Reflektor a sötétbe II. - A későbbi "nemzetvezető" naplója

„Ebben a válságban mindenkinek színt kell vallania és nem lehet elbújnia hangzatos frázisok és kijelentések mögé. El kell döntenie: a régi vagy az új világot akarja-e és döntése szerint kell vállalnia minden kockázatot, veszedelmet. A régit is szeretni és az újat is »megjátszani« nem lehet: mert vagy a régi temeti maga alá vagy az új veti ki magából. »Légy hideg vagy meleg, mert ha langyos vagy, kiköplek!«"

Szálasi naplójának sorsa

Amikor 2008 januárjában Toronyi Zsuzsa, a Magyar Zsidó Levéltár vezetője a kezembe adta Szálasi Ferenc kézzel írott naplójának „C"-füzetét , még csak reménykedtem abban, hogy egyszer majd valahonnan, valakitől előkerül az „A" és a „B"-füzet is. Tavaly októberben keresett meg Frojimovics Kinga, a Yad Vashem Archives Magyar Részlegének vezetője azzal, hogy a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma nemrég kapott egy jelentős irathagyatékot, melyben van néhány olyan dokumentum, melyek azonosításához a segítségemet kéri a cfáti Emlékmúzeum igazgatója, Ron Lustig úr. Örültem, hogy segíthettem, és pár nappal később már meg is érkeztek az első e-mailek, a csatolmányok között pedig döbbenten fedeztem fel Szálasi naplója „A" és „B"-füzetének fedőlapját. Idén januárban azután Jeruzsálemben Lustig úr a kezembe adta a Napló fénymásolt változatát, és elmondta, hogy arra Jichák Peri erdélyi származású izraeli történész hatalmas, több teherautónyi irathagyatékában bukkantak. A hagyatékban nem volt semmiféle irat, dokumentum azzal kapcsolatban, hogyan, kitől kerülhetett Szálasi naplója az Izraelbe 1948 után bevándorolt történészhez, akinek fia sem tudott semmit a Naplóról. Lustig úrral abban állapodtunk meg, hogy miként a „C"-füzetet, így az „A"-ból előkerült hat oldalt, és a „B" 178 oldalát előszóval, lábjegyzetekkel, teljes terjedelmében publikálom. Lustig úr csak annyit kötött ki, hogy jelezzem, a Napló eredeti példánya az ő Múzeumában található (G 2993-as leltári szám alatt).

A Napló hitelességéhez kétség nem férhet, ezt tartalmi és formai bizonyítékok sorával lehet igazolni. Kezdjük a formai bizonyítékokkal: Szálasi kézírása jellegzetes, jól olvasható, még helyesírási hibáiban is következetes, egy-két esettől eltekintve például rendszeresen két p-vel írja Ribbentrop német külügyminiszter nevét. Nem kell grafológusnak lenni ahhoz, hogy belássuk, ugyanaz a személy, maga Szálasi írta ezt a naplót is. Elegendő összehasonlítani az „A-B-C"-füzeteket a szintén kézzel írott börtön-naplóival (Szálasi mind 1938-1940-es fogsága idején a szegedi Csillag-börtönben, mind 1945-1946-ban az Andrássy út 60-ban, a 39. sz. pincezárkában, majd kivégzéséig [1946. március 12.] a Markó utcai fegyházban is írt naplót) amelyek Budapest Főváros Levéltárában, a Szálasi-per

találhatók. A 2008-ban (ismét) előkerült „C"-füzet 1943. szeptember 15-től, a 876. sz. „tételtől" 1944. július 18-ig, az 1026. sz. tételig tart, a most előkerült „B"-füzet a 875. sz. tételnél ér véget. Szálasi szorgalmasan alkotta a magyar nyelvben előtte és zömmel halála óta sem létező szavakat, ezekből néhányat megtalálunk ebben a Naplóban is. Például „életvakok", „életsüketek", „életbénák" mindazok, akik nem látják be, nem hallják meg, nem követik az ő igazságát. (670.), „tényezőháromság" (691.) stb.

Most már azt is tudjuk, miért kezdett el naplót írni: az 1-486. sz. tételekkel kapcsolatban leszögezte, hogy ezek „csak nyersvázak, melyeket felhasználásuk alkalmával dolgozok fel véglegesen, és rögzítek végleges formába. A tételek tehát csupán felvillanó gondolatok, melyek azonnali rögzítése szükséges, hogy megint el ne tűnjenek." Új, „rögzítésre" méltónak talált „gondolatok" viszonylag ritkán jutottak Szálasi eszébe, és mint a fenti bejegyzésből is látható, nagyon félt, hogy ha ezeket nem jegyzi le azonnal, akkor „eltűnhetnek", elfelejtheti ezeket. Feljegyzésre érdemesnek talált gondolatai egy részét azután beépítette azokba az elméleti-ideológiai alapvetésnek szánt nagy beszédeibe, amelyeket 1942 őszén-telén tartott a munkásról, a parasztról és az

Némi jóindulattal azt is mondhatnánk, hogy Szálasi talán önkritikus éllel jegyezte föl naplójába: „nem az a fontos, hogy valaki szellemileg felkészült-e vagy nem, tárgyi ismeretekben gazdagabb vagy szegényebb, lelki élményekben mélyebb vagy sekélyebb, hanem elsősorban az, hogy van-e hite abban az igazságban, melyet hirdet; mert ha van, tud hitet fakasztani, még akkor is, ha buta; vagy ostoba tanultság, felkészültség, tudás szempontjából; mert ha hite van, mindig hite szerint, tehát jól cselekszik és hitből valós cselekvésre tudja serkenteni mindazokat, akik az ő nagy hitén keresztül kapták meg saját hitüket is." (670.)

Mint egyik naplóbejegyzéséből kiderül, ő nagyon büszke volt arra, hogy amit egyszer kimondott, vagy leírt, azon soha többet nem volt hajlandó változtatni. (829.) Hozzátehetjük, hogy még akkor sem, ha érvelése könnyen cáfolható volt, vagy az események rácáfoltak várakozásaira, jóslataira. Ráadásul ezek az eszmefuttatások egy félművelt katonatiszt képzelgései csupán, akinek például történelmi ismeretei is meglehetősen hiányosak. Tudjuk, hogy ha máskor nem, akkor Szálasi a hadiakadémián tanult hadtörténetet. Ám már a történelem érettségin megbuktatták volna, ha ott azt állította volna, amit látszólag komolyan a naplójában papírra vetett: Oroszország a történelme során soha nem nyert-, és Németország pedig soha nem veszített háborút. (638.) Szálasi az I. világháborút az olasz, majd a flandriai fronton harcolta végig, már csak saját, személyes tapasztalatából is emlékezhetett volna arra, hogy Németország és Oroszország is a vesztesek oldalán fejezte be az első világháborút. Arra is illett volna emlékeznie, hogy például Waterloonál (is) az orosz cár csapatai a győztes koalíciót erősítették.

A napló írásának időszaka Szálasi életének egyik legnehezebb, és mindenképpen legreménytelenebb periódusa. 1941-1942 folyamán az 1939-ben még erősnek, egységesnek tűnő nyilaskeresztes képviselőházi frakció felbomlott, tekintélyes, kipróbált szélsőjobboldali politikusok sora (Hubay Kálmán, Baky László, Ruszkay Jenő, Gruber Lajos stb.) szakított vele, vagy ő zárta ki őket pártjából. Mozgalmának legnépszerűbb napilapja, a Magyarság a „pártütők", a „szakadárok" szócsöve lett, amelyben sorozatosan jelentek meg a hozzá hű maradt nyilasokat (Vajna Gábort, Csia Sándort, Kovarcz Emilt, Wirth Károlyt) becsmérlő, olykor rágalmazó cikkek. Naplófeljegyzéseiből is kiderül, Berlinben figyelemre sem méltatták, nem voltak hajlandók szóba állni vele, az pedig fel sem merült, hogy a német nemzetiszocialista párttól, az NSDAP-tól pénzt, vagy legalább valamiféle politikai támogatást kapjon. „Ugyancsak [...] kérni kell újra és nyomatékosan a német nemzetiszocialista párttól, hogy küldjön ki teljhatalmú megbízottat" - írja Szálasi, itt is elárulva, hogy ilyen teljhatalmú megbízott kiküldését már többször kérték az NSDAP-tól, de hiába. Ekkoriban, tehát 1943 januárjában jut eszébe, hogyan lehetne nem csak a háborút megnyerni, hanem az is, hogy mi a legsürgősebb feladat: össze kell hívni az európai népi nemzetiszocialista mozgalmak vezetőit egy „európakongresszusra". Ezen a kongresszuson azután majd kijelölik az egyes mozgalmak feladatait és kötelességeit. (574.) Ugyanezt az ötletét 1944 nyarán Hitlerhez intézett hosszú memorandumában is

majd. Itt, ebben a naplóban rögzíti először azt a gondolatát, amelyet később részletesen, többször is leír, elmond a nyilvánosság előtt is. Rájön arra, hogy az olasz fasizmus és a német nácizmus mellett a harmadik nagy világnézet az ő hungarizmusa, amely legalább egyenrangú, ha nem jobb, átfogóbb, teljesebb, mint a másik kettő. (543.) Szálasi szerint például a fasizmus csak területtel, a nácizmus csak néppel vezet, míg a Hungarizmus területtel és néppel is. (812.) Mindebből logikusan következik Európa-, sőt világmegváltó ötlete: meg kell szervezni a nemzetiszocialista Európa Legfelső Döntéshozó szervét az „európanagytértanácsot" [!]. Ennek a német, az olasz és a szláv „politikai nemzet" vezetőjén (Hitleren és Mussolinin kívül talán a nácik oldalára átállt Andrej Vlaszov tábornokra gondolt itt Szálasi) kívül a „magyar politikai nemzet" vezetője lenne tagja. A Legfelsőbb Tanács döntene, nyilvánvalóan a legmagasabbrendű ideológia, világnézet, vagyis a Hungarizmus képviselőjének bölcs útmutatásait követve a politikai, a gazdasági, a társadalmi és a katonai kérdésekben. A kiadott feladatok irányítása, a végrehajtásuk ellenőrzése valamiféle ködösen, általánosságban körülírt „európanagytér-vezérkarra", vagy minisztériumra várna, amelyben a négy vezető nép szakemberei foglalnának helyet. (701.) Azt Szálasi még csak megindokolni sem volt hajlandó, hogy miért vennék be negyediknek a magyar „politikai nemzetet" a vezetőnépek elitcsoportjába. Ezt ő nyilvánvalóan teljesen természetesnek gondolta, hiszen e „vezetőnép" kebelében született meg ő, a Hungarizmus Igazságának prófétája. Magabiztosságát növelhette az a meggyőződése, hogy Magyarország „a tengely legfontosabb háborús területe". (811.) A magyar nép „hatóterületének", vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Hungarizmus „akciórádiuszának" hatókörét igen nagyvonalúan vonta meg Szálasi: „Középeurópa a következő határokkal: Északon a Keleti és az Északi Tenger, Nyugaton Rajna-Rhône vonala, Délen Konstantinápoly-Róma vonala, Keleten Nyemen visztulai Bug, Dnyeszter vonala." (825.) Hogy ehhez Hitler, Mussolini, vagy esetleg Antonescu mit szólt volna, Szálasi szemmel láthatóan sem most, sem élete végéig nem törődött. Ritka világos pillanatainak egyikében egyetlen egyszer veti papírra halovány kételyét a Hungarizmus végső győzelmével kapcsolatban: „a Hungarizmus nem idegenből importált eszme, hanem Délkeleteurópa életszükségéből parancsolt rend és rendszer, amelynek csak egyetlen dolog árthat: ha a vele érintett délkeleteurópai népek nem fogadnák el." (769.) Szálasi azt is előre látja, sőt tudja, hogy „Ebben a világnézeti háborúban összeomlik Nyugateurópa és a földrész vezetését átveszi Középeurópa; de összeomlik ÉA-Amerika is és helyébe lép Japán." (740.)

A Vasgárda 1941. januári bukaresti puccskísérletének kudarcából is okulva, Szálasiban fel sem merül, hogy erőszakos úton, felkeléssel próbáljon hatalomra kerülni. Arra pedig hiába vár, hogy Horthy kormányzó fogadja őt. Végső elkeseredése, reménytelen helyzete magyarázza kifakadását: a Horthy-rendszer, az angolszászok és a tengelyhatalmak csak egyben értenek egyet: ki akarják irtani pártját és mozgalmát, „csak nem tudják még, hogyan tegyék, mert ez a mozgalom váratlanul erősebbnek bizonyult, mint ahogyan képzelték vagy csak sejtették volna is." (768.)

Ebben a naplóban is többször leírja régi rögeszméjét, mely szerint Németországot nem Hitler és nem is az NSDAP vezeti, irányítja. (489.) Ilyesmi persze nem történhet meg majd Magyarországon, ha az általa vezetett Párt és Mozgalom hatalomra kerül, mert hiszen ők, a nyilasok a bátrak, a meg nem alkuvók, övék az Igazság, és Útjukon rendíthetetlenül haladnak Céljuk felé, hiszen ők alkotják a Nemzetet. (491.) Szálasi, mint a hungarizmus igazságának prófétája, tudatosan készült a mártírhalálra, azt remélve, hogy miként Krisztus kereszthalála a kereszténység diadalát, úgy az ő halála a hungarizmus győzelmét fogja elősegíteni. (581.) Vagy, ahogy a napló egy másik helyén megfogalmazta: „Mi, akik vérrel, hittel és hűséggel alapozzuk az új életet, talán meghalunk az öröm élvezete nélkül, talán már a hant jelöli annak az útnak a végét, mely a biztos célt jelöli, mert kötelességet kellett teljesíteni, hidat kellett építenünk testünkkel, lelkünkkel, minden életünkkel a régiből az újba." (703.) A Szálasi-Krisztus mártírhalál párhuzam a legnyilvánvalóbban egy későbbi bejegyzéséből tűnik ki: „Minden embernek, aki az igazságért küzd, ezt a harcos hivatását mindhalálig kell betöltenie; sőt, csak halálával és halála után tölti be tulajdonképpen hivatását." (749.)

Megfogalmazása, és még inkább nyelvtani tévesztése is árulkodó: ő, egyes egyedül ő volt a Hungarizmus Igazságának meglátója, sőt szülője, mégis, a mondatot még többes számban kezdi, de egyes számban fejezi be: „A Hungarizmus szülői és úttörői nagyon büszkék, gőgösen büszkék rá, hogy teljesen külön utakon járva ugyanazokra az igazságokra bukkant, ugyanazokat az igazságokat akarja és fogja adottságainak megfelelően a gyakorlati életünkbe átültetni, mint amilyen igazságokat a fassizmus és a Völkische Bewegung találtak és fedeztek fel." (544.) Politikai ellenfeleiről egy helyen gúnyosan jegyzi meg, hogy: „Elfelejtik, hogy a H[ungarizmus] szülője én vagyok és nem ők." (569.) Ugyanakkor Szálasi, néha legalább is úgy tűnik, ekkoriban, vagyis 1942 végén, 1943 elején még tudta, hogy saját világnézetét, ideológiáját még nem dolgozta ki, nem írta meg a Hungarizmus összefoglaló Nagy Könyvét. „A H[ungarizmus] ideológiájában: Istenről - emberről - földről hármas főfejezetben kell rendszerezni a problémákat és gyakorlati alapjaikat. Tehát erkölcs - szellem - anyag; vagy szép - igaz - jó." (560.) Itt és most, ebben a naplóban bukkan fel először Szálasi nem túl terjedelmes, írásban fennmaradt életművében a „nemzetvezető" szó. Azt a személyt, vagyis Szálasit jelöli, aki egy tanácsadó testület élén a legfontosabb politikai, gazdasági, társadalmi és katonai kérdésekben „határoz". (701.)

Ezen a napon történt október 28.

1919

Alkoholtilalmat („prohibíciót”) rendelnek el az Egyesült Államokban.Tovább

1944

Budapesten illegálisan megalakult a kommunista párt ifjúsági szerve-zete, Kommunista Ifjúmunkás Szövetség néven.Tovább

1956

A Szabad Népben megjelent a „Híven az igazsághoz” című vezércikk. A szerkesztőség, elemezve a forradalom történéseit, megállapította: „Nem...Tovább

1962

Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár bejelenti, hogy visszavonják Kubából az atomrakétákat. Lezárul a kubai rakétaválság.Tovább

1978

Magyarországon bevezetik a személyi számot, mint azonosító jegyet.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő