megjelenő helyesírási ingadozások – például „it a dolog,” „irok,” „it nagyon hosszuak a napok,” „a lovak jöttek hejre,” „tanitnak,” vagy a központozás elhagyása – nem nyelvjárási sajátosságok, hanem pontatlanságok. A tábori lap szűk helye, az időhiány, a fáradtság, a hőség, valamint az a tény, hogy a levelek nem publikálásra, hanem családon belüli olvasásra készültek, mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az írás nem szabálykövető.

Ebben az összefüggésben a szöveg nem esztétikai teljesítményként, hanem kapcsolatfenntartó gyakorlatként értelmezendő. A cél nem a nyelvi pontosság, hanem az elérés: hogy a levél megérkezzen, elolvasható legyen, és hírt adjon az íróról. A helyesírási ingadozások ezért nem gyengítik, hanem éppen erősítik a forrás hitelességét.

A nyelvi alakok megőrzése ebben a publikációban tudatos módszertani döntés. Az eredeti helyesírás és nyelvhasználat megtartása lehetővé teszi, hogy ne csak a tartalom, hanem a megszólalás módja is olvasható maradjon. A székely nyelvi elemek jelenléte nem folklorisztikus dísz, hanem identitásjelölő: azt mutatja meg, miként gondolkodik, érez és kommunikál egy papolci kisgazda család a 20. század közepén. A nyelv itt nem áttetsző közeg, hanem maga is tárgy, amely hordozza a történelmet.

Ezek a levelek így nem „hibás” szövegek, hanem élő beszédhelyzetek lenyomatai. A fonetikus írásmód, a tájnyelvi fordulatok és az írástechnikai pontatlanságok együttese azt erősíti meg, hogy az írás nem eltávolítja, hanem közel hozza az írót az olvasóhoz. A székely nyelvi elemek megőrzése ezért nem esztétikai kérdés, hanem etikai és kutatói állásfoglalás: annak elfogadása, hogy a múlt nem javítandó, hanem megértendő.
 

Személyes zárszó: Levél Nekik

Drága Nagytatám, Zoltán és Drága Nagymamám, Irma!

Ma, annyi évtized távlatából, kezembe vettem azokat a megsárgult tábori lapokat, amelyeket a második világháború poklában írtatok egymásnak. Olvastam a sorokat a dorohoi-i munka-, a losonci kiképzőtáborból, végül a frontvonal helyszíneiről, Lemhényből, Bereckből, Torjáról, és a legutolsó levelet arról a sötét, bekerített Sztálin-orgonás végrohamról, amikor leírtad, drága nagytatám Irmának, szeretett nagymamámnak: „Ha meghalok, minden a tied…”

Akkor ott több ezer sorstársad halt meg az Ojtozi-szorosban, és elhurcolták szovjet munkatáborokba katonatársaidat. Ahogy a betűidet néztem, hirtelen olyan súly ereszkedett rám, hogy minden szó a lelkembe vágott.

Nagytatám, Zoltán! Eddig csak sejtésem volt a harcaidról, de most, a leveleidet időrendbe szedve, végre látlak téged. Látom az embert, aki 1944 tavaszán Lemhény fölött ássa a lövészárkokat, és a családnak azt írja haza csupán, hogy dolgozgatunk. Pedig tudja, hogy a katonahalál a közelben ólálkodik. Látlak, ahogy Dorohoiban a nagy hidegben hadi utat építtetek 1940 februárjában, akkor még a román hadsereg katonájaként, és később bunkereket róttok a nagy hóba a magyar hadsereg kényszerített tagjaként Torja fölött a hegyekben. Látlak, amint folyton hazagondoltál, a családodat féltetted, a feleségedet, az én nagymamámat, a három fiadat, Ferikét, Lajcsikát, a kicsi Zolit. Látlak, amint aggódtál édesanyádért, Amáliáért, és látlak, amint féltetted anyósodékat, Idát és Joskát, szeretett dédszüleimet. Látlak, amint leírod kétségbeesve, utolsó leveledben, hogy teljesen körülvett már benneteket a muszka, és a Bálványos-tetőn új állások kiépítésére kaptatok parancsot. Tudom, hogy az ellenség gyűrűjében ezt az utolsó parancsot már nem hajthattátok végre. Megrendülten állok a mondatod előtt: „Ha meghalok, minden a tiéd...” Ebben a néhány szóban nem vagyont hagytál hátra Irmának, hanem a férji, apai helytállás és az önfeláldozó szeretet legmagasabb mércéjét. Köszönöm a bölcsességedet, hogy még a pusztulás árnyékában is tudtad: a megszántott vagy learatott föld, a levágott széna és a megkent szekérkerék az élet záloga. Köszönöm, hogy átvonszoltad magad a halál árnyékának völgyén, köszönöm, hogy bíztál Istenben, és hazatértél, mert nem akartad árván hagyni azt az udvart, ahol én később az öledbe kuporodva öleltem a nyakad, és kacagtunk önfeledten ölelő karjaidba bújva.

Nagymamám, Irma! Te voltál a láthatatlan kőszikla, aki a hátország viharában is tartottad gyenge karjaiddal a család felett a leszakadni készülő eget. Ma már sejtem, mit érezhettél, amikor a „minden a tiéd” súlya a válladra szakadt. Köszönöm az akaratodat, amivel a három fiút a szenásszekér, az eke és a könyv mellé terelted, miközben a szívedben a legrosszabbra készültél. Te tanítottad meg nekem, hogy a legnagyobb bizonytalanságban is a munka méltósága és a tanulás az egyetlen kapaszkodó. Köszönöm, hogy hitted, hazatér az urad, köszönöm, hogy vártad a hazatérőt, szerelemmel, alázattal, és megőrizted az otthon melegét a pokoli időkben is akkor, 1940-44 között. És azután is.

Drága Nagyszüleim! Noha földi értelemben már nem mondhatom el nektek, ebben a dolgozatban, minden soromban és minden gondolatomban leteszem elétek a tiszteletemet. Ez az írás az én áldozatom a ti emléketek oltárán. Megígérem, hogy a tőletek kapott név tartását és azt az erőt, amivel ti szerettétek egymást és a családot, míg élek, nem hagyom elenyészni.

Az emléketek itt él velem!

Örök csodálattal, tisztelettel és hálával: Az Unokátok.

 

Sepsiszentgyörgy, 2026. január 8.

 

Dokumentumok

 

1.

Losonc, 1941. VII/2-án

Kedves feleségem és gyermekeim!

Tudatlak, hogy megérkeztünk elsején reggel, itt vagyok Losoncon, Felsőmagyarország a cseh határ szélén. Elég szép nagy város, mind magyarok, 40, 41 évesek mind. Én elég jól vagyok, valahogy letelik a két hónap. Ird meg, még valakit hítak-e be, és a szénát be tudtátok-e csinálni. Itt nagyon szép idő van, az éghajlat csak olyan, mint ott. Ügyelj mindenre, amiből tudsz, abból csinálj pénzt, és ügyelj mert segélyt is adnak.

Ha valami baj lenne odahaza, azonnal táviratozz. Engem ne búsuljatok. Gyermekeim, fogadjatok szót, és dolgozzatok. A lovakra viseljetek gondot. Élelem elég jó, majd irok, ha csomagra szükségem lesz. Most egyebet nem irok, ölellek és csókollak a gyermekekkel együtt, maradok a messzi távolban, csókolom apósomékat, Zoltán

Címzett: Tekintetes Bede Zoltánné, Háromszék megye, Papolcz

Feladó: Bede Zoltán, 23. honvéd. I. pótszázad, 12. postafiók, Nógrád m., Losonc.

A postabélyegzőn: LOSONC 42 VII 2 – 10 C
 

2.

1942. VII. 6-a

Édes férjem Zoltán!

Tudatlak, mi jól vagyunk, mely jólétet neked is kívánunk. Megkaptuk a levelet elég hamar, pedig olyan messziről jött. Azt mondták akik haza jöttek, hogy nagyon sokat gyalogoltatnak. Nem volt-e valami bajod, hogy érkeztetek meg. Nem hívtak senkit azután ahogy elmentél. A szénát bécsináltuk, ami le volt kaszálva, béhordtuk. Olyan lett, mint a tavalyi, nagyon rossz volt az időjárás. Most kaszálnak a Csaholyban két kaszás. A kapálót felkapáltuk. Szép nagy a krumpli. A lovakat csordába csaptam. A Boriska most helyrejött, eszik jól. A gyermekek is segítnek eleget ...

Ferencke Zolikára ügyel. Dolgunk az elég van. Pénzünk is van amennyi szükséges. Lajosnak írj, ha nem írtál. Nekünk küldött levelet, azt írta, hogy a gyerekeket írassam iskolába, mert amit ígért, megadja. Egy év biztos Komandón. Elé vannak jegyezve, szeptember elsején lesz a beírás. Egyebet nem írok, sokszor csókolunk. Mindnyájan maradunk a messzi távolba. Irma

Címzett: Bede Zoltán, 23. honvéd I. pótszázad, 12. postafiók, Losonc, Nógrád megye

Feladó: Bede Zoltánné

A postabélyegzőn: PAPOLC 42 VII 6 – 9 A
 

3.

Losonc, 1942. VII/10-én.

Édes fiam, Irma és Gyermekek!

Megkaptam a lapodat 9-én. Istennek hála, jó egészségben talált. Örvendek hogy tik is jól vagytok. Írod hogy ott sokat esett az eső, itt pedig olyan melegek vannak, hogy alig bírjuk. Még nem esett, amióta eljöttem. Nagyon hosszúak a napok, járunk gyakorlatozni, éppen úgy, mint mikor régen voltunk, előlről kell kezdeni, de valahogy letelik. Légy szíves küldjél egy kis csomagot, legalább kenyeret, és küldd el a nadrágszíjat, meg a noteszt, azt a piros hátút, és szalonnát.

Ha lehet, ládában, és küldj vajegy pár pengőt dohányra. A csikókra ügyeljetek hogy mire haza megyek, szépüljenek meg. A borjút hozzátok el a Vajna keresztmamától és ügyeljetek, nehogy a tetű meglepje őköt. Augusztus 15-e közül telik le a 8 hét. Egyebet nem irok, csókollak a gyerekekkel együtt.

Tiszteltem apósomékat. Zolit öleli és csókolja Zoltán. Tisztelem a szomszédot családjával

Címzett: Bede Zoltánné asszony, Háromszék m., Papolc

Feladó: Bede Zoltán, 23. honvéd I. pótszázad, II szakasz. Losonc Nógrád m.

A postabélyegzőn: LOSONC 42 VII 10 – 10 C
 

4.

Losonc, 1942. VII/19-én

Kedves Feleségem, és Gyermekeim!

Tudom, hogy sok dolgotok van, de azért gondoljatok rám is, mert én sokat gondolok rátok, mert itt nagyon hosszuak a napok, és korán megadják a vacsorát, és amig le kell feküdni, addig megehül az ember. Tehát légy szives Irma fiam és küldj minél hamarabb csomagot, minél többet, teheted papírba és átkötöd spárgával. Pénzt ne küldj, most vagyon. Bátyámtól kaptam 10 p. Még egy lapot írtam és abban is kértem, megkaptad-e. Én jól vagyok, amelynek párját kívánom nektek is.

Írjatok többször, és írjanak a gyerekek is. Írjátok meg, hogy haladtok a gazdasággal, és az aratás megkezdődött-e, a szénát becsináltátok-e, a marhák hogy vannak, és még mi ujság. A csomagot várom, most pedig számtalanszor csókollak a messzi távolból. Írjál Lajoska.

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Háromszék megye, Papolc

Feladó: Bede Zoltán, 23. honvéd I. pótszázad, postafiók 12. Losonc.

A postabélyegzőn: LOSONC 42 VII 19 – 10 C
 

5.

Losonc, 1942. VII/ 20-án

Kedves Feleségem és Gyermekeim!

Tudatlak arrol hogy megkaptam a csomagot hiánytalanul, és a pénzt is. Nem volt semmi baja. Most egy darabig lesz, ebben a hónapban ne küldj semit, csak a jövő hónap elseje körül, körülbelül 15 felé leszerelünk. Most fogsz kapni egy hónapi segélyt. Én jól vagyok, úgy nézek ki mint egy 40 éves honvéd. Elég jó dolgom van, mert én már amit tanitnak, már régen tanultam.

A csikóknak a herét ejsze rázzátok össze szénával. Ügyeljetek ne romoljanak le. Lajosnak mondd meg ha haza megy, hogy fölkerestem az Imre feleségét, és megismerkedtünk. Jól van, üdvözli Lajost, küldi a családi fényképet. Egyebet nem írok, csókollak számtalanszor.

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Háromszék megye, Papolc.

Feladó: Bede Zoltán, 23. honvéd I. pótszázad, postafiók 12. Losonc.

A postabélyegzőn: LOSONC 42 VII 21 – 10 C
 

6.

Kelt. 1942. jul. 23.

Édes jó Apám!

Értesíttem, hogy megkaptuk a levelet amelyiket 19.én írt. Írta, hogy még nem kapott csomagot pedig mi küldtünk. Édesapám csináltasson fényképet és küldje haza. Vajna keresztmamánál voltunk, de a borjút nem atta ide, azt mondta, hogy addig nem adja ide ameddig maga haza nem jön.

Csókolom sokszor édesapám, Ferenc.

Édes fiam Zoltán, te se gondolsz többet rank, mind én rád, minden órába eszembe jutsz. Hosszak a napok, későre fog letelni a két hónap. Nem gondoltam, hogy a csomag olyan későre megy el, én azonnal tettem fel, ahogy megkaptam a leveled.

Sokszor csókollak Zolikával együtt. Irma

Édes jó apám. Sokszor gondoljuk hogy nehéz lehet a nagy melegekbe gyakolotozni. Sokat dolgozunk maga helyett. Barabás bácsinak trágyáztunk 2 nap. A Csillag nem igen szeret mozogni. Egy kicsit a lovak jöttek hejre. Sokszor csokolom, Lajos

Címzett: Bede Zoltán, 23. honvéd I. pót század 12. postafiók, Losonc, Nógrád megye

Feladó: Bede Zoltánné, Papolcz, Háromszék m.

A postabélyegzőn: PAPOLC 42 VII 23 – 9 A
 

7.

Kelt Losonc, 1942. VII/25 én

Kedves Feleségem Irma és Gyermekek!

Folyóhó 20-án írott lapodat és a második csomagot 23 án megkaptam hiánytalan és épen, amit köszönök. Igazán jó volt mert hosszú a nap és elcsúszik. Én jól vagyok, örvendek hogy ti is jól vagytok. Nagyon későre telik le a második hónap. Írjatok gyakrabban, és írd meg a címet a Bertusét, mert mikor megyek haza, ha az Isten megsegél, felkeresem Marosvásárhelyt. Csomagot csak a jövő hónap 5-e után küldj, pénz nem kell. Írd meg hogy valakit hívtak-e be, és azt is, hogy a borjút elhoztátok-e Vajnánétól, és mondjátok meg, üdvözlöm, Barabás bácsiékat is. Józsiék mentek-e haza. Szeretném őköt is felkeresni. Itt most aratnak, jó idő jár. Üdvözlöm apósomékat. Gyermekek, viseljetek gondot a marhákra, fogadjatok szót és legyetek jók, közben tanuljatok, mert ha nem, elfelejtettek mindent. Körülbelül augusztus 15 felé haza megyek, de még messze van. Most egyebet nem írok, csókollak a gyerekekkel együtt, Zoltán

Zolit csókolom és nőjön, amíg haza megyek

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Háromszék megye, Papolc, Erdély

Feladó: Bede Zoltán, 23. hon I. pótszázad, II. szakasz, postafiók 12, Losoncz.

A postabélyegzőn: LOSONC 42 VII 26 – 10 C
 

8.

Kelt Losonc 1942. VII/30

Kedves Feleségem és Gyermekeim!

Tudatlak hogy megkaptam a lapotokat amelyet 23-án írtatok, amely Istennek hála jó egészségben talált, nektek is párját kívánom a számotokhoz. Tudom hogy most megint sok dolgotok van de valahogy végezzétek, mert már lassan letelik még a más hónap is. Minket it a dolog nem öl meg. Most ha közelebb lettem volna, 8 napra haza engedtek volna aratásra, de nagyon messze vagyok, 1100 kilométer. 3 nap csak a menet, és így nem érdemes. Megkaptam mind a két csomagot. Most ne küldj, mert Lajos azt írta, hogy fog küldeni, és ha nem, én kérek. Üdvözlöm Barabás bácsiékat és Apósomékot.

Írd meg, hogy a segélyt megkaptad-e és mennyit, mert leküldötték. Ha meg, végy, amit akarsz vele. A gabonahordással ne siessetek, hátha arra haza megyek. A csikókat ne tartsátok honn, ha nem kell dolgozni. Pénzem van, egészségem elég jó. Ügyeljetek gyermekek a borjúkra, nehogy a tetű megegye. Írd meg, valakit hítak-e be. Egyebet nem írok.

Sokszor csókol apátok

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Háromszék megye, Papolcz, Erdély

Feladó: Bede Zoltán honvéd, I. pótszázad, II. szakasz, Postafiók 12. Losonc.

A postabélyegzőn: LOSONC 42 VII 31 – 10 C
 

9.

Losonc 1942 VIII 9

Kedves Feleségem és Gyermekeim!

Tudatlak édes fiam, hogy a csomagot amelyet folyó hó 3-án küldöttél, megkaptam hiány nélkül és épen, a melyet nagyon köszönök. Bátyám is azt írta, hogy 5-én ő is feltette a csomagot, és 15 pengőt. A pénzt megkaptam, a csomagot még nem, de azt hiszem, hogy holnap megkapom. Evvel már valahogy letelik. Itt úgy mondotta a Főhadnagy úr, hogy csak 25-én szerelünk le, akkor még 2 hét van. Én elég jól vagyok, amelynek a párját kívánom nektek is. Ha az arató lefogy és ráértek, a gyermekek a ganyét hordják a Szegényszerbe a föld végire csomóba, s ha nem, akkor a csikókat csapjátok ki. Ráérnek estig enni. Ejsze adjatok ennik, ne tartsátok honn. Üdvözlöm Józsiékat és az összes családot. Írd meg, az én korosztályomból hívtak- e be valakit. Egyebet nem írok, csomagot ne küldj, amig én nem kérek. Csókollak számtalanszor, szerető férjed, Zoltán

Kicsit Zolit csókolom, Ferikét és Lajcsikát is. Megkaptam a fényképeket is.

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Háromszék megye, Papolcz, Erdély

Feladó: Bede Zoltán honvéd, 23/I. pótszázad, II. szakasz, Losonc, Nógrád m.

A postabélyegzőn: LOSONC 42 VIII 9 – 20
 

10.

Kelt Losonc, 1942 VIII/26.

Kedves Feleségem és Gyermekeim

Tudatlak, hogy máma leszereltünk és holnap indulunk haza. Hogy mikor érünk, nem tudom, mert Csíkszeredába még a katonakönyvért be kel menni, tehát körülbelül vasárnap estére ha az Isten megsegél, otthon leszek. A lapodat amit 14 én írtál 25 én kaptam meg. Én jól vagyok, alig várom hogy megláthassalak titeket. Nagy meleg van már. Tegnap vizsgáztunk le, legalább dicsérettel.

Amíg nem megyek, ne szántsatok, majd megszántom én, hanem ha nincs mit csinálni, a sarjút kaszáltasd le a víz mellett. Egyebet nem írok, sokszor csókollak szeretettel, a viszontlátásig. Zoltán

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Háromszék megye, Papolc, Erdély

Feladó: Bede Zoltán

A postabélyegzőn: LOSONC 42 VIII 26 – 19 C
 

11.

Lemhény. 944 III/ 9 én

Kedves feleségem is gyermekeim!

Tudatlak hogy még it vagyunk Lemhényben de a parancs szerint úgy van hogy 12-én ki kel menni, az állásokat el kell foglalni, de a hó nagy. Barakot épitettünk, ahol leszünk, mert az állásokat nem lehet megkapni. Innet jártunk ki minden második nap 10 km-re. De ne búsuljatok mert még ide messze a határ. Úgy képzeljétek, mint a Hétpatak tetején lennénk.

Gyulával találkoztam, éppen lementem eléjük be, mert azt mondaták, hogy te is jössz, de amig én nem írok vagy nem üzenek, ne gyere, mert messze fel vagyunk a falutól egy malomban.

A mit tudtok csináljatok, vigyázatok mindenre, engem ne búsuljatok. Gyermekek fogadjatok szót. Boldog husvéti ünnepeket kivánok az egész családnak. Ha valaki jön, dohányt küldjél. Csókollak számtalanszor, az egész családot, Zoltán.

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Papolcz.

Feladó: honvéd Bede Zoltán, Kászoni Sándor, Lemhény, Malomrét, Háromszék m.

A postabélyegző: Nincs
 

12.

Kelt 944 április 15

Kedves Feleségem és Gyermekeim!

Tudatlak hogy jól vagyok, orvosi vizsgán voltam, 2 nap pihenő. Hörghurut, és mehet tovább. It fenn vagyunk, nem fázunk, elég jó kajiba van, dolgozgatunk lassan. Engem ne búsulj mert ha gyengébb leszek megírom. Ha csak tudtok, száncsatok és vessetek. Írd meg, hogy a marhabeszolgáltatással mit csináltál. Itt elég jó idő és melegek vannak.

Dohányt ha valaki jön, küldjél. Valaki felhozza, mert még nagyobb része lent vannak. Egyebet nem írok. Számtalanszor csókolak a gyermekekkel és anyámmal eggyütt, Zoltán

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Háromszék m., Papolcz.

Feladó: Bede Zoltán, Kászoni Sándor, Lemhény, Malomsor

A postabélyegző: Nincs
 

13.

Kelt Lemhény 1944 V 2-án

Kedves Feleségem és Gyermekeim!

Tudatlak it vagyok jelenleg Lemhényben, vasárnap óta, gyengélkedő, meghűltem, mikor vissza jöttünk, és fájt a hátam, de it már javult. Kértem hogy cseréljenek ki a ló mellé, mert nagyon erős a levegő ott fent és nem bírom. Nem tudom hogy sikerül-e, ha igen, akkor írok és megírom, mikor jöj. Sok hó lett, hideg van. Itt vagyok, ahol jártál. Írd meg, hogy haladtatok a vetővel, és mi van a beszolgáltatással. Ha a mások jönnek vissza, valamit küldjél.

Ügyeljetek a kancára, mert 10-e után várhassátok a szaporodást. Nehogy megnyomják, vagy valami baj előadja magát. Engem ne búsuljatok. Gyermekek fogadjatok szót.

Csókolak számtalanszor férjed és apátok

Címzett: Tek. Bede Zoltánné úrasszonynak, Háromszék m. Papolcz

Feladó: Bede Zoltán, Kászoni Sándor, Lemhény, malom sor

Postabélyegző: Nincs
 

14.

Kelt 1944 agusztus 12.

Kedves Feleségem és Gyermekeim!

Tudatlak én Istennek hála jól vagyok, amelynek párját kívánom netek is. Szerencsésen megérkeztünk a N. S. Még jó idő van iten és nincs hideg. Írjatok hogy haladtatok az aratóval és egyéb mezei munkával. Remélem, hogy eddig lefogyott az arató. A búzát, amelyik annyira szárad, hozzátok haza és az árpát is. A herét kaszálják le a gyermekek, és a zágoni határon a feketeborsót. A víz mellett száncsák meg a fődet. Közben ha ráérnek, a búzaföldeket is. Csomagot ne küldj, amig nem irok, mert ide nehéz a felhozás.

Engem ne búsuljatok, mert még jól vagyunk. Gyermekek fogadjatok szót és viseljétek jól magatokat. Egyebet nem írok, cssókolak az egész családot, szerető férjed, Zoltán. Választ várok.

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, asszonynak, Háromszék megye, Papolcz.

Feladó: Bede Zoltán, honvéd, 10/4. század

Postabélyegző: BERECK – a nap olvashatatlan – VIII. 44 – 17A
 

15.

Kelt 944 augusz. 28

Kedves Feleségem és Gyermekeim!

Tudatlak hogy szerencsésen megérkeztünk, de a helyzet megváltozott, komolyabbá vált. De reméljük hogy megsegél az Isten, és megvívunk az ellenségel. Én jól vagyok, úgyszintén az egész papolciak. It még nem volt öszetűzés. Állítólag úgy van, hogy a Lakócára vissza megyünk. A szabadság megszűnt. Nem jár senki haza, mert most nehezek a viszonyok. Amit tudtok, csináljatok. Reánk ne várjatok.

Írjál, és írd meg az ottvaló helyzetet és hogyléteteket. Csókollak az egész családot és az összes rokonokat. Fogadjatok szót, gyermekek és viseljétek jól magatokat. Ölel és csókol apátok, Zoltán.

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Háromszék megye, Papolcz

Feladó: honv. Bede Zoltán, 10 per 4 sz., tábori posta 376.

Postabélyegző: Nincs
 

16.

Torja. 944 agusz 31.

Kedves Feleségem és Gyermekeim!

Tudatlak hogy még élek és jól vagyok de a holnapi napot nem tudjuk, mit hoz. Mü mejünk a Bálványos-tetőre új állást foglalni. Engem ne búsulj. Ti pedig ne mozduljatok sehova. Ne féljetek, nem bántnak, mire szükségik van, adjátok. Azt hiszem, sokáig nem tart, mert most egész kereken be vagyunk keritve.[19] A disznót vágjátok le mert elveszik, vagy pedig add el.

A szekérnek a hátsó részit szedjék szerte és a […][20] tegyék be, ha kell, hogy legyen. Egyebet nem irok, ha meghalok, minden a tied, ami van. Csókollak az egész családot és rokonságot. Gyermekek, fogadjatok szót. Szerető apátok, Zoltán

Címzett: Tek. Bede Zoltánné, Papolcz, Háromszék m.

Feladó: Nincs

Postabélyegző: Nincs