Bukovinai székely exodus (1944-1945)

„Itt egy üresen maradt zsidó házban lakunk, de éppen ma hallottam a helyi plébánostól, hogy új uraink, a nyilasok, ki akarnak lakoltatni innen, mert nagynak tartják egy család számára. Minden lenne, ahogy lenne, de mi lesz a szegény székelyekkel? Ha nem találunk győzni, Bácskába vissza nem mehetünk, de akkor hová? Még talán szerencse, hogy öreg vagyok és beteges lettem, legalább talán nem fogom meglátni szegény népem végleges koldusbotra jutását. Ember tervez, Isten végez: a magyar kormány jót akart nekünk, de ki számított a háborúra s különösen ki a román árulásra?”

2. számú dokumentum

Sebestény Antal hadikfalvi plébános levele Krywald Ottónak, a Szent László Társulat egyházi alelnökének a bukovinai székelyek tolnai letelepedéséről

Kisdorog, 1945. augusztus 21.

L. J. Ch.!

Méltóságos Praelátus Úr!

Drága Jóakaró Barátom!

Budapest ostromának kezdetével kénytelen voltam a levelezést megszakítani. Azóta sokat változott minden tekintetben a mi kicsiny világunk. Még Nagyszakácsiból szerettem volna írni Neked, de a postaforgalom szünetelt és arra is gondoltam, hogy talán Te is elmenekültél Budapestről. Végre sikerült a napokban egy Székelyfi Pál nevű Budapesten lakó esztergomi theológustól megtudnom, hogy most is a Sacre Coeur intézetben lakol. Bízom tehát a jó Istenben, hogy Budapest ostromát szerencsésen és egészben vészelted át.

Mi is aránylag azt mondhatjuk, hogy a jó Isten tenyerén hordozott. S általában azt merem állítani, hogy 1941-től mindenki, aki velünk és letelepedésünkkel foglalkozott, - dacára, hogy ezen dologban sok közreműködőt hibáztatunk - csak vak eszköz volt a jó Isten kezében. Úgy érzem, hogy a jó Istennek tervei vannak velünk, Nagyszakácsiban a fronttól 5 km.-nyire voltunk, sőt dec. 7.-re virradó éjjel az oroszok utcai harcban el is foglalták a községet, de még azon nap vissza kellett vonulniok. Dec. 7. és 8.-ikát étlen-szomjan a menhelyeken töltöttük. Azontúl állandóan a legnagyobb ágyúdörgésben éltünk, ha az ágyúk nem szólottak, már veszélytől tartottunk. Így telt az idő a nagyhétig. Virágvasárnap előtti nap átjártam Zala megyébe Esztergályra (Zalaapáti filiája). hol híveim egy része lakott és ezek rábeszéltek, hogy a front mellől húzódjam oda. El is határoztam, hogy Húsvét 3. napján átköltözöm. De ember tervez, Isten végez: nagyszerdán a visszavonuló németek drága lovaimat ingyen elzabrálták. Ez nagy csapás volt rám nézve nem csak a menekülés lehetetlensége miatt, hanem azért is, mert a lovakkal fuvaroztatva tartottam fenn magamat és háznépemet. Nagypénteken mise után mint árvíz kezdtek az orosz csapatok felettünk átzúgni, de már Húsvét napján estére az utolsó csapatok is áthullámzottak, egyéb bajunk nem esett, csak annyi, hogy nagyszombatra virradó éjjel háromszor törtek be hozzám és raboltak ki. Azután ismét nyugtunk volt. Húsvét után 10 nappal kezdtek székelyeink Sopron, Veszprém, Fehér, Zala és Somogy megyékből délnek húzódni naponkint 40-50 család s kérdésemre azt felelték, hogy a nyilasok vagyonát osztó helyi bizottságok azt mondták, hogy a székelyek vonuljanak le Tolna megyébe, mert számukra ott van fenntartva a betelepítendő terület. Április közepén Nagyszakácsiból is felkerestek híveim, de én lovak hiányában nem mozdulhattam, hanem megkértem őket, hogy ha a kormány őket letelepíti, jelentsék be az én igényemet is és azután jöjjenek értem vissza. Úgy is lett: drága híveim május 7.-én felpakoltak engem is és 9.-én ideértem Kisdorogra (Tolna megyébe), hol engem egy kilakoltatott és táborba vitt Volksbundistának házába költöztettek. Azóta itt vagyok békében. A helybeli plébánossal nagyon jó viszonyban vagyunk, naponkint misézem és ha ő valahová megy, helyettesítem őt.

Jártam Pécsre a püspökhöz: Virág püspök nagyon kedvesen és jóindulattal fogadott, kérésemre iurisdictiót adott, mert itt velem 150 hadikfalvi család van, de alkalmazni nem akar senkit, új lelkészségeket nem alapít, míg a helyzet és a viszonyok nem consolidálódnak. De én már azt sem tudom, hogy várjam-e ezen jövendőbeli alkalmaztatásomat, vagy ne, mert én innen Kisdorogról nem szívesen mozdulnék el: t. i. mivel sem fizetésem, sem nyugdíjam nincs, a telepítő bizottság a Tolna megyei földbirtokrendező tanáccsal egyetértve egy falusi házat és 15 kat. hold földet ígért nekem is mint telepesnek Kisdorogon azon esetben, ha ebbe az országos tanács is beleegyezik. Persze az árát nekem is mint telepesnek törlesztenem kell. Elég kétes kilátás, de jobb a semminél. Székely paptestvéreim hasonlólag csak az alkalmaztatás reményében dolgoznak: László Antal a telepítési irodában dolgozik, dr. Németh Kálmán Bátaszéken lakik, Demse Péter (a csángó) még menekülés közben a partizánok kezébe került, kik őt teljesen expositálva a trianoni határon áttették s most Jánoshalmán káplánkodik, Elekes Dénes Kalaznón lakik anyjával és testvéreivel s onnan biciklin járja be a körülötte levő telepeket, mint egy vándor apostol. Van még 2 erdélyi székely papunk is: Csathó Gyula, ki Erdélybe nem ment vissza, pedig káplános plébániája volt, hanem itt maradt a mi ügyünkért és mint bonyhádi 2-ik káplán gondozza a Bonyhád körüli telepeket. A második a volt udvarhelyi káplán Lónai. Fizetést egyikük sem kap, hanem a püspök úgy intézkedett, hogy egyezzünk ki a telepeken levő hívekkel, kiket gondozunk. Ám magam is már sok telepet bejártam s mennék ugyan akár minden nap, mert a "lélek ugyan kész, de a test erőtlen".

Vasárnapra (aug. 26.-ra) egybekértem az összes székely papokat, hogy egyet-mást megbeszéljünk és egyöntetűleg, egy akarattal járjunk el mindenben. Ez szükséges, mert székelyeink az államvagyonnak nyilvánított bundista vagyonokba lévén telepítve nagyon sok ellenségük van még a bundista-mentő német származású papok közt is.

Az én véleményem az, hogy kár volt, hogy székelyeinket nem uradalmakra telepítették, - mint azt a boldogult Teleky miniszterelnök akarta - hanem mint Bácskában a hadak országútjára, úgy itt az elkobzott német vagyonokba telepítve a politikába és párttusákba belekeverték.

Én magam öregségemre függök a levegőben, mint Mohamed koporsója. Két éve kértem az én ex -és incardinatiomat, hogy a jassyi püspök elbocsátott, de rövidesen közbejött a mi menekülésünk Bácskából és így, mint a napokban Kalocsa írja, az én felvételemről csak úgy lehetne szó, ha híveimet a kalocsai egyházmegye területére telepítették volna. Jassyból tehát ki, de ide be nem.

Egészség dolgában - úgy veszem észre - hogy valamivel jobban állok mint Bácskában, mert itt, ha meleg is van, a hegyes-dombos vidéken mégis csak egészségesebb a levegő, mint ottan a végeláthatatlan síkságon.

Édes drága Barátom, ha soraimat megkapod, mert tudom, hogy sorsod nem volt, s ma sem a legaranyosabb. Írj néhány sort magad felől. Bizony Budapest ostroma idején nagyon sokat aggódtam miattad. Ha az utazás nem volna ma még olyan veszélyes, legszívesebben magam utaznám meglátogatásodra.

Buzgó imáidat kérve és részemről is ugyanazt ígérve maradok szerető testvéred in Xto:

Sebestény Antal

Gépelt első példány tisztázott változata.

MOL P1431, 20. csomó, 1945. köteg, 16-17. fólió

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő