Gyermeksors a második világháború után – 1946

Az 1945 után kialakult helyzet több vonatkozásban hasonlított az I. világháborút követő időszak, valamint 1919-ben a Tanácsköztársaság következtében előállott gyermek- és ifjúságvédelmi politikához. Az óvodák, bölcsődék, árvaházak kevés száma, a romos iskolák súlyosbították az amúgy is kaotikus állapotokat. A Magyar Külügyminisztérium Kulturális Osztálya megbízásából vélhetően 1946 nyarán készült fényképsorozat kiválóan dokumentálja a gyermekeket körülvevő nélkülözést és kiszolgáltatottságot, akik közül egyesek talán a játék és az együtt töltött idő erejéig valamit elfeledtek a nyomorból.

A második világháború harci eseményeinek 1945. áprilisi befejezésével - úgy tűnt - Magyarország eddig talán még nem látott lehetőségekhez jutott. Az ország politikai, gazdasági és társadalmi életére bénítólag hatott az embertelen háború okozta sérülések látványa. Az ország és természetesen Budapest romokban hevert, a közlekedés alig, vagy egyáltalán nem működött, mindennaposnak számított a nélkülözés. Nem volt azonban még egy olyan társadalmi réteg, korosztály, amelynek annyira szembesülnie kellett a nyomorral, mint a gyermekek. Gerő Ernő, a Magyar Kommunista Párt 1944. november 9-ei, az ifjúságpolitikai irányelvekről szóló tájékoztatójában a következőképpen nyilatkozott: „Az ifjúságról nem mondhatunk le, és annak megszervezésére sokkal nagyobb lehetőség nyílik, mint azelőtt [t. i. a Horthy-rendszerben]. Sokat nem tudunk nyújtani, de egy bizonyos dolgot adhatunk, ami azelőtt nem állt módunkban: nevelést és anyagi 

Az ifjúság legfiatalabb, legfogékonyabb rétegét maguk a gyermekek alkották, akik szüleik elvesztése folytán egyedül maradtak, feltéve, ha nem volt egy közeli rokon, aki gondjukat viselte volna. Azok számára, akiknek nem volt rokonuk, maradt a szintén romokban heverő magyar állami szociális, gyermekvédelmi intézmények teremtette menedék, amely a legjobb esetben is csak szociális megoldást jelentett, de a gyermekek lelki sérüléseit nem gyógyította meg. Az 1945 után kialakult helyzet több vonatkozásban hasonlított az I. világháborút követő időszak, valamint 1919-ben a Tanácsköztársaság következtében előállott gyermek- és ifjúságvédelmi „politikával". Az óvodák, bölcsődék, árvaházak kevés száma, az iskolák romos állapota súlyosbította az amúgy is kaotikus állapotokat. A Magyar Külügyminisztérium Kulturális Osztálya megbízásából vélhetően 1946 nyarán készült fényképsorozat kiválóan dokumentálja a gyermekeket körülvevő nélkülözést és kiszolgáltatottságot, akik közül egyesek talán a játék és az együtt töltött idő erejéig valamit elfeledtek a 

Gergely Ferenc megállapítása nagyon is helytálló, amikor azt írja: „Az ország népe számtalan sebből vérzett, most is, az I. világháborúhoz hasonlóan a védtelenek, a kiszolgáltatottak: anyák, lányok, csecsemők, gyermekek és fiatalok szenvedtek a legtöbbet. Fizikai, biológia, lelki sérüléseik erősen befolyásolták életük további alakulását. A „Valahol Európában" c. film szelíd visszfénye csupán annak a válságnak, amin a magyar ifjúság nagy része ezekben a hónapokban, években  A fotósorozat főszereplői - erről természetesen csak feltételezéseink vannak - talán árván, otthontalanul kóborló gyerekek voltak, akik bandákba verődve járták az országot, s úgy ütötték el idejüket, tartották el magukat, ahogy csak tudták (akár kártyázással, lopással).

Üzenetét illetően a gyermekekről készült fényképsorozatot akár több részre is bonthatnánk. Az első három fotó azt az „idillt" próbálja meg elénk tárni, amely a jobb sorsú gyermekeknek adatott. Vagyis konszolidált életkörülményeket, óvodát, nevelőotthont, ahol mindennapjaikat tölthették biztonságban fajátékokkal játszva - ami a háborút követő években is kuriózumnak minősült - óvónők (apácák) felügyelete alatt.

A következő két felvétel azokat a rosszul „öltözött", mezítlábas külvárosi gyermekeket mutatja be, akik legalább felügyelet mellett játszva felejthették el a napi gondokat. Az első fénykép a romok árnyékában körjátékot játszó gyermekeket mutatja be, míg a másik a sokaknak talán a gyermekkorukból ismert és izgalmasnak tartott lovacskázás miatt érdekes. Érdemes azonban egy pillantást vetni a gondtalanul játszó gyermekek mögött húzódó kerítésre, amelyre fehér festékkel a következő (a gyermekek takarása miatt többé-kevésbé erre következtethetnünk) jól ismert szlogent mázolták: „Éljen a szovjet-magyar barátság" valamint „Földet vissza nem adunk!" Mindezek hűen érzékeltetik azt a háború utáni politikai közeget, amelybe a gyermekek is belecsöppentek, de tovább játszottak, mit sem törődve a felnőttek által művelt politikával.

A képek harmadik csoportja a magyar társadalomban sokszor megmutatkozó másik végletet ábrázolja: azt a helyzetet, amelyben a gyermekek az utcán, felügyelet nélkül töltötték idejüket. A fotókon látható gyermekek látszólag élvezik az életet, az arcukon látható csibészes mosoly, a „szabadságot" utánzó tevékenység azonban arra utal, hogy a „csellengés" megkezdődött, s e fiúk jövője nem sok jóval kecsegtetett. Az egyik felvételen a kiskamasz, akit nevezhetünk akár a fotósorozat főszereplőjének is, cigarettával a szájában ül - azaz tujázik - egy villamos ütközőjén, a következőn pedig szintén cigarettázva kártyát oszt egyik sorstársának. (Háttérben persze jól vagy jobban öltözött ifjak kibicelnek.) A harmadik képen más a főszereplő, a jobb sarokban ülő tujázó ifjú itt csak kártyázik. S mondanivalójuk talán ezeknek a fotóknak van igazán, ugyanis nem tudjuk, mi lett a kártyázó „pesti srácokkal": A következő évek döntései az „új élet" lehetőségeit kínálták-e nekik, vagy még inkább a perifériára szorították őket?

A gyermekek megnyeréséért indított ádáz harc az 1946 folyamán egyre jobban kibontakozó úttörőmozgalom, a nagy múltú cserkészmozgalom, valamint a gyermekbarátok mozgalma között zajlott, amelyből kezdetben ideológiai-pénzügyi támogatottsága (nyaralások, táborok, étkeztetés finanszírozása, stb.), majd a kommunista hatalomátvétel okozta kényszer révén az úttörőmozgalom került ki győztesen.

Nemcsak a gyermekek, hanem a magyar művészek jelentős része is tarthatatlan állapotok között élt és alkotott. Témáját tekintve a fotósorozat külön részének tekinthetjük a budapesti művészekről készített három fotót, amely azt a kilátástalanságot tükrözi, amely ekkor a magyar művészek életkörülményeit jellemezte. Külön érdekesség, hogy egyikük a romok között éppen Tildy Zoltán köztársaság elnök portréját festi. Óvatos feltételezésünk szerint azonban a beállítás csak a fénykép elkészültének erejéig készült, hiszen romok között, a festményt csak félig megvilágító erőteljes napsütésben - amit a festmény árnyéka kiválóan tükröz - nem célszerű festményt készíteni. Ha mindezt kiegészítjük azzal a ténnyel, hogy a festmény Tildy Zoltán köztársasági elnökről készült, és a fotókat az Egyesült Államokba küldték, a propagandisztikus cél nyilvánvaló. Azonban ez már a feltételezések színtere...

A gyermekekről és művészekről készült fényképek csatolt mellékletként kerültek a washingtoni magyar követség asztalára képaláírás nélkül (a kísérőlevél fotómásolatát lásd külön), de bátran állíthatjuk, hogy a fényképek kommentár nélkül is üzenetet hordoznak.

Jelzet: XXXII-8 KÜM Fotógyűjtemény (1947-1966)

Ezen a napon történt november 27.

1931

Bemutatják a Székely István rendezte Hyppolit, a lakájt, az egyik legsikeresebb magyar filmvígjátékot.Tovább

1945

Az ENSZ tagja lesz Norvégia.Tovább

1956

A magyar kormány bejelenti, hogy a tsz-ekből bárki szabadon kiléphet.Tovább

1962

Nyers Rezsőt az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkárává, Biszku Bélát a KB adminisztratív ügyekért felelős titkárává választják, és ezért...Tovább

1965

35 ezren tüntetnek Washingtonban a vietnami háború ellen.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Lapunk idei negyedik száma ismét négy forrásismertetést publikál. Az írások ezúttal nemcsak konkrét személyek sorsának alakulását, hanem egy konkrét intézmény számára mérföldkőnek nevezhető eseménysort mutatnak be. A publikációk időrendjét tekintve egy kapcsolódik az Osztrák-Magyar Monarchiához, egy a Horthy-korszakhoz, egy a kommunista hatalomátvétel éveihez, egy pedig a kiépült Kádár-rendszerhez. Mind a négy írásnak van ugyanakkor kihatása a későbbi időszakokra nézve.

A kronologikus rendet tartva Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) forrásismertetése az első, aki az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületének történetéhez szolgáltat eddig kevésbé ismert adalékokat. Szerzőnk írásában bemutatja, hogy milyen módon zajlott az akkor még csak papíron létező levéltári palota építéséhez a kivitelezők pályáztatása – a bő száz évvel ezelőtt történt kiválasztásnak pedig máig ható következménye az épület külső-belső kinézete. Mint kiderül: a pályáztatás lineáris folyamatnak tűnik, azonban a gyakorlat mást mutatott több esetben is.

Kunné Tornóczky Andrea (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára) Sárdy János operaénekes életének azon szakaszát helyezi reflektorfénybe, amikor még kántortanítóként dolgozott Dunaföldváron. Írásából kiderül, hogy miként került pályázat útján a tolnai városba, és hogy mivel foglalkozott a tanítás mellett (amelynek későbbi énekesi karrierjéhez is köze volt).

Az 1945 utáni magyarországi keresztényellene politikai lépéseket átélő Mihalovics Zsigmond beszámolóit ismerteti Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság), aki a Vatikáni Államtitkárság Levéltárában végzett kutatásai során bukkant rá Katolikus Akció korabeli vezetőjének a feljegyzéseire, amelyeknek XII. Piusz pápa volt a címzettje. A bőséges, nemcsak a magyarországi egyház-, hanem politikatörténet számára is értékes forrást jelentő írásokat két részletben közöljük terjedelmi okok miatt.

Szabó Imréné Simon Teréz brutális bűncselekményét, bírósági ügyét, majd kivégzését mutatja be részletesen levéltári dokumentumok alapján Dulai Péter (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola). A két kisgyermek meggyilkolását tervező takarítónő esete abból a szempontból kuriózum, hogy hazánkban ő volt az utolsó előtti kivégzett nő, valamint, hogy a kegyelmi kérvényének elutasításához nagyban hozzájárult a közvélemény haragja.

Negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei ötödik és hatodik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest 2022. október 20.

Miklós Dániel
főszerkesztő